vers;

- Ismét lecsapott a verskommandó Orbán házánál

Ezúttal egy Weöres Sándor-verssel üzentek a diákok a miniszterelnöknek a költészet napján.

Tavaly ilyenkor József Attila Levegőt című alkotását, két éve Arany János A walesi bárdok című versét írták föl színes krétákkal az aszfaltra Orbán Viktor Cinege utcai háza előtt egy budapesti iskola diákjai a költészet napjának hajnalán. Akkor nem kellett sokat töprengeni az üzenet megfejtésén, a reggeli munkakezdéskor már az FKF munkatársai tisztogatták magas nyomású mosóval az útfelületet.

Idén Weöres Sándor Merülő Saturnus című verse került az útra. Az alkotók most kissé távolabb mentek a bekamerázott miniszterelnöki otthontól: a Cinege utca járdájára csak a vers címét írták föl, a kifejtés már a Kútvölgyi úton folytatódik (amelybe a Cinege utca beletorkollik). Az olvasás irányát színes nyilak jelzik. A T. S. Eliot emlékének szentelt vers a zsarnokság átvészelésének egyik lehetséges módozatáról és az értelmiség felelősségéről szól. Ahogyan egy online elemzésben olvasható: „Az egyén tragédiáján keresztül megláthatjuk a világ tragédiáját is. A költő bemutatja, hogyan kergették el sorra a szellemi vezetőket, az értéket képviselő embereket (a papot, a királyt, a bölcset, a tudóst, s végül a költőt). Hangneme itt ironikus, szatirikus, ezzel gúnyolva ki a korabeli társadalom értékrendjét, felszínességét, hogy a mélyről jövő, igazi érték helyett a praktikusságot, sablonosságot támogatják ("célszerű dalnokok") Majd a jelen tragédiája következik, ahol mindenki egy vályúnál tolong, fejük lehajtva - jól is van ez így, legalább nem néznek körül, nem látnak. Aki pedig lát és gondolkodik, azt megbüntetik ("agyarat döfnek belém, ha látom"). (…) A harmadik versszakban a lehetséges jövő képe tárul elénk. Weöres az akkori társadalmat, állapotot egy száguldó vonathoz hasonlítja, amely egy szakadék felé, a saját vesztébe rohan. (…) Ki is vonja magát a felelősség alól: "ők tudják, nem én". Az utolsó sorokban pedig mintegy válaszol saját kérdésére, hogy bánja-e. "Nekem már mindegy.", mondja, és belenyugszik sorsába. Lemond hivatásáról, leheveredik pihenni, s már nem látja, mi úszkál a vályúban - nem is érdekli - csak az állatok farát és lobogó füleit látja.”

A verset cikkünk írásáig nem távolították el: reggel fél 9 körül töprengve nézték a rendőrök, de végül beavatkozás nélkül távoztak.

Weöres Sándor: Merülő Saturnus/T. S. Eliot emlékének/ Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom, nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete. Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta — bolond! — és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő végtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset, hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt, minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint. Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal. Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot kitúrja — bánjam-e? — már nem hivatásom, agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból, a kapuba rakott robbanásból — Mint ha sínén a vonat rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs — bánjam-e? — lehet, megállítják a végső percben; vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják. Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, könnyű szalmán heverni évezredek fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban, én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

„Azzal, hogy ő fog szerepelni a DK EP-listájának szimbolikus utolsó helyén, Orbán Viktornak és rendszerének szeretnénk üzenni” – közölte a párt.