A hajam még olajszagú az éjszakai piac nehéz levegőjétől. Érzem, ahogy az orom felé fújja a szél a tincseket. Körülöttem hangzavar, de semmit sem értek a kínai beszédből. Nem világít a Hold, a sötétben állok az út szélén. A karom kint, mutatom az egyezményes jelet, hátha valaki hazavisz. Nem tudtam, hogy Hengcsun ilyen messze van, de már mindegy, valahogy majd csak hazakeveredek. Tajvanon könnyű stoppolni. Most a második autó áll meg. Hatalmas terepjáró, benne két fiatal. A ronda kalapos, de nagyon kedves kaliforniai fiú, akivel pár órája ismerkedtem össze egy másik stoppolásnál, beszéli a nyelvet, így segít elmagyarázni, hogy a 15 kilométerre található Baisha Beach mellett lakom, és oda szeretnék valahogy eljutni. Turista barátom hatékony kommunikátor, egy perc múlva már a hátsó ülésre huppanok. A kaliforniait megölelem, valószínűleg nem látjuk egymást többet. Ő egy éve járja Ázsiát, kicsit irigylem a szabadságát.
Míg kifelé haladunk a városból, angolul beszélgetek a fiatal lánnyal, aki az anyósülésről pislog hátra. Búvároktató. Engem is invitál, de ez a sport nem való a pénztárcámnak. Nem bánja, vidáman elbeszélgetünk az utamról, az életükről. Kiderül, hogy csak a városban mentek volna egy kört, nem arra vitt az útjuk, ahol lakom. Mégis 30 kilométert kocsikáztak a kedvemért, hogy biztonságban hazaérjek. Elváláskor még lövünk egy szelfit. Másnap látom, hogy megosztotta a Facebookon „találkozását a magyar újságíró lánnyal”.
Amikor kiderült, hogy a tajvani külügyminisztérium engem is meghív arra a sajtóútra, amelynek témája Tajvan egészségügye és politikai helyzete, azonnal tudtam, hogy öt nap nem elég, maradni akarok. Így esett, hogy nyolc napig egyedül, hátizsákkal jártam körbe a szigetet. A megtett körülbelül 1300 kilométeres út alatt mindennapos élmény volt az a nyitottság, nagylelkűség és őszinteség, amivel a helyiek fordulnak egymás felé. Persze nincsenek illúzióim, nyilván nem mindenki ilyen, de a másik típus szerencsére elkerült. Pedig nem sikerült mindig kellő körültekintéssel utaznom. Mégis, igazán csak akkor féltem, mikor medúzarajba úsztam és azt hittem, ott fulladok meg, vagy amikor már hosszabb ideje egyedül gyalogoltam egy túraútvonalon, ahol 100 méterenként figyelmeztetnek a sziklaomlásra és a mérges kígyókra. Szerencsére elkerültek. Csak a medúzák csaptak le, találkozásunk nyomait azóta is őrzi a bőröm.
Kagyló minden mennyiségben
A medúzás kalandfilm díszletéül szolgáló mesebeli Kenting a sziget legdélebbi csücske. De nem csak a káprázatos naplemente és a türkizkék, homokos tengerpart miatt érdemes ide utazni. Az itteni nemzeti parkban millió pillangóval, fantasztikus, tengerre néző kilátókkal, szűk, sziklák közötti átjárókkal és bambuszok szegélyezte ösvényekkel találkozhatunk. No meg persze olyan személyiségekkel, akiket sosem feledünk. Ilyen a kagylós bácsi. Még sosem találkoztam senkivel, aki olyan szenvedélyesen szereti a kagylókat, mint ő. Mosolyogva invitál a házába, ahol egy szobát bérelek. Látva a különös berendezés miatt az arcomra kiülő meglepetést, hamar mutogatni kezdi alkotásait. A háza minden szegletében találni valamit, amit azokból a kagylókból készített, amelyeket ő maga gyűjtött a tengerparton. Műanyag óriásteknős, bukósisak, papucs, ajtódísz, mellény, gumicsizma(!) – mind kagylókkal kirakva. Egy-egy alkotás akár másfél méter is lehet, és bár sokan akarták már megvenni egyiket-másikat, ő sosem állt kötélnek. Ajándékba viszont kapok tőle néhány különlegesen szép kagylót. Sőt, bár ez nincs benne az árban, vacsorára is meghív. Tojást süt hagymával és sütőtökkel (végre nem halat kapok, magamban ezért nagyon hálás vagyok neki). A vállamig ér, és láthatóan örül, hogy ilyen „különleges”, európai vendége van, legalábbis lelkesen készíti velem a szelfiket. Nem él különösebb gazdagságban, ahogy mások sem, akikkel az ország déli és keleti felében találkoztam. De ahogy azt később egy középkorú nő mondja, mikor erről kérdezem: nincs sok pénzük, de boldogok, mert értékelik azt, amijük van. Ő például sosem fekszik le úgy, hogy ne csodálná meg a tengerpartot.
Kentingből a sziget keleti felét célzom meg, vonz a szancsiantaji sárkányhíd, amely egy pici, buja növényzettel tarkított, lakatlan szigettel, a Három Halhatatlan Teraszával köti össze Tajvant. A legenda szerint az itt található három nagyobb szikla a Nyolc Halhatatlan (a kínai mitológia nyolc alakja) közül háromnak a lábnyoma. Máig tömegesen zarándokolnak ide az emberek.
Négyen a hátsó ülésen
Busszal, vonattal, stoppal, sőt még robogóval is utazok ezen a vidéken, bár két hét alatt sem sikerül megfejteni azt a rendszert, amit a közlekedésben használnak. Addig nemigen láttam olyat, hogy egy motoron együtt zötyögne apuka és két csemetéje, vagy hogy négyen is lehet utazni a taxik hátsó ülésén – ezt kétszer is volt alkalmam megtapasztalni. Érdekes, hogy ha valamit leteszel Tajvanban valahova, az nagy valószínűséggel ott lesz órák és napok múlva is. A bicikliket például egyáltalán nem zárják le, nincs miért. A Taroko nemzeti parkhoz közeli Hszincsengben négy napig sétáltam el amellett a ruha- és krémkupac mellett, amit valaki egy padra helyezett, valószínűleg annak reményében, hogy más még hasznosítja. Első nap még rendezett kis kupac volt ez, négy nappal később már zilált szeméthalom, de eltűnni semmi sem tűnt el. Persze lehet, hogy ha egy iPhone-t hagy el valaki, az nem lesz meg. De saját bőrömön is tapasztaltam, hogy ott valahogy kevésbé tűnnek el a dolgok.
Az egyik leghasznosabb eszköz, amit az ember magával vihet egy olyan útra, ahol egyáltalán nem beszéli a helyiek nyelvét, ők meg az angolt, az a telefonon lévő fordítóprogram. A Google-nak hála csak az orruk alá tartom a telefont, ők elmondják kínaiul, amit akarnak, a program pedig fordít angolra. De nemcsak hanggal, a képekkel is működik a dolog. Elég csak lefotózni a menetrendet vagy az étlapot, kijelölni, hogy melyik kínai írásjeleket akarom angolra fordítani, és máris értelmet nyer minden. Nélkülözhetetlen! Csak éppen az kell hozzá, hogy online legyen az ember, ami a brutális roamingköltségek miatt az otthoni mobilnettel kizárt. Éppen ezért életmentő az a kis kütyü, ami a reptéren bérelhető. Ez a mobil wifi korlátlan netet biztosít az egész szigeten. Mindenhol – és ezzel nem viccelnek! Még a hegyekben túrázva is fel tudom hívni a barátnőmet, mikor szükség van rá. Mindezt 6500 forintért, 2 hétre. Az eszközt persze sikeresen elhagytam a vonaton egyik reggel, és már csak a 33 ezer forintos letéti díj miatt is nagy öröm volt, mikor este visszakaptam. Ugyanis megtalálták és leadták az állomáson. Ez Tajvan.
Korlátok nélkül
A fordítóprogram igazán jó szolgálatot tesz olyan helyzetekben is, amikre egyáltalán nem számít az ember. Ilyen, amikor útba igazításért bekopog egy házba, ahol végül nemcsak azt tudja meg, hogy melyik túraútvonalat érdemes választani, hanem azt is, hogy milyen egy vidéki családi ebéd, hagyományos tajvani ételekkel. Az európai ember, főleg egy egyedül utazó magas (a tajvaniak többsége a nyakamig ért) fiatal lány ritkaság ugyanis arrafelé. Egy hét után már megszoktam, hogy napjában többször megszólítanak, hadd fotózkodhassanak velem. De azért ez a fajta vendégszeretet engem is meglepett. De nincs mit tenni, a hatalmas körasztalnál ülő idős férfiak lelkesen mutogatnak a székre, így maradni kell.
Bár egy szót sem beszélnek angolul, elismerően felhorkannak, mikor kiderül, hogy tudok pálcikával enni. Na igen, a technikát, amit vagy húsz évig nem sikerült elsajátítani, itt három nap alatt megtanultam. A kulcs, azt hiszem, az éhség. Az sosem lesz világos, hogy pontosan mi volt az asztalon, lelkesen megkóstoltam szinte mindent, és hála a fordítóprogramnak, beszélgetni is tudtunk. Persze az ételekkel kapcsolatos nyitottság nem jött csak úgy magától, az első 3-4 napban komoly fejtörést okozott, hogy küzdjem le a torkomon a különféle tengeri herkentyűket, hínárokat, páfrányt, algát stb. De végül rátaláltam a zöldséges tésztára, aztán a marhás ragura, a helyi levesekre, azt hiszem, akkor menekültem meg.
Kezdetben persze óvatos az ember, én is figyeltem arra, hogy ne egyek utcai büfében vagy olyan helyen, ami egyértelműen messze van az európai sztenderdektől, de egy idő után ezt is el kellett engedni, ahogy az angol vécét. Tajvanon nagyon sok helyen csak a hagyományos, guggolós, japán stílusú vécé van ugyanis, ami elsőre jelent némi kultúrsokkot. De egy idő után már az is természetes, hogy egy olyan kifőzdében vacsorázunk, amit a Nébih valószínűleg már akkor bezáratna, amikor kívülről meglátja.
Tajvan tényleg más világ, kell hozzá némi rugalmasság és kalandvágy. De ha az ember ráérez az ízére, akkor nem menekül, hanem visszavágyik.
