Hátizsákkal Tajvanon, a komfortzónán túl

Publikálás dátuma
2019.04.22. 10:22

Fotó: Kuslits Szonja
Tajvan a soha el nem lopott biciklik, a mesebeli tájak, a modern technológiák, de leginkább a meglepően kedves és tisztességes emberek országa, amire Kína fenyegető árnyéka vetül.
A hajam még olajszagú az éjszakai piac nehéz levegőjétől. Érzem, ahogy az orom felé fújja a szél a tincseket. Körülöttem hangzavar, de semmit sem értek a kínai beszédből. Nem világít a Hold, a sötétben állok az út szélén. A karom kint, mutatom az egyezményes jelet, hátha valaki hazavisz. Nem tudtam, hogy Hengcsun ilyen messze van, de már mindegy, valahogy majd csak hazakeveredek. Tajvanon könnyű stoppolni. Most a második autó áll meg. Hatalmas terepjáró, benne két fiatal. A ronda kalapos, de nagyon kedves kaliforniai fiú, akivel pár órája ismerkedtem össze egy másik stoppolásnál, beszéli a nyelvet, így segít elmagyarázni, hogy a 15 kilométerre található Baisha Beach mellett lakom, és oda szeretnék valahogy eljutni. Turista barátom hatékony kommunikátor, egy perc múlva már a hátsó ülésre huppanok. A kaliforniait megölelem, valószínűleg nem látjuk egymást többet. Ő egy éve járja Ázsiát, kicsit irigylem a szabadságát. Míg kifelé haladunk a városból, angolul beszélgetek a fiatal lánnyal, aki az anyósülésről pislog hátra. Búvár­oktató. Engem is invitál, de ez a sport nem való a pénztárcámnak. Nem bánja, vidáman elbeszélgetünk az utamról, az életükről. Kiderül, hogy csak a városban mentek volna egy kört, nem arra vitt az útjuk, ahol lakom. Mégis 30 kilométert kocsikáztak a kedvemért, hogy biztonságban hazaérjek. Elváláskor még lövünk egy szelfit. Másnap látom, hogy megosztotta a Facebookon „találkozását a magyar újságíró lánnyal”. Amikor kiderült, hogy a tajvani külügyminisztérium engem is meghív arra a sajtóútra, amelynek témája Tajvan egészségügye és politikai helyzete, azonnal tudtam, hogy öt nap nem elég, maradni akarok. Így esett, hogy nyolc napig egyedül, hátizsákkal jártam körbe a szigetet. A megtett körülbelül 1300 kilométeres út alatt mindennapos élmény volt az a nyitottság, nagylelkűség és őszinteség, amivel a helyiek fordulnak egymás felé. Persze nincsenek illúzióim, nyilván nem mindenki ilyen, de a másik típus szerencsére elkerült. Pedig nem sikerült mindig kellő körültekintéssel utaznom. Mégis, igazán csak akkor féltem, mikor medúzarajba úsztam és azt hittem, ott fulladok meg, vagy amikor már hosszabb ideje egyedül gyalogoltam egy túraútvonalon, ahol 100 méterenként figyelmeztetnek a sziklaomlásra és a mérges kígyókra. Szerencsére elkerültek. Csak a medúzák csaptak le, találkozásunk nyomait azóta is őrzi a bőröm. 

Kagyló minden mennyiségben

A medúzás kalandfilm díszletéül szolgáló mesebeli Kenting a sziget legdélebbi csücske. De nem csak a káprázatos naplemente és a türkizkék, homokos tengerpart miatt érdemes ide utazni. Az itteni nemzeti parkban millió pillangóval, fantasztikus, tengerre néző kilátókkal, szűk, sziklák közötti átjárókkal és bambuszok szegélyezte ösvényekkel találkozhatunk. No meg persze olyan személyiségekkel, akiket sosem feledünk. Ilyen a kagylós bácsi. Még sosem találkoztam senkivel, aki olyan szenvedélyesen szereti a kagylókat, mint ő. Mosolyogva invitál a házába, ahol egy szobát bérelek. Látva a különös berendezés miatt az arcomra kiülő meglepetést, hamar mutogatni kezdi alkotásait. A háza minden szegletében találni valamit, amit azokból a kagylókból készített, amelyeket ő maga gyűjtött a tengerparton. Műanyag óriásteknős, bukósisak, papucs, ajtódísz, mellény, gumicsizma(!) – mind kagylókkal kirakva. Egy-egy alkotás akár másfél méter is lehet, és bár sokan akarták már megvenni egyiket-másikat, ő sosem állt kötélnek. Ajándékba viszont kapok tőle néhány különlegesen szép kagylót. Sőt, bár ez nincs benne az árban, vacsorára is meghív. Tojást süt hagymával és sütőtökkel (végre nem halat kapok, magamban ezért nagyon hálás vagyok neki). A vállamig ér, és láthatóan örül, hogy ilyen „különleges”, európai vendége van, legalábbis lelkesen készíti velem a szelfiket. Nem él különösebb gazdagságban, ahogy mások sem, akikkel az ország déli és keleti felében találkoztam. De ahogy azt később egy középkorú nő mondja, mikor erről kérdezem: nincs sok pénzük, de boldogok, mert értékelik azt, amijük van. Ő például sosem fekszik le úgy, hogy ne csodálná meg a tengerpartot.
Kentingből a sziget keleti felét célzom meg, vonz a szancsiantaji sárkányhíd, amely egy pici, buja növényzettel tarkított, lakatlan szigettel, a Három Halhatatlan Teraszával köti össze Tajvant. A legenda szerint az itt található három nagyobb szikla a Nyolc Halhatatlan (a kínai mitológia nyolc alakja) közül háromnak a lábnyoma. Máig tömegesen zarándokolnak ide az emberek.

Négyen a hátsó ülésen

Busszal, vonattal, stoppal, sőt még robogóval is utazok ezen a vidéken, bár két hét alatt sem sikerül megfejteni azt a rendszert, amit a közlekedésben használnak. Addig nemigen láttam olyat, hogy egy motoron együtt zötyögne apuka és két csemetéje, vagy hogy négyen is lehet utazni a taxik hátsó ülésén – ezt kétszer is volt alkalmam megtapasztalni. Érdekes, hogy ha valamit leteszel Tajvanban valahova, az nagy valószínűséggel ott lesz órák és napok múlva is. A bicikliket például egyáltalán nem zárják le, nincs miért. A Taroko nemzeti parkhoz közeli Hszincsengben négy napig sétáltam el amellett a ruha- és krémkupac mellett, amit valaki egy padra helyezett, valószínűleg annak reményében, hogy más még hasznosítja. Első nap még rendezett kis kupac volt ez, négy nappal később már zilált szeméthalom, de eltűnni semmi sem tűnt el. Persze lehet, hogy ha egy iPhone-t hagy el valaki, az nem lesz meg. De saját bőrömön is tapasztaltam, hogy ott valahogy kevésbé tűnnek el a dolgok. Az egyik leghasznosabb eszköz, amit az ember magával vihet egy olyan útra, ahol egyáltalán nem beszéli a helyiek nyelvét, ők meg az angolt, az a telefonon lévő fordítóprogram. A Google­-nak hála csak az orruk alá tartom a telefont, ők elmondják kínaiul, amit akarnak, a program pedig fordít angolra. De nemcsak hanggal, a képekkel is működik a dolog. Elég csak lefotózni a menetrendet vagy az étlapot, kijelölni, hogy melyik kínai írásjeleket akarom angolra fordítani, és máris értelmet nyer minden. Nélkülözhetetlen! Csak éppen az kell hozzá, hogy online legyen az ember, ami a brutális roamingköltségek miatt az otthoni mobilnettel kizárt. Éppen ezért életmentő az a kis kütyü, ami a reptéren bérelhető. Ez a mobil wifi korlátlan netet biztosít az egész szigeten. Mindenhol – és ezzel nem viccelnek! Még a hegyekben túrázva is fel tudom hívni a barátnőmet, mikor szükség van rá. Mindezt 6500 forintért, 2 hétre. Az eszközt persze sikeresen elhagytam a vonaton egyik reggel, és már csak a 33 ezer forintos letéti díj miatt is nagy öröm volt, mikor este visszakaptam. Ugyanis megtalálták és leadták az állomáson. Ez Tajvan. 

Korlátok nélkül

A fordítóprogram igazán jó szolgálatot tesz olyan helyzetekben is, amikre egyáltalán nem számít az ember. Ilyen, amikor útba igazításért bekopog egy házba, ahol végül nemcsak azt tudja meg, hogy melyik túraútvonalat érdemes választani, hanem azt is, hogy milyen egy vidéki családi ebéd, hagyományos tajvani ételekkel. Az európai ember, főleg egy egyedül utazó magas (a tajvaniak többsége a nyakamig ért) fiatal lány ritkaság ugyanis arrafelé. Egy hét után már megszoktam, hogy napjában többször megszólítanak, hadd fotózkodhassanak velem. De azért ez a fajta vendégszeretet engem is meglepett. De nincs mit tenni, a hatalmas körasztalnál ülő idős férfiak lelkesen mutogatnak a székre, így maradni kell. Bár egy szót sem beszélnek angolul, elismerően felhorkannak, mikor kiderül, hogy tudok pálcikával enni. Na igen, a technikát, amit vagy húsz évig nem sikerült elsajátítani, itt három nap alatt megtanultam. A kulcs, azt hiszem, az éhség. Az sosem lesz világos, hogy pontosan mi volt az asztalon, lelkesen megkóstoltam szinte mindent, és hála a fordítóprogramnak, beszélgetni is tudtunk. Persze az ételekkel kapcsolatos nyitottság nem jött csak úgy magától, az első 3-4 napban komoly fejtörést okozott, hogy küzdjem le a torkomon a különféle tengeri herkentyűket, hínárokat, páfrányt, algát stb. De végül rátaláltam a zöldséges tésztára, aztán a marhás ragura, a helyi levesekre, azt hiszem, akkor menekültem meg. Kezdetben persze óvatos az ember, én is figyeltem arra, hogy ne egyek utcai büfében vagy olyan helyen, ami egyértelműen messze van az európai sztenderdektől, de egy idő után ezt is el kellett engedni, ahogy az angol vécét. Tajvanon nagyon sok helyen csak a hagyományos, guggolós, japán stílusú vécé van ugyanis, ami elsőre jelent némi kultúrsokkot. De egy idő után már az is természetes, hogy egy olyan kifőzdében vacsorázunk, amit a ­Nébih valószínűleg már akkor bezáratna, amikor kívülről meglátja. Tajvan tényleg más világ, kell hozzá némi rugalmasság és kalandvágy. De ha az ember ráérez az ízére, akkor nem menekül, hanem visszavágyik.
Szerző
Témák
utazás Tajvan
Frissítve: 2019.04.30. 11:35

Heti Abszurd: Bohócok világa

Napjainkban már nincsenek udvari bolondok. A politikusok kénytelenek ezt a szerepet maguk eljátszani. Nem esik nehezükre. „Egy showmanből lehet államfő, de ha egy államfő válik showmanné, az túlzás” – mondta egy humorista, és nem viccelt. Már csak azért sem, mert ez az ember – aki hivatalosan rendező, előadóművész, producer és most már politikus is – feltehetően Ukrajna következő államfője lesz. Feltéve persze, hogy hinni lehet a közvélemény-kutatásoknak, mert hazai bölcsektől is tudjuk, nem azokat kell megnyerni. Vasárnap estére – vagy talán hétfőre – mindenesetre kiderül, hogy jogosan üzent-e így Volodimir Zelenszkij a pillanatnyilag még hivatalban lévő elnöknek. Petro Porosenko a jelek szerint nem vette komolyan, hogy kihívója – aki egyébként jelentős fölénnyel nyerte meg az elnökválasztás első fordulóját – kiütheti őt a nyeregből. Mire aztán kampányában odáig jutott, hogy ellenfelét drogos hazudozónak állította be, már késő volt. Az sem tett jót neki, hogy mindenféle ürügyekkel kitért az elnökjelölti vita elől, illetve saját feltételeit igyekezett ráerőltetni Zelenszkijre. Ha valóban bejön, amire az esélylatolgatók számítanak, Porosenko majd elgondolkodhat rajta, valóban olyan abszurd-e feltételezni, hogy egy hivatásos humorista államfővé válhat. Pedig csak körül kellene pillantania a világban, hogy számára is kiderüljön, napjainkban már szinte eltűnt a különbség a viccipari szakmunkások és a politikusok között. Zelenszkij másoknak is üzenhetett volna. Az államférfiak lesüllyedtek a showmanek szintjére, bár elképzelhető, maguk úgy érzik, felemelkednek. Az viszont biztos, hogy nem kabarét akarnak csinálni, csak – komoly politikai tevékenységükből – az lesz. A legjobb példa minderre a Brexit néven elhíresült végeérhetetlen szomorújáték, amely annyira abszurd, hogy már nevetni sem nagyon lehet rajta. Főképp az Egyesült Királyság népének, amelynek a bőrére megy mindez. Aligha ilyen fejleményekre számított bármelyikük, amikor néhány éve megszavaztatták őket az uniós tagságról. Ha sokan meg is bánták már a referendumon leadott voksukat, arra is rá kellett jönniük, hogy Nagy-Britannia immár saját, sokat dicsért és példának állított demokráciájának foglya lett. Hasonló felfedezést tehettek az utóbbi több mint két évben az amerikaiak is, akik a legutóbbi elnökválasztáson a két rossz közül a szórakoztatóbbat juttatták a Fehér Házba. A mulatság azóta is tart, a világ meg elcsodálkozhat azon, hogy az első számú világhatalom első embere még mindig azt képzeli, a Reszkessetek, betörők valamelyik folytatásának egyik epizódszerepét alakítja. Kétségkívül jelentős eredmény, hogy nagyobb baj eddig nem származott ebből a bohóckodásból. A példák pedig vég nélkül sorolhatók a nemzetközi politikából, és akkor még hazai leágazásait nem is említettük. Az abszurd eluralkodott a világban. Lassacskán megbarátkozhatunk azzal a gondolattal is, hogy immár ez válik normálissá.
Témák
abszurd

Rajtuk nem múlt a jövő: az ENSZ működését modellezte 300 diák

Publikálás dátuma
2019.04.20. 14:44

Fotó: Draskovics Ádám
Az ENSZ működését modellezte öt napon keresztül egy budapesti gimnáziumban több mint háromszáz diák, akik felnőtteket megszégyenítő komolysággal és egymás iránti tisztelettel próbáltak megoldani globális problémákat. Egyenlőbb oktatásért, biztonságosabb közösségi médiáért, fenntartható környezetért vitáztak – talán ők lesznek, akiknek sikerül is mindezt megvalósítaniuk.
Mivel 617 millió gyerek és fiatal van a minimális olvasási és matematikai készségek híján, a fejlődő országokban pedig csak az iskolák 34 százalékában van elektromosság, a hét elején Budapesten az UNESCO, vagyis az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete tárgyalt e kérdésekről. Úgy határozott: javasolja a tagjainak, hogy vegyék fontolóra az oktatásban töltött évek számának kötelező emelését, ezzel párhuzamosan tolják ki a munkába állás legkorábbi életkorát, és biztosítsanak szélesebb körű elérést a felsőoktatáshoz. Közben az Emberi Jogok Bizottságában arról vitatkoztak, meddig jogos a magánszemélyek tevékenységeinek megfigyelése a kormányok által, az állampolgárok védelmére hivatkozva. A Speciális Politikai Bizottság azt vizsgálta: joga van-e terrortámadás esetén a támadást elszenvedő államnak lerohannia a terroristák származási országát. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) pedig a modern világban gyakori mentális egészségi problémák okainak kezelési lehetőségeit mérlegelte. Mindez majdnem igaz, a delegáltak ugyanis egytől egyig középiskolások voltak, 14 különböző országból körülbelül háromszázan. Az V. kerületi Eötvös József Gimnáziumban az elmúlt napokban valószínűleg több volt az öltöny és az irodai dress code szabályait fegyelmezetten tartó női ruha, mint a Parlamentben. Ismét, idén kilencedszerre rendezték meg a BIMUN-t, vagyis a Budapest International Model United Nations konferenciát, ahol a diákok öt napon keresztül a jelen és a jövő kihívásai­ra keresik a válaszokat, a világszervezet működését modellezve. Némi lazaságot néhány hóbortos nyakkendő és vicces színes zokni árul el, amit a kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau amúgy is divatba hozott a tárgyalóasztalok mellett.  A bizottságokban közben mindenhol komoly vita folyik, a Biztonsági Tanácsban Venezuela delegáltja komoly össztűz alatt van, a többi állam képviselője szeretne független megfigyelőket küldeni az országba, és próbálják elérni, hogy írjanak ki választásokat a politikai válság megoldására. Vene­zuela képviselője állja a sarat, pedig valójában nincs köze a dél-amerikai országhoz, valószínűleg egy nyugat-európai középiskolából érkezett. A konferencia egyik izgalmas eleme sok más mellett, hogy a diákok nem saját hazájuk, hanem egy másik ország álláspontját, érdekeit képviselik az üléseken angolul. A felkészülés időszakában időben megkapják, hogy melyik ország képviseletét melyik bizottságban kell majd ellátniuk, így van idejük beleásni magukat a té­mába. Gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy beleéljék magukat mások nézőpontjába, ez pedig biztosan nem árt, ha a világra nyitott, a globális problémák megoldására törekvő felnőttekké szeretnének válni.

Nem mindig komolyak

A gyerekek komolyan veszik a feladatukat. Még a „tárgyalótermen” kívül is előfordul, hogy a kijelölt témáról beszélgetnek, és igyekszenek maguk mellé állítani az ellentétes állásponton lévő ország képviselőjét. Közben egy másik asztalnál a szünetben külföldi diákok egy csoportja a „szeretlek” szót, és a „zs” hangot gyakorolja egy „zs betűs” fiú kedvéért. A nemzetközi kapcsolatok annak rendje és módja szerint az esti bulikon is épülnek, ebből is látszik, hogy ezek a fiatalok nem koravének, csak éppen a korukat meghazudtoló módon felkészültek és okosak. Az első pillanatban döbbenetes, hogy a gyerekek milyen természetességgel és magabiztossággal használják az angolt, annak is a hivatalos változatát – nincs is más választásuk, a levezető elnökök (szintén diá­kok) éberen figyelnek: ha valakinek véletlenül kicsúszik a száján, hogy „mint ahogy azt említetted”, rögtön figyelmeztetés jár. A vitákban ehelyett az „ahogy arra a Kínai Népköztárság delegáltja rámutatott” formula dívik, és gyakran hangzik el a „mindazonáltal”-nak fordítható kifejezés is, természetesen angolul. Holik Tünde, az eseményért felelős mentor tanár szerint tűnjön ez a beszédmód bármilyen távolinak, nem is olyan bonyolult, a szükséges szakkifejezések körülbelül három A4-es oldalon elférnek, e nyelvezetet a gyerekek hamar elsajátítják. Holik Tünde kezdetektől bábáskodik az esemény felett, melyet az évről évre önjáróbbá váló fiatalok szerveznek, így a pedagógusra egyre kevesebb feladat hárul. Legalábbis a konferencia előtti időszakban, mert miután a külföldi diákok megérkeznek, senkinek sem a pihenésről szólnak a napjai. De ezt láthatóan nem bánják. 

Méltók a bizalomra

A bejárathoz közeli folyosón már némileg fáradtan a két főszervező, a 11.-es Papik Flóra és a végzős Bodansky Benjámin ügyel arra, hogy minden rendben menjen. Flóra az operatív feladatokért felel – tavaly november óta dolgozik a lebonyolításon, helyszíneket foglal, intézi az étkeztetést, segít a külföldi diákoknak szállást intézni. Mindezt persze nem egyedül, népes csapatot irányít. Csakúgy, mint Benjámin, aki a konferencia tartalmi részéért felel. „Úgy választjuk ki a bizottságok által tárgyalt kérdéseket, hogy azok összhangban legyenek az ENSZ aktuális témáival, így jelenleg a fenntartható fejlődés, az aktuális politikai konfliktusok vannak a középpontban” – mondja Benjámin. Beismeri, eléggé stresszesek most, mégsem tud elképzelni olyan tanórán kívüli tevékenységet, ami ennél többet adhatna. Flóra azt mondja, az utóbbi napokban két órákat alszik, de mégsem kérdés, hogy jövőre is szerepet vállal a szervezésben, annyira feltölti ez a néhány nap. A diákok maguk jelölik ki, hogy ki milyen posztot foglal el a szervezésben, és kik kerülnek a legfontosabb pozíciókba – általában évről évre lépkednek feljebb a „felelősséglétrán”, így volt ez például Benjáminnal és Flórával is. A vezetők keze alá sokan dolgoznak, és ők mind felelősek a saját részfeladatukért. Mindebből jól látszik, tévedés lenne azt gondolni, hogy a diákok „eljátsszák” a felnőttet. Ők maguk minimális tanári segítség mellett hónapokig szervezik a konferenciát, profizmussal és felelősségtudattal. „Egy manapság egyre nagyobb teret nyerő modern, angolul scaffoldingnak nevezett pedagógiai módszert alkalmazunk. Az elnevezés beszédes, ebben a tanár, mint egy állványzat az épület mellett, a gyerekek mellett áll. Ezt az elején nehéz kialakítani. Amikor először szerveztünk konferenciát, még együtt tanultuk, hogyan kell megkeresni a hoteleket, ahol a vendégek megszállnak, és hogyan írjunk levelet a házelnöknek, hogy a Parlament épületében rendezhessük az esemény egyik programját. De ahogy jöttek egymás után az évfolyamok, kialakult egy forgatókönyv, amit a következők használnak. Ez az évek alatt 36 oldalas dokumentummá duzzadt, ami még arra is kitér, hogyan kerülnek az ásványvizek az asztalokra. Mára szinte teljesen önjáróak, nem kérem számon őket és ők nem is számolnak be minden mozzanatról. Nem mondom, hogy nem szoktunk beszélgetni arról a tanártársaimmal, milyen jó lenne, ha bizonyos dolgokat megosztanának velünk, amit szerintük nem kell megosztani. De minden évben bebizonyítják, hogy méltók a bizalomra” – mesél a magyar oktatási rendszerben fájóan ritkának tűnő hozzáállásról Holik Tünde. Szerinte a bizalom a legfontosabb motiváló erő, és a gyerekek döbbenetesen sok dologra képesek, ha pozitív légkör veszi körül őket. 

Sorsfordító tapasztalat

Hasonló konferenciákat szerte a világon rendeznek, az Eötvös 2007-ben kapta a hírt, hogy az egyik partneriskolájuk Rómában szervez egy ilyet. Holik Tünde az akkori nyelvi tagozatos osztályával elhatározta: megnézik, mi is ez valójában. „Onnantól rendszeresen jártunk az évenkénti római eseményre. A második alkalommal volt velünk egy diák, akinek megtetszett a dolog. A zárókonferencia után leültünk egy padra és azt mondta: csináljunk egy ilyet! Kajakómában lehettem, és azt mondtam: jó” – mesél a kezdetekről a tanárnő. Az iskola igazgatója is lelkesen állt az ötlethez, ekkortól kezdve két év telt el az első BIMUN-ig. Az Eötvös a római partneriskolától tanulta és vette át, ami megtanulható és átvehető. A gyerekek a gimnáziumban működő MUN-klubban ismerik meg a konferencia menetét, hogyan kell megfogalmazni egy felszólalást, beadványt, megtanulják a szükséges szókincset és elmélyednek a témákban, amikről szó lehet. A megmerítkezés a nemzetközi politika működésében a későbbi sorsukra, pályaválasztási döntéseikre is hatással van – Benjámin például politológiát szeretne tanulni. A fiú pedig, akivel Holik tanárnő az első rendezvény megrendezésének terveit latolgatta egy római padon, ma már férfi, Bágyi Ádám, Magyarország hágai konzulja. Számára egy diplomáciai karrier kezdetét jelentették ezek a tapasztalatok, de évfolyamából többen lettek nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szakemberek. De ez nem jelenti azt, hogy az egykori BIMUN-osok ne lennének megtalálhatók bármilyen szakmában – a konferenciákon és szervezésükben leginkább bátorságot, magabiztosságot, nyitottságot, felelősségtudatot szereznek, ami bárhol a hasznukra válik. Mivel a programot a Magyar ENSZ Társaság és az ENSZ bécsi Információs Szolgálata is támogatja, a gyerekek által megalkotott javaslatok eljuthatnak a valódi szervezethez is. De más is történik ilyenkor, nem csak az előre eldöntött témák jönnek szóba, a résztvevők az aktuális eseményekre is reagálnak. A terveket kedden is felülírta az élet, ekkor a Franciaországot képviselő delegált Notre-Dame-ban történt tűzesetről szóló beszédével kezdődött a közgyűlés.
Szerző
Frissítve: 2019.04.20. 15:11