Papp Sándor Zsigmond: Aranyérem veszekedésben

Publikálás dátuma
2019.04.28. 14:49

Fotó: Shutterstock
Nem tudok veszekedni. Illetve tudok, mert minden külső jegynek megfelelek ilyenkor: vérben forog a szemem, gesztikulálok, és emelt hangon ejtek ki minden szót, főként a kisípolósokat. A vak is láthatja tehát, hogy nem felolvasok meggyőző erővel egy regényből, nem az érvelés hőfoka sodort el holmi éteri gondolatkísérletben (vajon meddig bírnák a fókák termálvízben?), hanem kidagadt nyaki erekkel mondom el mindennek a szemben állót. Utólag persze azon is töprengtem, hogy milyen érdekes szerv is az agy. Vagy a pszichológia. Mert vagy eleve olyan szavakat választ ki, amelyeket gond nélkül ki tudok mondani a veszekedés hevében, vagy maga a civakodás állít át egy másik pályára, amelyen nincsen akadályok dadogás formájában. Magyarán: a csúcsponton folyékonyan tudok ordibálni, nem akasztanak meg a zöngétlen mássalhangzóval kezdődő szavak, pedig hát k-val és p-vel számos olyan kifejezés kezdődik, amely igencsak jól passzol az elborult agyhoz.
Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy hideg fővel, szinte precízen fogok majd veszekedni. Ahogy a tőrözők. Felállnak egymással szemben, talpig fehérben, majd elkezdik egymást szépen szurkálni. Döfizni. Csak a törzs játszik, főként a szív környéke. Hiszen ölni akarunk, és nem azt, hogy lesántuljon a másik. Az mégis kinek lenne jó? Szóval, így mennének az asszók, s a végén lenne valami számszerű eredmény, hogy ki győzött, s akkor legalább ez nem szülne újabb vitákat. Ide-oda pöttyentenénk tehát a szervekre egy-egy finom találatot, szinte hallanánk mögöttünk az elismerő tapsot, hogy milyen átgondolt és szépen kivitelezett támadás volt ez a májra, és milyen remek lábmunka. A bíró pedig gyönyörű, szinte lebegő francia szavakkal vezetné le az egészet, ítélné oda a pontot, ha a gép nem jelezne semmit, aztán már mondaná is érces hangján, hogy: en garde!
És arról az érzetről nem is beszélve, amikor az aranyérmet a nyakadba akasztják a végén. Kvázi papírom (ércem) lenne arról, hogy a másik nem fizette ki a gázszámlát, a másik bánt érzéketlenül az érzéseimmel, az ő anyja miatt indult az egész, az ő érthetetlensége miatt tartunk itt. És máris szólhatna a himnusz.
Ehelyett viszont van duzzogás, fogaknak csikorgatása, indulat és káromkodás. Aztán újra ez a második menetben. Ránk D.-vel ugyanakkor a hipergyors civakodás jellemző. Nemhogy hangolás vagy nyitány, de még első felvonás sincs, pár perc és egyből a csúcsponthoz ugrunk, és elhatározzuk, hogy az egyikünk minimum az Uránuszra, a másik meg a Merkúrra költözik, és soha, de tényleg SOHA többé nem beszélünk egymással. Még szerencse, hogy az űrben nem terjed a hang. Az SMS meg eleve nem játszik.
Ha a temperamentum nem is, de a koreográfia azért változhat kapcsolatról kapcsolatra, évről évre. Egyszer elhatároztam, hogy csak a veszekedések kapcsán építek fel egy párt, ennek alapján rakom össze az életüket a megismerkedéstől a majdhogynem megsemmisüléssel felérő válásig, a pirruszi győzelemig. Akár regény, de talán még dráma (vagy hangjáték) is lehetett volna belőle. És az első, a feleket szinte meglepetésként érő első csetepatétól jutottunk volna el az izzó, szenvedélyes, sok érzelmeket megmozgató hangoskodáson át a szinte már apátiába süllyedő konfrontációig, amikor szinte már alig van súlyuk a szavaknak, igazából csak arra jók, hogy feltépjék a régi, igazából soha be nem gyógyult sebeket. Nem mondom, talán lehet még ebből valami, ám könnyen én is úgy járhatok, mint a lusta szerző a Lázár Ervin novellában, akit egy nap felkerestek a meg nem írt szereplői, és a fejére olvasták a tunyaság bűnét.
Én is látom magam a veszekedéseim tükrében, ebben a nagyon bizarr fotóalbumban, melyben csak a rossz pillanatok kaptak helyet: kifordult karácsonyok, elrontott születésnapok, gallyra ment húsvétok. Csupa-csupa kényszerű feltámadás. Látom magam viszonylag bölcsen, és teljesen kililult fejjel, agresszíven, már-már egészen közel a pofonhoz, ami azért csak nem csattant el. Látom magam, amint képzeletbeli győzelmemet ünneplem, vagy épp a sebeimet nyalogatom, ahogy dühösen elhajtok, vagy még dühösebben maradok. Ahogy minden szó újabb szót rángat elő belőlem, vagy épp ahogy összeszorított szájjal hallgatok. Igazából egyiken sem ismerem föl magam, mégis tagadhatatlanul mind én vagyok. Látom magam, ahogy sóváran gondolok azon párokra, amelyek között „soha egy hangos szó nem esett”, irigykedve nézem őket, hiszen ők legalább megállapodtak egy közös hazugságban.
Persze jó lenne tudni, hogy hol a határ. Hiszen minden komoly veszekedésben eljön az a pillanat, amikor a másikon ejtett seb már minket is kikezd, amikor a másik vesztesége a mi vereségünk is, s minél tovább tart még ilyenkor, annál inkább válik helyrehozhatatlanná. Szóval, arra gondoltam, ha lenne valami, ami úgy működne, mint a szén-monoxid-jelző, és sípolva figyelmeztetné a feleket, ha már túl sok fájdalommolekula kering a levegőben, akkor az majdnem olyan jót tenne az emberiségnek, mint a rák ellenszere. Már persze, ha a boldogtalanság, az önsorsrontás ellen bármi is felírható. Talán a józan ész, ám pont az tud elveszni ilyenkor, mint egy rakoncátlan kulcscsomó. Így aztán maradunk a talán már rég kinyílt ajtók mögött dörömbölve.

Bóta Gábor: Játékos elegancia

Publikálás dátuma
2019.04.28. 14:44

Fotó: Szalmás Péter
Lendülete, jó ritmusa van a Fővárosi Nagycirkusz új műsorának, nem akasztják meg a számok közötti átrendezések, konferanszié szövegek, az attrakciók szinte egymásba hömpölyögnek. A Repülőcirkusz című produkció visszavarázsol bennünket az 1920-30-as évek, a klasszikus cirkusz világába. Ha úgy tetszik, retró program. Most - amikor a cirkusz a társművészetektől is sok mindent elcsenve igyekszik temérdek új dolgot kitalálni, hogy versenyre kelljen a filmek látványvilágával, hatásosságával - nincsenek kivetítések, váratlan hangeffektusok, örökösen vibráló lézerfények, nincs semmi extravagancia, és manapság tán ez számít igazi vagányságnak.
A rendező Kristóf Krisztián, aki amúgy a nálunk épp a mozikban látható Tim Burton által rendezett, bájos repülőelefántról szóló Dumbó című film cirkuszi szakértője volt. Ebben a filmben is a békebeli cirkusz világát idézik meg, persze igencsak felturbózott látvánnyal. A Fővárosi Nagycirkuszban nincs ennyi hatáselem, bár a világítás, a zenei hangszerelés, a gördülékenység modern. Hiszen valaha természetes volt, hogy a konferanszié minden számot külön-külön bemond, fel is dicséri, netán világszámnak titulálja azt, ami közel sem az, és közben ki-berámolják a rekvizitumokat, amivel gyakran túlzottan is sok idő eltelik. Ezúttal ilyen nincs, pikk-pakk megy minden, még ki se mentek az előző artisták, már bent vannak a következők, másodpercnyi üresjárat sincs, véletlenül sem hagyják lankadni a figyelmet.
A középpontban a világklasszis olasz bohóc, Natalino Giovanni Huesca, művésznevén Fumagalli áll, aki bátyjával, Darisszal lép fel. Együtt szerezték meg az első helyezést, az Arany Bohócdíjat 2015-ben a cirkuszok olimpiáján, a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon is. Édesapjuk Fellini Bohócok című filmjében is szerepelt. Régi idők manézsbeli vicceit csinálják, amelyek még a commedia dell'arte-ből erednek. Van egymás kifigurázása, vízzel leöntése, szájjal spriccelése, adódnak kaján, nyelvöltögető tréfák. Olykor kicsit a közönséget is piszkálják, nem mindenki ússza meg egészen szárazon, de a nagyérdeműt buzdításra is használják, hangorkánszerű ovációra, tapsra, a különböző szektorokat is versenyeztetve. Lehetne azt mondani, hogy elavult, ócska, régi trükkök. És bizonyos szempontból tényleg azok. De hát nem mindegy hogyan csinálják. Egy fenékbe billentés lehet vacak ripacséria, és lehet költői, művészi, akár könnyeztető. Ők, mint két rosszcsont kölyök, hihetetlenül beleélik magukat közös játékaikba, úgy tudnak örülni, hogy boldogságuknak szinte nincs határa, és úgy képesek elkámpicsorodni, mintha azon nyomban itt lenne a világvége. Jókora szakmai tudás, tehetség birtokában, széles érzelmi skálán mozognak, és ettől bennünk is sok mindent megmozgatnak. Nevetünk, sőt röhögünk, ahogy belefér, de drámai csendek is adódnak. Mivel annyira beleéljük magunkat abba, amit csinálnak - hiszen remek a két figura, improvizatív, ugyanakkor minden pillanatában mégis kidolgozott a játék -, hogy akár tragikusnak tarthatunk mi is egy elhasalást, fenékre huppanást, hogy aztán hamarosan megint erőteljesen hahotázzunk. Nagy művészeket látunk. Amikor a Nemzeti Színház színészóriása, Gobbi Hilda a Korona Cukrászdában tartott estjén azt mondta, ha tehetségesebb lett volna, bohócnak megy, és mi ezen nevettünk, ránk szólt, hogy ő ezt igencsak komolyan gondolja. Most tanulmányozható, hogy mire is gondolhatott.
Leginkább attól Repülőcirkusz a műsor címe, hogy fellép benne egy német férfi, Daniel Golla, aki szintén olyan, mint egy pajkos kölyök. Nyolcéves korában kezdett el szenvedélyesen modellrepülők reptetésével foglalkozni. Az azóta eltelt húsz évben abszolút tökélyre fejlesztette az általa barkácsolt modellekkel bemutatott műsorát. Két kis gép szárnyal, jön akár egészen közel hozzánk, forog, pörög, piruettezik, vagy éppen sebesen hasítja a levegőt, miközben földöntúli boldogság tükröződik a távirányítót kezelő Golla arcán, hogy ezt csinálhatja.
A Dumbóban szereplő német kutyaszám most jelen van Budapesten is. Jana és Joschi Posna ugyanolyan szeretettel néznek az amúgy a lakásukban velük együtt élő pudlijaikra, mint Golla a repülőire. Van köztük egészen pici, meg már-már borjúnyi méretű; viháncolnak, rohangásznak, ugrabugrálnak a porondon, tulajdonképpen nem csinálnak semmi különöset, ennél sokkal, de sokkal nagyobb kunsztokat láthattunk már kutyáktól. De kedvesek, játékosak, hasonlóan létezhetnek a manézsban, mint otthon. Ez az egyetlen állatprodukció, a klasszikus cirkuszban nyilvánvalóan több volt.
Nem csinál sosem látott attrakciókat a kupola tetejéről lelógó csilláron az Ukrajnából érkezett Lena Dolinskaya sem, de esztétikusan, látványosan tornázik a légben. Az Oroszországi Trio Arabey lányai közül a felső, legalábbis a premieren, rendszeresen megingott, nem tartotta ki a pózt a gúlaszámban, ami így egyáltalán nem volt megfelelően kidolgozott, kiforrott. Abszolút ellentétben a parádés, oroszországi illetőségű Trio Dandy rúdprodukcióval, amiben laza könnyedséggel, pazar eleganciával megugrott, gyönyörűségesen üzembiztos rúdra érkezésekkel kivitelezett, hármas szaltókat is megcsodálhatunk.
Oleg Spigin a trapézon
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Csupán egy magyar szám van, a Trio Sárközi. Szintén elegánsak, lehengerlően jókedvűek, szélsebesen dobálják buzogányaikat, karikáikat, akár úgy is, hogy egymás hegyére-hátára állnak. Jó a ritmusérzékük, lendületesek. És ezen mit sem változtat, hogy a legutolsó kunsztot elrontják, sok karika landol a földön. De aztán másodjára megcsinálják. Ennyi belefér, így még nagyobb az üdvrivalgás.
Ami nagy a Mongol Cirkusz Társulat artistáinak mindkét produkciója esetében is. Bámulatos variációkban, formációkban ugrálnak át köteleket. Másik produkciójuk, a program zárószáma, még jelentősebb. Hatalmas golyókon lavírozva, tehát anélkül, hogy biztos talaj lenne a lábuk alatt, tornáznak, repülve a társuk vállára érkeznek, könnyedén, és ismét elegánsan, ami akár az egész program egyik kulcsszava lehet.
A Szakál László vezette, a szokásos magas pulpitusról testközelbe telepített zenekar erőteljesen, a fellépőkkel együtt lélegezve szól. Polyák Eszter jelmeztervező még a jegyszedőnőket is olyan toalettekbe öltöztette, hogy rögvest mehetnének benne charlestonozni. De fantáziadús ruhát kapott az egyik bohócszámból is oroszlánrészt vállaló Maka Gyula porondmester, Gábor Anita énekesnő, és a Szabó Réka koreográfiájával fejlődőképesnek mutatkozó tánckar is.
A Repülőcirkusz profi módon megvalósított, pergő, élvezetes műsor.
Szerző
Témák
cirkusz bohócok

Márton László: Por és hamu

Publikálás dátuma
2019.04.28. 11:44

Fotó: Edouard Richard / AFP
Először a tűz, azután a víz, azután a pénz. És mindvégig szavak. Kétségbeesettek, indulatosak, bizakodóak, kételkedőek, udvariasak, testvériek és durvák. Közöttük egy magát fontosnak tartó magyar politikusé, amitől dührohamot kaptam. - Ha légypiszkot találsz az ablakon, vagy a szélvédőn – mondta emigráns barátom –, nem tiltakozol, hanem egy mozdulattal lepöccented. Igaza volt. Micsoda eltévelyedés nyolcszáz év csodája helyett egy senkivel foglalkozni! Évente tizenhárommillió mindenféle színű és eredetű ember lép a Notre-Dame de Paris boltívei közé, elmegy az oltárig, majd visszafordul és szembe találja magát a rózsával. És áhítatot érez, még akkor is, ha anyanyelve nem ismeri ezt a kifejezést.

Viollet-le-Duc műve

Ne bonyolódjunk a vallás és az épület viszonyába, kevesen vitatnák, hogy a katolicizmus nélkül nincs gótika, és hogy ezek az épületek az emberiség közös tulajdonai, akárki vigyáz – vagy éppen nem vigyáz – a falakra. A történelem sem kínál egyértelmű magyarázatot. Amikor a Notre-Dame-ot építeni kezdték, Párizs még nem volt Franciaország fővárosa. Királyait Reims-ben koronázták és Saint Denis-ben temették el. Ami pedig a boltíveket és festett ablakokat illeti: Amiens, Chartres, Beauvais, Strasbourg nem marad el a Notre-Dame-tól, de felidézhetnénk Santiago de Compostelát, a római Szent Pétert, a londoni Szent Pált és több tucat más székesegyházat. A boltívek magassága, a szobrok, a festett ablakok a tulajdonos érsek gazdagságát, hatalmát mutatták országnak-világnak, legfőképpen a királynak, aki, ha tetszett, ha nem, ebből megérthette, hogy ő csak ezen a világon uralkodik és örüljön, ha térdre eshet az oltár előtt.
Szent Lajos egy velencei kereskedőtől vásárolta meg Krisztus töviskoronáját (pontosabban, amit annak tartottak) mezítláb vitte a Notre-Dame oltára elé, Szép Fülöp pedig onnan hirdette meg hadjáratát – a pápa ellen. Három évszázaddal később a protestáns navarrai (később IV.) Henrik nem volt hajlandó betenni a lábát a templomba, az épület előtti téren vette feleségül Valois Margitot. A nászt követte – Szent Bertalan éjszakája. Bonaparte tábornok a Notre Dame-ban koronázta meg – saját magát. De adott az illemre, a pápa a vendégek sorából végignézhette a szertartást... És folytathatnánk Paul Claudellel, aki az oltár előtt tért meg, de Gaulle-lal, aki Magnificat-tal mondott hálát Párizs felszabadulásáért.
A XVII.-XVIII. században a székesegyház kikerült az érdeklődés középpontjából, XIV. Lajos megvetette a gótikát, elbontatta az oltárt, szolgálatra kész papjai pedig elrejtették a boltíveket és fehérre mázolták, ami a középkorban színes volt. A forradalom alatt először az Ész szentélyének kívánták átalakítani, de a kor NER-lovagjainak még jobb ötletük támadt: szétbontását és az épületelemek kiárusítását tervezték. Az általános közönynek Victor Hugo regénye, melyet nálunk A notre dame-i toronyőr címen ismernek (de bevett címe A párizsi Notre-Dame is - a szerk.), vetett véget. Az akkor még fiatal író bestsellere visszaidézte a középkort, hús-vér alakokkal népesítette be a Notre-Dame-ot és környezetét. A polgár-király Louis Philippe (Lajos Fülöp) írót, nem is akármilyet, Prosper Mérimée-t nevezte ki a műemlékvédelem felelősévé, ő pedig az alig harmincéves Eugène Viollet-le-Duc építészt bízta meg a Notre-Dame felújításával. Helyreállították, ami megmaradt és az „archeológiai-romantika” nevében kipótolták, ami az évszázadok alatt elporlott.
A tegnapi Notre Dame a Victor Hugo képzeletét kőbe véső, bronzba öntő Viollet-le-Duc műve. A gótika szerelmese volt, körbejárta a katedrálisokat, korhű épületelemekből, szobrokból középkorosította az épületet. Ő tervezte a huszártornyot, amely most összeomlott és kis híján magával rántotta a födémet. Kijáró embernek (mai szóval lobbistának) sem volt utolsó. Király, miniszterelnök, császár - a hatalom birtokosaitól kikönyörögte, kizsarolta a felújításhoz szükséges pénzt.

Melyiket építik újjá?

A megszilárdult köztársaság a XX. század elején elválasztotta az egyházat az államtól (amit a hülyék keresztényüldözésnek neveznek, holott éppen az ellenkezője történt, az egyházak és vallások önállóságának megteremtése) Az új szabály szerint az épületek falai az állam tulajdonát képezik, a használati jog azonban az egyházat illeti. Ez többek között annyit jelent, hogy az állagmegóvás, a felújítás az állam kötelessége. A Notre-Dame részleges felújítása két éve folyik, felállványozták, a tűzvész egyik lehetséges okát valamilyen gép, vagy felvonó rövidzárlatában keresik.
Az évszázados épületek felújítása, vagy részleges rekonstrukciója Franciaországban megszokott, nem okoz különösebb technikai problémát, nem kelt visszhangot a közvéleményben. Az első világháború alatt a német tüzérség tönkre bombázta a Reims-i koronázó templomot; a háború vége után villámgyorsan helyreállították. Nemrég Rennes-ben a breton parlament épülete égett le és bár az ott tárolt okmányokat nem tudták megmenteni, de az épület ma eredeti formájában emlékeztet az országrész hajdani függetlenségére.
A kis híján megsemmisült Notre-Dame helyzete más. Nemzetközi pályázatot írtak ki az újjáépítés terveire. A nyertesnek nem csak eredeti szépségében és működőképes állapotban kell újjáépíteni a székesegyházat, de el kell dönteni melyik Notre Dame-ot építi újjá. A Viollet-le-Duc változatot, a korábbi "eredeti" középkorit, az eredetiség érdekében korabeli megoldásokat használva, vagy a XXI. századi anyagokból és eljárásokkal állítja vissza a múltat. Két példa: a tető hétszáz éves gerendázatának jó része elpusztult. Kiegészítik a megmaradt részeket mai tölgyfákkal? Acélszerkezettel helyettesítik, aminek a franciák Gustave Eiffel óta elismert specialistái? Könnyű betongerendákat használjanak? A megsemmisült huszártornyot Viollet-le-Duc rajzai szerint állítsák vissza, rekonstruálják a korábbit, esetleg üvegből készítsenek másolatot?
Gerlier bíboros a Notre-Dame korábbi "gazdája" mondta, hogy egy katedrális se nem sír, se nem múzeum, azaz az épület újabb nyolcszáz évének biztosítása fontosabb, mint a valós, vagy elképzelt múlt szolgai követése. A vita még el sem kezdődött, de annyi biztos, hogy hosszú és heves lesz, valószínű, hogy a szakmájukat gyakorló régészeken, történészeken és építészeken kívül több ezren "beleszakértenek" majd, a parlamentnek, a médiának, a Facebook-csoportoknak is lesz néhány szava, a köztársasági elnök – bárki is lesz öt év múlva – nem ússza meg, hogy az utolsót kimondja.
Egy fontos dolog már most eldőlt. Notre-Dame nem (csak) az állam és biztosan nem a katolikus egyház pénzén támad fel poraiból. Amíg a romokat el nem takarítják, senki sem tud még hozzávetőleges összeget se mondani. A katasztrófa másnapján több százmilliót emlegettek, az első hét végén egymilliárd eurót, vagy többet. Nos, alig hogy kimondták, az egymilliárd euró magánfelajánlásokból összejött. Az ország három leggazdagabb családja magánvagyonából kétszázmilliót ajánlott fel, az autógyárak követték. De láttam egy könnyező – minimálbéres – lányt, aki egyhavi jövedelmét adta a célra.

Önmaguk felé magasodva

A teljes nemzeti egység kegyelmi pillanata ritka Franciaországban – ahogy máshol is. A legfrappánsabban Jean-Luc Mélenchon, a „Hajlíthatatlan Franciaország” párt harcos baloldali vezetője fogalmazta meg, mit éreztek honfitársai a lángok éjszakáján: „Notre-Dame a mi közös katedrálisunk. Vannak, akik Isten kezét látják az épület megteremtésében. De ők is tudják, hogy azért tűnik ilyen erőteljesnek, mert az emberek önmaguk fölé magasodva hozták világra a Notre-Dame-ot. És mások, akik felismerik a világűr értelmetlen ürességét és az emberi lét abszurditását, a szellem apoteózisát, asszonyok és férfiak több mint nyolcszáz éve kétszáz éven át végzett munkáját”.
Igen, erről van szó. A nemzet önazonosságát nem szükséges keresni, még kevésbé ostoba jelszavakkal erősíteni. Ott van az a gótikában, a fényes palotákban és a várromokban, az Óceán és a Földközi-tenger között, férfiakban és nőkben, akiket életükben bálványoztak és gyaláztak, de haláluk után fejet hajtottak előttük. És ott van, főleg ott van, a távoli és közeli múlt mellett a jövőben, amiről hatvanhét millió francia hatvanhét millióképpen gondolkozik, de abban egyetért, hogy közösen teremtik meg és utódaik együtt élik meg.
A főnixként feltámadó Notre-Dame-ban helye lesz hatvanhét millió léleknek és az évente odalátogató tizenhárom millió látogatónak. Jean-Marie Lustiger a lengyel-zsidó bíboros, Párizs utolsó előtti érseke úgy rendelkezett, hogy a Notre-Dame-ban búcsúztassák, de a szentmise után hangozzon el a Kaddis. A kapu előtt a téren koporsója előtt elhangzott a zsidó halotti imádság. Katolikus volt, azaz egyetemes.