Több a jelölt, mint a pozíció

A május 26-án zárult európai parlamenti választások után megindult a tisztújítás folyamata, ami jó esetben június végére zárulhat le.

Ilyenkor minden felkent vezető buzgón fogadkozik, hogy gyorsan dűlőre fognak jutni, mert égetően sürgős teendők várnak az uniós intézményekre. Aztán néhány kudarcos egyeztetés után a szóvivők fel szokták hívni a figyelmet arra, hogy a leköszönő Bizottság mandátuma novemberig tart, tehát nem kell aggódni, van még idő. És valóban, a 24. órában mindig megszületik az alku – legfeljebb az órák néha várakoznak egy kicsit.

Három kulcsfontosságú tisztség betöltéséről kell mindenekelőtt gondoskodni – aztán a többi teendő majd jön magától, illetve az uniós alapszerződés előírásainak szellemében. E három tisztség a három legfontosabb uniós intézmény – az Európai Parlament, az Európai Tanács, valamint az Európai Bizottság - elnöki posztja.

Az Európai Bizottság a jogalkotás terén éppenséggel nem döntéshozó szerv, hanem döntés előtt és döntés után játszik szerepet: megvan az az előjoga, hogy javaslatot tehet valamilyen kérdés szabályozásának a mikéntjére, majd pedig ellenőrzi az elfogadott szabályozás megfelelő végrehajtását. De a szabályozást nem a Bizottság, hanem a Parlament és az Európai Unió Tanácsa fogadja el. Alapértelmezés szerint az érvényességhez mindkét utóbbi intézménynek rá kell bólintania a tervezetre – a Parlamentnek egyszerű vagy minősített többséggel, a Tanácsnak pedig teljes egyöntetűséget megkövetelve (tehát minden egyes tagállamnak vétójogot biztosítva), vagy pedig minősített többséggel.

E két döntéshozó testület közül a Parlamentet öt évenként újraválasztják – ez történt meg most. Az Európai Unió Tanácsa az EU-tagállamok kormányainak a képviselőiből áll, és alapértelmezésben miniszteri szinten szokott dönteni. E testület tehát összetételében nem az EP-választások nyomán, hanem az egyes tagállamok belpolitikai viszonyainak az alakulása függvényében változik.

Európai Tanácsnak nevezik azt a testületet, amelyben a tagállamok csúcsvezetői – parlamentáris demokráciákban a kormányfők, elnöki rendszerekben az államfők – ülnek. Ez a testület nem szokott közvetlenül jogalkotási döntést hozni, viszont tagjai a politikai értelemben vett „főnökei” az ezzel megbízott minisztereknek. Az Európai Tanács tehát csúcsszinten egyezteti a tagországok közös nevezőre hozható álláspontját a felmerülő kérdésekben, és politikai iránymutatást ad – adott esetben az Európai Unió Tanácsának a döntéshozatalhoz, adott esetben az Európai Bizottságnak valamilyen szabályozási tervezet előkészítéséhez.

Az Európai Parlament elnökének a szerepköre hasonlít leginkább a nemzeti parlamenti elnökök funkciójára: összhangot kell teremtenie a különböző frakciók szempontjai között. A különbség annyi, hogy a képviselők nem csupán politikai nézetrendszer, hanem tagállami hovatartozás alapján is csoportokba rendezhetők, és ennek lehet is gyakorlati fontossága.

Az Európai Bizottság elnökének jó szervezőként irányítania kell a különböző jogalkotási vagy politikai előterjesztések kidolgozását és a döntések megvalósítását. Az általa vezetett testületben minden tagállam egy-egy delegáltja ül, a munkaterületeket a miniszteri tárcákhoz hasonló módon elosztva egymás közt, de ezek a delegáltak hivatalba lépésük percétől fogva nem saját hazájuk, hanem az unió érdekeit kötelesek képviselni.

Az Európai Tanács elnökének az a dolga, hogy kezdeményező módon fellépve, a tagállami vezetők között egyetértést igyekezzen kimunkálni.

E tisztségek betöltését illetően az EP-elnök ügye jogi értelemben egyszerű: a Parlament saját tagjai közül választja meg. Az Európai Tanács elnöke esetében sem túl bonyolult a helyzet: a testület minősített többséggel, két és fél éves időtartamra választja meg elnökét. Az elnök megbízatása egy alkalommal megújítható – vagyis szabadon el lehet dönteni, hogy az ötéves parlamenti ciklust elfelezik-e két európai tanácsi elnök között, vagy sem.

Az Európai Bizottság elnöki tisztségét illetően azonban a Lisszaboni Szerződés meglehetősen tágan értelmezhető megfogalmazást használ. Azt írja, hogy az „európai parlamenti választások figyelembevételével és a megfelelő egyeztetések lefolytatása után az Európai Tanács minősített többséggel eljárva javaslatot tesz az Európai Parlamentnek a Bizottság elnökének jelölt személyre vonatkozóan. Ezt a jelöltet az Európai Parlament tagjainak többségével választja meg”.

Ebbe belekapaszkodva találták ki az Európai Parlamentben képviselt pártcsaládok: az EP-választásokat úgy kell figyelembe venni, hogy az a személy legyen az Európai Bizottság elnöke, akit saját „csúcsjelöltjeként” a választások előtt megnevezett a választásokon aztán győztes pártcsalád. Ez a „Spitzenkandidat” rendszer egyfelől segíti a választó polgárok akaratának az érvényesülését, másfelől viszont lényegében kiüresíti a tagállamok döntési jogát. Öt évvel ezelőtt ezzel a rendszerrel választották meg bizottsági elnökké Jean-Claude Junckert. Most éles vitákban csapnak össze a rendszer mellett és ellen szóló érvek.

A három kulcstisztséget úgy kellene kiosztani, hogy több a szem előtt tartandó szempontrendszer, mint a szabad pozíció. Először is tükröződjön a pártpolitikai hovatartozás, az EP-választáson való szereplés sikeressége. Ha kettőnél több pártcsalád szükséges a parlamenti többséghez – most ez a helyzet –, akkor mindegyik „koalíciós partnert” ki kell valahogyan elégíteni. Aztán lehetőleg a nagy tagállamok között se boruljon fel az egyensúly, továbbá legyen régiók szerint valamiképpen arányos a tisztségek elosztása. Mindezek mellett most már a nemek között is törekedni kell az egyensúlyra, vagyis női tisztségviselőre is szükség lenne.

A három poszt mindezek figyelembe vételére általában kevésnek bizonyul, ezért a játéktér növelése, az osztozkodási lehetőségek bővítése jegyében ki szokták még emelni a kül- és biztonságpolitikai főképviselői tisztséget is, amelynek a betöltője mind a Tanácsban, mind a Bizottságban helyet kap.