Jövőbe küldött üzenet – Péterfy Gergely felelősségről és lehetőségről

Publikálás dátuma
2019.06.08. 19:25
Draskovics Ádám/Népszava
Pénteken jelent meg Péterfy Gergely új, A golyó, amely megölte Puskint című regénye. Az AEGON-díjas szerző szerint nincs más esélyünk a túlélésre, mint kinevetni a hatalom és az erőszak nyelvét beszélőket, hogy jelezzük: átlátunk rajtuk, előlünk nem lehet elbújni! Beszélgetésünkben a rómaiak éppúgy szóba kerültek, mint a Dunakanyar.
Az új regény már most vezeti a könyves web­áruházak előrendelési listáit. Mennyiben befolyásolta ennek a könyvnek a létrejöttét a 2014-es Kitömött barbár hatalmas sikere?  Valóban nagyot ment a Kitömött barbár, ami hihetetlenül jó érzés volt, egyben nyomasztó is, abból a szempontból, hogy milyen elvárásokat generál majd az újjal szemben. De biztos voltam benne, hogy nem fogok még egy történelmi regényt írni. Állítólag ilyenkor a legjobb valami kockázatosba fogni. Nekem az tűnt a legkockázatosabb, legreménytelenebb vállalkozásnak, ha a jelenről írok, pontosabban arról, hogyan állt számomra elő ez a jelen, amelyben vagyok. A regényben, ha nem is civilizációk, de kultúrák csapnak össze: a Római Birodalom a barbár hordákkal, a polgári értékek a kommunistával, az urbánus a pórival, a műveletlenség a bunkósággal. És mindig az utóbbi kerül ki győztesként – ennek okairól az egyik szereplő, a tudós Waldstein Péter is történetelméleti diszkussziót folytat, de érdekelne az ön véleménye is: a történelem logikája mindig a tudatlanoknak, az erőszakosabbaknak kedvez?  Nincs történetelméletem, vagyis inkább történetelméleteim vannak. Nem gondolom, hogy létezne egyetlenegy működőképes modell a történelemre, hanem sok kis egyenlet keveredéséből áll össze az egész – az emberi rendszerek irtózatosan bonyolultak, akár az időjárás, jószerével csak a holnapi napra szolgálhatunk pontos előjelzéssel, a jövő hétre már nem. A regényben éppen azt vizsgálom, milyen gomolygás alakul ki, amikor eltérő hátterű, eltérő habitusú emberek szeretik és gyűlölik egymást. Milyen gomolygások jönnek létre, amikor különféle társadalmi tradíciók, habitusok, ösztönök csapnak össze – mindaz, ami itt Magyarországon kering a fejekben-lelkekben, a történelmi konstrukciók, az ideológiák roncsai, a legvadabb agyrémek és rém­álmok, amelyek között élnünk adatott. És a történelemírással mi a helyzet? Ironikus példáját adja a történelmi emlékezet csalfaságának, pláne a mindenkori hatalmak történelemhamisításának, egy emlékmű állításának és újra és újra fölavatásának a történetével. Érdemes egyáltalán történelemkönyveket olvasni, ha a politika mindig felülírja a valós történeteket?  Kelet-Európában mi aztán igazán jól ismerjük annak a pikantériáját, ahogy generációról generációra mindig újrakezdődik a történelem. Minden generációt derékba kap egy új rendszer, ami minden értéket gyökeresen átalakít, a hatalom újra és újra létrehozza a saját hazugságait, az emberek pedig mindig kénytelen-kelletlen alkalmazkodnak ehhez – vagy köszönik szépen, és kiszállnak. Az állandó újraírások miatt rövid az emlékezet, nincsenek generációkon átívelő nagy elbeszélések, a családi legendáriumok fragmentáltak és anekdotikusak. A kollektív emlékezet az ostobaság, a bosszú, az emlékezetnélküliség, a hatalmi erőszak és az emlékezetpolitika erőszakának a játéktere. A már említett tudós a nevetést tartja a hatalom és a bunkóság elleni legfontosabb védekezési-túlélési eszköznek – és ezt már öntől is hallottam korábban. Ugyanakkor nem vadítja el még jobban a mindenféle komplexusokkal küszködő hatalomgyakorlókat, ha kinevetik őket, nem durvulnak be ettől még jobban?  Előfordulhat, mégis azt gondolom, hogy hosszú távon nincs más esélye az embernek velük szemben, mint hogy nem veszi komolyan őket. Abban a pillanatban, ha ellenfélnek tekintjük őket, és megpróbálunk vitába szállni velük, akkor egyrészt belevonódunk az ő játékterükbe, másrészt mi, akik nem alkalmazzuk az erőszakot és nem beszéljük a hatalom nyelvét, hanem inkább érvekkel csatázunk, amúgy is eleve vesztésre vagyunk ítélve azokkal szemben, akik erőszakot alkalmaznak és a nyelvet az erőszak eszközeként használják. Ezért gondolom, hogy az egyetlen lehetséges álláspont az irónia és a szarkazmus – egyszerűen röhögjük ki a hülyéket! Mert a nevetés azt jelenti: úgyis átlátunk rajtatok, előlünk nem lehet elbújni. Mennyit nevet manapság? Rengeteget. Bár én alapvetően a legjobban Chaplinen és a Tom és Jerryn tudok nevetni, de a hülyeségnek az a cunamija és az ostobaságnak az a fergetege, ami az utóbbi tíz évben lecsapott erre az országra, határtalan mennyiségű röhögést tesz lehetővé. A klasszika-filológiai műveltsége és az önnek is otthont adó Dunakanyar végzetesen összeér ebben a regényben. A pilismaróti Castrum ad Herculanum (Herkulesvár) milyen szerepet tölt be az életében?  Itt, a Dunakanyarban érzem magam leginkább otthon. Ez testesíti meg számomra leginkább azt a tradíciót, ami nekem ebben az országban kedves, kezdve a római városmaradványokkal, Mátyás király reneszánsz dilijén át, a sváb falvak világán keresztül, a tágas, élhető hegyekkel és vizekkel bezárólag. Egyfajta szenvedélyt, elragadottságot jelent ez, amiről szívesen írok. Ugyanakkor, ne felejtsük el, ezt a festményekre kívánkozó tájat mindenfajta borzalmak helyszínévé teszem a regényben: a hőseim három olyan diktatúrával szembesülnek és harcolnak, amelyekben egyformán közös számukra, hogy mindegyik az alantasság rémuralmáról szól – mindegy, hogy a náciké, a kommunistáké vagy a NER-é. A regényben mindenki magányos, a családok atomizáltak, a nemzedékek között nincs igazi párbeszéd, a könyvet ugyanakkor Simon fiának ajánlja, ez egyfajta párbeszéd-lehe­tőség?  A regények szabják meg, hogyan emlékszünk a múltra. A regények óriási felelőssége és hatalmas lehetősége, hogy elküldjék a jövőbe az üzenetet a jelenről, hogy majd ott is tudják, milyen volt ebben az időben élni, mit láttunk magunk körül, hogy éreztük magunkat, hogyan áramlott az idő. Nem akartam alább adni ennél. Ez a könyv egy rettenetes világról és néhány diszfunkcionális családról szól, ahol a kommunikáció megszűnik, lehetetlen átadni az üzeneteket, mindenkiből a legrosszabb énje jön elő, minden jó szándék félresikerül, minden nemes törekvés elbukik. Én ezt egy ilyen kornak látom, és azért ajánlottam a legkisebb fiamnak, hogy okuljon belőle. Nincs olyan regénybeli szereplő, akinek ne torzulna a személyisége – valaki alkoholista lesz, valaki besúgó, erőszakos, futóbolond stb. Senki nem ússza meg ezeket a rendszereket lelki betegség nélkül?  Kelet-Európában egy idő után alig találsz ép embert, majdnem mindenki meghülyül, tönkremegy, mellémegy a sorsának, a legerősebb nagyítóval lelsz csak olyant, aki önazonos tudott maradni, de aztán arról is kiderül, hogy mégse. Magyarországon minden generáció tönkremegy, mert minden generációban tönkreteszik egymást az emberek. Minden generáció életét tönkreteszi valamilyen diktatúra, és a többségben lévő gonoszok nagy előszeretettel tiporják el azokat, akik nem akartak erőszakot. Ami a gonoszokat illeti: a regény címévé és a metaforává emelt Puskin halálát okozó golyó kapcsán az emberi gonoszság is szóba kerül. Mit tart a gonoszságról, az emberi természet része, hajlam vagy netán adott esetben kényszer?  A mitológia logikáját mozgató elbeszélések szerint valami eredendő, a világban működő erőként kellene gondolnom rá. Az egyik szereplő fel is kínálja azt az antik elgondolást, ami az ókori hét görög bölcs egyikének, a prinéi Biasznak volt a véleménye, hogy az emberek többsége ­rossz.­­ Ha például ma körülnézünk az országban, hajlamosak vagyunk azt gondolni, igaza van. Ha viszont egyesével vizsgáljuk az embereket, akkor csupa jó embert találunk… Ugyanígy a gonoszság végtelen hétköznapiságát és pitiánerségét tapasztaljuk a tömeggyilkosságok vagy éppen a holokauszt kapcsán is: egy csomó derék Hans és Jürgen csinálta, akik amúgy szeretik az apfelstrudelt, az anyukájukat, a nagyszüleiket, ők csak éppen egy csavart húztak meg, egy stemplit tettek oda, csak egy csapot nyitottak meg… Összességében senki nem volt rossz. Ez a démoni azokban az erőkben, amelyek tönkreteszik a védteleneket – az erőszaknak van egy ilyen megfoghatatlan működése, nem tudsz rámutatni közvetlenül a gonoszságra. Az elbeszélője, Karl, az Óriás mintha vergődne a szerepében: egyszerre vallja magát liberálisnak, holott a polgári kultúra tekintély­elvűsége eszményében nagy ellenszenvvel viseltetik a tanulatlan tömegekkel, a falusiakkal szemben. Vagy: prostikhoz jár, de ironikus módon a rehabilitációjukat elősegítő alapítványokat is támogatja. Most akkor mi a perspektíva: bal vagy jobb?  Minden regény, amit szeretek, olyan pers­pektívából mesélődik el, amivel tudok is azonosulni meg nem is, ami be is vonz, egyben le is lök magáról. Megszeretem az elbeszélőt, aztán megutálom – pont, ahogy a világban. Nincs olyan képlet, amely által elő tudsz állítani egy olyan elbeszélőt, aki tökéletesen masszívan áll egy világnézet és az azzal azonos élet és morál talaján, vagy ha igen, akkor engem nem fog érdekelni. A regényemben az elbeszélőnek van egy maga által liberálisnak gondolt világnézete, amelyet aztán folyamatosan megszeg, a gondolkodása pedig bizarr ingamozgásokat mutat a liberális és a teljesen kattant, előítéletes és tekintélyuralmi gondolatmenetek között. Ez a játék az olvasót kibillenti és rákényszeríti, hogy kritikusan szemlélje az elbeszélőt is – és remélhetően élvezetet talál mindebben. +1 kérdés Újabban rádiózik, a Klubrádión az Ötös című műsor csütörtöki házigazdája. Mik a célkitűzése riporterként?  Amikor tavaly nyár végén felkértek rá, már láttam ennek a regénynek a végét, és ahogy a Kitömött barbár megjelenését követő időszakban is, egy újabb regény előtt átvezetőként, egy kisebb projektben gondolkodtam, úgy most is ezt terveztem. Akkor publicisztikákat írtam, amiből össze is gyűlt egy kötetnyi (a Mindentől keletre, avagy román kém a Weiss-családban 2016-ban jelent meg – a szerk.). Igent mondtam tehát a felkérésre, és azt találtam ki, hogy az elmúlt 10 évben, politikai vagy megélhetési okokból kivándoroltakkal készítek interjúkat. Őrült izgalmas beszélgetések, történetek kerekednek ki a műsorban hétről hétre, minden társadalmi csoportot sikerült megszólítanom. Személyesen is érintett vagyok, a nagyobbik fiam is úgy döntött, elhagyja az országot, ahogy rengeteg barátom, ismerősöm is – és még koránt sincs vége! A kivándorolt százezreken kívül a családjaik által ez milliókat érint és évtizedünk egyik legfontosabb kollektív sztorija. Talán ebből is lesz egy kötet.

Péterfy Gergely

június 13-án, csütörtökön és 15-én, szombaton 16 órától dedikál a 90. Ünnepi Könyvhéten a Duna-korzón, a Kalligram Kiadó standjánál. 14-én, pénteken este 19 órától pedig a Margó Irodalmi Fesztiválon Mészáros Sándorral beszélgetnek A golyó, amely megölte Puskint című regényről a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán.

Szerző

Új ösvények machetével – Kelemen Kristóf a színházról mint társadalmi fórumról

Publikálás dátuma
2019.06.08. 15:00

A Radnóti Színház dramaturgja és független színházi alkotó. Utóbbiként immár hat előadást tudhat maga mögött. Közéleti színházat csinál. Kísérletezőt, izgalmasat és szókimondót. Mindig valós, konkrét dolgokból indul ki, akár félmúltról, akár jelenről van szó. Megfigyelők című színdarabjának szövegéért elnyerte a Radnóti Zsuzsa dramaturg által alapított Kortárs Magyar Dráma-díjat, és jelölték az első Halász Péter-díjra is. Kelemen Kristóffal beszélgettünk.
Kényes, szőnyeg alá söpört témákat vesz elő rendre színházcsinálóként. Hisz abban, hogy a nyílt beszéd beindíthat társadalmi változást?  Igen, hiszek. A változás léptékéhez persze igyekszem nem naivan viszonyulni, tehát tisztában vagyok vele, hogy a színház relatíve kevés embert ér el, de szerintem az is fontos eredmény, ha a saját területemen, kis körökben generálok beszélgetéseket. Magyarországon nem eléggé meghatározó az a színházcsinálói attitűd, hogy a színpadon nem kizárólag privát érzésekről, hanem tudatosan is aktuális politikai, társadalmi témákról beszélünk. Pedig azt látom, hogy a nézőket érdekli mindez, és közelebbinek is érzik magukhoz, mint sok esetben a klasszikusokat. Az angolszász színházi közegben például ahhoz van hozzászokva mind a szakma, mind a közönség, hogy a színházban mai történeteket látnak. És nálunk ez miért nincs így?  A magyar színházi hagyományban a rendezők inkább klasszikus darabokat akarnak megrendezni, a színészek pedig ezeket a szerepeket eljátszani. A képzés is jellemzően így épül fel, hogy a hallgatók ezekre a fontos művekre koncentrálnak. Mindkét oldalról érthető ez, hiszen egy rendező könnyebben tud saját víziót megvalósítani egy már ismert mű alapján, egy színész pedig olyan mondatokat tölthet fel érzésekkel, amelyek konszenzusosan mélyek és jelentésgazdagok. Nem vitatom, hogy fontos a klasszikusok megismerése, de érdemes lenne a hallgatóknak más utakat is megmutatni, például, hogy a saját élethelyzeteikből konkrétan is csinálhatnak előadásokat, akár dokumentarista, akár új fikciós művek formájában. Ez a fajta alkotás másfajta belső igényt elégít ki: ha a színházcsinálást dzsungeltúrának fogjuk fel, akkor a már kitaposott utak újbóli bebarangolása helyett az új ösvények machetével való kikaszabolását kínálja fel.  A Megfigyelőkben az ügynökkérdés a téma. Minden esetben érdemes felvakarni a múltbéli sebeket, ahelyett, hogy inkább továbblépnénk? El tudom fogadni, hogy sokak számára ez a túlélés kulcsa, de a saját korosztályom szempontjából a múltbéli sebek a kitakarás, az elhallgatás és az elfojtás mentén lettek kezelve. Mindez a mentalitásunkat, a kommunikációs kultúránkat határozza meg. Az ember pszichéjébe, idegrendszerébe kódolódik bele. Nincs tabu, nincs szent tehén a Miközben ezt a címet olvassák… című előadásban sem, melyben pályakezdő színészek mesélnek a szakmáról. Hol a határ a kritikus hangnem, szókimondás és a saját fészekbe piszkítás között?  Szerintem olyan történetek kerültek elő, amelyekről a színészek valamilyen formában beszélgettek a saját a közegükben is már előtte, tehát nem az történt, hogy valaki soha semmilyen formában nem adott hangot a véleményének, és aztán a nyilvánosság előtt kitálalt. Nem a támadás volt a célom, hanem hogy a saját generációm szempontjából bizonyos szimbolikus problémákra felhívjam a figyelmet. Egy felsőoktatási intézmény a színpadon amúgy is szimbolikus terepnek hat, hiszen ott a jövő generációját képzik.  Elindult ennek hatására bármiféle változás?  Sok tanár eljött, és elindultak beszélgetések. Szerintem az a fontos, hogy maguk a diákok megtalálják az érdekképviseletük megfelelő formáit, az előadással legfőképp erre akartam rámutatni: hogy van egy generáció, amely egyre inkább próbálja hallatni a hangját. A színház a nyílt beszéd fóruma, a párbeszéd helye, s ekképp a demokrácia kulcsa – mondta egy interjúban. Ezért is próbálja beszorítani a hatalom és felügyelete alatt tartani?  A színház a saját szintjén valóban betöltheti egyfajta társadalmi fórum funkcióját, engem legalábbis érdekel ez az irány. És igen, Magyarországon a mindenkori hatalom részéről az a hozzáállás alakult ki, hogy kontroll alatt akarja tartani a színházakat, miközben ez a gyakorlat szerintem nem kéne, hogy evidens legyen. Engem az érdekel, hogy nyíltan, köntörfalazás és félelem nélkül tudjunk beszélni a minket foglalkoztató témákról a színpadon. A szakmai összefogás tudna bármi nyomást gyakorolni a hatalomra, például tao-ügyben?  A jelenlegi kormány olyan közhangulatot teremt, amelyben elképzelhetetlen efféle nyomásgyakorlás. Persze ettől függetlenül fontos lenne, hogy a szakma összefogjon, hogy képviselje a saját érdekeit, de nem látok rá ennek a gyakorlati lehetőségeire. Én személyesen azért szeretek beleállni ügyekbe, mert attól valahogy jobban érzem magam a bőrömben. A Megfigyelők című előadásban elhangzik, hogy sokan hőzöngenek a saját közegükben, ettől utólag forradalmárnak képzelik magukat, miközben tulajdonképpen eltűrik, ami van, és a viselkedésükkel inkább erősítik a rendszert. Éppígy sok ellenzéki megmozdulás és előadás is leginkább csupán szelep, ami tovább élteti a meglévő rendszert.  Az előadásban ez a mondat egy olyan kon­textusban hangzik el, amikor a főszereplő ügynök teljes kiábrándultságában feladja, hogy kicselezze az Állambiztonságot, és inkább kinyilvánítja lojalitását a hatalom felé – a saját túlélése érdekében. Kijelentése keserűségből és frusztrációkból táplálkozik, éppen emiatt leegyszerűsítő. Konkrét helyzeteket lehet megvizsgálni, nehéz ilyen általános megállapítást tenni. Mindenesetre engem kifejezetten érdekel, hogy hogyan lehet újragondolni a politikai színház műfaját, és kilépni a kettős beszéd hagyományából: például ha A nép ellensége című Ibsen-mű előadása során okosan el lenne helyezve egy bejátszás egy adott politikus korrupciós ügyeiről, akkor az letagadhatatlan kinyilatkoztatás. Nem lehet kitérni előle, nem lehet így is, úgy is magyarázni. Nálunk egy ilyen gesztus kapcsán művészi félelmek is felmerülnének, hogy beszűkítjük az értelmezési lehetőségeket, pedig szerintem a színház épp ettől válna élőbbé, valódi társadalmi fórummá.
Szerző

A szeretet és a megértés mítoszai – Salamon Pál könyveiről

Publikálás dátuma
2019.06.08. 11:35

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Kevés olyan magyar író van, akinek a könyvei több tízezer példányban fogynak. És ez nemcsak az olvasók értékítéletéről szól, egész egyszerűen Magyarországon így működik, ez ilyen kis piac. Ezért is különösen izgalmas vállalkozás a Művelt Nép Kiadótól, hogy újra, ezúttal hatodik alkalommal is kiadja Salamon Pál sikerkönyvét A Sorel házat, amelyből eddig több mint ötvenezer kötetet adtak el, valamint ezzel egy időben az író következő regényét, a Menyegzőt.
Salamon Pál igen későn került be az irodalmi kánonba. Hatvannégy éves volt, amikor A Sorel ház megjelent. Tizenhat hónapig írta, de ötven évig érlelte. A Boldogháza, Budapest és Buchenwald háromszögben játszódó lírai, bölcs mese a Sorel család három generációjának regényes történetét meséli el, de közben – ahogy Salamon többi könyve is – az emberi létezés misztériumát próbálja megérteni. „Az égre nézve legfőbb kérdésünk, hogy Isten mi végre teremtette világot? Mi a világ értelme? És mi végre vagyunk mi a világon? Amíg a világ értelmével nemigen tudunk mit kezdeni, a Teremtő tudja. Saját létezésünk értelmét azonban szerencsére nekünk kell kitalálnunk – mondta egyszer, amikor interjút készítettem vele utolsó könyve, a Globális bordély megjelenésekor. – Ha ez nem így volna, és egyéni létünknek is előre meghatározott célja lenne, akkor nem a betegségekbe, hanem az őrjítő unalomba halnánk bele. Ez a tudatosság különbözteti meg az embert a többi élőlénytől. Ez ajándék, de egyben sújtás is.” A katolikusnak született, de református hitre tért Sorel József svéd unokája a regény végén a családi legenda helyszínén, a Kinyilatkoztatás Tisztásán talál rá „az értelmetlen létezés értelmére”. A könyv egyszerre misztikus, szellemes és mindenekelőtt rendkívül olvasmányos, ami – lássuk be – elég ritka az élet értelmét boncolgató szépirodalmi művek özönében. Nem véletlenül lett világsiker. Számos nyelvre lefordították, százával jelentek meg róla dicsérő kritikák. A Süddeutche Zeitung példának okáért ezt írta róla: „Istenről és a legfontosabb dolgokról csak az tud mesélni, akinek megfigyelőpontja sztratoszférai magasságokban van… Salamon Pál üzenete a vallások, világvezetők és népek összebékítése…” Ám ez a béke csak akkor jöhet el, ha vannak, akik sorsközösséget vállalnak az üldözöttekkel. Salamon regényeinek visszatérő motívuma a zsidókkal sorsközösséget vállaló keresztény ember. Ennek egyik legszebb példája a Menyegző, amely egyszerre felkavaró szerelmi történet és a vészkorszak sötét krónikája. Ahogy a Háárec című lap a könyv izraeli megjelenése kapcsán fogalmazott: „Mielőtt elolvastuk a Menyegzőt, azt hittük, mindent tudunk a holokausztról. Tévedtünk.” A könyv az író egy valós gyerekkori emlékét dolgozza fel: 1944-ben többen segítettek neki átvészelni a szörnyűségeket, köztük egy tizennégy éves lány. „Az Almássy téren szedett össze egy keresztény kislány, később pedig egy homoszexuális férfipár rejtegetett az anyámmal együtt, a Nefelejcs utca 11-ben – meséli később egy interjúban. – Kedves emberek voltak, és élénken emlékszem arra, milyen üdítően és megnyugtatóan hatott rám a szörnyűségek közepette, hogy ezek mennyire szeretik egymást. De ahogy a gyűlöletnek is megvannak a mítoszai, nekem az a szándékom, hogy megalkossam a szeretet és a megértés mítoszait. Amire csak a művészet képes, a politika nem.” (Salamon Pál: A Sorel ház; Menyegző, Művelt Nép Könyvkiadó, 2019. 560 o. és 300 o.) 
„Megvigasztaltam azokat, akik hozzám jöttek. Azt hiszem, ehhez értek én igazán. Van egy trükköm. Soha nem mondok vigasztaló szavakat. Mert rájöttem, hogy a vigasztaló szavaktól az emberek csak szomorúbbak lesznek. Inkább teszek értük valamit. Vagy sikerül, vagy nem.” (Részlet A Sorel házból)

Salamon Pál

1930-ban született Budapesten, zsidó „prolicsaládban”. 1944-ben több ezer sorstársával együtt elvitték az óbudai téglagyárba, ahonnan kalandos körülmények között megszökött. Élete általában kalandos szökések és hazatérések sorozata. Újságíró lett, 1970-ben egy memorandum kíséretében kilépett az állampártból. Írt egy könyvet, Provincia címmel, amellyel kapcsolatban a Neue Zür­cher Zeitung riportere interjút készített vele. Ebben a többi között azt mondta, hogy „ami a rendszerből – amelyre a fasizmus után oly sokan vártak – lett, azért nem meghalni, de főként élni nem érdemes”. Megüzenték neki, hogy jobb, ha elhagyja az országot. 1976-ban Bécsbe, onnan az Egyesült Államokba, majd Izraelbe ment. Utóbbi – bár most már évek óta Magyarországon él – második otthona. Bár jóval a ’90-es évek előtt születtek könyvei, drámái, filmforgatókönyvei, igazán A Sorel ház tette ismertté. Egy interjúban mondta: az emigráció utolsó évében írott A Sorel ház, majd a Sorsolvasó, a Menyegző, a Fellebbezés a siralomházból, az Ábrahám fiai regény formában írott önéletrajzi kordokumentumok. Élete fő művének mégis azt tartja, hogy nincstelen emigránsként nem hagyta a népirtást túlélt szüleit magányosan meghalni, és kimenekítette őket az országból.

Szerző
Frissítve: 2019.06.08. 14:22