Az új regény már most vezeti a könyves webáruházak előrendelési listáit. Mennyiben befolyásolta ennek a könyvnek a létrejöttét a 2014-es Kitömött barbár hatalmas sikere?
Valóban nagyot ment a Kitömött barbár, ami hihetetlenül jó érzés volt, egyben nyomasztó is, abból a szempontból, hogy milyen elvárásokat generál majd az újjal szemben. De biztos voltam benne, hogy nem fogok még egy történelmi regényt írni. Állítólag ilyenkor a legjobb valami kockázatosba fogni. Nekem az tűnt a legkockázatosabb, legreménytelenebb vállalkozásnak, ha a jelenről írok, pontosabban arról, hogyan állt számomra elő ez a jelen, amelyben vagyok.
A regényben, ha nem is civilizációk, de kultúrák csapnak össze: a Római Birodalom a barbár hordákkal, a polgári értékek a kommunistával, az urbánus a pórival, a műveletlenség a bunkósággal. És mindig az utóbbi kerül ki győztesként – ennek okairól az egyik szereplő, a tudós Waldstein Péter is történetelméleti diszkussziót folytat, de érdekelne az ön véleménye is: a történelem logikája mindig a tudatlanoknak, az erőszakosabbaknak kedvez?
Nincs történetelméletem, vagyis inkább történetelméleteim vannak. Nem gondolom, hogy létezne egyetlenegy működőképes modell a történelemre, hanem sok kis egyenlet keveredéséből áll össze az egész – az emberi rendszerek irtózatosan bonyolultak, akár az időjárás, jószerével csak a holnapi napra szolgálhatunk pontos előjelzéssel, a jövő hétre már nem. A regényben éppen azt vizsgálom, milyen gomolygás alakul ki, amikor eltérő hátterű, eltérő habitusú emberek szeretik és gyűlölik egymást. Milyen gomolygások jönnek létre, amikor különféle társadalmi tradíciók, habitusok, ösztönök csapnak össze – mindaz, ami itt Magyarországon kering a fejekben-lelkekben, a történelmi konstrukciók, az ideológiák roncsai, a legvadabb agyrémek és rémálmok, amelyek között élnünk adatott.
És a történelemírással mi a helyzet? Ironikus példáját adja a történelmi emlékezet csalfaságának, pláne a mindenkori hatalmak történelemhamisításának, egy emlékmű állításának és újra és újra fölavatásának a történetével. Érdemes egyáltalán történelemkönyveket olvasni, ha a politika mindig felülírja a valós történeteket?
Kelet-Európában mi aztán igazán jól ismerjük annak a pikantériáját, ahogy generációról generációra mindig újrakezdődik a történelem. Minden generációt derékba kap egy új rendszer, ami minden értéket gyökeresen átalakít, a hatalom újra és újra létrehozza a saját hazugságait, az emberek pedig mindig kénytelen-kelletlen alkalmazkodnak ehhez – vagy köszönik szépen, és kiszállnak. Az állandó újraírások miatt rövid az emlékezet, nincsenek generációkon átívelő nagy elbeszélések, a családi legendáriumok fragmentáltak és anekdotikusak. A kollektív emlékezet az ostobaság, a bosszú, az emlékezetnélküliség, a hatalmi erőszak és az emlékezetpolitika erőszakának a játéktere.
A már említett tudós a nevetést tartja a hatalom és a bunkóság elleni legfontosabb védekezési-túlélési eszköznek – és ezt már öntől is hallottam korábban. Ugyanakkor nem vadítja el még jobban a mindenféle komplexusokkal küszködő hatalomgyakorlókat, ha kinevetik őket, nem durvulnak be ettől még jobban?
Előfordulhat, mégis azt gondolom, hogy hosszú távon nincs más esélye az embernek velük szemben, mint hogy nem veszi komolyan őket. Abban a pillanatban, ha ellenfélnek tekintjük őket, és megpróbálunk vitába szállni velük, akkor egyrészt belevonódunk az ő játékterükbe, másrészt mi, akik nem alkalmazzuk az erőszakot és nem beszéljük a hatalom nyelvét, hanem inkább érvekkel csatázunk, amúgy is eleve vesztésre vagyunk ítélve azokkal szemben, akik erőszakot alkalmaznak és a nyelvet az erőszak eszközeként használják. Ezért gondolom, hogy az egyetlen lehetséges álláspont az irónia és a szarkazmus – egyszerűen röhögjük ki a hülyéket! Mert a nevetés azt jelenti: úgyis átlátunk rajtatok, előlünk nem lehet elbújni.
Mennyit nevet manapság?
Rengeteget. Bár én alapvetően a legjobban Chaplinen és a Tom és Jerryn tudok nevetni, de a hülyeségnek az a cunamija és az ostobaságnak az a fergetege, ami az utóbbi tíz évben lecsapott erre az országra, határtalan mennyiségű röhögést tesz lehetővé.
A klasszika-filológiai műveltsége és az önnek is otthont adó Dunakanyar végzetesen összeér ebben a regényben. A pilismaróti Castrum ad Herculanum (Herkulesvár) milyen szerepet tölt be az életében?
Itt, a Dunakanyarban érzem magam leginkább otthon. Ez testesíti meg számomra leginkább azt a tradíciót, ami nekem ebben az országban kedves, kezdve a római városmaradványokkal, Mátyás király reneszánsz dilijén át, a sváb falvak világán keresztül, a tágas, élhető hegyekkel és vizekkel bezárólag. Egyfajta szenvedélyt, elragadottságot jelent ez, amiről szívesen írok. Ugyanakkor, ne felejtsük el, ezt a festményekre kívánkozó tájat mindenfajta borzalmak helyszínévé teszem a regényben: a hőseim három olyan diktatúrával szembesülnek és harcolnak, amelyekben egyformán közös számukra, hogy mindegyik az alantasság rémuralmáról szól – mindegy, hogy a náciké, a kommunistáké vagy a NER-é.
A regényben mindenki magányos, a családok atomizáltak, a nemzedékek között nincs igazi párbeszéd, a könyvet ugyanakkor Simon fiának ajánlja, ez egyfajta párbeszéd-lehetőség?
A regények szabják meg, hogyan emlékszünk a múltra. A regények óriási felelőssége és hatalmas lehetősége, hogy elküldjék a jövőbe az üzenetet a jelenről, hogy majd ott is tudják, milyen volt ebben az időben élni, mit láttunk magunk körül, hogy éreztük magunkat, hogyan áramlott az idő. Nem akartam alább adni ennél. Ez a könyv egy rettenetes világról és néhány diszfunkcionális családról szól, ahol a kommunikáció megszűnik, lehetetlen átadni az üzeneteket, mindenkiből a legrosszabb énje jön elő, minden jó szándék félresikerül, minden nemes törekvés elbukik. Én ezt egy ilyen kornak látom, és azért ajánlottam a legkisebb fiamnak, hogy okuljon belőle.
Nincs olyan regénybeli szereplő, akinek ne torzulna a személyisége – valaki alkoholista lesz, valaki besúgó, erőszakos, futóbolond stb. Senki nem ússza meg ezeket a rendszereket lelki betegség nélkül?
Kelet-Európában egy idő után alig találsz ép embert, majdnem mindenki meghülyül, tönkremegy, mellémegy a sorsának, a legerősebb nagyítóval lelsz csak olyant, aki önazonos tudott maradni, de aztán arról is kiderül, hogy mégse. Magyarországon minden generáció tönkremegy, mert minden generációban tönkreteszik egymást az emberek. Minden generáció életét tönkreteszi valamilyen diktatúra, és a többségben lévő gonoszok nagy előszeretettel tiporják el azokat, akik nem akartak erőszakot.
Ami a gonoszokat illeti: a regény címévé és a metaforává emelt Puskin halálát okozó golyó kapcsán az emberi gonoszság is szóba kerül. Mit tart a gonoszságról, az emberi természet része, hajlam vagy netán adott esetben kényszer?
A mitológia logikáját mozgató elbeszélések szerint valami eredendő, a világban működő erőként kellene gondolnom rá. Az egyik szereplő fel is kínálja azt az antik elgondolást, ami az ókori hét görög bölcs egyikének, a prinéi Biasznak volt a véleménye, hogy az emberek többsége rossz. Ha például ma körülnézünk az országban, hajlamosak vagyunk azt gondolni, igaza van. Ha viszont egyesével vizsgáljuk az embereket, akkor csupa jó embert találunk… Ugyanígy a gonoszság végtelen hétköznapiságát és pitiánerségét tapasztaljuk a tömeggyilkosságok vagy éppen a holokauszt kapcsán is: egy csomó derék Hans és Jürgen csinálta, akik amúgy szeretik az apfelstrudelt, az anyukájukat, a nagyszüleiket, ők csak éppen egy csavart húztak meg, egy stemplit tettek oda, csak egy csapot nyitottak meg… Összességében senki nem volt rossz. Ez a démoni azokban az erőkben, amelyek tönkreteszik a védteleneket – az erőszaknak van egy ilyen megfoghatatlan működése, nem tudsz rámutatni közvetlenül a gonoszságra.
Az elbeszélője, Karl, az Óriás mintha vergődne a szerepében: egyszerre vallja magát liberálisnak, holott a polgári kultúra tekintélyelvűsége eszményében nagy ellenszenvvel viseltetik a tanulatlan tömegekkel, a falusiakkal szemben. Vagy: prostikhoz jár, de ironikus módon a rehabilitációjukat elősegítő alapítványokat is támogatja. Most akkor mi a perspektíva: bal vagy jobb?
Minden regény, amit szeretek, olyan perspektívából mesélődik el, amivel tudok is azonosulni meg nem is, ami be is vonz, egyben le is lök magáról. Megszeretem az elbeszélőt, aztán megutálom – pont, ahogy a világban. Nincs olyan képlet, amely által elő tudsz állítani egy olyan elbeszélőt, aki tökéletesen masszívan áll egy világnézet és az azzal azonos élet és morál talaján, vagy ha igen, akkor engem nem fog érdekelni.
A regényemben az elbeszélőnek van egy maga által liberálisnak gondolt világnézete, amelyet aztán folyamatosan megszeg, a gondolkodása pedig bizarr ingamozgásokat mutat a liberális és a teljesen kattant, előítéletes és tekintélyuralmi gondolatmenetek között. Ez a játék az olvasót kibillenti és rákényszeríti, hogy kritikusan szemlélje az elbeszélőt is – és remélhetően élvezetet talál mindebben.
+1 kérdés
Újabban rádiózik, a Klubrádión az Ötös című műsor csütörtöki házigazdája. Mik a célkitűzése riporterként?
Amikor tavaly nyár végén felkértek rá, már láttam ennek a regénynek a végét, és ahogy a Kitömött barbár megjelenését követő időszakban is, egy újabb regény előtt átvezetőként, egy kisebb projektben gondolkodtam, úgy most is ezt terveztem. Akkor publicisztikákat írtam, amiből össze is gyűlt egy kötetnyi (a Mindentől keletre, avagy román kém a Weiss-családban 2016-ban jelent meg – a szerk.). Igent mondtam tehát a felkérésre, és azt találtam ki, hogy az elmúlt 10 évben, politikai vagy megélhetési okokból kivándoroltakkal készítek interjúkat. Őrült izgalmas beszélgetések, történetek kerekednek ki a műsorban hétről hétre, minden társadalmi csoportot sikerült megszólítanom. Személyesen is érintett vagyok, a nagyobbik fiam is úgy döntött, elhagyja az országot, ahogy rengeteg barátom, ismerősöm is – és még koránt sincs vége! A kivándorolt százezreken kívül a családjaik által ez milliókat érint és évtizedünk egyik legfontosabb kollektív sztorija. Talán ebből is lesz egy kötet.
