A szeretet és a megértés mítoszai – Salamon Pál könyveiről

Publikálás dátuma
2019.06.08. 11:35

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Kevés olyan magyar író van, akinek a könyvei több tízezer példányban fogynak. És ez nemcsak az olvasók értékítéletéről szól, egész egyszerűen Magyarországon így működik, ez ilyen kis piac. Ezért is különösen izgalmas vállalkozás a Művelt Nép Kiadótól, hogy újra, ezúttal hatodik alkalommal is kiadja Salamon Pál sikerkönyvét A Sorel házat, amelyből eddig több mint ötvenezer kötetet adtak el, valamint ezzel egy időben az író következő regényét, a Menyegzőt.
Salamon Pál igen későn került be az irodalmi kánonba. Hatvannégy éves volt, amikor A Sorel ház megjelent. Tizenhat hónapig írta, de ötven évig érlelte. A Boldogháza, Budapest és Buchenwald háromszögben játszódó lírai, bölcs mese a Sorel család három generációjának regényes történetét meséli el, de közben – ahogy Salamon többi könyve is – az emberi létezés misztériumát próbálja megérteni. „Az égre nézve legfőbb kérdésünk, hogy Isten mi végre teremtette világot? Mi a világ értelme? És mi végre vagyunk mi a világon? Amíg a világ értelmével nemigen tudunk mit kezdeni, a Teremtő tudja. Saját létezésünk értelmét azonban szerencsére nekünk kell kitalálnunk – mondta egyszer, amikor interjút készítettem vele utolsó könyve, a Globális bordély megjelenésekor. – Ha ez nem így volna, és egyéni létünknek is előre meghatározott célja lenne, akkor nem a betegségekbe, hanem az őrjítő unalomba halnánk bele. Ez a tudatosság különbözteti meg az embert a többi élőlénytől. Ez ajándék, de egyben sújtás is.” A katolikusnak született, de református hitre tért Sorel József svéd unokája a regény végén a családi legenda helyszínén, a Kinyilatkoztatás Tisztásán talál rá „az értelmetlen létezés értelmére”. A könyv egyszerre misztikus, szellemes és mindenekelőtt rendkívül olvasmányos, ami – lássuk be – elég ritka az élet értelmét boncolgató szépirodalmi művek özönében. Nem véletlenül lett világsiker. Számos nyelvre lefordították, százával jelentek meg róla dicsérő kritikák. A Süddeutche Zeitung példának okáért ezt írta róla: „Istenről és a legfontosabb dolgokról csak az tud mesélni, akinek megfigyelőpontja sztratoszférai magasságokban van… Salamon Pál üzenete a vallások, világvezetők és népek összebékítése…” Ám ez a béke csak akkor jöhet el, ha vannak, akik sorsközösséget vállalnak az üldözöttekkel. Salamon regényeinek visszatérő motívuma a zsidókkal sorsközösséget vállaló keresztény ember. Ennek egyik legszebb példája a Menyegző, amely egyszerre felkavaró szerelmi történet és a vészkorszak sötét krónikája. Ahogy a Háárec című lap a könyv izraeli megjelenése kapcsán fogalmazott: „Mielőtt elolvastuk a Menyegzőt, azt hittük, mindent tudunk a holokausztról. Tévedtünk.” A könyv az író egy valós gyerekkori emlékét dolgozza fel: 1944-ben többen segítettek neki átvészelni a szörnyűségeket, köztük egy tizennégy éves lány. „Az Almássy téren szedett össze egy keresztény kislány, később pedig egy homoszexuális férfipár rejtegetett az anyámmal együtt, a Nefelejcs utca 11-ben – meséli később egy interjúban. – Kedves emberek voltak, és élénken emlékszem arra, milyen üdítően és megnyugtatóan hatott rám a szörnyűségek közepette, hogy ezek mennyire szeretik egymást. De ahogy a gyűlöletnek is megvannak a mítoszai, nekem az a szándékom, hogy megalkossam a szeretet és a megértés mítoszait. Amire csak a művészet képes, a politika nem.” (Salamon Pál: A Sorel ház; Menyegző, Művelt Nép Könyvkiadó, 2019. 560 o. és 300 o.) 
„Megvigasztaltam azokat, akik hozzám jöttek. Azt hiszem, ehhez értek én igazán. Van egy trükköm. Soha nem mondok vigasztaló szavakat. Mert rájöttem, hogy a vigasztaló szavaktól az emberek csak szomorúbbak lesznek. Inkább teszek értük valamit. Vagy sikerül, vagy nem.” (Részlet A Sorel házból)

Salamon Pál

1930-ban született Budapesten, zsidó „prolicsaládban”. 1944-ben több ezer sorstársával együtt elvitték az óbudai téglagyárba, ahonnan kalandos körülmények között megszökött. Élete általában kalandos szökések és hazatérések sorozata. Újságíró lett, 1970-ben egy memorandum kíséretében kilépett az állampártból. Írt egy könyvet, Provincia címmel, amellyel kapcsolatban a Neue Zür­cher Zeitung riportere interjút készített vele. Ebben a többi között azt mondta, hogy „ami a rendszerből – amelyre a fasizmus után oly sokan vártak – lett, azért nem meghalni, de főként élni nem érdemes”. Megüzenték neki, hogy jobb, ha elhagyja az országot. 1976-ban Bécsbe, onnan az Egyesült Államokba, majd Izraelbe ment. Utóbbi – bár most már évek óta Magyarországon él – második otthona. Bár jóval a ’90-es évek előtt születtek könyvei, drámái, filmforgatókönyvei, igazán A Sorel ház tette ismertté. Egy interjúban mondta: az emigráció utolsó évében írott A Sorel ház, majd a Sorsolvasó, a Menyegző, a Fellebbezés a siralomházból, az Ábrahám fiai regény formában írott önéletrajzi kordokumentumok. Élete fő művének mégis azt tartja, hogy nincstelen emigránsként nem hagyta a népirtást túlélt szüleit magányosan meghalni, és kimenekítette őket az országból.

Szerző
Frissítve: 2019.06.08. 14:22

Szuperképességből jól megfelelt – Dóka Péter csípősen

Publikálás dátuma
2019.06.01. 19:09

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Bár ránézésre senki meg nem mondaná, olykor kísérteties a hasonlóság Dóka Péter Szupermalac és Űrpatkány trilógiájának egyes szereplői és a szerző között. Szeret például barkácsolni, mint Pati patkány – aki egyébként a második kötet, A három űrbetyár sok hőse közül az első számú főfőhős. Ebből adódik, hogy amikor az íróléten kívüli életéről kérdeztük, arról is Szupermalac, és Űrpatkány viszonylatában mesél.
– Oszlassuk el a félreértéseket: az, hogy a trilógia második része ennyire a patkányra koncentrál, nem a budapesti patkányhelyzetre és az ebből fakadó kínos politikai-közéleti eseményekre utal… – Nem, ez pusztán önéletrajzi okokból következik, és abból, hogy vele tudok leginkább azonosulni. – Tehát nem a patkányság a lényeg, hanem az, amilyen a karakter. Hogy, teszem azt, szeret barkácsolni és a találmányaival hozzájárul a világ megmentéséhez. – Többek között. Barkácsolni például imádok. Már-már késztetésem van rá, hogy akkor is felfúrjak valamit a falra, ha épp nincs rá szükség. Fura dolog az írás, nagyon nem látszik, ha csinálsz valamit. Ha viszont felszerelsz egy edénycsepegtetőt, annak látszata van. Jólesik, ha valami kézzel fogható, ez nyilván az írás elvontságával függ össze. Anno a szülői házban volt egy műhelyem, asztallal, satuval, stílfűrésszel, mindenféle faragószerszámmal. Legtöbbször hangfalakat építettem, de persze igazi világmegváltó találmányokkal, örökmozgóval és időgéppel is kísérleteztem. Csak hát ezekhez nem voltam elég ügyes. Mint ahogy azt is szerettem volna, hogy legyen valamilyen szuperképességem. Gyerekkoromban órákon át ültem egy pohár előtt és próbáltam a pszichoenergiámmal arrébb tolni. Nyilván nem sikerült. Maradtak a hangfalak. A barkácsboltból kunyeráltam használt farostlemezeket, azokat kifúrtam, hangszórókat csavaroztam beléjük, majd egy nagy dobozra rászigetelőszalagoztam őket és azt vizsgáltam, milyen hanghatásokat tudnak. Valahol a gyerekkori álmaim megvalósulása ez a könyv. – Akad egyéb életrajzi vonatkozás is a szuperhősei történetében? – Bizonyos nézőpontból mindig minden életrajzi vonatkozású. Luca, a punk malaclány alakját pél­dául egy ismerősöm ihlette, nagyon hasonló a habitusuk. De kétfarkú kutya is azért bukkan fel a kutyák között, mert amúgy, az életben szimpatizálok velük. – Az „én vagyok az apád” mondat a Star Warsra utal? – Ez csak a temérdek utalás közül az egyik. Sokkal inkább abból az élményből fakad, hogy a magánéletem az utóbbi időben úgy változott meg, hogy került bele egy nyolcéves kislány. Számomra ő izgalmas újdonság: látom, milyen a viszony az anyuka és a gyereke között, figyelem, ahogy – időnként késve – reggelente iskolába indulnak, ahogy a patkány is elképzeli, milyen lett volna, ha kicsi korától kezdve ő neveli a robotot, amit megépített. Ez a robotépítés is utalás – Stanisław Lem Kiberiáda cmű novelláskötetét idézi. Van benne vagy 5-6 irodalmi vonatkozás, 15 saját életemből vett elem, szóval, szinte semmi nem kitaláció. – A nevek sem? A robot, Lábász Vákárász elég kreatív névnek tűnik. – Pedig az sem az. Lábász Vákárász litvánul azt jelenti: Jó estét! Nagyjából négy évvel ezelőtt meghívtak Litvániába: egyenruhás kislányok virágszállal álltak sorfalat, amikor megérkeztünk egy putyinista igazgató által vezetett általános iskolába, ahol A kék hajú lánnyal turnéztam, aminek az első fejezetét le is fordították litvánra – teljesen bizarr. Szóval, itt hallottam először a labas vakaras kifejezést. De például a Zsürke név is innen van (Pati patkány egykori felesége), egész egyszerűen patkányt jelent. Nem titok, minden litvánul tudó olvasó tudja ezt. – Ha már ez egy ilyen „leleplező” interjú lett, folytassuk: A három űrbetyár istenigazából nem gazfickó – egy punktrió neve, melyben egy malaclány, egy tepsi és az említett Lábász Vákárász zenélnek. Köztudomású, hogy ön is a testvére trió­jában dobol… – Igen. Ráadásul az a könyvben elhangzó mondat, hogy a dobos nem tudja tartani a ritmust, látszik, hogy nem robot, megint egy saját élményem vagy inkább nehézségem. Van a dobolásnak egy fizikailag nehezen kivitelezhető része, az pedig a ritmustartás. Automatizálni kell valahogy, különben az ember nagyon elfárad. Én is sokat szenvedtem vele. Gyorsan kellett megtanulnom dobon játszani – kaptam egy cajont (afro-perui hangszer), és három hónappal később már egy tehetségkutatón indultunk. Előtte basszusgitároztam, vagy mindig azon a hangszeren játszottam, amire az öcsémnek a zenekarában épp szüksége volt, legyen az ritmusgitár vagy furulya. Némi túlzással ennek alapján alakult az egész zenei pályafutásom. Szóval, én nem tudok csak úgy kitalálni semmit. Ami napi szinten megtörténik, azt valamilyen módon beleszövöm a történeteimbe. Minden mondathoz vezet egy saját életemből induló út. – Feltűnően züllött a legtöbb figurája. Ez vajon melyik út? – Nem tudom, talán sok Rejtő-regényt olvastam, amelyek tele vannak jobb sorsra érdemes börtöntöltelékekkel. Vagy ez egy alapvető élményem: az összes érdekes ismerősöm valamiképpen kanyargós utakat jár. Számomra azok a figurák izgalmasak, akik nem kapnak mindent készen: akik hibákat követnek el, fekete bárányok a családban, alkalmanként ­rossz­ útra tévednek, de azért újra és újra próbálkoznak, keresik a helyüket. Akik félig érnek el valamit vagy negyedig se, de mindig vannak nagy terveik. – Az egyik epizód központi helyén a lecsó áll. Hogy szereti? – Olyan vagyok, mint Acélmedve: csípősen szeretem, amit nem bírok. +1 kérdés – A hamarosan elkészülő, őszre tervezett harmadik kötet milyen irányba kanyarítja a történetet? – Sok minden képlékeny még, hiába volt meg egyben az egész sztori, azzal, hogy úgy döntöttünk a kiadóval, három részre szedve, sorozatban jelentetjük meg, egy csomó olyan szempont felmerült, melyre előre nem számítottam. Állandóan növelni kell például a tétet, hiszen egyre nő az olvasó ingerküszöbe és elvárása is. Egy olyan rajzot, hogy a patkány meg a malac egyszerűen csak néznek, még elsüthettünk az első kötetben, de a másodikban ez már nem volt elég, a harmadikban még kevésbé lesz az. Szeretnénk az illusztrátorral, Máli Csabával még viccesebb, az eddigieknél is őrültebb világot teremteni. Át kell még írnom egy-két epizódot, most tanulom a sorozatműfajt.  
Szerző

Szívmasszázs a literatúrán

Publikálás dátuma
2019.06.01. 17:05

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom című újraélesztő szövegfüzérének margójára.
Újraélesztő könyv – olvasható afféle műfaji megjelölésként a kiegészített alcímben (Kötelező magyar irodalom), mely az ígéret szerint a porlepte kötelező irodalmat hivatott reanimálni: Petőfit, Kosztolányit, Adyt, Babitsot és minden olyan költőt, írót, akikre eddig még sosem néztünk a rájuk tapadt szerepek, hozzájuk rendelt sztereotípiák nélkül. A felütésben Háy ki is mondja, miért látta szükségét egy ilyesféle revideált irodalomtörténetnek: az úgynevezett morzsamagyaroknak – ők a kettétört keksz repedésén, az ilyen meg olyan magyarok vagy épp nem magyarok közti résen át lehulló, magát jó szívvel sehová sem soroló morzsalék –, akik nem találják helyüket e hazában, a könyvek birodalma adhat otthont. Pontosabban, ha a bennük tárolt történetek és azok szereplői újra megszólíthatókká válnak, vagyis ismerőssé, baráttá, netán családtaggá tehetők, akkor meg van mentve az egyre amorfizálódó haza. Legalábbis, ami a múlandóságot illeti. Ez volna az alapvetés, ami már önmagában, ugyanakkor Háy János írói habitusától cseppet sem idegen módon generál egyfajta személyes, olykor személyeskedőbe átcsúszó hangot, amibe a konzervatív kronológia mentén haladó életrajzi áttekintéseken túl némi fiktív, humorral fűszerezett keret, egy kevés trágárság, egy-egy lírai elmélázás vagy filozofikus merengés is belefér. „Kibaszás lenni Csokonai­nak” – mondja ezt, természetesen a fikciós keretben, Vörösmarty, aki bizonyos Ignác Romsits (itt, a múltban ts-sel) történeti beszámolója szerint a Tabán egyik borozójában, sok-sok liter bor kíséretében teremtette meg Toldy Ferenccel és Bajza Józseffel együtt a magyar költészet alaptoposzát: Petőfi Sándort, a valódi biográfia szerinti összeférhetetlen, egoista barmot. Móricz a műparaszt, Hajnóczy Péter vérfarkas, József Attila az utolsó messiás, Weöres Sándor pedig csak Sanyika. A 33 szerző személyes jó baráttá tétele nem egyenletes ívben halad a 700 oldalon – Háy ügyesen lavíroz az irodalomtörténeti és az életrajzi adatok, a saját élményei és ref­lexiói, valamint abszurdba hajló fantáziája között. Egy-egy meglátása velős telitalálat – például, hogy Arany János eleve bácsinak született, akiről senki se tudja elképzelni, hogy volt annyi idős is, mint Petőfi, pedig valójában csupán 6 évvel volt idősebb a lánglelkű ifjúnál –, máskor viszont úgy tűnik, nem bír ellenállni az önként kínálkozó adathalomnak. Van, aki máris Szerb Antal magyar irodalomtörténetével említi egy napon és lapon a Kik vagytok ti?-t, de Háy hosszabb-rövidebb jegyzetekbe szedett irodalmi univerzuma – előnyére – sokkal inkább Háy-univerzum, sem mint puszta irodalomtörténeti kézikönyv. Azok a legizgalmasabb részei, amikor az író a tények közé saját személyes érintettségét is beleszövi, még ha olykor ezt egy kissé zabolázatlan szentimentalizmussal is teszi. Mesél például arról, hogy a Saint-Michel Boulevard-on, Ady kávéháza előtt elsétálva azon mélázott, miképpen születhetett meg a részegség és a másnaposság közötti résben, a rossz versek közötti hasadék időben a Párisban járt az ősz vagy a Kocsi-út az éjszakában; és arról is, hogyan szerezte meg élete első Petri-kötetét, amiről abból sejtette, hogy nagyon jó, hogy a barátja buddhista bátyja el akarta lopni. Látszik, mit szeret igazán és mit afféle belső kötelességből – érdekes módon, amikor nagyon magával ragadja a hév, épp olyankor löki félre a személyes mesélőt néhány bekezdés vagy mondat erejéig a teoretikus irodalmár. Ilyenkor a közvetlenségbe bekúszik egy kis „analitikus létmegformálás” vagy egy rövidke értekezés Benedetto Croce intuícióalapú esztétikájának hatásáról, illetve ellenhatásáról. Egy másik elragadtatás a kötet utolsó költőként aposztrofált szerzője: Víg Mihály, a dalszerző. Hogy kerül a csizma az asztalra, avagy egy még élő zenész, na, jó, a popköltészet egyik doyenje a Petrivel zárult költőóriások közé? – tehetné fel jogosan a kérdést még az is, aki Trabant- és Balaton-slágereken szocializálódott bele az alternatív kultúrába. Hacsak úgy nem, hogy Háy János személyes univerzumában elvitathatatlanul helye van. Mert a kötetszervező erő csak egyfelől a „rángassuk ki ikonikus verseinket a kánonterhek alól és nyúljunk szerzőinkhez úgy, mintha nem utcák, terek vagy szobrok lennének”-elv. A kohéziót még ennél is intenzívebben adja a Háyhoz kötöttség. Ahogy maga is írja a Végszóban, hirtelen nem is tudja, a múltját vizsgálta-e oldalakon át vagy a jelenét, s hogy magát tárta-e fel vagy a magyar irodalom alkotóit, akik mindig vele voltak és lesznek, akár akarja, akár nem. És vannak velünk is, csak Háy János annyiban megkönnyítette a könyvotthonteremtést számukra, hogy összeszedte helyettünk a legemblematikusabb téglákat. Vakolóanyagnak már csak személyes élményeket kell gyűjteni. (Európa Könyvkiadó, 2019. 705 o.)
Szerző
Frissítve: 2019.06.01. 19:11