Egy főfájós hős gyötrelmei (Gyurkovics Tamás: Migrénjéről)

Mengele ide vagy oda, ez a regény nem az előző „folytatása”, habár onnan ágazik elő, és csak a bűntudat „kezelésében” iker vele, ugyanakkor jóval tágabb, szélesebb terepre nyit, amikor a társadalmi megítélés folyamatait ábrázolja megrázó erővel.

1945 februárjában a munkácsi Spiegel Ernő, miután a szovjet csapatok fölszabadították az auschwitz–birkenaui tábort, 39 gyerekkel nekivág a fagyos téli útnak, hogy a korábban Joseph Mengele által (mint Zwillingsvaterre, „ikerkápó”-ra) rábízott ikerfiúkat hazavigye. Negyvenegy napnyi menetelést („ikrek hava”) követően sikerül is 36 fiút a hazavezető út célegyenesébe juttatnia. Mindegyiktől azt kérni, küldjenek neki egy levelezőlapot, ha bizton megérkeztek – így is történik, ő azonban soha nem válaszol semmilyen, évtizedes megkeresésükre sem. Bűntudat és ebből eredeztető pszichoszomatikus fejfájás gyötri. Kollaborált a nácikkal, magával a halál angyalával, ő volt az, aki le tudta nyugtatni, meg tudta vigasztalni az ikerfiúkat (ő is az volt, a húga szintén túlélte a lágert) – és megígérte nekik, ha mindennek vége, hazajuttatja őket. Állta a szavát, ám történetéről, szégyenérzetéről még a családjának sem mesél soha, az alijázásuk után sem. Egészen az Adolf Eichmann perét követő Mengele-próbaperig, ahonnét egyáltalán megtudhatta a világ az ikerkísérletek tényét – és Spiegel Ernő (hős)tettét.

„Ez az ellentmondás izgat: a bűntudat nélküli bűnös és a bűntudattól szenvedő jó ember ellentétpárja” – nyilatkozta még a Vasárnapi Híreknek 2018 januárjában Gyurkovics Tamás a korábbi regény, a Mengele bőröndje – Josef M. két halála című ikerregény(!) és az akkor már tervbe vett, íródó új regény kapcsán. Nem véletlenül lett tehát az alcím az, ami!

A történelmi adatokra, dokumentumokra támaszkodó írás nem tényregény, hanem fiktív karakterek dilemmáit színre vivő drámák sorozata (a főszereplő egy színházban könyvelő) – Spiegel Ernőből is Cví Spielmann lesz. Az ábrázolt szituációkból most csak kettőt említek, amelyek különösen, központilag meghatározzák a regényt. Az egyik az izraeli társadalom viszonya a holokauszthoz, annak túlélőihez, illetve ennek a ’60-as évekbeli megváltozása, éppen a perek hatására. A másik – ehhez kapcsolódva – a holokausztot túlélő nemzedék leszármazottainak lehetséges viszonya a szüleik, nagyszüleik múltjához.

Spielmannak bűntudata van, nem képes feldolgozni a túlélés érdekében és a kötelességérzetéből fakadó haláltábori eseményeket, hiszen kiszolgálta a Herr Doktort, még ha sikerült is a lehető legjobb körülményeket teremtenie a rábízottak számára és néhányukat megmenteni. A zsidó társadalom azonban nem kér az áldozatokból, ellenálló hősöket akar, a „maradékot”, azaz a túlélőket úgy kezeli többnyire, mint ahogy egy részük önmagáról is gondolja: a többiek élete árán sikerült életben maradniuk… És azontúl, hogy nyilvánvalóan egy haláltábor túlélői, nem beszélnek, hallgatnak arról, mi történt velük, mit gondoltak, éreztek akkor és mit gondolnak, éreznek később. A gyermekeik ezért aztán nem tudják, valójában mit és hogyan éltek át a szüleik. Amikor például Spielmann lánya évtizedekkel később szembesül apja tettével, a Sorstalanság Köves Gyurijához hasonlóan gondol a múltra: „kislány korában az Auschwitz meg a Birkenau szavakat olyan gyakran hallotta, hogy kezdetben azt hitte, azok a hétköznapok szokványos helyeit jelölik, mint az iskola, a sereg vagy a zsinagóga, ahol az élete során előbb-utóbb minden felnőtt megfordul”. (260-261. o.)

Ejtsünk szót az elbeszélés hogyanjának egyik szegmenséről is: magának a táborlétnek és a hazaútnak a történetét Spielmann egy a feleségével folytatott dialógus keretében, monológ formájában adja elő (a II. rész egésze), a feleség (Anna/Nitza) szólamának kihagyásával, csak a reflexiók megjelenítésével – ettől a confessio teljesen más ritmust, érzelmi töltetet kap a regény többi szövegrészeitől elkülönülve. Ennek ellenére nem ez a beszámoló, hanem a nyilvánosság és az utódok előtti „lelepleződés” talán katartikusabb (V. és VI. rész) az olvasó számára is.

A közelmúlt olvasmányai (Benedek Szabolcs: Kádár hét napja; Nádas Péter: Világló részletek; Aranyossi Magda: Én régi, elsüllyedt világom; Spiró György: Tavasz Tárlat) mindenképp szerepet játszanak abban, hogy a Kádár János–Döme Piroska kapcsolatot, ’56-ot és az ’57. május 1-jei felvonulást felelevenítő, újraelbeszélő III. részt, ami mintha a korábbiaktól függetlenül újrakezdene egy másik regényt, nem igazán tudtam hova tenni. Ám szerkesztőként mindenképpen tudtam volna: ki a regényből! Mivel teljesen feleslegesnek hat: ha nincs benne, nem is hiányzik. Valójában egy olyan epizód, aminek jelenlétét, ha nagyon akarom, meg tudom magyarázni (a magyar és a zsidó állam/társadalom eltérő reakciói a világháborúra), de ez már az egyéb szövegtestben benne van, nem ad hozzá, a mellékszereplő Jóska/Joél karakterének indokolatlanul nagy hátteret szolgáltató rész nélkül is megáll a lábán a regény (Jóska pedig akár ki is húzható belőle egészen).

Mengele ide vagy oda, ez a regény nem az előző „folytatása”, habár onnan ágazik elő, és csak a bűntudat „kezelésében” iker vele, ugyanakkor jóval tágabb, szélesebb terepre nyit, amikor a társadalmi megítélés folyamatait ábrázolja megrázó erővel. (Migrén - Egy bűntudat története. Kalligram, 2019. 280 o.)