Egy főfájós hős gyötrelmei (Gyurkovics Tamás: Migrénjéről)

Publikálás dátuma
2019.06.15. 14:45

Fotó: Draskovics Ádám/Népszava
Mengele ide vagy oda, ez a regény nem az előző „folytatása”, habár onnan ágazik elő, és csak a bűntudat „kezelésében” iker vele, ugyanakkor jóval tágabb, szélesebb terepre nyit, amikor a társadalmi megítélés folyamatait ábrázolja megrázó erővel.
1945 februárjában a munkácsi Spiegel Ernő, miután a szovjet csapatok fölszabadították az auschwitz–birkenaui tábort, 39 gyerekkel nekivág a fagyos téli útnak, hogy a korábban Joseph Mengele által (mint Zwillingsvaterre, „ikerkápó”-ra) rábízott ikerfiúkat hazavigye. Negyvenegy napnyi menetelést („ikrek hava”) követően sikerül is 36 fiút a hazavezető út célegyenesébe juttatnia. Mindegyiktől azt kérni, küldjenek neki egy levelezőlapot, ha bizton megérkeztek – így is történik, ő azonban soha nem válaszol semmilyen, évtizedes megkeresésükre sem. Bűntudat és ebből eredeztető pszichoszomatikus fejfájás gyötri. Kollaborált a nácikkal, magával a halál angyalával, ő volt az, aki le tudta nyugtatni, meg tudta vigasztalni az iker­fiúkat (ő is az volt, a húga szintén túlélte a lágert) – és megígérte nekik, ha mindennek vége, hazajuttatja őket. Állta a szavát, ám történetéről, szégyenérzetéről még a családjának sem mesél soha, az alijázásuk után sem. Egészen az Adolf Eichmann perét követő Mengele-próbaperig, ahonnét egyáltalán megtudhatta a világ az ikerkísérletek tényét – és Spiegel Ernő (hős)tettét. „Ez az ellentmondás izgat: a bűntudat nélküli bűnös és a bűntudattól szenvedő jó ember ellentétpárja” – nyilatkozta még a Vasárnapi Híreknek 2018 januárjában Gyurkovics Tamás a korábbi regény, a Mengele bőröndje – Josef M. két halála című ikerregény(!) és az akkor már tervbe vett, íródó új regény kapcsán. Nem véletlenül lett tehát az alcím az, ami! A történelmi adatokra, dokumentumokra támaszkodó írás nem tényregény, hanem fiktív karakterek dilemmáit színre vivő drámák sorozata (a főszereplő egy színházban könyvelő) – Spiegel Ernőből is Cví Spielmann lesz. Az ábrázolt szituá­ciókból most csak kettőt említek, amelyek különösen, központilag meghatározzák a regényt. Az egyik az izraeli társadalom viszonya a holokauszthoz, annak túlélőihez, illetve ennek a ’60-as évekbeli megváltozása, éppen a perek hatására. A másik – ehhez kapcsolódva – a holokausztot túlélő nemzedék leszármazottainak lehetséges viszonya a szüleik, nagyszüleik múltjához. Spielmannak bűntudata van, nem képes feldolgozni a túlélés érdekében és a kötelességérzetéből fakadó haláltábori eseményeket, hiszen kiszolgálta a Herr Doktort, még ha sikerült is a lehető legjobb körülményeket teremtenie a rábízottak számára és néhányukat megmenteni. A zsidó társadalom azonban nem kér az áldozatokból, ellenálló hősöket akar, a „maradékot”, azaz a túlélőket úgy kezeli többnyire, mint ahogy egy részük önmagáról is gondolja: a többiek élete árán sikerült életben maradniuk… És azontúl, hogy nyilvánvalóan egy haláltábor túlélői, nem beszélnek, hallgatnak arról, mi történt velük, mit gondoltak, éreztek akkor és mit gondolnak, éreznek később. A gyermekeik ezért aztán nem tudják, valójában mit és hogyan éltek át a szüleik. Amikor például Spielmann lánya évtizedekkel később szembesül apja tettével, a Sorstalanság Köves Gyurijához hasonlóan gondol a múltra: „kislány korában az Auschwitz meg a Birkenau szavakat olyan gyakran hallotta, hogy kezdetben azt hitte, azok a hétköznapok szokványos helyeit jelölik, mint az iskola, a sereg vagy a zsinagóga, ahol az élete során előbb-utóbb minden felnőtt megfordul”. (260-261. o.) Ejtsünk szót az elbeszélés hogyanjának egyik szegmenséről is: magának a táborlétnek és a hazaútnak a történetét Spielmann egy a feleségével folytatott dialógus keretében, monológ formájában adja elő (a II. rész egésze), a feleség (Anna/Nitza) szólamának kihagyásával, csak a reflexiók megjelenítésével – ettől a confessio teljesen más ritmust, érzelmi töltetet kap a regény többi szövegrészeitől elkülönülve. Ennek ellenére nem ez a beszámoló, hanem a nyilvánosság és az utódok előtti „lelepleződés” talán katartikusabb (V. és VI. rész) az olvasó számára is. A közelmúlt olvasmányai (Benedek Szabolcs: Kádár hét napja; Nádas Péter: Világló részletek; Aranyossi Magda: Én régi, elsüllyedt világom; Spiró György: Tavasz Tárlat) mindenképp szerepet játszanak abban, hogy a Kádár János–Döme Piroska kapcsolatot, ’56-ot és az ’57. május 1-jei felvonulást felelevenítő, újraelbeszélő III. részt, ami mintha a korábbiaktól függetlenül újrakezdene egy másik regényt, nem igazán tudtam hova tenni. Ám szerkesztőként mindenképpen tudtam volna: ki a regényből! Mivel teljesen feleslegesnek hat: ha nincs benne, nem is hiányzik. Valójában egy olyan epizód, aminek jelenlétét, ha nagyon akarom, meg tudom magyarázni (a magyar és a zsidó állam/társadalom eltérő reakciói a világháborúra), de ez már az egyéb szövegtestben benne van, nem ad hozzá, a mellékszereplő Jóska/Joél karakterének indokolatlanul nagy hátteret szolgáltató rész nélkül is megáll a lábán a regény (Jóska pedig akár ki is húzható belőle egészen). Mengele ide vagy oda, ez a regény nem az előző „folytatása”, habár onnan ágazik elő, és csak a bűntudat „kezelésében” iker vele, ugyanakkor jóval tágabb, szélesebb terepre nyit, amikor a társadalmi megítélés folyamatait ábrázolja megrázó erővel. (Migrén - Egy bűntudat története. Kalligram, 2019. 280 o.)

Gyurkovics Tamás

könyvét június 16-án 16 órától a Margó Fesztiválon mutatják be a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Szerző

Garabonciás énekek – Interjú Pál Sándor Attila költővel

Publikálás dátuma
2019.06.15. 11:20

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
Arany János Hídavatását nem aktualizálta, mert már eleve aktuális. Inkább a balladák szétírásában, lecsupaszításában, átszerkesztésében látott fantáziát Pál Sándor Attila, akinek harmadik, Balladáskönyv című verseskötete az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Kádár János és kora sem maradt említés nélkül vele beszélgetve.
„Pál Sándor Attilát az elpetőfisedéstől csak az aranyjánosodás mentheti meg” – volt olvasható egy magazinban az előző kötete kapcsán. Mintha csak erre rímelne az új kötete, a Balladáskönyv. Igaz, már a Düvőben is voltak balladák – ezek át is kerültek az újba –, de most kizárólagosan uralják a kötetet. Mi vitte ebbe az irányba? Úgy tűnik, erősen tendálok az epika felé. Ez igazából már az első kötetnél, a Pontozónál is így volt, de akkor még nagyon megsértődtem rajta, ha ezt pedzegették. A Düvő formai kísérletezése, játékossága valószínűleg ellenreakcióként is értelmezhető erre a meglátásra. A balladák felé fordulást pedig úgy tekintem, hogy mégiscsak kezdem elfogadni: az epikus költészet, a narratíva nem ördögtől való.  Legtöbbünknek az iskolai oktatásból a balladákról ma már csak a homály maradt. Eloszlatná, mégis mifélék az öné?  A balladáknak kismillió fajtája van, redukálni nem is igen lehet egyfajta műfajra vagy formára. Hagyományosan egy veretesebb, szabályos rímképletekkel operáló műre szoktunk gondolni, ami kihagyásos módon egy tragikus történetet mesél el, nem kevés líraisággal. Ha a magyar irodalomról van szó, Arany balladái nyilván megkerülhetetlenek. Egy darabig foglalkoztatott is, hogy átírok párat belőlük, például a Hídavatást menedzserekkel, mai alakokkal – de ami eleve aktuális, azt nem kell aktualizálni. Inkább a szétírásban, a lecsupaszításban, az átszerkesztésben láttam a megközelíthetőségüket. Jobbára úgy gondolok a kötetben szereplő balladákra, mint dalokra, a rock és amerikai folkzenéből ismert balladák közeli rokonaira, egy garabonciás énekeire. A balladai elliptikusság hozta magával, hogy jóval töredékesebb, mozaikszerűbb lett a legtöbb vers képlete?  Arcképcsarnokot semmiképp nem szerettem volna létrehozni, tehát, hogy egymás után sorjázzanak az egyes nevekhez társított történetek, balladák. Habár nagy hatással volt rám az amerikai költő, Edgar Lee Masters A Spoon River-i holtak című kötete, ahol a halottak lírai monológokban mesélik el korábbi életük történeteit. Ám végül ez túl lekerekített, szabályos koncepciónak tűnt számomra, és valóban, a töredékességben láttam fantáziát, amikor például egy lehetséges balladából mintha csak kétsornyi maradt volna fenn, egy párbeszédrészlet – miközben valójában ez nem részlet, hanem maga a vers. Töredék. Ha már a holtak! A költeményei sok szempontból az elmúlás érzékelésével foglalkoznak: emberek halála, a táj, a település, egy falu szétrohadása, szétesése, a tradíciók illékonysága, az emlékezet fura tűnékeny mechanizmusai jelennek meg a balladáiban. Ez a saját érdeklődéséből fakad vagy a balladai tradíciói hordozzák magukon a témát?  Valószínűleg alkati dolog, előbb volt meg, mint a balladák felé fordulás. Ezt látom nap mint nap mindenfelé magam körül. A Düvőből átvett balladák között ott van a Kádár János balladája című is, mely annak idején még a Vasárnapi Hírek Irodalom rovatában jelent meg 2017-ben a költészet napjára. Azóta nagyon sokat idézték, talán a leginkább közismert költeménye lett… Szakmailag azért nem volt annyira sikeres, túl könnyűnek találták a kritikusok, ahogyan Kádár János betyárballadákba íródik, valamint ahogy az utolsó beszédének a részletei visszhangoznak a versben. A Kádár-korszak ma is sokakat érdekel. Én, aki 1989-ben születtem, szintén sokat foglalkozom vele, nagyon fontosnak érzem megérteni azt a kort, amiben a szüleim legszebb fiatal éveiket, a nagyszüleim életüknek nagyobbik részét élték. Hiába vagyok a kilencvenes évek gyermeke, ennek a világnak a romjain nőttem fel. A doktori disszertációja is e témakörben íródik, ha jól tudom.  Már az egyetemi éveim alatt az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára írt dolgozatom is a ’89 előtt kiadott Szép versek antológiákat, a történetüket vizsgálta. A disszertációm pedig a Kádár-kor fiatal, pályakezdő költőinek antológiáit veszi sorra többek között a hatalom és az irodalompolitikai összefüggések vagy a kánonok alakulása mentén. Mindig is érdekeltek azok a költők, akik később eltűntek a süllyesztőben, a másod- és harmadvonal, hiszen nélkülük nincs első sem. Nem feltétlenül hálás vagy menő munka. A kutatások részeként leveleket írtam az akkori antoló­giákban szereplő költőknek, és igen érdekes válaszokat kapok. Kántor Péter például a levelemre reagálva írta, hogy újraolvasta a Tengerlátó gyűjteményben szereplő verseit, és már sajnálja, hogy pár ott szereplő szöveget kihagyott a válogatott kötetéből. Ugyanakkor az elutasító válaszok is beszédesek: többen nem szeretnének emlékezni arra a korszakra, lezárták magukban, írják. A felejtés persze fontos, jó és egészséges dolog, az amnézia kevésbé.  Többen már Oravecz Imre Szajláját emlegették önnel kapcsolatban, s való igaz, nem egy versében említi a Bács-Kiskun megyei szülőföldjét, Szankot. Mennyire ismert és elismert költője a településnek?  Ez egy kis, 2500 fős falu, mindenki ismer mindenkit, engem főleg az anyámék fiaként, a nagyszüleim unokájaként… meg hát tanárgyerek voltam! Mindkét korábbi könyvemet bemutatták a könyvtárban, szép számmal el is jöttek rá az emberek; az általános iskolai szavalóversenyek zsűrijébe is meghívtak nemegyszer. Sokat járok vissza, de már 11 éve eljöttem, azt hiszem, épp ezért tudok írni róla. +1 kérdés   Tagja a Magyar Etnokoreológiai Társaságnak, fellebbentené a fátylat, mivel is foglalatoskodik ennek keretében? – Az etnokoreológia a néptánckutatást és a gyakorlati táncot is magában foglaló szakszó. A társaság a szegedi Néprajz Tanszék tánckutatóképzése és a Zenetudományi Intézet Néptánc Osztálya környékén, a táncházmozgalmat is bevonva jött létre. Én a néptánckutató-táncantropológus feleségem révén kerültem a soraik közé. Sokat jártam, járok gyűjteni a feleségemmel, pár tánckritikát is elkövettem, magam amatőr néptáncos volnék. Jobbára kibiceltem az összejöveteleiken, és egyszer csak a társaságban találtam magam. Ma már nem része olyan intenzíven a néptáncos világ az életemnek, mint akár pár éve, és mit mondjak, nagyon hiányzik. Idővel majd csak találunk egy közeli együttest, amely befogad két újrakezdőt…

Pál Sándor Attila

(Szank, 1989) költő, szerkesztő, kritikus. 2017-től a Fiatal Írók Szövetsége Hortus Conclusus című könyvsorozatának egyik sorozatszerkesztője. 2017 augusztusától a kecskeméti Forrás folyóirat szerkesztője. A Szépírók Társasága, a József Attila Kör és a Magyar Etnokoreológiai Társaság tagja. Szentendrén él. Verseskötetei: Pontozó (2013), Düvő (2017), Balladáskönyv (2019).

Pál Sándor Attila Balladáskönyvét

június 15-én, szombaton este 18 órai kezdettel mutatják be a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz termében, a szerzővel Turi Tímea beszélget; 16-án, vasárnap pedig a Duna-korzón, a Magvető Kiadó standjánál dedikál 13 órától.

Szerző

Vörös István: A sárga képeslap, avagy felmentés sorstalanságból (Részlet A szabadság első éjszakája c. kötetből)

Publikálás dátuma
2019.06.15. 00:00

Fotó: Népszava archiv
Vörös István új novellafüzére regényként is olvasható. Bemutatja a jelenkori Budapestet és a kora jövőkori agglomerációt, a városon és társadalmon kívül maradtak világát az állástalan tanító sorsától a frissen utcára került férfi első szabad(téri) éjszakájáig. A kora újkori és jelenkori bevándorlók sorsával éppúgy szembesülünk, mint a pincérnőével, aki Prágában egy este Hruscsovnak szolgál föl, sőt táncra is kerekednek. A kötet a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhétre jelent meg.
„…ennivalót ad a megsemmisített szájaknak, és őrködik a már soha fel nem ébredők álma felett…” (Adorno: Mahler) Sosem szerettem enni. Levest meg főképpen nem. Gyümölcsleves? Nevetséges. Húsleves? Olyan színű, valljuk be, mint a húgy. A szaga se sokban különbözik. Bár tudom, ezt bevallani nem illendő. Az evés nem volt fontos számomra, pontosabban egész gyerekkoromban inkább kínos feladat volt, amit napjában háromszor, de gyakran ötször is elém gördítettek a szüleim. Pisti, a rossz evő, mondták, és én szégyenkeztem miatta. Nem is értettem meg, hogy az evés életszükséglet. Inkább afféle kötelezettségnek tűnt, mint a többi, amit a szü­leim elvártak tőlem, hogy elégedettek legyenek velem. De velem soha senki nem volt elégedett, és ezt érhetőnek találtam. El kellett utaztassanak Auschwitzba, aztán onnan tovább Zeitzba, hogy végre megértsem az emberi test működését. Azt, hogy az ember test, és nagyjából semmi más. A testem pedig semmiben sem különb, mint egy állaté. Bár ez a felismerés némi öntudatra is engedett szert tenni. Akkor tehát nem vagyok egyedül, nem vagyok olyan messze mindenki mástól, mint eddig hittem mondjuk a fajátékaim között ülve, melyeket apám gyártatott le, és egy kicsit mindig szálkásak voltak. Vagy később az iskolában. Viszolyogva méregettük egymást az úgynevezett osztálytársaimmal, és viszolyogva méregettük egymást az úgynevezett tanáraimmal. Olvasni már tudtam, mégis elképesztő igyekezettel próbáltak megtanítani rá. Valami olyasmire tehát, ami már nem volt faladat. Így aztán kudarcot is vallottak. Egész iskolai pályafutásom alatt semmit nem tudtak megtanítani nekem, vagy azért, mert már tudtam, és ezzel a fölösleges igyekezetükkel inkább elbizonytalanítottak a már meglevő tudásomban is, vagy azért, mert valahogy képtelenségnek tűnt tudni. Például így voltam a német nyelvvel. Egyszerűen kínosnak éreztem, hogy a tanár által kiötlött nyelvtani szabályok szerint beszéljek. Mert ha a magyarhoz nem kellenek szabályok, mért kellenének egy másik nyelvhez? Nem éreztem, nem vettem észre, hogy a magyar nyelvben is vannak szabályok. Csak legfeljebb idegesített, ha a felnőttek valamit fontoskodva kijavítottak a beszédemben. Azt nem így mondják, mondták, az helytelen, de nem tudtam fölérni ésszel, miért volna helytelen. A némettel aztán itt a táborokban kerültem közeli viszonyba, de mondhatom, nem lett jobb a benyomásom róla. Szerencsére nemigen tudtam továbbra se megszólalni, ami megóvott attól, hogy ugyanúgy visszabeszéljek, ahogy az a tanáraimmal volt szokásom, és amit annyira kárhoztattak bennem a szüleim. Valahogy örültem ennek a nemtudásnak. És, valljuk be, annak is örültem, hogy nem kell már iskolába járnom, még ha az ár, amit ezért fizetnem kellett, aránytalanul nagynak is bizonyult. Egykori osztálytársaimból azok, akik elkísértek ide, valódi társaim lettek rövid időre, de aztán elsodródtunk egymás mellől, itt se lehet az embernek társa. Meg aztán miben is lehetnénk társak? Vannak ugye, akikkel a fapriccsen kell vagy kellett osztoznom, azokon a méhkaptárszerűen egymásba szerkesztett üregeken, azokon a koporsóvárosi albérleteken, de társnak nem neveztem volna szinte egyiküket sem az idők során. Bár tagadhatatlan, hogy egy ritmusra kell aludnunk, egy ritmusra húzzuk föl a lábunkat, egy ritmusra fordulunk a másik oldalunkra. Igaz, otthoni értelemben már nem is igen van oldalunk. Igaz, otthoni értelemben nem is értjük az otthoni értelmet. Mindig más volt épp körülöttem a napok folyamán, de ezeket a rabokat, ezeket a börtöntöltelékeket nem tekinthetem társaknak, csúnyák, ijesztőek, gonosz arcúak. Az is lehet, hogy engem itt becsapnak, és épp azt akarják, hogy ilyennek lássam a többieket. Mint ahogy én nem voltam és remélem nem is vagyok ilyen, de a többi rab arcán néha észrevettem ugyanezt az iszonyt, és megértettem, hogy ők meg, tévesen, ilyennek látnak engem. Meglepő, de más okból persze érthető, hogy nem nagyon raktak körbe minket tükrökkel. Nem tudhatjuk, kik vagyunk. De azt tudhatjuk, hogy éhezők vagyunk. Ez már nyilván a büntetés része. Büntetés valamiért, amit persze nyilván elkövettünk, de nem tudjuk, mikor és mit. Nekem az, főként eleinte nem tűnt elegendő magyarázatnak, hogy, mint mondták, zsidó vagyok. Ezt egyrészt a fegyencek többsége se ismerte el velem kapcsolatban, de néha még az őrök arcáról is azt olvastam le, hogy ez még csak nem is zsidó. Egyszer, még otthon egy vendégség alkalmával szüleimnek egy úgynevezett árja barátja, ebben a minőségben az utolsó, azt hangsúlyozta, hogy mindannyian zsidók vagyunk, aztán az után a vendégség után ő se jelentkezett többet. Szerintem sokkal inkább az igaz: még csak nem is vagyunk zsidók. És a zsidók talán a legkevésbé…

Vörös István

június 15-én, szombaton 15 órától és 16-án, vasárnap 15 órától dedikál a Noran Libro Kiadó standjánál a Duna-korzón.

Szerző
Frissítve: 2019.06.15. 14:19