Heti abszurd: Schmuck Andor visszatér

Publikálás dátuma
2019.06.16. 07:16

Fotó: Schmuck Andor Facebook
Megmozdult az állóvíz, Schmuck Andor fejest ugrott a választási lavórba, és bejelentette, hogy indul a főpolgármesteri székért folyó előválasztáson.  Schmuck Andorról rendszerint akkor hallunk, amikor valamilyen választás közeledik, két választás között eltűnik, rejtőzködő életet él, olyankor legföljebb arról jön hír, hogy egy nálánál jóval fia­talabb és nagyon sok kilóval könnyebb, mutatós hölggyel mutatkozik valamilyen nyilvános helyen, sőt arra is volt már precedens, hogy az illető hölggyel összeköltözött, és azóta is holtomiglan-holtodiglan. Schmuck Andor tehát egy derűs színfoltja a magyar politikai palettának. Ez a nagydarab, mindig mosolygós óriáscsecsemő, aki – ne feledjük, a Tisztelet Társaság örök és megbonthatatlan elnökeként szokott választásokon indulni – valójában az olimpiai eszme lényegét testesíti meg. Miszerint nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Ebből a szempontból az elnyűhetetlen Thürmer Gyulára hajaz, aki a Munkáspárt elnökeként a rendszerváltozás óta megrendezett valamennyi választáson elindult, és azzal dicsekedhet, hogy soha semmilyen értékelhető eredményt nem ért el. Schmuck Andor programját egyelőre nem ismerjük, de ez egyáltalán nem probléma. Joggal feltételezzük, hogy van neki programja, a többieknek is van, miért éppen neki ne lenne. És különben is, az emberek csak nagyon ritkán szoktak programokra szavazni, a legtöbbször a személyes szimpátia vagy a jelölt pártja iránti lojalitás dönti el, hogy kinek a neve mellé húzza be az ikszet az állampolgár. Schmuck Andor régi motoros a szakmában, nem ma jött le a falvédőről, vélhetően van elképzelése arról, milyen fővárosban szeretne élni. Nagy tételben lefogadnánk, hogy egy, a mostaninál jobb Budapest jelenik meg a lelki szemei előtt. Több zöldet szeretne és kevesebb betont, autók helyett tömegközlekedést és bicikliket, korszerűbb egészségügyet, versenyképesebb oktatást, vagyis élhetőbb, szerethetőbb Budapestet. Nagyon szimpatikus ez a program, mely persze a többi induló elképzeléseiben is benne van. Merthogy minden jelölt azt szeretné, hogy a magyar főváros élhetőbb és szerethetőbb legyen, még soha senki nem ígérte azt a választóknak, hogy ő majd növeli a korrupciót, a maradék fákat is kivágatja, és kötelezővé teszi, hogy mindenki naponta legalább harminc kilométert autózzon, lehetőleg csúcsidőben, elviselhetetlen benzingőzt és mérhetetlen dugókat okozva ezzel a közlekedésben. Talán egyedül a Kétfarkúaktól várható el egy ehhez hasonló elgondolás, ám ők a főpolgármester-választás kapcsán egyelőre hallgatnak. Lehet, hogy az EP-választáson szerzett sebeiket nyalogatják, de eddigi munkásságukat ismerve az sem kizárt, valamilyen nagy dobásra készülnek. Például arra, hogy beálljanak Schmuck Andor mögé. Merthogy valójában ő a Kétfarkúak titkos jelöltje, benne bíznak elejétől fogva, és majd a kellő időben előjönnek a farbával. Lesz nagy csodálkozás, meglepetés. Meg még móka és kacagás, ami a csövön kifér.
Szerző
Témák
Heti abszurd
Frissítve: 2019.06.16. 08:10

Szemnek is ingere – Látványos tortakülönlegességek versenyeztek Abádszalókon

Publikálás dátuma
2019.06.15. 17:50

Görkék, csörögék, haboskák és látványos tortakülönlegességek versenyeztek egymással pünkösdvasárnap Abádszalókon, ahol Mautner Zsófi elnökletével a zsűri egy újragondolt somlói tortának szavazta meg a Tisza-tó Tortája címet. Legálisan másolható, narancszselé is van benne!
Kinek jut eszébe 35 fokban tortaversenyt rendezni, ráadásul szabad téren? – dohogok magamban, miközben az Abádszalók felé vezető hepehupákon manőverezek az aszfaltrepedések között. Mert értem én, hogy a Tisza-tó Tortája Gasztrofesztivál immár ötödik éve pünkösdi fesztivál, a pünkösd meg ugye mozgó ünnep, szóval, eshet akár május közepére is, de azért sanszos, hogy ilyen tájt már meleg van, ami nem kifejezetten kedvez a habos, vajas cukrászati remekeknek. Mindegy, a helyszín legalább egy strand, így a közeli Tisza-tó, ha a süteményeket nem is, de a közönséget mindenképp hűtheti. Csakhogy a strand zárva, mikor megérkezem. Egy pillanatra el is bizonytalanodom, vajon jókor, jó helyre jöttem-e, de aztán a kerítés túloldalán felbukkanó biztonsági ember nagyon kedvesen megnyugtat, és a pár száz méterrel odébb lévő Füzes Kempingbe kalauzol. „Az esőzések keresztülhúzták a számításokat – magyarázza –, nem tudtunk megnyitni, nem lett kész az új rendezvénytér sem. Talán majd június végén. De addig a torták megromlanának” – kacsint rám kajánul. A kemping körül, hiába nézem, nem látok egyetlen táblát vagy molinót sem, ami a gasztrofesztivált hirdetné, ám a bejáratnál promóciós termékeket osztogató, piros-sárga lányok már gyanússá teszik, hogy jó helyen járok. Nem parti telek ugyan, amit a tűző nap miatt picit bánok, de három lépés után nyilvánvalóvá válik: víz egyszer itt is lesz. A sütemények királynője vagy királya felé vezető koronázási útvonalon tejszínhabos díszőrség helyett építési törmelékek, gégecsövek és fémhulladékok tisztelegnek – az átadás előtt álló, új tanuszoda építésének afféle mementói. Erről tábla is tanúskodik: a Nemzeti Köznevelési Infrastruktúra Fejlesztési Program keretében megvalósuló tanuszoda beruházás, kormánytámogatással. A befejezés időpontja 2017 szeptembere (a hónap már átragasztva). Mondjuk, sokszor esett azóta. Végül is, mindegy ez is, az édességek szempontjából tökéletesen irreleváns, mikor milyen út vezet feléjük, csak hát az elvárásaim csapdájába esve kicsit illőbb felhajtást képzeltem. Mégiscsak pünkösdi tortakirály(nő)-választáson vagyunk.  

Tortamustra titokban

A királyi ebédlő, egyben „trónterem” – több ipari légkondicionálóval hűtött sátor – aztán gyorsan korrigálja a bizonytalan kimenetelű kezdeti élményeket. Az asztalokon farönk tálcákon ékeskednek a látványosabbnál látványosabb, rendkívül kreatív torta- és házisüti-kreálmányok – otthon sültek, a kóstolóra már teljes pompájukban érkeztek az ország legkülönfélébb pontjairól. Volt, amelyiket több mint 300 km-ről kocsikáztatták a mustrára. „Közel 100 édességgel neveztek – meséli Kupai Kinga, az egyik szervező – Pomáztól Nyírbátorig, de jöttek olyan településről is, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Itt van például ez a Röjtökmuzsaly…” A zsűrizés, vagyis a kóstolás titokban zajlik ugyan, de amíg nem bukkannak fel az ízek szakavatott és előkelő ítészei (többek között olimpiai és világbajnok mestercukrászok, elismert gasztronómusok és az otthoni sütés-főzés népszerűsítőjéből márkanévvé lett Mautner Zsófi), addig a közönség is legeltetheti a szemét – és csorgathatja a nyálát – a csodás tortakülönlegességeken. Utólag már látom, itt kellett volna alaposan megjegyezni, melyik a habos málnás, melyik a sulyommal megbolondított, melyik a levendulás, a szilvás gombócos vagy a rétestorta, mert miután kikerültek a zsűri kezei közül és odafértem a kóstolókat kínáló asztalhoz, már csak romjaikban emlékeztettek egykor volt önmagukra. Kupai Kingától azt is megtudtuk, hogy ezen a versenyen a torta maga a nevezési díj, melyet minden induló felajánl a közönségnek kóstolásra. Bevallom, picit aggódtam, mi marad belőlük, ha a hűtött sátorból kikerülnek a 30 fokos kóstolótérbe, de 300 forintos kóstolójegy ide vagy oda, nem nagyon volt idejük megromlani. Lényegében majd’ mindet pillanatok alatt felfalták – a legmindenhatóbb sütiosztó néni még egy 6 éves forma kisfiú szívére is ráfanyalodott, aki átfúrva magát a süteményre várakozók kordonján, udvariasan elnézést kérve, de mégiscsak kóstolójegy nélkül próbált hozzájutni egy, ahogy ő mondta, bármilyenakármilyen tortához. – „Egyem a pici szivit! – sajnálkozott a néni. – Ezt nem lehet, ilyet nem lehet!”  

Szerintem nem tudom

Teszek egy utolsó kísérletet, hátha találok a romok között valami igazi különlegességet, de hamar kiderül, itt már minden zsákbamacska, és csak a színekben és a megérzéseimben bízhatok. Kérdésemre ugyanis, hogy vajon milyen ízű az a zöld habos, a pöttyös pandás, a hattyús vagy az a piros-fehér rombuszos, ami látszatra sült kárászos, rendre a tétova véleményből határozott állásfoglalásba faroló válasz érkezik: szerintem nem tudom. Irdatlan a meleg, mire végre döntök, melyik legyen, már csak az íze kedvéért harapok bele az amúgy igazán mennyei meggyespite-tortába. Közben a színpadon – az eredményhirdetések közötti szünetben – az X-Faktor felfedezett Stolen Beat húzza – a 15 éves énekes, Buzás Bence teljes átéléssel énekli, áthangszerelt és szövegileg is kiegészített verzióban, hogy „te nem érzed ezt a kínt…”, meg hogy „szóba se jöhet Skandinávia, csak a jó meleg Afrika”. Hát épp ez az! Kicsit távolabb a színpadtól versenyen kívüli réteseket árul Marika: Hájasné Házi Rétesei, mákos, meggyes, mákos-meggyes – hirdeti fennen a lobogó molinó. Előkerül egy oklevél is. Bár nem itt és nem most, de Hájasné is nyert már olyat: idén áprilisban, a Tápiósági Rétessütő Fesztiválon harmadik helyezést szerzett hagyományos édes rétes kategóriá­ban. Marika a titkot is megsúgja: a tészta is hájas, nem is akármilyen: mangalica, úgy ám! Tőle balra Baranyi József sajtos és köményes tallérjai bizonyítják, hogy bár az amatőr sütés a gasztroforradalom és a séfhierarchia ellenére is még mindig inkább az asszonyok sportja (összesen két férfi induló nevezett – másikuk a városok tortái versenyben szerzett harmadik helyet Fegyverneknek), azért a férfi, ha sütésre adja a fejét, igazán odateszi magát. Gyula is arany minősítést kapott a tallérokért, örült neki, de nem lepte meg igazán. Tavaly egy csilis sós kiflivel nyert ugyanitt aranyat, azt mondja, amíg a vadászatnál volt gépkocsivezető, nem nagyon volt ideje ilyesmire, ám amióta nyugdíjas, szívesen süt-főz a családnak. Elég jó benne. 

Volt benne macska is

Közben kezdődik az eredményhirdetés – a TortArt kategória (többnyire ehetetlen, de szépséges cukorszobrok) harmadik helyezettje „egy erdei gyümölcsös csoda, amiben macska is volt” – él a képzavarral az eseményt konferáló Vágó Piros, akit a grillázs kategória ezüst-, illetve aranyérmesének, Kovács Imrénének is sikerült picit behúznia a csőbe. A civilben a Polgármesteri Hivatalban dolgozó asszony biztosra ment, és két tortával is nevezett egy olyan kategóriában, amelyben rajta kívül nem volt más induló. Amúgy nem szorult trükközésre: abszolút fölénnyel ő nyerte a házi sütemények versenyét is egy mennyei mézes-bélessel, és az ő keze munkája Abádszalók tortája is, melyet személyesen Balogh Gyula polgármester szelt meg és osztott szét a jelenlévők között. A tikkasztó meleg ellenére itt sürög egész délután: részt vesz a munkában, tisztességgel ellátja a házigazdai teendőket és közben nem lehet nem látni, milyen büszke rá, hogy 5 év alatt mennyire kinőtte magát Abádszalók helyi kis tortafesztiválja. Óriási megtiszteltetés, ha valakinek kimondják a színpadon a nevét, egyre többen merészkednek elő a kínálósátor árnyékából: csak úgy repkednek a győztes háziasszonyok a betonplaccon. Egy hölgy zavartan magyarázza, hogy ő csak átvenni jött az ezüst minősítést Eta pogácsájáért, nem az övé a dicsőség, ő nem is Eta: „nagynéném receptje, édesanyám csinálta, engem csak küldtek…” – mondja pironkodva. Szőnyi Szilvia is nehezen találja a köszönő szavakat, de őt a győzelem mámorította meg. A 23 éves tiszaderzsi lány nemcsak aranyminősítést szerzett, de Somlói revolúció nevű piskótakölteménye megkapta a Tisza-tó Tortája címet is. „Nem tudom, hogy sikerült” – hüppögi a meglepetéstől és a boldogságtól szó szerint levegő után kapkodva. Bár a televíziós cukrászversenyek már több bogarat is elültettek a fejében, és otthon, a családnak szokott is kísérletezni, de soha nem indult még versenyen, és ezt a tortát is erre a megmérettetésre készítette el először. A 2014-es ország tortája ihlette, de vitt azért bele némi rafinériát is. A diós piskótába például egy picivel több grillázst darált, és a rá került narancszselé is olyan plusz, amitől a már ismert somlói revolúció Szőnyi Szilvi-s ízt kapott. Úgy tudta mondani, olyan átéléssel és szenvedéllyel, mikor és milyen sorrendben kerül rá a piskótára a narancszselé, illetve a fekete- és fehércsoki-mousse, hogy esküszöm, kedvem támadt megsütni, de aztán gondolatban beelőzött a karcagi Ferdinánd kalács. Kifelé jövet, a receptfalon akadt meg rajta a szemem – utoljára a nagymamám sütött ilyet, csak ő „a tekercsnek” becézte. Akárhogy is indult ez a nap, ez a sütemény a receptfalon végérvényesen megfőzött. Vagy inkább megsütött, mondhatnám, csak az megint a tűző napra emlékeztetne, amiről végre, hála az egyre családiasabb hangulatnak, sikerült megfeledkeznem. Vagy inkább úgy nézni rá, mint ahogy az eseményt záró koncerten Janicsák Veca énekelte: „Szeretek élni, csak ez a lényeg, szeretek égni, ugye, megérted?!” Ha másnak nem is, nézőpontnak tökéletes ez a refrén.
Szerző

Ne álmodd az életed, éld az álmaidat!

Publikálás dátuma
2019.06.10. 15:12

Fotó: Priskin Dóri Facebook oldala
Húszévesen körbestoppolta Dél-Amerikát. Jelenleg Franciaországban tanul – három nyelven –, és miközben dolgozik is, valamint negyedik szakdolgozatát írja, lefordított egy könyvet spanyolról franciára. Mottójául Hannibal pun hadvezér mondását idézi: vagy találunk utat, vagy építünk egyet. A világot utazva tanuló 26 éves Priskin Dóri legutóbb Oroszországban járt.
„Minden út egy tanítás emberekről, kultúrákról és magamról, hogyan reagálok, mit bírok, mit segíthetek” – vallja Priskin Dóri az útjairól. Otthon, Pécsen arra nevelték, hogy harcoljon az álmaiért, valósítsa meg őket, és ha kell, ne féljen ezért külföldre menni. Az eddigi legnagyobb vállalása a féléves stoppos kaland volt, 20 évesen, de már 17 évesen nyári munkára ment Franciaországba egy barátnőjével. Sátorban laktak, hajnal 4-kor bringáztak be dolgozni, minimálbérért voltak árufeltöltők. A nehézségek ellenére is, úgy emlékszik, élvezetes időszak volt. Jó tanulóként szeretett volna egyetemre menni, de akkoriban vált gyakorlatilag mind fizetőssé, ezért eldöntötte, külföldre megy. Csak még nem tudta, hova. Tizenkilenc évesen újabb franciaországi munkával végül előteremtette a forrást, hogy Kanadába mehessen dolgozni. A vendéglátózásból haza is küldött pénzt, aztán kicsit utazott az Egyesült Államokban, majd 1500 dollárral a zsebében stoppal nekivágott Dél-Amerika felfedezésének 2013-ban. A döntés előtt hónapokig győzködte az édes­anyját, hogy meg tudja csinálni baj nélkül. Végül az volt az egyezségük, hogy ő maga intézzen el minden szükséges oltást és regisztráljon a konzulátusokon. „A hat hónap alatt voltam Kolumbiában, Ecuadorban, Peruban, Bolíviában, Chilében, Argentínában és Brazíliában. Nemcsak spanyolul tanultam meg, hanem rengeteget az életről is” – meséli Dóri, aki Ecuadortól már egy kézműves, utcazenész fiúval és két mentett kutyával utazott együtt. Sátoroztak, kanapészörföztek, többnyire saját ékszereik eladásából éltek. Blogján számolt be arról, hogy bár Ecuadorban egy börtönben önkénteskedett, mégis a bolíviai, aymarai napforduló volt az egyik legmeghatározóbb élménye egy olyan helyen, ahol korábban aligha láthattak fehér embert. Egy áram és víz nélküli brazil viskóban pedig megtanulta értékelni azt, amiről a legtöbben azt hiszik, természetes, hogy a rendelkezésükre áll. „Reggel izzasztó meleg van és ég a bőröd a csípésektől, nincs víz a zuhanyozáshoz, de kézmosáshoz és pisiléshez sem, vagy kávéfőzéshez. A szomszédtól kaptunk egy vödör állott esővizet. Na, azt 5-6 napig beosztottam. Jó lecke volt” – mondja Dóri, akinek nemegyszer kellett kilépnie a komfortzónájából, s így megtapasztalhatta, hogy a mienken kívül is létezik egy másfajta élet. „Nem volt könnyű napokig mosakodás nélkül, vagy 30 kilós hátizsákkal hegyet mászni, 12 órát stoppolni a tűző napon, a poros út mellett. Rettenetes volt 3 fokban kint aludni, mindenféle rovarok csípését elviselni, heteken át hasmenéssel küzdeni, átázott sátorban ébredni vagy arról dönteni, hogy ételre vagy szállásra költsünk.” Ugyanakkor úgy látja, az útja igazi hőse a nehézségek leküzdése ellenére sem ő, hanem az édesanyja. „Minden elismerésem az övé, hogy így viselte, hogy a lánya végigjárja a kontinens lehető legveszélyesebb sarkait a lehető legvakmerőbben és legnaivabban.” 

Oroszországról szeretettel

Hogy az édesanyjának ismét legyen miért izgulnia, Dóri idén tavasszal Oroszországba utazott. Szentpétervár és Moszkva után „igazi” oroszokat akart megismerni. A másfél milliós Nizsnyij Novgorod jó választásnak bizonyult, ám egyúttal borzasztó hidegnek is – a város két folyója még áprilisban is be volt fagyva. „A tanítványaim ráébresztettek, mekkora szerencsém van a francia diákélettel. Ahol jártam, mindenki nagy álma lenne Európába eljutni, főleg északra és nyugatra vágynak” – összegzi tapasztalatait Dóri, aki a Volga és Oka folyók összefolyásánál fekvő város nyelvészeti egyetemén próbálhatta ki magát franciatanárként egy hónapig a diákjai irigylő pillantásaitól kísérve. Úgy hitte, két hétig csak megfigyelőként vesz majd részt a foglalkozásokon, ám már a második alkalommal ő tartotta az órát, harmadik alkalommal pedig a kísérő tanár be sem ment vele. Az óraadás mellett folyton a várost rótta, próbálta megismerni az ottaniak életét. Így tudta meg, hogy a nagyáruházi kaviár csak egy szójából készült utánzat, az igazi feketét csak speciális helyeken vagy a feketepiacon lehet kapni, egetverő áron; vagy hogy miért van minden sarkon virágbolt. (Az oroszok nem indulnak el virág nélkül vendégségbe.) A külvárosi mezítlábas kéregető gyerekek látványa megdöbbentette, eddig ilyet csak Brazíliában látott. Evett zöld zsemlés hamburgert és szelfizett egy szovjet szódaautomatával is. Úgy vette le, a szolgáltatásban dolgozók Oroszországban különösen mogorvák. Az egyetemi ruhatáros néni volt a legkeményebb: bárkire ráförmedt, aki nehezményezte, hogy miért nem veszi be a kabátját, mikor láthatóan volt még szabad fogas. A buszokon hiába próbált köszönni, jegyet kérni, nem volt benne köszönet, így a hónap végére megszokta a néma jegyvásárlást. Elég volt a legközelebbi embernek odaadni a pénzt és mondani egy számot, és előbb-utóbb a jegy is megérkezett. Egy hétvégén Tatárföldre is ellátogatott, ami nem csekély vállalkozás volt részéről, mert az út oda-vissza 18 óra vonattal. És akkor az utazási körülményekről még nem is beszéltünk! Az emeleti apró ágya létra híján elsőre szinte megközelíthetetlennek tűnt, cserébe kényelmetlen is volt, a hálókocsitársak erős szaga és horkolásuk pedig nem sok esélyt adott az alvásra. Hajnali ötkor érkezett meg a fővárosba, Kazánba, és egy jó reggelivel akarta mindezt megünnepelni, ám – jött rá – errefelé ez a fajta étkezés nem dívik: a tatárok, úgy tűnt, ebéddel nyitják a napot. Levesek, rántott hús, hal, főtt krumpli, rizs volt a kínálat – a marhahúsos vagy csirkés cipó voltak még a „legreggelisebb” menüpontok a választékban. A piacon a lenines kitűzőtől a négykerekű görkorcsolyáig minden megtalálható volt, már annak, aki hajlik az ilyesmire, ám Dóri végül egy helyi népviseletes sapkát vásárolt csak mindössze egy eurónyi összegért – a fejfedőt az árus néni még a 18. születésnapjára kapta. A szocialista idők múzeumában úgy tűnt számára, a kiállítási tárgyakat mintha egyesen a nagyszülők pincéiből pakolták volna ki. Végül egy mecsetbe is ellátogatott, mert ide kivételesen a nőket is beengedték, ha letakarták a hajukat – neki erre a célra ott volt a kapucnija. 

Sivatagi meditáció

Az oroszországi nagy kalandok után aztán visszatért Franciaországba, ahol harmadik mesterképzését végzi, és nekiállt a negyedik szakdolgozatának. Hat éve kezdte az egyetemet – teljesen ingyen! Az angol–orosz–spanyol szakot választotta és a jegyei, az önéletrajza és a francia­nyelv-tudása alapján az egyetem is méltónak találta Dórit falai közt tudni. Na, nem mintha olyan sok időt töltene a francia tantermekben. Egy évre például Krakkóba utazott egy ösztöndíjjal. S mivel a lengyel zsidók felkeltették a figyelmét, a nyári szünetben már Izraelben önkénteskedett egy hónapot egy ökofaluban: óvodát, kis parkot, házakat építettek újrahasznosított anyagokból. Ám teljes nyugalmat a sivatag közepén sem talált. „Hihetetlen volt, hogy a kilométerekre lévő Gázai övezetből idehallatszott a robbantások zaja, beleremegett néha a ház. Megvoltak a menedékhelyek, de azt sosem kellett még használni” – meséli Dóri, akinek a legnagyobb kihívást Izraelben mégis az indiai Vipassana-meditáció jelentette. Vállalta ugyanis, hogy tíz napig nem beszél, nem telefonál, nem olvas, csak önmagával foglalkozik. „Nehéz volt összezárva a saját elmémmel, de mindenkinek ajánlom. Életemben először meditáltam és másfél hétig mindennap kora reggeltől estig.” A lelki béke megtalálásának örömére elment aztán egy kis időre Palesztinába is – egy buddhista párhoz segédkezni a kertjükben. Itt tovább élvezhette a természet nyugalmát, ugyanis egy sátorban lakott. 

Peruba szinte hazajár

A szakdolgozat írása mellett dolgozik is Dóri, egy gimnáziumban tanársegéd, az egyetemen könyvtáros és kutatás-módszertani képzéseket tart. Nemrég lefordította spanyolról franciára Gab­riel García Márquez Utazás Kelet-Európában című könyvét. Azt mondja, nem volt könnyű, hiszen egyik nyelv sem az anyanyelve. Lassan négy éve van egy perui barátja, ő is soknyelvű, és egyelőre úgy tűnik, Franciaországban maradnak. Miguel miatt kétszer tért vissza Peruba. Egész más szögből látja most Dél-Amerikát egy család tagjaként, mint egykor hátizsákos turistaként. „Biztonságosabb így, megtanultam például, hogy autóban utazás közben fel kell húzni az ablakot, különben benyúlhatnak és elvihetik a táskád.” Ám a család szereti őt, bár meglepte őket, hogy a fiuknak magyar lány a barátnője. Puskás Öcsin kívül nem tudtak semmit Magyarországról. A pár lassan hajlik a családalapításra, és Dóri nem tart attól, hogy a gyermeke hozzá hasonlóan kalandorrá válik egyszer. „Ha szeretne világot járni, támogatnám, de én is óvintézkedések megtételére buzdítanám, és ellátnám tanácsokkal, ahogy anya is tette velem.”
Szerző
Frissítve: 2019.06.11. 11:54