Beszéljünk az üzletről!

Magyarországon több száz ígéretes internetes vállalkozás, startup működik, köztük olyanok, amelyek messzebbre juthatnak a Prezinél, a Ustreamnél vagyaz iGO-nál. Egy-egy nemzetközi szinten is sikeres magyar cég nagyobb hatással lehet a közgondolkodásra, az üzleti morálra és általában a gazdaságra, mint akármilyen politikai program. És miközben a gyerekeink jövőjét a számítógépek határozzák meg, az általános iskolákban – tisztelet a kivételnek – szinte alig tanulnak valamit a lényegről. Interjú Balogh Péter szoftveres vállalkozó-programozó-stratégával, a nemzetközi navigációs rendszer, az iGO atyjával.

Állítólag tízévesen kijelentette, hogy sikeres programozó lesz, pedig akkoriban még nemigen tudta senki, mi is az a programozó.

Így volt.

Ma az öné az egyik legjobban csengő név ezen a piacon, mondhatni elég gazdag, vagyis befutott. Miközben alig múlt 40 éves. Mi van akkor, ha valakinek ilyen hamar teljesülnek az álmai?

Egyfelől az embernek kell, hogy legyen nagy és elérhetetlennek tűnő álma, amiért megéri felkelni és küzdeni, a másik oldalon pedig nincs cikibb, amikor ez teljesül. Merthogy másnap üres a lista. Nálam ez 2013-ban történt. Akkor teljesült az, amit sok évvel azelőtt kitűztem magam elé. Felépítettem egy nemzetközileg sikeres szoftvercéget (ez volt az NNG, amelyik a többi között az iGO útvonaltervezőt fejlesztette – a szerk.), a számlámon elég sok nulla volt, és előtte még egy számjegy is. Az is pipa. Volt két gyerekem, egy feleségem, egy élhetőnek tűnő életem, egy cég élén ültem, ahol kellően sok ember azon dolgozott, hogy az én elképzeléseimet, álmaimat, vágyaimat valóra váltsa. Feltettem a kérdést magamnak: akkor most mi van? Mi a következő lépés? Kevesen tudják, de eladni egy céget, az lelki teher. Amíg építjük, mindig ott lebeg előttünk, hogy nem azért csináljuk, de előbb-utóbb majd eladjuk. Hogy ez már ér valamit, és hogy ez a sok virtuális pénz előbb-utóbb egy valóságosabb pénzzé tud válni. Amikor tehát elérünk idáig, és a virtuális vagyonunk egészen valós vagyonná változik, egy kicsit meghasonlunk önmagunkkal. Amiért eddig dolgoztunk, amit eddig építettünk, az hirtelen nem a miénk. A „hadseregünk” már nem minket szolgál, és miközben mi személy szerint megnyertük a magunk csatáját, a kollégáinkból áru lett. Mi meg ott maradtunk konkrét életcél vagy álom nélkül.

Az emberek 99 százaléka ezt látatlanban aláírná.

Persze, ez érthető. Mégis nagyon sokan, akik felépítették és eladták a vállalatukat, ezt jelentős krízishelyzetként élik meg. Akikkel beszéltem, szinte mindenki elvált, több olyan embert ismerek, aki az így, most már valóssá vált vagyonát pár év alatt elszórta, és utána egy fillér nélkül maradt. Sokan elveszítették korábbi önmagukat. Ez egy igazi életközépválság, annak minden tünetével, szorongásával, halálfélelmével. Ami nekem ebben mégis nagyon jó volt, hogy így újra megtaláltam önmagam. Kellett hozzá néhány év, egy válás és egy új család. Most már három lányom van, ami nagyon jó. Igazából a gyerekeim az egyetlenek, akik megmaradtak az előző életemből.

Szinte mindannyian vágyunk arra, hogy sikeresek és gazdagok legyünk, de ha valakinek ez véletlenül megadatik, azt hirtelen elkezdik utálni. Idehaza mindenképpen. Ön valóban nagyon sikeres, vagyona gyakorlatilag nyilvános, az RTL üzleti show-műsorában hetente elmondták. Hogy lehet ezt a helyzetet kezelni?

Egyrészt azt gondolom, hogy egy sikeres vállalkozó számára a pénz egy bizonyos ponton túl már nem a cél, hanem csak következmény. A legsikeresebbek már nem a pénzért csinálják. Persze van, akit motivál, de a lényeg az építés, az értékteremtés. Ha csinálunk valamit, és jól csináljuk, akkor előbb-utóbb tudunk vagyont is teremteni. Nem volna szabad, hogy egy ember legfőbb értékmérője a vagyona legyen. Inkább az, hogy mekkora hatással van a világra. Ha a hatása annyi, hogy tízmillió embernek segít gyorsan odatalálni, ahová menni akar, akkor úgy.

Ideális esetben ez így is volna, de például Magyarországon szinte szitokszónak számít az, hogy vállalkozó. Hát még a sikeres vállalkozó.

Egy ország pályáját meghatározó eleme a sikeres vállalkozói réteg. Fontos volna, hogy minél többen legyenek, mert ők lehetnek a legnagyobb hatással a magyar gazdaságra és a társadalomra. Valódi, piacképes vállalkozásokról beszélek, amelyek valódi versenyben mérettettek meg. Szerintem például egy ilyen tévéműsornak, mint amiben én is szerepeltem (Cápák között – a szerk.), nagyon fontos szerepe lehet abban, hogy másképp nézzünk a sikeres embereinkre. Hogy nagyjából 30 évvel a rendszerváltás után tudjunk vállalkozásról, pénzről, befektetésről közérthetően, európai módon beszélgetni. A legtöbb fejben még mindig az van, hogy a vállalkozó az, aki ügyeskedik, adót csal, aki a pályázatokat okosban nyeri meg, aki valamit kavar. Miközben biztos vagyok benne, hogy egy ország működésének, felemelkedésének kulcsa az, hogy áll a saját vállalkozóihoz, hol helyezi el őket a társadalmi ranglétrán.

Az úgynevezett magyar startupok, az internetes vagy számítástechnikai vállalkozások zöme úgy gazdagítja az országot, hogy közben nem a magyar piacra dolgozik. Ez nekik jó, de mit profitálunk ebből mi?

Tény, hogy ezek a vállalkozások egyfajta buborékban működnek, de ezek a buborékok kölcsönhatásban vannak a magyar valósággal. Egy ilyen cég csak úgy képes sikeresen dolgozni a világpiacra, ha folyamatosan követi a trendeket, képzi a munkatársait, és olyan munkakörülményeket biztosít, amelyek bárki számára vonzóak. Az ilyen munkatársak jelentik a hidat szaktudásban, értékrendben és kultúrában is a világ és Magyarország között. És ha ezek még csak apró buborékok vagy szigetek is, de „fertőzőek” lehetnek. Én nagyon fiatalon, 21 évesen mentem ki a Nokiához Finnországba. Ott a wifi nevű, később viszonylag hasznossá váló technológián dolgoztam – abban volt pár jó ötletem –, és ott megfertőzött a Nokia vállalati kultúrája, Finnország értékrendje, működése. Arra vágytam, hogy én is ilyen értékrendben éljek. Ez akkor vált valóra, amikor megalapítottam a saját cégemet.

Az eszébe sem jutott, hogy ehhez Finnországban kellene maradnia?

Ez nagyon nehéz ügy. Igazából bárhol máshol mindig első generációs idegenek vagyunk. Haza kell jönni ahhoz, hogy itthon legyünk. Ugyanakkor meg nehéz hazajönni is, mert nagyon-nagyon jó helyek vannak a világban. Sokkal egészségesebben működő társadalmak, sokkal tisztább utcák, sokkal tisztább fejek. Sokkal pozitívabb társadalmi, politikai élet. Három és fél év után Finnországból magammal hoztam néhány fertőző gondolatot munkáról, világpiacról, morálról. Néha úgy érzem, mintha egyszerre két ország lenne itt, párhuzamos világegyetemként, egymásra terítve. Ma már főleg Budapesten létezik egy egészen európai, liberális gondolkodású, demokratikus, pozitív és nyitott világszemléletű kultúra, amely részben a multik, részben a startupok, az ügyes, nyitott, intelligens cégvezetők által létrehozott buborékok hálózata; és létezik azért egy nagyon magyar mentalitás is, egy nagyon zárkózott, sokszor igen maradi értékrend és erősen konzervatív gondolkodásmód. Amikor hazajöttem, az első pár hónapban borzasztó nehéz volt egyáltalán kimenni az utcára, akkora volt a kontraszt. De ahogy ezen átestem, rájöttem, hogy szeretek itt élni, mert itt van mindenki, aki fontos nekem. Nem lehet mindenkit magunkkal vinni. Szeretem, ha magyarul szólnak néha hozzám, nem csak angolul. Szeretem, ha otthon vagyok.

Amikor önök kezdték, még nagyon sok múlott a szerencsén és azon, hogy meddig képesek nulla forintért dolgozni valamiért, amiből egyszer talán majd pénz lesz. Mára az állam felismerte a startupok fontosságát, és gyakorlatilag számolatlanul önti bele a pénzt. Ez segít vagy inkább megöli a versenyt?

Magyarországon még mindig viszonylag kevés innováció valósul meg, és kevés hazai cég épül föl ezekből. Szerintem a Graphisoft volt az első igazi magyar startup, amelyik kezdetben nemhogy támogatáshoz nem jutott, de igen ellenséges piaci környezetben működött. Ezt követte egy ötös fogat: a Prezi, a Ustream, a LogMeIn, a Balabit és az NNG. Minket már nem támadtak, de olyan nagyon nem is segítettek. De ott volt nekünk az internet, ami megmutatta, hogy Magyarországról is lehet világcéget építeni. Ezen felbuzdulva indult el aztán sok másik cég is, és épített nemzetközi sikert. Mostanra jutottunk el odáig, hogy az Európai Unió és pár éve a magyar állam is rájött: ahhoz, hogy megőrizzük a versenyképességünket, be kell szállni, meg kell könnyíteni ezeknek a cégeknek a piacra jutását.

Elsősorban a kínai nyomulás miatt?

Szerintem elsősorban azért, mert a kormány szeretett volna javítani néhány innovációs és vállalkozási mutatón. Ugyanakkor persze van mögötte valós gazdasági logika is. Egyrészt a startupok támogatása jelentős gazdaságfehérítéssel párosul. Másrészt az ország valódi gazdasági súlyát is jelzi az innovációinak száma és minősége. Egy jó innovációs környezet sokat segíthet a munkaerő-megtartásban is: nem mindegy, hogy egy kiváló mérnök itthon marad vagy külföldön fog dolgozni.

A 2009-ben indult uniós Jeremie-program is az innovációt támogatta, de inkább volt kudarc, mint siker: a pénz nagy részét kilopták a rendszerből vagy gyatrán hasznosult. Ma már más a helyzet?

Akkoriban sem voltak rosszak a szándékok, de nagyon kevés volt a tapasztalat. A kiosztott pénzek jelentős része ezért nem hasznosult, ami viszont komoly panamázásra is lehetőséget adott. Nagyon kicsi volt a felhozatal a valódi startupokból, kevesen vágtak ebbe bele, és azokra a cégekre nagyon sok pénzt ráöntve, nem is nagyon lehetett remélni, hogy sikeresek lesznek. Az utóbbi öt évben azt látom, hogy hihetetlenül sokat fejlődött az ökoszisztéma. Most ott tartunk, hogy több száz startup indul el évente. Jó részük viszonylag kis pénz elköltése után bedől, de sokan talpon maradnak.

Viszont sok olyan startup kap pénzt, amelyről ordít, hogy nem lesz belőle semmi, de nincs mese, az uniós pénzt el kell költeni.

Sajnos ez is benne van a pakliban. Másrészt viszont egy-egy sikeres vállalkozó, mialatt a sikeres vállalkozását megépíti, jó párszor megbukik. Nekem, amikor 19 évesen kezdtem, az első két próbálkozásom csúfos kudarc volt. A harmadik úgy-ahogy túlélt, a negyedik, az már megyegetett, amiből kinőtt az ötödik, az meg világsikerű lett. A lényeg, hogy amíg mi évekig dolgoztunk ingyen valamin, amiből nem lett semmi, ma, amikor sok pénz van a piacon, megtehetik ezek a fiatalok, hogy anélkül tanuljanak bele ebbe a világba, hogy közben éhen haljanak. A pénz gazdájának is megéri, mert kinevelődik egy társadalmilag hasznos vállalkozói réteg, és végül az a néhány igazán sikeres projekt behozza a többibe fektetett pénzt. Közben pedig gyarapszik az egész szektor tudása. Egyre több sikeres egykori startup vállalkozó fekteti be a pénzét az újabb vállalkozásokba, működtet inkubátorházat. Azok hozzák vissza a piacra a legjobb tapasztalatokat, akik már építettek fel sikeres nemzetközi céget.

Az nem gond, hogy amíg a tengerentúlon a magántőke érthetően a legígéretesebb vállalkozásokba fektet be, addig nálunk állami és uniós pénzek forognak ebben a szektorban, miközben tudjuk, hogy az állam nem a leghatékonyabb befektető?

Tény, hogy amíg az Egyesült Államokban szinte csak magánforrások vannak, addig Európában 80:20 az állami és magánpénzek aránya. De hát Kínában is nagyjából ez a helyzet. Hosszú távon persze az lenne az egészségesebb, ha a magántőke is megtalálná a helyét és szerepét a piacon. A mi magántőkéseink, az úgynevezett angyalbefektetők szerepe a szaktudás továbbadásában, a kooperációs képességek fejlesztésében van. És ebben – bár még mindig kevesen vagyunk – nem állunk rosszul.

Nem úgy az oktatásban…

Az tényleg katasztrófa. Főleg az alapfokú oktatásban vannak óriási hiányosságok. Az egyik lányom, aki már egész jól elboldogul a programozással, jól kezeli a Windowst meg egy sor más szoftvert, idén egész tanévben a Paint nevű rajzprogramot tanulta.

Lehet, hogy a tanár nem értett máshoz.

Ezt nem tudom, de az biztos, hogy miközben a gyerekeink a suliban azt tanulják, hogy mi a billentyűzet pontos megnevezése és hányféle periféria van, addig éppen az oktatás az a szektor, amelyikben a digitalizáció a legnagyobb változásokat hozza. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, az iskolában eddig két költségtétel volt: bér- és ingatlanköltség. Ezek azok, amikben a magánszektor és az innovatív vállalkozások nagyon kis hatással lehettek. Van ugye a hely, ahol a gyereket tároljuk, és a tanár, aki minden évben ugyanazt az anyagot elmondja, és figyel rá, hogy a gyerekek hallgassanak, ha nem, akkor fegyelmezi őket. A digitalizációval olyan elemek kerülhetnek bele az oktatásba, amelyekhez már nem kell minden alkalommal egy ember, és amelyek gyakorlatilag bárhonnan elérhetők. Azaz felértékelődik a magánvállalkozásoknak, az innovációnak, a magántőkének a szerepe. Ezzel főleg az állami oktatási rendszerek nem tudnak mit kezdeni. Próbálják megerősíteni a konzervatív gyökereket, mondván, 50 éve is oktattunk már gyerekeket, akik nagyjából hasonlóan néztek ki. Nem értik a változás szükségességét, miközben látszik már, hogy a mi gyerekeink egy teljesen más világban fognak felnőni, mint nagyapáink, vagy akár mi magunk. És ez a változás nem lehetőség, hanem bizonyosság. A számítógépes ismeretek, a logikai tudás, a kritikus gondolkodás nem kis részét, hanem szinte az egészét jelentik majd a munkában töltött időnek.

Ön nem végzett egyetemet. Látta ennek kárát bármikor?

Tudom, hogy ezért sokan meg fognak kövezni, de szerintem ma egy informatikai egyetemi diploma nem ér annyit, mint öt év szakmai tapasztalat. Voltak ezzel kapcsolatban frusztrációim, de én tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni, és megértettem, hogy nem az egyetemen fogom ehhez a legkorszerűbb tudást megszerezni. Ebből a szempontból nagy dilemma az emberiségnek, hogy milyen jövőt képzel el az egyetemeinek és általában az iskoláinak. Amikor az első egyetemek indultak, nagyon egyszerű volt a képlet: egy épület, benne emberek, ez az egyetem, és a tudás a falakon belül volt. Nagyjából a mai napig ez van: aki a tudáshoz hozzá akar jutni, annak a falakon belülre kell jutnia. Arra épül fel az egész oktatási rendszerünk, hogy kiválogassuk azt, kit engedünk a falakon belülre. De ma, az internet korában nagyon sok tudományág van, amelynek ismeretanyaga a falakon kívül érhető el, és az egyetemnek, ha lépést akar tartani a világgal, akkor a falain kívül létrejövő tudást szépen lassan be kell lapátolnia a saját rendszereibe. Ha így nézzük, akkor egy egyetem könnyen kerül abba a helyzetbe, hogy abban a szakágban, amelyben tanítani akar, le van maradva az interneten elérhető tudáshoz képest. Azaz a diák választhat: az egyetemen kívüli tudásból tanul vagy a belüliből? Megszűnt az a kényszer, hogy bizonyos tudások megszerzéséhez be kell jussunk az egyetemre. Azt még nem látom tisztán, hova vezet ez a folyamat, de azt igen, hogy több olyan szakma van, ahol az egyetem választása opcionális. Szerintem minden közpénzen megvalósuló egyetemi előadást és tananyagot ingyenesen kellene közvetíteni, és mindenki számára elérhetővé tenni. Hiszen ez a közös pénzünkből van. Miért volna hát fontos, hogy azt csak az épületben levők hallják? Nálunk még mindig bástyákat építenek a tudás köré, pedig fala se kéne, hogy legyen az egyetemnek.