Beszéljünk az üzletről!

Publikálás dátuma
2019.06.23. 11:11

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
Magyarországon több száz ígéretes internetes vállalkozás, startup működik, köztük olyanok, amelyek messzebbre juthatnak a Prezinél, a Ustreamnél vagyaz iGO-nál. Egy-egy nemzetközi szinten is sikeres magyar cég nagyobb hatással lehet a közgondolkodásra, az üzleti morálra és általában a gazdaságra, mint akármilyen politikai program. És miközben a gyerekeink jövőjét a számítógépek határozzák meg, az általános iskolákban – tisztelet a kivételnek – szinte alig tanulnak valamit a lényegről. Interjú Balogh Péter szoftveres vállalkozó-programozó-stratégával, a nemzetközi navigációs rendszer, az iGO atyjával.
Állítólag tízévesen kijelentette, hogy sikeres programozó lesz, pedig akkoriban még nemigen tudta senki, mi is az a programozó. Így volt. Ma az öné az egyik legjobban csengő név ezen a piacon, mondhatni elég gazdag, vagyis befutott. Miközben alig múlt 40 éves. Mi van akkor, ha valakinek ilyen hamar teljesülnek az álmai? Egyfelől az embernek kell, hogy legyen nagy és elérhetetlennek tűnő álma, amiért megéri felkelni és küzdeni, a másik oldalon pedig nincs cikibb, amikor ez teljesül. Merthogy másnap üres a lista. Nálam ez 2013-ban történt. Akkor teljesült az, amit sok évvel azelőtt kitűztem magam elé. Felépítettem egy nemzetközileg sikeres szoftvercéget (ez volt az NNG, amelyik a többi között az iGO útvonaltervezőt fejlesztette – a szerk.), a számlámon elég sok nulla volt, és előtte még egy számjegy is. Az is pipa. Volt két gyerekem, egy feleségem, egy élhetőnek tűnő életem, egy cég élén ültem, ahol kellően sok ember azon dolgozott, hogy az én elképzeléseimet, álmaimat, vágyaimat valóra váltsa. Feltettem a kérdést magamnak: akkor most mi van? Mi a következő lépés? Kevesen tudják, de eladni egy céget, az lelki teher. Amíg építjük, mindig ott lebeg előttünk, hogy nem azért csináljuk, de előbb-utóbb majd eladjuk. Hogy ez már ér valamit, és hogy ez a sok virtuális pénz előbb-utóbb egy valóságosabb pénzzé tud válni. Amikor tehát elérünk idáig, és a virtuális vagyonunk egészen valós vagyonná változik, egy kicsit meghasonlunk önmagunkkal. Amiért eddig dolgoztunk, amit eddig építettünk, az hirtelen nem a miénk. A „hadseregünk” már nem minket szolgál, és miközben mi személy szerint megnyertük a magunk csatáját, a kollégáinkból áru lett. Mi meg ott maradtunk konkrét életcél vagy álom nélkül.  Az emberek 99 százaléka ezt látatlanban aláírná. Persze, ez érthető. Mégis nagyon sokan, akik felépítették és eladták a vállalatukat, ezt jelentős krízishelyzetként élik meg. Akikkel beszéltem, szinte mindenki elvált, több olyan embert ismerek, aki az így, most már valóssá vált vagyonát pár év alatt elszórta, és utána egy fillér nélkül maradt. Sokan elveszítették korábbi önmagukat. Ez egy igazi életközépválság, annak minden tünetével, szorongásával, halálfélelmével. Ami nekem ebben mégis nagyon jó volt, hogy így újra megtaláltam önmagam. Kellett hozzá néhány év, egy válás és egy új család. Most már három lányom van, ami nagyon jó. Igazából a gyerekeim az egyetlenek, akik megmaradtak az előző életemből. Szinte mindannyian vágyunk arra, hogy sikeresek és gazdagok legyünk, de ha valakinek ez véletlenül megadatik, azt hirtelen elkezdik utálni. Idehaza mindenképpen. Ön valóban nagyon sikeres, vagyona gyakorlatilag nyilvános, az RTL üzleti show-műsorában hetente elmondták. Hogy lehet ezt a helyzetet kezelni? Egyrészt azt gondolom, hogy egy sikeres vállalkozó számára a pénz egy bizonyos ponton túl már nem a cél, hanem csak következmény. A legsikeresebbek már nem a pénzért csinálják. Persze van, akit motivál, de a lényeg az építés, az értékteremtés. Ha csinálunk valamit, és jól csináljuk, akkor előbb-utóbb tudunk vagyont is teremteni. Nem volna szabad, hogy egy ember legfőbb értékmérője a vagyona legyen. Inkább az, hogy mekkora hatással van a világra. Ha a hatása annyi, hogy tízmillió embernek segít gyorsan odatalálni, ahová menni akar, akkor úgy.  Ideális esetben ez így is volna, de például Magyarországon szinte szitokszónak számít az, hogy vállalkozó. Hát még a sikeres vállalkozó. Egy ország pályáját meghatározó eleme a sikeres vállalkozói réteg. Fontos volna, hogy minél többen legyenek, mert ők lehetnek a legnagyobb hatással a magyar gazdaságra és a társadalomra. Valódi, piacképes vállalkozásokról beszélek, amelyek valódi versenyben mérettettek meg. Szerintem például egy ilyen tévéműsornak, mint amiben én is szerepeltem (Cápák között – a szerk.), nagyon fontos szerepe lehet abban, hogy másképp nézzünk a sikeres embereinkre. Hogy nagyjából 30 évvel a rendszerváltás után tudjunk vállalkozásról, pénzről, befektetésről közérthetően, európai módon beszélgetni. A legtöbb fejben még mindig az van, hogy a vállalkozó az, aki ügyeskedik, adót csal, aki a pályázatokat okosban nyeri meg, aki valamit kavar. Miközben biztos vagyok benne, hogy egy ország működésének, felemelkedésének kulcsa az, hogy áll a saját vállalkozóihoz, hol helyezi el őket a társadalmi ranglétrán. Az úgynevezett magyar start­upok, az internetes vagy számítástechnikai vállalkozások zöme úgy gazdagítja az országot, hogy közben nem a magyar piacra dolgozik. Ez nekik jó, de mit profitálunk ebből mi? Tény, hogy ezek a vállalkozások egyfajta buborékban működnek, de ezek a buborékok kölcsönhatásban vannak a magyar valósággal. Egy ilyen cég csak úgy képes sikeresen dolgozni a világpiacra, ha folyamatosan követi a trendeket, képzi a munkatársait, és olyan munkakörülményeket biztosít, amelyek bárki számára vonzóak. Az ilyen munkatársak jelentik a hidat szaktudásban, értékrendben és kultúrában is a világ és Magyarország között. És ha ezek még csak apró buborékok vagy szigetek is, de „fertőzőek” lehetnek. Én nagyon fiatalon, 21 évesen mentem ki a Nokiához Finnországba. Ott a wifi nevű, később viszonylag hasznossá váló technológián dolgoztam – abban volt pár jó ötletem –, és ott megfertőzött a Nokia vállalati kultúrája, Finnország értékrendje, működése. Arra vágytam, hogy én is ilyen értékrendben éljek. Ez akkor vált valóra, amikor megalapítottam a saját cégemet. Az eszébe sem jutott, hogy ehhez Finnországban kellene maradnia? Ez nagyon nehéz ügy. Igazából bárhol máshol mindig első generá­ciós idegenek vagyunk. Haza kell jönni ahhoz, hogy itthon legyünk. Ugyanakkor meg nehéz hazajönni is, mert nagyon-nagyon jó helyek vannak a világban. Sokkal egészségesebben működő társadalmak, sokkal tisztább utcák, sokkal tisztább fejek. Sokkal pozitívabb társadalmi, politikai élet. Három és fél év után Finnországból magammal hoztam néhány fertőző gondolatot munkáról, világpiacról, morálról. Néha úgy érzem, mintha egyszerre két ország lenne itt, párhuzamos világegyetemként, egymásra terítve. Ma már főleg Budapesten létezik egy egészen európai, liberális gondolkodású, demokratikus, pozitív és nyitott világszemléletű kultúra, amely részben a multik, részben a startupok, az ügyes, nyitott, intelligens cégvezetők által létrehozott buborékok hálózata; és létezik azért egy nagyon magyar mentalitás is, egy nagyon zárkózott, sokszor igen maradi értékrend és erősen konzervatív gondolkodásmód. Amikor hazajöttem, az első pár hónapban borzasztó nehéz volt egyáltalán kimenni az utcára, akkora volt a kontraszt. De ahogy ezen átestem, rájöttem, hogy szeretek itt élni, mert itt van mindenki, aki fontos nekem. Nem lehet mindenkit magunkkal vinni. Szeretem, ha magyarul szólnak néha hozzám, nem csak angolul. Szeretem, ha otthon vagyok. Amikor önök kezdték, még nagyon sok múlott a szerencsén és azon, hogy meddig képesek nulla forintért dolgozni valamiért, amiből egyszer talán majd pénz lesz. Mára az állam felismerte a startupok fontosságát, és gyakorlatilag számolatlanul önti bele a pénzt. Ez segít vagy inkább megöli a versenyt? Magyarországon még mindig viszonylag kevés innováció valósul meg, és kevés hazai cég épül föl ezekből. Szerintem a Graphisoft volt az első igazi magyar startup, amelyik kezdetben nemhogy támogatáshoz nem jutott, de igen ellenséges piaci környezetben működött. Ezt követte egy ötös fogat: a Prezi, a Ustream, a LogMeIn, a Balabit és az NNG. Minket már nem támadtak, de olyan nagyon nem is segítettek. De ott volt nekünk az internet, ami megmutatta, hogy Magyarországról is lehet világcéget építeni. Ezen felbuzdulva indult el aztán sok másik cég is, és épített nemzetközi sikert. Mostanra jutottunk el odáig, hogy az Európai Unió és pár éve a magyar állam is rájött: ahhoz, hogy megőrizzük a versenyképességünket, be kell szállni, meg kell könnyíteni ezeknek a cégeknek a piacra jutását. Elsősorban a kínai nyomulás miatt? Szerintem elsősorban azért, mert a kormány szeretett volna javítani néhány innovációs és vállalkozási mutatón. Ugyanakkor persze van mögötte valós gazdasági logika is. Egyrészt a startupok támogatása jelentős gazdaságfehérítéssel párosul. Másrészt az ország valódi gazdasági súlyát is jelzi az innovációinak száma és minősége. Egy jó innovációs környezet sokat segíthet a munkaerő-megtartásban is: nem mindegy, hogy egy kiváló mérnök itthon marad vagy külföldön fog dolgozni. A 2009-ben indult uniós Jeremie-program is az innovációt támogatta, de inkább volt kudarc, mint siker: a pénz nagy részét kilopták a rendszerből vagy gyatrán hasznosult. Ma már más a helyzet? Akkoriban sem voltak rosszak a szándékok, de nagyon kevés volt a tapasztalat. A kiosztott pénzek jelentős része ezért nem hasznosult, ami viszont komoly panamázásra is lehetőséget adott. Nagyon kicsi volt a felhozatal a valódi startupokból, kevesen vágtak ebbe bele, és azokra a cégekre nagyon sok pénzt ráöntve, nem is nagyon lehetett remélni, hogy sikeresek lesznek. Az utóbbi öt évben azt látom, hogy hihetetlenül sokat fejlődött az ökoszisztéma. Most ott tartunk, hogy több száz startup indul el évente. Jó részük viszonylag kis pénz elköltése után bedől, de sokan talpon maradnak. Viszont sok olyan startup kap pénzt, amelyről ordít, hogy nem lesz belőle semmi, de nincs mese, az ­uniós pénzt el kell költeni. Sajnos ez is benne van a pakliban. Másrészt viszont egy-egy sikeres vállalkozó, mialatt a sikeres vállalkozását megépíti, jó párszor megbukik. Nekem, amikor 19 évesen kezdtem, az első két próbálkozásom csúfos kudarc volt. A harmadik úgy-ahogy túlélt, a negyedik, az már megyegetett, amiből kinőtt az ötödik, az meg világsikerű lett. A lényeg, hogy amíg mi évekig dolgoztunk ingyen valamin, amiből nem lett semmi, ma, amikor sok pénz van a piacon, megtehetik ezek a fiatalok, hogy anélkül tanuljanak bele ebbe a világba, hogy közben éhen haljanak. A pénz gazdájának is megéri, mert kinevelődik egy társadalmilag hasznos vállalkozói réteg, és végül az a néhány igazán sikeres projekt behozza a többibe fektetett pénzt. Közben pedig gyarapszik az egész szektor tudása. Egyre több sikeres egykori startup vállalkozó fekteti be a pénzét az újabb vállalkozásokba, működtet inkubátorházat. Azok hozzák vissza a piacra a legjobb tapasztalatokat, akik már építettek fel sikeres nemzetközi céget. Az nem gond, hogy amíg a tengerentúlon a magántőke érthetően a legígéretesebb vállalkozásokba fektet be, addig nálunk állami és uniós pénzek forognak ebben a szektorban, miközben tudjuk, hogy az állam nem a leghatékonyabb befektető? Tény, hogy amíg az Egyesült Államokban szinte csak magánforrások vannak, addig Európában 80:20 az állami és magánpénzek aránya. De hát Kínában is nagyjából ez a helyzet. Hosszú távon persze az lenne az egészségesebb, ha a magántőke is megtalálná a helyét és szerepét a pia­con. A mi magántőkéseink, az úgynevezett angyalbefektetők szerepe a szaktudás továbbadásában, a kooperációs képességek fejlesztésében van. És ebben – bár még mindig kevesen vagyunk – nem állunk rosszul. Nem úgy az oktatásban… Az tényleg katasztrófa. Főleg az alapfokú oktatásban vannak óriási hiányosságok. Az egyik lányom, aki már egész jól elboldogul a programozással, jól kezeli a Windowst meg egy sor más szoftvert, idén egész tanévben a Paint nevű rajzprogramot tanulta. Lehet, hogy a tanár nem értett máshoz. Ezt nem tudom, de az biztos, hogy miközben a gyerekeink a suliban azt tanulják, hogy mi a billentyűzet pontos megnevezése és hányféle periféria van, addig éppen az oktatás az a szektor, amelyikben a digitalizáció a legnagyobb változásokat hozza. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, az iskolában eddig két költségtétel volt: bér- és ingatlanköltség. Ezek azok, amikben a magánszektor és az innovatív vállalkozások nagyon kis hatással lehettek. Van ugye a hely, ahol a gyereket tároljuk, és a tanár, aki minden évben ugyanazt az anyagot elmondja, és figyel rá, hogy a gyerekek hallgassanak, ha nem, akkor fegyelmezi őket. A digitalizációval olyan elemek kerülhetnek bele az oktatásba, amelyekhez már nem kell minden alkalommal egy ember, és amelyek gyakorlatilag bárhonnan elérhetők. Azaz felértékelődik a magánvállalkozásoknak, az innovációnak, a magántőkének a szerepe. Ezzel főleg az állami oktatási rendszerek nem tudnak mit kezdeni. Próbálják megerősíteni a konzervatív gyökereket, mondván, 50 éve is oktattunk már gyerekeket, akik nagyjából hasonlóan néztek ki. Nem értik a változás szükségességét, miközben látszik már, hogy a mi gyerekeink egy teljesen más világban fognak felnőni, mint nagyapáink, vagy akár mi magunk. És ez a változás nem lehetőség, hanem bizonyosság. A számítógépes ismeretek, a logikai tudás, a kritikus gondolkodás nem kis részét, hanem szinte az egészét jelentik majd a munkában töltött időnek. Ön nem végzett egyetemet. Látta ennek kárát bármikor? Tudom, hogy ezért sokan meg fognak kövezni, de szerintem ma egy informatikai egyetemi diploma nem ér annyit, mint öt év szakmai tapasztalat. Voltak ezzel kapcsolatban frusztrációim, de én tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni, és megértettem, hogy nem az egyetemen fogom ehhez a legkorszerűbb tudást megszerezni. Ebből a szempontból nagy dilemma az emberiségnek, hogy milyen jövőt képzel el az egyetemeinek és általában az iskoláinak. Amikor az első egyetemek indultak, nagyon egyszerű volt a képlet: egy épület, benne emberek, ez az egyetem, és a tudás a falakon belül volt. Nagyjából a mai napig ez van: aki a tudáshoz hozzá akar jutni, annak a falakon belülre kell jutnia. Arra épül fel az egész oktatási rendszerünk, hogy kiválogassuk azt, kit engedünk a falakon belülre. De ma, az internet korában nagyon sok tudományág van, amelynek ismeretanyaga a falakon kívül érhető el, és az egyetemnek, ha lépést akar tartani a világgal, akkor a falain kívül létrejövő tudást szépen lassan be kell lapátolnia a saját rendszereibe. Ha így nézzük, akkor egy egyetem könnyen kerül abba a helyzetbe, hogy abban a szak­ágban, amelyben tanítani akar, le van maradva az interneten elérhető tudáshoz képest. Azaz a diák választhat: az egyetemen kívüli tudásból tanul vagy a belüliből? Megszűnt az a kényszer, hogy bizonyos tudások megszerzéséhez be kell jussunk az egyetemre. Azt még nem látom tisztán, hova vezet ez a folyamat, de azt igen, hogy több olyan szakma van, ahol az egyetem választása opcionális. Szerintem minden közpénzen megvalósuló egyetemi előadást és tananyagot ingyenesen kellene közvetíteni, és mindenki számára elérhetővé tenni. Hiszen ez a közös pénzünkből van. Miért volna hát fontos, hogy azt csak az épületben levők hallják? Nálunk még mindig bástyákat építenek a tudás köré, pedig fala se kéne, hogy legyen az egyetemnek.

Balogh Péter

Barátainak és üzletfeleinek csak a „Balogh Petya”. Angyalbefektető, fejlesztő, vállalkozó. 1977-ben született Budapesten. Hétéves korában kapta első számítógépét, egy Commodore 64-et. A játék mellett elkezdett egyszerű programokat írni. 1995-ben, 18 évesen indította első üzleti vállalkozását, amelyben egy internetalapú hirdetési rendszer fejlesztésén dolgozott. Egy évet járt a Veszprémi Egyetem infotech szakára, de sosem végezte el. Az ezredfordulón három évet töltött Finnországban, a Nokiánál, ahol a vezeték nélküli adatátvitel (wifi) fejlesztésében vett rész. Itthon játékfejlesztő céget alapított, amely az akkoriban népszerű PDA-kra és mobilokra készített játékokat. A „nagy dobása” 2006-ban a Nav N Go volt. A cég készítette az akkori egyik legkiválóbb navigációs szoftvert, az iGO-t, amely 10 év alatt garázscégből az autógyárak kedvenc beszállítója lett. Négy éve szállt ki végleg, azóta startupokat segítő cégét, a Baconsultet (Békönsült) vezeti feleségével. A legaktívabb angyalbefektetők egyike. Célja, hogy saját pénzével és idejével hazai startupokat támogasson, hogy azok minél nagyobb sikereket érjenek el a hazai és a nemzetközi piacon, eljussanak az exitig.

Balogh Péter egy angyal céljairól: „10 év alatt segítsünk hozzá a sikerhez 10 olyan csapatot, ami képes lesz 1000 embernek munkát adni. Ez már 10 ezer olyan ember lesz, aki egy másfajta Magyarországot épít.”

173,7 milliárd forintot fektettek be startupokba tavaly a magyarországi kockázati tőkepiaci alapok. Ma elsősorban az induló startupok dúskálnak a pénzben, köszönhetően az állami finanszírozó programoknak. A legnagyobb finanszírozó az MFB-tulajdonú Hiventures, amelynek 66 milliárd forintot kell kihelyeznie 2023-ig. Ebből 10 milliárdot olyan projektek finanszírozására is fordíthatnak, amelyek mögött még nem áll gazdasági vállalkozás. A startupok első körben körülbelül 9,5 millió, a másodikban 45 millió, a harmadikban 300 millió forintot kaphatnak fejlesztésre, működésre. A Hiventureshez tavaly 2000-en jelentkeztek, ebből – a beszámolójuk szerint – 200 befektetés született.

Tisztázzuk az alapokat

 A startup egy kiugró növekedési potenciállal rendelkező, jellemzően technológiai fókuszú, innovatív induló vállalkozás, amely nemzetközi piacokat céloz meg. Célja a profittermelés, majd – az esetek többségében – a vállalkozás értékesítése. Az inkubátorházak a hazai startup ökoszisztéma azon szereplői, amelyek nem vagy nem elsősorban befektetők, hanem komplex szolgáltatásokkal segítik a projektgazdákat, induló innovatív vállalkozásokat (mentorálás, tanácsadás, közösségi iroda, work­shopok, startup versenyek stb.). Amerikában már a ’60-as években megjelentek az első inkubátorházak, amelyek eredeti célja az volt, hogy kedvező és védett üzleti környezetet teremtsenek olyan induló vállalkozásoknak, amelyek önállóan nem biztos, hogy tudtak volna érvényesülni a zord piaci körülmények között. Jelenleg 11 ilyen működik Magyarországon. Az akcelerátorokat sokszor az inkubátor szinonimájaként használják, és bár vannak átfedések, nem ugyanarról van szó. Az akcelerátorok határozott idejű (kb. 3-6 hónapos) programokat indítanak startupok számára, amelyek során a kiválasztott alapítói csapatok intenzív mentorálásban, oktatásban részesülnek, kidolgozzák az üzleti modelljüket, piaci stratégiájukat, terméket fejlesztenek, kapcsolatokat építhetnek. Egy tipikus akce­lerátor program végén a csapatok egy „demo day” keretében mutathatják be magukat potenciális tőkebefektetőknek. Az akceleráció, azaz gyorsítás nyilván arra utal, hogy egy jó program keretében egy startup pár hónap alatt akkora fejlődési pályát tud bejárni, amit egyébként évek alatt tenne meg (ha egyáltalán megtenné). Vannak olyan innovatív projektek, melyek megtérülési ideje igen hosszú, ugyanakkor olyan újdonságértéket, társadalmi, kulturális, gazdasági hasznot hordoznak, melyet vétek lenne parlagon hagyni. Ezen tervek saját forrás hiányában azonban nem indulhatnak meg bankhitelből, csakis kockázati tőke igénybevételével, mely manapság Magyarországon korlátozott mértékben áll rendelkezésre. A kockázatitőke-finanszírozók („üzleti angyalok”) a befektetésekkel hajlandók jelentős kockázatot vállalni, tőkéjük megtérülésében több (3-7) évig türelmet tanúsítanak, s a tőkén kívül szakértelmükkel, szakmai, pénzügyi és piaci kapcsolataikkal is segítik a kiszemelt vállalkozásokat. A pitch az a 2-3 perces, frappáns üzleti, szakmai bemutatkozás, amelyen a startupperek a befektetőknek ajánlják vállalkozásukat. A jó pitch egyszerre tömör, érthető, követhető, ugyanakkor izgalmas és lelkesítő. (A Cápák közt című tévéműsorban is pitchek után döntenek a befektetők egy-egy ötlet támogatásáról.)

Kérdések, melyek a pitchen biztosan elhangoznak:

 Mi az újszerűség, innovatív elem a projektben? Oké, az ötletet értjük, de mi az elképzelt üzleti modell? Nincs még cégetek, de van már szoftver, domain, levédett márkanév, szabadalom stb. – ezek kinek a tulajdonában vannak, hogy fognak ezek bekerülni a cégbe, hogyan érintik majd az alapítók részesedését? Meg fogtok élni a következő akár 2-3 évben, ha viszonylag alacsony fix fizetést vehettek csak ki a cégből? Ha nem úgy jönnek a bevételek, ahogy most tervezitek, mikor fogyna el a pénz? Ma, itt és most mekkora vásárlói igényt tudnátok kielégíteni? És elvállalnátok a kétszeresét? Most, hogy már egy ideje cégként működtök, mi az a minimum összeg, ami egy hónapban mindenképpen felmerül kiadásként? Milyen hiányosságok vannak a jelenlegi csapatban és hogyan tervezitek orvosolni őket? Mit élveztek legjobban, illetve legkevésbé a szürke, hétköznapi munkában? Mit kellene még megkérdeznünk tőletek?

Évszázados csúszásban

Ha ez lehetséges, az informatikaoktatás még az iskolák általános állapotánál is rosszabb helyzetben van. Ma már senki nem vitatja, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit a gyerekeknek meg kellene tanulniuk az iskolában, az a digitális eszközök értő, kreatív használata, mégis ezeken a területeken vagyunk a legnagyobb lemaradásban. Az intézmények többsége részt vett olyan korábbi európai uniós pályázatokban, amelyek együtt jártak valamilyen informatikaieszköz-fejlesztéssel, számítógép- és interaktívtábla-szállítással. Ezeken a helyeken a gépek viszonylag fiatalnak számítanak, már ha a 21. században egy 5-6 éves gépet ennek tekintünk. Viszont azok az iskolák, amelyek nem jutottak ilyen forrásokhoz, olyan, akár 15 éves gépekkel próbálnak 21. századi tudást adni, amelyekre már segédprogram sem telepíthető. Ez a gyerekeknek is feltűnik, egy pedagógus azt mondja: többségüknek otthon már sokkal fejlettebb eszközük, számítógépük, tabletjük van, sokszor a zsebükben lapuló okostelefon is többet tud. Az óraszámok is árulkodóak: a legtöbb általános iskolában hatodiktól van hetente egy óra. Nem is nagyon lehetne több, informatikatanár ugyanis alig akad. A pedagógusbérek nem képesek versenyezni a magánszektor fizetéseivel, az IT-szektor legalacsonyabb fizetései is legalább százezer forinttal haladják meg a tanári bért. Így fordulhat elő, hogy sok helyen még azt a kevéske órát is helyettesítéssel oldják meg, törvényellenesen az tanítja a tárgyat, akit éppen sikerül rávenni erre a tantestületben. Jobb esetben egy más szakos, a témához valamit konyító tanár „ugrik be”, de korábban hallottunk olyan vidéki általános iskoláról, ahol egy gimnazista tart informatikaórát. Mindez különösen elkeserítő, tekintve, hogy informatikatanárból iskolánként általában egy kell, a nagyobb intézményeknél is legfeljebb kettő. De még ez sem lenne baj, hiszen a legjobb az lenne, ha a digitális technológia más tantárgyak oktatása során jelenne meg. A téma lassan két évtizede napirenden van, de nagy ugrást egyelőre nem sikerült elérni ezen a területen – bár egyre több pedagógus jut el tudásában addig, hogy meri alkalmazni a digitális technikákat, sokuknak ehhez még segítségre lenne szüksége. Egyelőre, az Informatika-Számítástechnika Tanárok Egyesületének kutatása szerint leginkább az idegennyelv-tanárok alkalmaznák ezeket a technikákat. Erre viszont nem mindig van lehetőségük, mert a gépek rendszerint az informatikateremben vannak, az pedig általában foglalt. Persze manapság nem kell asztali gép, a legtöbb felsős diák zsebében már ott van az okostelefon. De Magyarországon a legtöbb iskolában még azon vitatkoznak, milyen fegyelmezési eszközökkel tiltsák ki az okostelefonokat az órákról, nem azon, hogy milyen pedagógiai eszközökkel építsék be az oktatásba. Mindezzel kapcsolatban az új Nemzeti alaptanterv tervezete korszerű gondolatokat fogalmaz meg, de ma nem tudni, hogy mindebből mi valósulhat meg. Emellett a kormányzat tavaly azt ígérte: százezer informatikai eszközt ad az iskoláknak. De hiába, ha a 21. századi technológiához 19. századi módszerek párosulnak. F. Szabó Kata

Szerző

Mikor fogsz meghalni? - Gyerekeknek segítenek feldolgozni a gyászt

Publikálás dátuma
2019.06.22. 19:51

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
Amióta öt évvel ezelőtt célul tűzte ki a Napfogyatkozás Egyesület, hogy a felnőtt gyászfeldolgozó foglalkozások mintájára gyerekgyászcsoportokat is indít országszerte, összesen 8-10 ilyen terápiás alkalom valósulhatott meg. A 2017-ben nevet is kapott Reményvirág program fontolva halad: csoportot az elmúlt két évben nem tudtak indítani, anyagi lehetőségeikhez mérten elsősorban a szakemberképzésre koncentrálnak. A Swimathon adománygyűjtő kampány zárónapján, múlt vasárnap „összeúszott” 3 és fél millió forint most megnyitja a terápiás lehetőséget néhány ferencvárosi gyerek előtt.
Nem szeretjük, épp ezért nem is beszélünk a halálról. Rossz érzéseket kelt, tabu, ha más szóba hozza, nem igazán tudjuk, hogyan reagáljunk rá. Reagáljunk-e egyáltalán, vagy inkább passzívan ejtsük a témát és szó nélkül várjuk ki, amíg a másik a befogott fülek láttán továbblapoz. A jóléti társadalmakban minden azt sugallja, hogy nincs halál, vagy ha esetleg mégis volna, az csakis valaki másnak az életét érintheti. Aztán amikor hirtelen vagy nem is annyira hirtelen, de a szemellenzőtől sokáig rejtve maradón hozzánk is beállít, eszköztelenek vagyunk, és fogalmunk sincs, mit kezdjünk vele. Békési Tímea gyásztanácsadó szerint ma Magyarországon ez az általános: ilyen helyzetben az ember legtöbbször egyedül marad – maga sem látja, mit kezdhet a gyász kapcsán felgyülemlő érzéseivel, tüneteivel, és a környezete sem tudja, hogyan segítsen. A család és a barátok legtöbbször siettetnék a folyamatot, a gyászoló pedig, hogy ne „rontsa a hangulatot”, igyekszik alkalmazkodni a ki nem mondott elvárásoknak. Azzal azonban, hogy folyton eltereli a gondolatait a fájdalmáról, csak egyre mélyebbre ássa a sérüléseit.  

A gyerek szerencsére kérdez

A kilencvenes évek közepe táján, Polcz Alaine kezdeményezésére jött létre először hivatalos keretek között gyászfeldolgozást segítő szakmai közösség Magyarországon – a Napfogyatkozás Egyesület fő célja az volt, hogy szakítson az erős, a gyászon önmagát hamar túltevő ember idealizált képével, felélessze a gyászkultúrát és hangsúlyozza a gyászolás elengedhetetlen szükségét. Hála Polcz Alaine örökségének – mondja Békési Tímea –, a felnőtteket segítő gyászcsoportok mostanra az egész országban elterjedtek, ugyanakkor még jelenleg is nagyok a hiányosságok a gyerekek gyászát illetően. A Reményvirág program, mely Singer Magdolna gyásztanácsadótól kapta beszédes nevét, épp azért jött létre öt évvel ezelőtt, hogy válaszokat kínáljon a veszteséget átélt gyerekek számára, akik ahogy Békési Tímea mondja, szerencsére kérdeznek. „A veszteség az élet természetes része – folytatja –, viszont, ha gyerekkorában veszíti el valaki a szülőjét, testvérét, közeli hozzátartozóját, az azért nem nevezhető normatív krí­zisnek az ő életében. Egy-egy ilyen veszteség kapcsán óhatatlanul felmerül bennük, amit előtte nem is gondoltak volna: a szülő is meghalhat. »Te is meg fogsz halni? Mikor fogsz meghalni?« – kérdezik az életben maradt rokont, és bár ilyenkor annyira szívesen válaszolná rá az ember, hogy »Dehogy! Ne is feltételezz ilyen butaságot!«, ezzel már nem lehet őket leszerelni. Már látták, hogy bizony meg lehet halni, el lehet valakit végérvényesen veszíteni.” A kérdés tehát nem az, hogy mi is meg fogunk-e halni, hanem hogy vannak-e válaszaink a gyerekeink kérdéseire. Tímea tizenhatod magával, a Napfogyatkozás Egyesület tagjaival, felnőtt és gyerek hozzátartozókkal többek között azért kampányoltak, majd úsztak együtt a Swimathonon, hogy forrást teremtsenek egyrészt a segítőszakember-képzéshez, másrészt pedig – most épp – veszteséget átélt ferencvárosi gyerekek csoportos segítéséhez.  

Kisfiam, most öngyilkos leszek…

„Mélységesen hiszem, hogy a sikeres gyászfeldolgozás a személyiségfejlődésünk nagy lehetősége” – hívja fel a figyelmet Tímea arra a tényre, hogy gyerekkorban a személyiségfejlődés még nem opció, hanem a felcseperedés velejárója. Stációi vannak, és egy-egy korai veszteség bizony minden állomáson újra és újra előkerül. Újra és újra megdolgozásért kiált. Ha ez nem történik meg, az komoly pszichés tüneteket produkálhat a pánik reakcióktól a szorongáson át a pszichoszomatikus betegségekig. Emellett, állítja Tímea, aki addiktológiai problémákkal küzdő fiatalokkal is foglalkozik a Kék Pont Alapítvány berkein belül, a fiatalkori szerhasználat hátterében is nagyon-nagyon gyakran feldolgozatlan veszteség, trauma áll. Józsi (valójában nem Józsi, de most nevezzük így) kései gyerek, 11 éves volt, amikor az édesanyja felhívta a Margitszigetről, hogy el szeretne tőle búcsúzni, mert közvetlenül a beszélgetésük után öngyilkos lesz. Az anyának voltak korábban sikertelen öngyilkossági kísérletei, ez is csak egy újabb elkeseredett fellángolás, gondolhatta volna Józsi, ám a mama ezúttal biztosra ment. Amikor két évvel később váratlanul az édesapját is elveszítette, a kisfiú teljesen összeomlott. Harmincéves nővére gyámsága alá került, kvázi megmaradt az otthona, de nem tudott mit kezdeni a fájdalmával: szívni kezdett. Amikor 15 éves korában Tímeához került, az csak azért volt, mert az iskola az utolsó fegyelmi előtt kötelezően ki kellett, hogy utaljon számára családgondozói és addiktológiai segítséget, hogy aztán „nyugodt” lelkiismerettel végérvényesen kicsaphassa. „Ez a gyerek egy drogos semmirekellő, mondta az igazgató, tönkre fogja tenni a családját!” A kezdeti elutasítást követően, ahogy a bizalom erősödött kettejük között, a gyerek egyre jobban megnyílt. Elmondta, azért nyúlt szerhez, mert nem bírta elviselni azokat az érzéseket, melyek a szülei halála után kavarogtak benne. Sokat küzdöttek érte a családsegítővel, de a mai magyar rendszer problémákat elkendőző lelketlenségének iskolapéldájaként végül mégis elvették a nővérétől és állami gondozásba került. Ezzel együtt a terápiának mégiscsak lehetett némi értelme – legalábbis Tímea ebben bízik –, mert a fiú végül nem kallódott el. Úgy tudja, családja van és már nem drogozik.

A gyászcsoport az életről szól

A Reményvirág program az egyik legszemélyesebb és legnehezebb témában kínál segítséget, kapaszkodót a közeli hozzátartozójukat elvesztett gyerekek gyászában – ők, ha lehet, talán még inkább egyedül maradnak ilyen helyzetekben, mert az intézményrendszerben kevéssé ismerik a gyermekek korosztály szerinti gyászának sajátosságait. A Reményvirág programban alkalmazott finn módszer lényege, hogy a gyászoló gyerek saját korosztályában, hasonló sorsú gyermekek önsegítő csoportjában kap segítséget. A Swimathonon összegyűjtött 3 és fél millió forint jelentős részét segítőszakember-képzésre fordítják majd – a gyászterapeuták gyakran tapasztalják, hogy a gyerekekkel foglalkozó szakemberek (pedagógusok, iskolapszichológusok, szociális munkások, védőnők) is gyakran kérnek tőlük krízishelyzetekben segítséget, mert teljesen eszköztelennek érzik magukat. Nem könnyíti a helyzetüket, hogy már maga a „gyászcsoport” is mumus­szó, azt a tévképzetet kelti a gyerekekben, hogy nem elég a saját fájdalmuk, de még másokét is magukra véve „kell” együtt szomorkodniuk. „Pedig szó sincs szomorkodásról, vagyis épp csak annyiról, amennyit a gyerek adott szituációban igényel – magyarázza Békési Tímea. – Sokkal inkább játszunk, alkotunk, beszélgetünk, mesét hallgatunk. Minden alkalommal egy-egy téma kerül a fókuszba: emlékek, érzések vagy talán a legfontosabb, az erőforrásaink. Mi segít nekünk, ha szomorúak vagyunk? Ezt sem tudják a legtöbben, és nem csak a gyerekek. A sorstársi segítség gyógyító hatású, a gyászcsoport pedig az életről szól. Az élet igazán fontos dolgairól, ami sokszor csak a halállal szembesülve kerül napvilágra számunkra. Akkor bizony minden mérlegre kerül, mindent újragondolunk…”

Több mint 17 millió forintot gyűjtöttek a Swimathon négyhetes közösségi adománygyűjtő kampánya alatt különféle „jó ügyek” jótékonysági nagykövetei, akik a támogatásokért cserébe múlt vasárnap meg is úszták a magukét a Kőér utcai uszodában. Az adománygyőztes, több mint 4 millió forinttal, az otthon nélkül maradt emberek és családok támogatására gyűjtő Restart-projekt lett – utánuk a gyerekek gyászában segítséget nyújtó Reményvirág program kapta a legtöbbet, 3 és fél millió forintot. A világon a Swimathon az egyik legkedveltebb, sztárok és celebek arcával megerősített jótékonysági kampány és rendezvény, hatalmas hármas lehetőséggel: egyfelől hozzájárul az úszás mint egészséges sport népszerűsítéséhez, felhívja a figyelmet olyan fontos ügyekre, melyeket lehet, amúgy észre se vennénk, harmadrészt pedig közösséget kovácsol és mozgósít. Az első Swimathont 1987-ben rendezték meg Angliában Lady Diana kezdeményezésére – nyilván az ő személye extra népszerűsítő erővel bír, mindenesetre rögtön az első alkalommal 46 millió fontot sikerült adományokból összegyűjteni 33 civil szervezetnek. 2017-ben a hazai Swimathon kampány elnyerte a NIOK Civil Díját a Legsikeresebb Adománygyűjtő kategóriában. Tavaly 12, korábban itt támogatott projekt valósult meg, melyek között oktatási, kulturális, szociális, lakhatási, menekültügyi, művészeti, várostörténeti és közösségi programok voltak. 

Szerző
Témák
gyász gyerekek

Szúnyogapokalipszis: Vérünkkel fizetünk a késlekedésért

Publikálás dátuma
2019.06.22. 18:36

Fotó: Vajda János/MTI
Az emberek az önkormányzatoktól követelik a segítséget, a településvezetők viszont a katasztrófavédelemre várnak, ha a szúnyog elleni védekezésről van szó. Pedig ha időben elkezdik a gyérítést, az invázió megelőzhető, mutatja a balatoni példa. Most már csak a környezetre jóval károsabb kémiai irtásra van lehetőség a kímélőbb biológiai helyett, előbbi viszont csak napokra hoz enyhülést.
Duzzadt, viszkető vörös foltok, amiktől aludni sem tud az ember, és legalább egy hónap, mire elmúlnak, miközben az első 2-3 napban jegelni kell a csípéseket, hogy enyhüljön az égő érzés. Ilyen volt az első találkozásom az őshonos ázsiai szúnyogokkal Tajvanban. Nem kellemes emlék, és sajnos az élményt már nem csak több ezer kilométerrel keletre lehet megtapasztalni. Magyarországon is egyre többen reagálnak érzékenyen a vérszívók csípéseire, miközben azok millió szám keserítik meg a nyári melegben ablakot nyitogatók éjszakáját. Magyarországon 50+3 szúnyogfaj él, utóbbi 3 az ember által behurcolt, délkelet-ázsiai fajok csoportjába tartozik, nem őshonosak. Kemenesi Gábor virológus, a Pécsi Egyetem Szentágothai János Kutatóközpontjának szúnyogokra szakosodott munkatársa szerint az új fajokról egyáltalán nincs az egész országra kiterjedő felmérés, így nem tudni róluk sokat. „Ez tipikusan olyan probléma, ahol állami szerepvállalásra lenne szükség. Nincs országos felmérés arra vonatozóan, hogy mely fajok hol és milyen egyedszámmal fordulnak elő. Enélkül a kutatók sötétben tapogatóznak, miközben a kivéreztetett Nemzeti Népegészségügyi Központban szinte hobbiból dolgoznak, majdhogynem saját pénzen. Akkor is, mikor komoly gondot okoz, hogy megjelentek az invazív fajok” – mondja a szakember. Pécsett például a helyiek szerint elképesztően sok a szúnyog, jelenleg az egyik „betelepülő fajjal”, a koreai szúnyoggal küzdenek a kutatók, ami bizonyítottan terjeszti a szív- és bőrférgességet és a trópusi eredetű Chikungunya-lázat. Már a városvezetés is kérte a kutatók segítségét, de Kemenesi Gábor szerint ilyenkor már nehéz bármit is tenni. Nagyon fontos lenne viszont, hogy az emberek ne hagyjanak szabad vízgyűjtő helyeket a házaknál. A tenyészhelyek 90 százaléka ugyanis a házak udvarán található pangó víz, ezért fontos, hogy minden kaspót, ponyvát vagy esővizes edényt öntsenek ki az ott lakók. A katasztrófavédelem lapunknak úgy reagált a helyzetre: nem csak Dombóvártól érkezett panasz, több száz megkeresésük van, méghozzá naponta. Mukics Dániel tűzoltó őrnagy, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság szóvivője elmondta: az irtásban nehézséget okozott a meleg is, ugyanis meghatározott szabályok vonatkoznak arra, hogy mikor repülhet a gép, a hőség miatt azonban ekkor még nem bújtak elő a szúnyogok, így le kellett állítani a légi permetezést. Nyolc hete irtanak ott, ahol azt a rovarszakértők javasolják. Április 30-a óta eddig 300 településen, 158 ezer hektáron léptek fel a vérszívók ellen. Ezen a héten 436 településen, összesen 100 ezer hektáron küzdenek a szúnyogokkal.  

A Balatonnál kapcsoltak

A turisztikailag kiemelten fontos Balaton környékén kevésbé elégedetlenek a helyzettel, igaz, az önkormányzatok ott a saját zsebükbe nyúlnak, ha szükséges. „Én úgy gondolom, hogy annyira nem rossz a helyzet, mint ahogy sokan beállítják. Tudomásul kell venni, hogy a természetes ellenségeik számának csökkenésével egyenes arányban egyre komolyabb szerepet kap a védekezés. A szúnyog a természet része. Mindig is értek bennünket szúnyogcsípések. Azt senki ne várja el, hogy nullára fog csökkenni a csípések száma, hiszen ahogy a beavatkozás neve is sugallja, szúnyoggyérítést és nem irtást végzünk” – mondja Balassa Balázs, Szigliget polgármestere, a Balatoni Szövetség elnöke. A polgármester nyugalma annak is köszönhető, hogy településén elmondása szerint az elmúlt évek hasonló időszakával összehasonlítva talán soha nem volt ennyire jó a helyzet. Ők megelőzték a bajt – talán soha nem történt ennyi gyérítés a régióban, mint idén, részben a katasztrófavédelemnek köszönhetően, részben az önkormányzatok saját kezdeményezésére. „Az idén az elmúlt évekhez képest 80 százalékkal több pénzt kell összeadnia az érintett 47 balatoni önkormányzatnak szúnyoggyérítésre, hogy meglegyen az az 55-60 millió forintnyi forrás, ami elegendő évi négy beavatkozásra. Múlt év tavaszán a balatoni önkormányzatok pénzéből csak egy biológiai és egy kémiai gyérítést tudtak elvégeztetni, ami kevésnek bizonyult. Ez indokolta a hozzájárulás összegének növelését” – érzékelteti Balassa Balázs, hogy a szúnyogmentesség nincs ingyen. A helyzet a turisztikailag szintén csúcsra járatott Budapesten és környékén ellentmondásos – a Duna-parti területek lakói egészen különböző tapasztalatokról számolnak be. A belvárosi Bálnánál sorakozó kávézók szinte telt házzal üzemelnek, és ugyan minden percben látni valakit, aki épp hadonászik a levegőben vagy keményen lecsap egy-egy vérszívóra, nincs invázió. A vendéglátósok is arról beszélnek két koktél kihordása között, hogy komoly gondot most nem okoznak a rovarok. Néhány kilométerrel feljebb, az óbudai részen viszont alkonyatkor fél óra alatt 8-10 csípést is össze lehet szedni. Egy közeli gyógyszertárban már kétségbeesett anyuka próbálja csitítani másfél éves csemetéjét, a tejföl­szőke, vízkék szemű csöppség fehér bőrén hatalmas, 50 forintos nagyságú csípések láthatóak. Legalább egy tucat csípés van a gyereken. Édesanyja épp valamiféle hatékony szert próbál vásárolni, ami valamiképpen enyhíti a gyerek szenvedését. Sikerrel jár, a patikából már a javulást ígérő kencével gurulnak ki. A kereslet kínálatot szül, és ezt később az online térben is tapasztaljuk, ahol szélsebesen reagáltak a szúnyoghelyzetre. Egyre-másra ugranak fel a hirdetések, amikben csípések kezelésére alkalmas termékeket akarnak eladni. Azt, hogy ezek mennyire hatékonyak, nem tudni, de az egész biztos, hogy az invázióban érintett területeken élők mindent megvesznek, csak csökkenjen a viszketés és a fájdalom. 

Szerbia is lehagy minket

„Jelenleg sajnos olyan, mintha megvárnánk, míg kigyullad a ház és utána oltanánk a tüzet, ahelyett, hogy megakadályoznánk a kialakulását. Idén ez nagyon érződik. Két nappal a kémiai gyérítés után szinte ugyanannyi szúnyog van, mint előtte. Üzleti érdekek állhatnak a háttérben, emiatt nem sikerül átállni a biológiai irtásra” – mondja Kemenesi Gábor. Pedig a kémiai irtás csak a repülő szúnyogokat pusztítja el, az utánpótlást nem, így ez szinte egy szélmalomharc. A természetvédők által is preferált biológiai irtás lényege egyébként, hogy egy olyan, talajlakó baktériumot juttatnak a vizekbe, amely elpusztítja a szúnyog lárváit, és csakis azokat. Ez a módszer nem veszélyes más állatokra. A másik verzió a kémiai irtás, ilyenkor a levegőbe permetezett idegméreggel történik az irtás. Ez elpusztít minden olyan rovart, ami az adott időpontban éppen a levegőben van. Így fordulhatott elő, hogy Sopronban méhek estek áldozatául a méregnek, bár a legtöbb helyen időben figyelmeztetik a méhészeket, hogy zárják el az állataikat. A méreg ugyan emberre nem veszélyes, de a környezetre káros. Most azonban már késő a bioló­giai irtás, annyira sok a repülő szúnyog, hogy elkerülhetetlen a kémiai beavatkozás. „A biológiai gyérítés 40 éve elérhető, a legtöbb európai ország már ezt használja, ez nem is költségesebb. Szerbiában, Ausztriában, Franciaországban is működik” – mondja a virológus. Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság szóvivője azt mondja, azért választják zömében a kémiai gyérítést, mert nem lehet minden kerti vödörbe biológiai szert tenni. Másfél milliárd forint áll rendelkezésre a szúnyogirtásra, ezt kell beosztaniuk. Mukics Dániel tűzoltó őrnagy szerint a kémiai irtószer a kijuttatott mennyiségben emberekre, melegvérű állatokra, növényekre teljesen ártalmatlan, az csak több ezerszeres dózisban fejtene ki negatív hatást. Emberre is veszélyes betegségeket több, őshonos szúnyogfaj is terjeszt. A jelenleg nagy mennyiségben előforduló gyötrő- és oldalfoltos szúnyog például a szív- és bőrférgességgel fertőzhet. A szívférgesség leginkább az állatokra veszélyes, és a szakemberek szerint elképesztő mértékben terjed az országban a háziállatok között. A bőrférgesség, bár nagyon ritkán, de előfordulhat emberek esetében is, évi 5-10 esetet regisztrálnak. A mostani invázió oka, hogy a dunai árhullámok és a sok eső olyan területeket is elöntöttek, amelyek az elmúlt három évben az aszály miatt szárazak voltak, akár 10 éve felgyülemlett tojások is kikelhettek. Mivel az elmúlt három évben aszály volt, nagyon sok tojás halmozódott fel. Legutóbb 2013-ban volt olyan invázió, mint most, de a jövőben várhatóan egyre sűrűbben fordulhatnak elő ilyen nyarak, és egyre több betegség jelenhet meg a vérszívók miatt.  

Betegségek terápia nélkül

Az ázsiai tigrisszúnyog legalább 22 féle vírust terjeszthet, Európában már kimutatták belőle a sárgaláz vírusát, a nyugat-nílusi vírust, a japán encephalitis (agyvelőgyulladás) vírusát, továbbá potenciális terjesztője a Zika-vírusnak is – figyelmeztetett a napokban a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontja. Mielőtt azonban mindenki trópusi betegségektől kezdene rettegni, fontos különbséget tenni terjesztés és hordozás között. Egy szúnyog csak akkor terjesztheti a betegséget, ha hordozza is, vagyis találkozott a fertőzéssel. Vagyis egy aktív, járványos időszak nélkül nem tudja megfertőzni az embert, hiszen nem hordozza a kórokozót. Nem minden vírus esetében van ilyen „szerencsénk”. A szintén szúnyogok által terjesztett nyugat-nílusi lázban például tavaly a korábbinál négyszer többen, 15-en haltak meg Magyarországon. A nyugat-nílusi lázat sokan tünetmentesen vészelik át, enyhe tünetei lehetnek a láz, izomfájdalom, fejfájás, nyirokcsomó-megnagyobbodás, bőrkiütések. A betegek körülbelül 1 százalékánál alakul ki idegrendszeri érintettség, ami viszont már halálos lehet. Specifikus terápia, oltóanyag nem áll rendelkezésre. A Népegészségügyi Központ adatai szerint, míg 2014-ben csupán 10-en kapták el a kórt, addig tavaly már 225-en. „Valójában több tízezer megbetegedés is lehetett, csak ezek tünetmentesen zajlottak” – mondja Kemenesi Gábor. Az, hogy idén a szúnyogcsípések már fájdalmasabbak, nagyobbak és sokaknál véraláfutások is kialakulhatnak, a szakember szerint egyéni érzékenység kérdése, egyre több az allergiás ember. Alapvetően nem a szúnyogok változnak, az emberek lesznek érzékenyebbek. Kemenesi Gábor szerint érdemes különböző, bőrre kenhető, fújható szereket alkalmazni, amik elriasztják a rovarokat. Egy lapuknak nyilatkozó bőrgyógyász megemlítette: ahogy újabb szúnyogfajták jelennek meg, úgy változhat a bőrreakció.

Kit szeret a szúnyog?

Érdekes, de a szúnyogok sem szeretnek minden vércsoportot ugyanannyira. A 0-s vércsoporttal rendelkezőket gyakrabban támadják meg a vérszívók, és az is számít, hogy a bőr milyen illatot bocsát ki. Az édesebb illatot jobban kedvelik. Ha valaki például olyan ételeket eszik, amik a bőrön is kiválasztódnak, például a fokhagyma, az csökkentheti a csípések számát, bár ez tudományosan egyelőre nem bizonyított egyértelműen.