Akarunk mi itt valamit?

Történészek régóta vitatkoznak arról, hogy minek van nagyobb szerepe: a revolúcióknak vagy az evolúciónak. Sokan állítják, hogy a látványos és szélsőséges világfelforgatások közel sem jártak olyan maradandó eredménnyel, mint amennyit tulajdonítunk nekik, ellentétben a közösen kidolgozott és megfontoltan végrehajtott reformokkal. Akárkinek hiszünk, azt el kell ismerni, hogy az evolúciónak is mindenképpen nagy jelentősége van. A magyar értelmiség politikailag aktív tagjai azonban mintha kizárólagosan csak a forradalmi átalakulásban bíznának. Minden más smafu, a vicc kategóriába tartozik, szóra sem érdemes. Mintha megrekedtek volna a munkásmozgalom nagy indulóinak hevületénél.
Ám azzal, hogy a részeredményeket nem becsülik, megsértik a demokráciáért, a civil szervezetekért, a szakszervezetekért dolgozó barátaikat. Munkájuk értelmét kérdőjelezik meg. (Pogátsa Zoltán a napokban például kinyilvánította egy fórumon, hogy „szükség lenne Magyarországon szakszervezetekre”, mintha nem léteznének.) Ez a magatartás azért katasztrofális, mert mindent egy csapásra megváltoztató fordulatra most nincs lehetőség, a közeljövőben sem lesz, másnak viszont - szerintük - nincs értelme, így aztán maradunk ebben a megrekedt kilátástalanságban.
Számos megmozdulás hasonló okokból fulladt ki. Elkezdődött az internetadó elleni, vagy a fekete nővér, vagy a Tanítanék mozgalom, nem csekély átmeneti lelkesedés éltette mindegyiket, de mivel nem váltották meg egy csapásra az egész világot, hát ejtettük ezeket is. A rabszolgatörvény elleni megmozdulások két hónapon át tartó vonulata példátlan a történelmünkben. Volt már egy-egy nagyobb demonstráció, de az együttes, december végén majdhogynem naponta zajló megmozdulások, aztán a január 19-én egyszerre, egy órában 50 városban szerveződött tüntetéssorozat egésze egyedülálló. De ez is le lett fitymálva. „A demonstráció hatósugara és szervezettségi szintje meglehetősen alacsonyra sikeredett” – írta például Böcskei Balázs a 24.hu-n, és a véleményével nem volt egyedül. 
Ez a hozzáállás demoralizáló, és ezért káros. Meggyőződésem szerint azok akadályozzák meg, hogy haladjunk a demokrácia felé, akik más sem tesznek, mint a demokráciáról papolnak. Azok ássák alá az emberibb jövőt, akik erről írnak köteteket. Miért? Mert lenézik és érvénytelenítik a kis lépéseket, így aztán az is lebénul, aki óvatosan, egyszer az egyik lábát már előretette.
Tarlós István kihívóival ma újra ez történik. A főpolgármesteri előválasztást a véleményformálók megint fanyalogva fogadják: komolytalan, csak éppen a Jancsi bohóc nem indul, mire jó az egész, nincsenek mögötte tömegek… Kuthi Csaba rezignáltan sóhajtott itt, a Népszavában: „A budapesti előválasztási médiaparádé körtánca folytatódik” – olvashattuk. A régi nagyokhoz, többek között Kamermayer Károlyhoz méri a most indulókat. Kamermayer 23 évig állt a város élén a főváros kiépülésének a legdinamikusabb időszakában. Az előválasztáson indulók pedig eddig még egy percig sem.
A Vasas székházban tartott eddigi legnagyobb jelölti bemutatkozásról is leginkább azt olvashattuk, hogy brutális hőségben zajlott, rengeteg bicikliutat ígértek, és „igazi újdonságot” nem tudtunk meg. De a bizalmatlanság sokszor önbeteljesítő jóslatként hat: úgysem fog nekik sikerülni megoldani Budapest problémáit – mondják, és aztán tényleg nem is sikerül. De ha esetleg nemcsak lerángatni akarnánk azt, aki elöl áll, hanem segítenénk a közös gondolkodást, és aztán tennénk is azért valamit, amit eldöntöttünk, akkor csodák történhetnének. Ma ez gyermekded álmodozás, de ha egyszer bíznánk valakiben, hogy képes elérni, amit közösen akarunk, hogy ki tudja bogozni az összegubancolódott szálakat, és hogy ő az, aki élhetőbbé teszi a városunkat, akkor akadna, aki képes is lenne erre. Lássuk már be: a tehetetlenséget közösen éltetjük. 
Az előválasztás során a dolgok formálódnak, az erőviszonyok alakulnak, új arcok kerülnek előtérbe, az emberek érzik, hogy igenis van szavuk, nincsenek a meccsek előre lejátszva. A végére talán az is kiderül, hogy szeretnénk-e mi, budapestiek egyáltalán bármit is, mert ha mi sem tudjuk, mit akarunk, akkor annak nehéz lesz az élére állni.
Barátaim, kollégáim, bölcs értelmiségiek! Építkezni kellene! Egyik téglát a másikra rakni, megfontoltan haladni, közben summázni az eredményeket. És elismerni ezek hasznát, akkor is, ha szerények, akkor is, ha ez alkalommal, kivételesen nem a fanyalgó találta ki azt az utat, ami hozzájuk vezetett.

A legjobb barát

Az amerikai elnök megüzente Iránnak: egy drón lelövése miatt porig akarták bombázni három rakétalétesítményét, de az ő lelkiismerete megszólalt, mert nem akart megölni 150 embert. "Nagyra értékelte", hogy az irániak nem lőtték le a drón mellett suhanó amerikai kémrepülőgépet is, 35 fős személyzetével együtt. (Az iszlám forradalom 1979-es győzelme óta alighanem ez volt az első eset, hogy amerikai elnök bármit is "nagyra értékelt" az  iráni Forradalmi Gárdában - Trump, ha egyébbel nem, ezzel beírta magát a történelemkönyvekbe.) 
Elmondta még, hogy továbbra sem kizárt a katonai válaszadás - ez hivatalos megerősítés nélkül meg is történt, az irániak számítógépes rakétavezérlő rendszereinek a részleges megbénításával, vagyis vér nem folyt -, továbbá hogy hétfőn újabb szankciók jönnek Teherán ellen. Ha az ajatollahok ettől eddig nem kaptak szívgörcsöt, akkor most megnyugodhatnak: Donald Trump kijelentette azt is, hogy ő lehetne Irán legjobb barátja, feltéve persze, ha a perzsa állam letesz az atomfegyver megszerzésének a szándékáról.
Az Egyesült Államok elnöke a nemzetközi kapcsolatok profi szereplői számára értelmezhetetlenül, összevissza beszél, és mindenki fogja a fejét, kérdve, hogy most akkor mi van. Az van, hogy Donald Trump nem aszerint hoz külpolitikai döntéseket, mivel javíthatja a világban hazája pozícióit, hanem aszerint, hogy mivel segítheti elő saját elnöki újraválasztását jövőre. 
A döntéshozó, aki mélyen a szemébe néz a gépiesen gondolkodó tábornoknak, és aggódó hangon fölteszi a kérdést:  - Hányan fognak ebben meghalni? - Számításaink szerint 150-en, Elnök Úr.    Mert egy katona legyen mindig konkrét. - Nem jó ez így. A gépek térjenek vissza - felelt az elnök, és gondterhelt arccal kisietett a szituációs teremből.   A legjobb kampányklip.

Micsoda nők!

Távol a hazai szemekről és az ellenőrzéstől az emberek szabadság- és erkölcsérzete, fordított arányban a földrajzi távolsággal, képes megváltozni. Minden külképviselet szoros közösség, amelyben olykor előfordulnak a kívánatosnál még szorosabb kötelékek. A klasszikus mondás szerint a külszolgálatban a jó házasságok még jobbak lesznek, a rosszak gyorsan széthullanak. 
Vagy fordítva. Nincsenek általános szabályok.
Fiatal diplomata koromban hosszú előadásokat hallgattunk arról, hogy az amerikai titkosszolgálat vonzó nőket bérel fel, hogy a közelünkbe férkőzzenek, és testi kapcsolat ígéretével titkos információkhoz jussanak. Bevallom, sokszor reménykedtem abban, hogy ilyen lányok egyszer a nyomomban lesznek, külföldi útjaim során egy-egy szemkontaktusban a CIA ügynökeit véltem felfedezni, ámde minden alkalommal tévedtem. Főnökeik nyilván sejtették, hogy nem vagyok igazi titkos információk birtokában. Az élet azonban tele van másféle kihívásokkal is. 
Vigyázni kell, ez az alapelv. De hát nem lehet eléggé vigyázni.
Indiában szolgáltam, amikor egy munkatársam kétségbeesetten lépett be az irodámba.
- Segítened kell. Nagy baj van. Amikor egy hónapja együtt voltunk Bombayben, egy este találkoztam egy lánnyal. Ma pedig a bőrgyógyásznál voltam. Tudod, hogy a feleségem betegesen féltékeny. Nem tudhatja meg. Meg kell oldanunk. Hazudjunk valamit.
Megoldottuk. Hazudtunk. De mégis: lehet eléggé vigyázni. 
Sok évvel később Sanghajban jártam, abban a városban, amelyik évtizedek óta híres szabad erkölcseiről. Egy este, amikor a hivatalos programok után visszatértem szállodai szobámba, kopogtattak az ajtómon. Középkorú, elegáns kínai férfi állt a küszöbön.
- Mit tehetek Önért? – kérdeztem udvariasan. - Hoztam egy ajánlatot – mondta ő udvariasan, és egy fényképalbumot nyújtott át. – A tizennyolc-húszéves választék. - Köszönöm, de nem érdekel – feleltem. Az én feleségem soha nem volt betegesen féltékeny, az ilyesmihez mégsem volt soha kedvem. 
Öt perc múlva az elegáns férfi ismét kopogtatott.  - Hoztam egy másik ajánlatot – mondta udvariasan, és egy másik fényképalbumot nyújtott át. – A húsz-harmincéves kínálat. - Köszönöm, de nem érdekel – feleltem. Öt perc múlva újabb kopogás. Újra az elegáns férfi volt. - A legjobb ajánlat – mondta, de láttam az arcán, hogy felkészült az ellenállásra. – Harminc és negyven között. Bejáratott nemzedék. Csalódás kizárva. - Megmondtam, hogy nem érdekel egyik nemzedék sem. De kedves, hogy próbálkozik – végül is a munkáját végzi, gondoltam, nem illik megbántani. Viszont most már vennék egy fürdőt, és kérem, hogy ne háborgasson tovább.
Úgy véltem, ezzel ügyesen elintéztem az ügyet. Ám a kínaiak eszén nem lehet túljárni, öt perc múlva újfent kopogtattak. Természetesen a kedves, elegáns férfi állt az ajtóban. - Tudom már, mi kell magának! – mondta mosolyogva, és átnyújtott egy fiúportrékkal teli albumot.
Szerző
Odze György