Nemzeti kislétünk

Bár erős a kísértés, hogy összevessük a legnagyobb magyar teljesítményét a legnagyobb magyar gazemberével, ezt megteszi helyettünk a történelem. (Az egyiknek az Akadémia megalapítását jegyzi a neve mellé, a másiknak meg – sok más kártétel mellett – a szétverését.) 
Széchenyi István mostanában alighanem anélkül is forog a sírjában, hogy emlegetnénk – beszéljünk inkább egy másik jeles magyarról, Klebelsberg Kunóról. Neki ugyan közvetlenül nincs köze az átmenetileg még MTA néven emlegetett intézmény létrehozásához, ellenben annak a kornak az egyik emblematikus figurája volt, amelyre a mai hatalom állítólag példaként tekint; és amelyben utoljára sikerült úgy tennünk, mintha az ország kicsinysége ellenére nagy nemzet lennénk. Az egyébként sokféle okból vitatott és vitatható megítélésű Klebelsberg nevéhez fűződik az ún. kultúrfölény-elmélet, amelynek lényege, hogy a megcsonkított Magyarország csak egyetlen módon válhat újra tényezővé (legalább) a közép-európai térségben: a széchenyi-i értelemben vett kiművelt emberfők által. Az elmélethez a politikai akarat mellé anyagi erő is társult, ami a magyar közoktatás látványos átalakításához vezetett. 
Ezt sokan tudják, az viszont talán kevéssé közismert, hogy neki köszönheti az utókor az Akadémia pénzügyi szanálását, meg a ma létező egyetemi struktúrát is. (Utóbbihoz azóta érdemben csak Magyar Bálint idején nyúltak hozzá fejlesztő jelleggel, ami igencsak szégyenletes egy kilencedik éve kormányzó erőre nézve, amely a nemzetromlás eredőjeként a liberálisok ténykedését szereti megnevezni.)
Amúgy a klebelsbergi reformok nyomán végül sikerült visszahelyezni Magyarországot az európai térképre. Most, amikor ugyanazon az úton épp visszafelé lépdelünk, valaki elárulhatná: a „nagylét” mikor, miért és kinek az akaratából került ki a nemzet elérendő céljai közül?
Frissítve: 2019.07.03. 16:17

Megtörni egy generációt

Aki rendszeresen követi a magyar közéletet, az szinte biztos nem maradt le arról az interjúról, amelyben Márki-Zay Péter, Hódmezővásárhely független polgármestere a gyermeknevelési módszereiről mesélt. Szerinte a „gyermek nevelési célzású testi fenyítése” teljes mértékben rendben van, úgy véli, senki nem tartja be a magyar szabályozást, és a kanadai sokkal jobb lenne, ami ennek nagyobb teret enged. Aztán természetesen tagadta, hogy ő bántalmazná gyerekeit – elmondása szerint csak a „kézrecsapás” mellett foglalt állást.
MZP kijelentésével nem értek egyet. Bár szülő még nem vagyok, pontosan tudom, milyen az, ha valakit nem testi erőszakkal nevelnek. Ebből kialakulhatott volna egy remek vita, azonban az átlagemberek hozzáállása a kérdéshez számomra sokkoló volt. Egy kommentelő például azt írta: „Mindent meg kell tenni, hogy a gyerek tökéletes legyen”, ami szerintem felveti a jelenlegi magyar társadalom egyik legnagyobb problémáját, a felnövő generációk folyamatos megtörését. 
Ez egy olyan probléma, amelyről nemcsak a mindenkori kormány, a miniszterelnök vagy valamely oligarcha tehet, itt maga a társadalom a ludas. Hányan vannak, akik megfenyegetik otthon a gyereküket, mert csak négyest hozott haza és nem ötöst; akik a tanulás érdekében feladatják a gyerekkel a szociális életét; akik csak akkor büszkék a gyerekükre, ha az tökéletes, és az első hiba után mintegy reflexből veszik elő a nadrágszíjat? Sajnálatos módon rengeteg ilyen ember lófrál köztünk nap mint nap, és közülük nagyok kevés nyeri el a méltó büntetését.
Viszont a gond ennél összetettebb. A másik fő ludas az oktatási rendszer, amely azon kívül, hogy megtanítja az alapokat és a rengeteg  felesleges lexikai információt, kidob mint „érett” embert, miközben olyan fontos dolgokra, mint az ember alapvető jogai, vitakultúra, pénzügy (ami szintén elengedhetetlen a túléléshez) vagy akár csak egy csekk feladása, nem tanít meg. Tökéletes példa az oktatás módszeres pusztítására, hogy a köznevelési törvény Semjén Zsolt által beterjesztett módosító javaslata elvenné az igazgatójelöltek véleményezését a diákönkormányzatoktól, a szülői munkaközösségektől és a tanároktól is. Ez tökéletesen példázza azt, hogy az oktatásban lassan elfogy a szavuk a diákoknak és a tanároknak, és csakis a pártkáderek maradnak az egyedüli döntéshozók.
Egy következetes, demokratikus generáció felnövéséhez ebben az országban nincsenek meg a feltételek. A gyűlölethadjárat, a fent említett szülők mentalitása és az oktatási rendszer háromszögéből az következik, hogy a felcseperedőket nem fogja érdekelni sem a politika, sem az ország helyzete, hiszen beléjük van nevelve, hogy meg kell hunyászkodni a felsőbb hatalom előtt, hogy ők senkik, és nem gyakorolhatják a jogaikat szabadon, s hogy 18 éves kor alatt a véleményük nem számít. 
Ahhoz, hogy ezen változtatni lehessen, társadalmat kellene váltani, és nem kormányt. Viszont addig is végre fontos problémaként kéne ezt kezelni, egy olyan problémaként, amin nemcsak lehet, de kell is változtatni!
Szerző
Szolga Bálint

Záróra vasárnap

A Magyar Nemzet (MN) június 26-i számából annyit biztosan megtudhattunk: szakszervezeti javaslatra a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumának (VKF) legutóbbi ülésén napirendre került, hogy a jövőben ágazati szinten és önszabályozó módon rövidítsék a vasárnapi nyitva tartásukat a bolti kiskereskedők. 
Erre vonatkozóan konkrét szakszervezeti igény is megfogalmazódott, de a vállalkozói oldal képviselői a VKF ülésén – értelemszerűen – konszenzuális alapon nem kötelezték el magukat a kidolgozatlan indítvány mellett. Gondolom, már csak azért sem, mert a kereskedelmi-vendéglátó főszezon beindulás előtt nem igazán időszerű a Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezete (KDFSZ) és „anyaegyesülete”, a Munkástanácsok Országos Szövetségének (MOSZ) kezdeményezése. 
Önszabályozásról beszélnek az előterjesztők, amit meg kell előznie egy alapos, a lakosságot és a piacot reprezentatív módon vizsgáló felmérésnek. Az sajnos nem ismert, hogy ki a megrendelő, az sem, hogy ki végzi a felmérést, arról már nem is beszélve, hogy vajon ki fizeti a révészt. Pillanatnyilag nagy a homály, csak annyit lehet biztosan tudni, hogy a vállaltan a keresztény kultúrkör értékei mentén működő MOSZ (és tagszervezete) még mindig nem nyugszik bele, hogy a hétvégeken a vállalkozók továbbra is szabadon kereskedhessenek. Úgy tűnik, most más formában, de újra a tiltás-korlátozás érvényesítésével próbálkoznak – de hiszem, remélem, hogy ismét sikertelenül. 
Egyébként mindig elégedettséggel tölt el (és most is pozitív fejleménynek tartom), hogy alkalmazottak és vállalkozók tízezreit érintő kérdésekben a szociális partnerek (munkaadók, munkavállalók) képviselői a kormány jelenlétében szakmai egyeztetéseket folytatnak. A mostani eset azért is lehet előremutató, mert a végrehajtó hatalom képviselője (Bodó Sándor államtitkár) – tanulva a kötelező boltzárlat kudarcából – megerősítette a korábbi kormányzati álláspontot, miszerint a kormánynak nincs jogalkotási szándéka a vasárnapi nyitva tartás kapcsán, az teljes mértékben a piacon és a lakosságon múlik.
Pontosítanunk kell, hogy a tervezett nyitva tartási önkorlátozás hatálya alá milyen típusú kereskedelmi vállalkozásokra és milyen körben terjedhet ki. A teljesség igénye nélkül:
- A 80 települési önkormányzat által létrehozott Balatoni Szövetség vajon miként vélekedik arról az elképzelésről, hogy az üdülőhelyeken a főszezonban vasárnapi nyitvatartási korlátozás érvényesüljön? Ugyanez a kérdés feltehető a Velencei-tó, a Tisza-tó és a Duna-kanyar stb., de a főváros vonatkozásában is.
– Mi a követendő szabály abban az esetben, ha a bolti kiskereskedelmi egységben kizárólag családtagok (”papa, mama, gyerekek”) és társtulajdonosok dolgoznak? Rájuk is vonatkozhat a korlátozás? Vagy újra felmerülhet az alapterület alapján történő szelektálás nem túl eredeti ötlete?
– A Magyar Nemzet bizonytalan VKF tudósítása „áruházak vasárnapi nyitva tartásának rövidítéséről” szól. A kereskedelemről szóló – többször módosított – 2005. évi CLXIV. törvény bevezető részében 38 pontban a törvény értelmezését segítő alapfogalmakat definiál. A felsorolásból megtudhatjuk, hogy mi az árusító tér, mi a hipermarket, mi minősül kereskedelmi tevékenységnek, mit nevezünk üzletnek, piacnak, mozgóboltnak stb. Az „áruház” kifejezés a törvényi fogalomtárban nem szerepel, tehát az erre való utalás is zavaró lehet.
– A bevásárló központok működése és szerteágazó szolgáltatási tevékenysége sem könnyíti a helyzetet, és külön kell foglalkozni a repülőterek, kikötők, vasútállomások és benzinkutak vonzásában működő bolti kiskereskedelmi egységek önszabályozó, rövidített vasárnapi nyitva tartásával. Ja, és a virágboltokat, ajándéküzleteket és gyógyszertárakat se hagyjuk ki a felsorolásból. Egyáltalán: lehet, hogy több lesz a kivétel, mint az önkorlátozást vállalók száma?
– Azt is érdemes lenne tisztázni, hogy az esetleg megkötésre kerülő, a bolti nyitva tartást érintő önkorlátozó paktum előírásainak figyelmen kívül hagyása – jogi szabályozás hiányában - milyen következményekkel járhat? (A vasárnap késő esti nyitva tartókat sújtsa a dolgozó nép megvetése, és/vagy heti háromszor ellenőrizze a NAV illetve a fogyasztóvédelem?!)
Rövid jegyzetemben nem arról akartam meggyőzni az olvasót, hogy felesleges a rövidített vasárnapi nyitva tartásról konzultálni és a szakmai érveken nyugvó vitát lefolytatni. Viszont a korábbi boltzárlatot elrendelő és végül csúfosan elbukott 2014. évi CII. törvény negatív tapasztalatait érdemes lenne először higgadtan értékelni annak érdekében, hogy biztosan ne ismétlődjön meg egy, az üzleti világ és a lakosság érdekeit súlyosan sértő korábbi szabályozás „új köntösben” való megjelenése, érvényesülése. A walesi író, Ken Follett szerint: „Ha egy újabb hibát követünk el, abban sincs semmi kivetnivaló, de ugyanazt a hibát kétszer elkövetni ostobaság”.