Nemzeti kislétünk

Bár erős a kísértés, hogy összevessük a legnagyobb magyar teljesítményét a legnagyobb magyar gazemberével, ezt megteszi helyettünk a történelem. (Az egyiknek az Akadémia megalapítását jegyzi a neve mellé, a másiknak meg – sok más kártétel mellett – a szétverését.)

Széchenyi István mostanában alighanem anélkül is forog a sírjában, hogy emlegetnénk – beszéljünk inkább egy másik jeles magyarról, Klebelsberg Kunóról. Neki ugyan közvetlenül nincs köze az átmenetileg még MTA néven emlegetett intézmény létrehozásához, ellenben annak a kornak az egyik emblematikus figurája volt, amelyre a mai hatalom állítólag példaként tekint; és amelyben utoljára sikerült úgy tennünk, mintha az ország kicsinysége ellenére nagy nemzet lennénk. Az egyébként sokféle okból vitatott és vitatható megítélésű Klebelsberg nevéhez fűződik az ún. kultúrfölény-elmélet, amelynek lényege, hogy a megcsonkított Magyarország csak egyetlen módon válhat újra tényezővé (legalább) a közép-európai térségben: a széchenyi-i értelemben vett kiművelt emberfők által. Az elmélethez a politikai akarat mellé anyagi erő is társult, ami a magyar közoktatás látványos átalakításához vezetett.

Ezt sokan tudják, az viszont talán kevéssé közismert, hogy neki köszönheti az utókor az Akadémia pénzügyi szanálását, meg a ma létező egyetemi struktúrát is. (Utóbbihoz azóta érdemben csak Magyar Bálint idején nyúltak hozzá fejlesztő jelleggel, ami igencsak szégyenletes egy kilencedik éve kormányzó erőre nézve, amely a nemzetromlás eredőjeként a liberálisok ténykedését szereti megnevezni.)

Amúgy a klebelsbergi reformok nyomán végül sikerült visszahelyezni Magyarországot az európai térképre. Most, amikor ugyanazon az úton épp visszafelé lépdelünk, valaki elárulhatná: a „nagylét” mikor, miért és kinek az akaratából került ki a nemzet elérendő céljai közül?