Szerényi Tamás: Némasági fogadalom

„Hamarosan nyílt a kapu. Lassan, nyikorogva tárult ki, majd nagyot csattant, ahogy visszacsapódott.”

Ültem. Ültem és gondolkodtam. Szerettem csak ülni és gondolkodni. Ez volt a kedvenc időtöltésem, mióta letettem a tollat. Vagyis inkább a toll tett le engem. Lerázott magáról, mintha megunt volna: a betűk becsípődtek, én meg sehogy se tudtam kimozgatni őket. Pedig próbálkoztam, eljártam rehabra, művészetterápiás csoportokat látogattam, de csak nem találtam a megfelelő szavakat. Azzal nyugtattam magam, hogy a lényeges dolgokat már mind megírták, az aktuális dolgokról meg amúgy se lehetett írni. Azért írhattam volna, hogy legyen valami, de valami így is volt. A valami én voltam, ahogy ülök egy padon és gondolkodom.

Ilyenkor általában játékkal ütöttem el az időt. Az egyik kedvenc játékom az volt, hogy mindenféle címeket találtam ki. Olyan címeket, amilyeneket könyvek, filmek vagy műalkotások kaphattak volna. Jó és üres címeket találtam ki. Olyanokat, hogy Szabályozott keretek, Ötletszerű megoldás vagy Önkéntes száműzetés.

Általában kétszavas címeket találtam ki.

Itt azonban nem álltam meg – és ez volt a nehezebbik része –, hanem megpróbáltam üresen hagyni őket, hogy ne tapadjon hozzájuk semmilyen jelentés vagy tartalom. Elővigyázatos voltam, soha nem hordtam magammal tollat meg ceruzát. Persze ez önmagában még nem jelentett garanciát semmire. Nyomban el is kellett felejtenem őket, amihez viszont nagyon is konkrét dolgokra kellett gondolnom. Jobb híján az arra járó emberekről gyártottam meséket, rövid és közhelyes szappanoperákat. Ahogy elhaladtak előttem, megszületett a karakter, mire a köves útra értek, kész volt a háttérsztori. Máskor lopakodva formálódott a történet. Előbb csak a hős feje bukkant elő, ahogy a palakerítés túloldalán sétált. Majd a kapuban az egész alakját megpillantottam – épp beszélgetett valakivel, de az a valaki kitakarta előlem. Csak annyit láttam, hogy hevesen gesztikulál, nevetnek, végül továbbáll – be sem tudtam fejezni. Így érnek véget a jelentéktelen történetek, arra gondoltam ilyenkor.

Jelentéktelen történetek.

Aztán egy nap valami megváltozott. A változás szele komótosan érkezett. Tavaszi szél volt, vagyis inkább szellőnek mondanám.

A kedvenc padomon ültem, és a kedvenc játékomat játszottam. Aznap nem ment jól a játék. Minden jó címre jutott legalább négy közhelyes történet.

Mikor a kétszavasak elfogytak, a háromszavasakkal próbálkoztam, de túl otrombák voltak. Aztán az egyszavasakkal, de azt valahogy csalásnak éreztem és kicsit méltatlannak.

Addigra felkapcsolták a lámpákat, és a narancsfényben ülve játszottam tovább. Bár a játék öröme teljességgel kiveszett belőle, így némiképp talán túlzás is játéknak nevezni. Hatosával gyártottam a történeteket az éjszakai futókról, akik fülhallgatóval a fülükben, lihegve közlekedtek a parkban. Az utolsó köröket rótták, és ahogy elfutottak előttem, nem maradt utánuk semmi. Se egy éjjeliőr, se egy jó cím. A végén már egy ágacskáról is történetet találtam ki.

Elég rövid történet volt.

Utána csak ültem ott, csendben, és tudtam, hogy ez egy jelentőségteljes pillanat.

Hamarosan nyílt a kapu. Lassan, nyikorogva tárult ki, majd nagyot csattant, ahogy visszacsapódott. A jövevény ráérős léptekkel sétált oda mellém. Addigra már volt saját története. Bár neki egyébként is volt. Túl régóta ismertük egymást.

Kérdés nélkül helyet foglalt a padon. Megfontolt, nehézkes mozdulattal huppant le a deszkára, így ültünk csendben egy darabig. Akkor vettem észre, hogy a kezében egy virágcsokrot szorongat.

– Letelt végre? – kérdezte. Nem fordult felém, de másnak nemigen címezhette.

A pad megreccsent alattunk, nem szokott hozzá ekkora terheléshez. Aznap volt egy éve annak, hogy megtörtént, azóta egyedül ültem rajta.

– Ideje lenne… felhagynod vele – mondta. – Ez nem fogja őt visszahozni – csóválta a fejét. Azt a nagy busa, hülye fejét.

Fészkelődni kezdtem. Hiába idomultam hozzá, többé nem esett jól a padon ülni. Olyan érzés volt, mintha kicserélték volna alattam. Addigra a lámpa körül röpködő utolsó molylepke is kapott saját történetet. De a játék elromlott. Végérvényesen és menthetetlenül.

– Van értelme? – kérdezte a jövevény, és először fordult felém. Talán még a szemembe is nézett. Én mégse válaszoltam neki, csak némán bólintottam. – Jól van. Akkor annak is van, hogy ma eljöttem ide. Jövök máskor is, amíg jönni kell.

Ennyi volt. Ezzel mindenki elmondta, amit akart. Tudta ezt ő is: az ölébe ejtett keze lassan megmozdult, a lábait pedig maga alá húzta. Indulni készült.

– Akkor én... – kezdte, miközben felkelt a helyéről, majd hozzátette:

– Remélem, tudod, hogy visszavárunk.

A virágcsokrot otthagyta a padon. A virágok ugyanarra néztek, mint én: előre.

– Vigyázz magadra! – mondta búcsúzóul, majd felállt, és elindult kifelé. Lenyomta a kilincset, de az ismerős nyikorgást nem követte fémes csattanás. Előbb még visszafordult a kapuból, és rám nézett, mintha mondani akarna valamit. Végül meggondolta magát, és csendben behúzta a kaput.

Jól tette.

Nem vártam meg, amíg az alakja eltűnik a palakerítés mögött. Ahogy kifordult, azonnal lehajoltam, és írni kezdtem a porba az utolsó szavait – az első címet, amit hosszú idő után nem akartam elfelejteni.