Szerényi Tamás: Némasági fogadalom

Publikálás dátuma
2019.07.06. 10:56

Fotó: Szerényi Tamás / Facebook
„Hamarosan nyílt a kapu. Lassan, nyikorogva tárult ki, majd nagyot csattant, ahogy visszacsapódott.”
Ültem. Ültem és gondolkodtam. Szerettem csak ülni és gondolkodni. Ez volt a kedvenc időtöltésem, mióta letettem a tollat. Vagyis inkább a toll tett le engem. Lerázott magáról, mintha megunt volna: a betűk becsípődtek, én meg sehogy se tudtam kimozgatni őket. Pedig próbálkoztam, eljártam rehabra, művészetterápiás csoportokat látogattam, de csak nem találtam a megfelelő szavakat. Azzal nyugtattam magam, hogy a lényeges dolgokat már mind megírták, az aktuális dolgokról meg amúgy se lehetett írni. Azért írhattam volna, hogy legyen valami, de valami így is volt. A valami én voltam, ahogy ülök egy padon és gondolkodom. Ilyenkor általában játékkal ütöttem el az időt. Az egyik kedvenc játékom az volt, hogy mindenféle címeket találtam ki. Olyan címeket, amilyeneket könyvek, filmek vagy műalkotások kaphattak volna. Jó és üres címeket találtam ki. Olyanokat, hogy Szabályozott keretek, Ötletszerű megoldás vagy Önkéntes száműzetés. Általában kétszavas címeket találtam ki. Itt azonban nem álltam meg – és ez volt a nehezebbik része –, hanem megpróbáltam üresen hagyni őket, hogy ne tapadjon hozzájuk semmilyen jelentés vagy tartalom. Elővigyázatos voltam, soha nem hordtam magammal tollat meg ceruzát. Persze ez önmagában még nem jelentett garanciát semmire. Nyomban el is kellett felejtenem őket, amihez viszont nagyon is konkrét dolgokra kellett gondolnom. Jobb híján az arra járó emberekről gyártottam meséket, rövid és közhelyes szappan­operákat. Ahogy elhaladtak előttem, megszületett a karakter, mire a köves útra értek, kész volt a háttérsztori. Máskor lopakodva formálódott a történet. Előbb csak a hős feje bukkant elő, ahogy a palakerítés túloldalán sétált. Majd a kapuban az egész alakját megpillantottam – épp beszélgetett valakivel, de az a valaki kitakarta előlem. Csak annyit láttam, hogy hevesen gesztikulál, nevetnek, végül továbbáll – be sem tudtam fejezni. Így érnek véget a jelentéktelen történetek, arra gondoltam ilyenkor. Jelentéktelen történetek. Aztán egy nap valami megváltozott. A változás szele komótosan érkezett. Tavaszi szél volt, vagyis inkább szellőnek mondanám. A kedvenc padomon ültem, és a kedvenc játékomat játszottam. Aznap nem ment jól a játék. Minden jó címre jutott legalább négy közhelyes történet. Mikor a kétszavasak elfogytak, a háromszavasakkal próbálkoztam, de túl otrombák voltak. Aztán az egyszavasakkal, de azt valahogy csalásnak éreztem és kicsit méltatlannak. Addigra felkapcsolták a lámpákat, és a narancsfényben ülve játszottam tovább. Bár a játék öröme teljességgel kiveszett belőle, így némiképp talán túlzás is játéknak nevezni. Hatosával gyártottam a történeteket az éjszakai futókról, akik fülhallgatóval a fülükben, lihegve közlekedtek a parkban. Az utolsó köröket rótták, és ahogy elfutottak előttem, nem maradt utánuk semmi. Se egy éjjeliőr, se egy jó cím. A végén már egy ágacskáról is történetet találtam ki. Elég rövid történet volt. Utána csak ültem ott, csendben, és tudtam, hogy ez egy jelentőségteljes pillanat. Hamarosan nyílt a kapu. Lassan, nyikorogva tárult ki, majd nagyot csattant, ahogy visszacsapódott. A jövevény ráérős léptekkel sétált oda mellém. Addigra már volt saját története. Bár neki egyébként is volt. Túl régóta ismertük egymást. Kérdés nélkül helyet foglalt a padon. Megfontolt, nehézkes mozdulattal huppant le a deszkára, így ültünk csendben egy darabig. Akkor vettem észre, hogy a kezében egy virágcsokrot szorongat. – Letelt végre? – kérdezte. Nem fordult felém, de másnak nemigen címezhette. A pad megreccsent alattunk, nem szokott hozzá ekkora terheléshez. Aznap volt egy éve annak, hogy megtörtént, azóta egyedül ültem rajta. – Ideje lenne… felhagynod vele – mondta. – Ez nem fogja őt visszahozni – csóválta a fejét. Azt a nagy busa, hülye fejét. Fészkelődni kezdtem. Hiába idomultam hozzá, többé nem esett jól a padon ülni. Olyan érzés volt, mintha kicserélték volna alattam. Addigra a lámpa körül röpködő utolsó molylepke is kapott saját történetet. De a játék elromlott. Végérvényesen és menthetetlenül. – Van értelme? – kérdezte a jövevény, és először fordult felém. Talán még a szemembe is nézett. Én mégse válaszoltam neki, csak némán bólintottam. – Jól van. Akkor annak is van, hogy ma eljöttem ide. Jövök máskor is, amíg jönni kell. Ennyi volt. Ezzel mindenki elmondta, amit akart. Tudta ezt ő is: az ölébe ejtett keze lassan megmozdult, a lábait pedig maga alá húzta. Indulni készült. – Akkor én... – kezdte, miközben felkelt a helyéről, majd hozzátette: – Remélem, tudod, hogy visszavárunk. A virágcsokrot otthagyta a padon. A virágok ugyanarra néztek, mint én: előre. – Vigyázz magadra! – mondta búcsúzóul, majd felállt, és elindult kifelé. Lenyomta a kilincset, de az ismerős nyikorgást nem követte fémes csattanás. Előbb még visszafordult a kapuból, és rám nézett, mintha mondani akarna valamit. Végül meggondolta magát, és csendben behúzta a kaput. Jól tette. Nem vártam meg, amíg az alakja eltűnik a palakerítés mögött. Ahogy kifordult, azonnal lehajoltam, és írni kezdtem a porba az utolsó szavait – az első címet, amit hosszú idő után nem akartam elfelejteni. 

Mindennapjaink vicclétfolyama

Publikálás dátuma
2019.07.06. 09:27

Fotó: Fotó: Bach Máté

Hartay Csaba: Köszönöm a befogadást!

2015 tavaszán Hácsé77 szükségét érezte, hogy a pórusait már-már eltömő humorsziporkákat kifakassza, a mindennapi itt-lét (dasein) gondjait (μέριμνα) vicces gondolatok formájában megossza a digitális üzemmódban létező környező világával (Umwelt). Ez lett a Viharsarki kattintós blog, mely aztán egy évre rá már az arcfelismerő közösségi oldalon is debütált, és napi szinten reflektál(t) közös létünk hülyeségeire képi és képtelen módokon, a legkülönfélébb műfajokban az idézetparódiáktól a kommentárokon és glosszákon, jegyzeteken át a humoreszkekig. Jelen állás szerint több mint 11 ezer követőt tudhat magáénak. Erre a közönségre már lehet alapozni – és egy másik médiumon keresztül is megszólítani, igaz, az interaktivitást a lapozás elnapolja. [Másfelől a könyv borítója és kialakítása (design) imitálja az okos és érintős, tenyérbemászó személyiszámítógép-videotelefonok külcsínjét, még a tabletfüggő srácaim is bedőltek neki, és izgatottan és vigyorogva nyomo(r)gatták, forgatták. De hát az 1977-ben született Hartay Csaba könyvei korábban is figyelemre méltó testiséggel bírtak, elég csak a tavalyi, Rajongók voltunk című novelláskötet piros és Turbo-rágós csomagolására utalni. A mostani feketeség viszont kicsit gyászkeretezi a felhőtlen vidámságot…] A poénkodáscunamit kötetbe rendező Hartay Csaba kihívásként tekintett nem kis feladatára, hiszen az aktuális menőséget kellett potenciálisan irodalmilag is értékelhető formába konvertálnia: a blog elszáll, a könyv marad. A fedősztori után nézzük tehát a belbecset! A három részre (Hatalmas figurák; Juhok, keszegek, abszurdok; Nyomtatott Facebook) tagolt 63 írásmű (melyek esetenként tovább aprózódnak) első harmada, hamar kiderült, nem nekem szól. Olyan érzés kerített hatalmába a talán még a kötet megjelenési idejét (nyár) is figyelembe vevő, jórészt nyaralóhelyzeteket, -figurákat színre vivő karcolatok kapcsán, mint mikor egy pakolásnál előkerülnek a ’80-as évek Hahotái, és az ember beléjük lapozva csupán a nosztalgiát élvezheti, a humort már kevésbé: egykor micsoda, már akkor minden bizonnyal elcsépelt vicceken röhögtünk? Ámbár a csecsemőknek minden vicc új, ne feledjük, de mégis, úgy éreztem magam a gyűjtemény ezen részét olvasva, ahogy a kötetben található Klasszikus vidéki majálisban írva vagyon: „Figyelem! A felsorolásban a nyolcvanas-kilencvenes évek elemei nagyban keveredhetnek a 21. század vívmányaival! (…) Harminc éve ugyanazok a céllövöldések, ugyanazokkal a portékákkal.” (81-83 o.) A második rész – a „zoológiai” abszurdok – az abszurditásuk miatt már jóval érdekfeszítőbbnek tűntek, de talán túlságosan enigmatikusak ahhoz, hogy a csiga, süni, macska, juh, keszeg és medve főszereplőjű (ál)tudományos paródiák hosszú távon emlékezetesek maradjanak. A könyv kinézete és forrása megelőlegezte, várt szöveges tartalom a harmadik egységben – ez a legrövidebb terjedelmileg – érkezik, amikor maga a médium és a hozzá köthető felhasználói viselkedés- és beszédmódok kerülnek kifigurázásra, ferdülnek el, facsarodnak ki. A leginvenciózusabb, legjobban tetsző a Facebook-bejegyzések a szocialista Magyarországon című, mely akár alapja lehetne egy nagyobb steampunk elbeszélésnek is, a technológiai fejlettség időbeli „megelőlegezésével” tovább játszva. Érdekes, de véletlen párhuzam, hogy a Könyvfesztiválra megjelent, Egyéni javaslat című Spiró-kötetben – mely szintén koncepciózus humoreszkgyűjtemény – szereplő Az ügyintéző áriájának szinte a pandanja olvasható Hartay könyvében az Ügyintézés Magyarországon, 2019-ben címmel – mindkettő íródhatott volna évtizedekkel korábban is, talán éppen ez adja, nem pedig feltétlenül a szövegeik megformáltsága a helyzet(ünk) komikumát/tragikumát. (Ó, Örkény! Ó, Királyhegyi Pál!) Ahogy például a Hartay-féle Mesterkurzus című írás is mintha Nagy Bandó András ’80-as évek közepi (a Bevezetés kötetekben később szintén megjelent), Beázásunk története című szövegelésének lenne egyfajta újramondása. Elképzelhető, hogy a helyzet változatlansága a kifejezőeszközök (elbeszélésmódjai) változatlanságával is nevetést kelt (pont vagy kérdőjel) Még az is lehet, ahogy az első harmad kapcsán megjegyeztem, a humor: korosztályfüggő is. Vagy nosztalgiára való hajlamtól befolyásolt. Mindenesetre, ahogy a Hartay-szövegek rekonstruálnak, illetve újrateremtenek egy-egy jól ismert beszédhelyzetet (kölcsönvéve és besűrítve szó- és mondatpaneleket), magunkra ismerhetünk a nem túl kecsegtető beletörődő cöcögésünk közepette: „igen, ilyenek vagyunk, pont ilyenek, hát hisz’ tudtom jól”. De azért ott motoszkál a kisördög, hogy lehetnénk másmilyenek is, máshogy elmesélve – és akkor felszabadultabban nevetnénk. (Athenaeum, 2019. 219 o.)  
Szerző

Triceps: Pionírok (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.07.06. 09:25

Fotó: Fortepan / Adományozó: Pálinkás Zsolt
Szabadka, 1964 Részlet A hideghullám gyermekei (1952–2012) című önéletrajzi regényből
Anyám a szomszédba költözik, két házra tőlünk bérel szoba-konyhás lakást. Nincs benne se fürdőszoba, se folyóvíz, csak deszkaklozet a disznóól mellett. A ház Takács nénié, akinek iparos zsidó férjét „uszítás” ­miatt kivégezték a partizánok. A padláson kutakodva majd találok a gerendák közé rejtve két könyvet. Irredenta kiadványok, az egyikben tömegsírok, akasztások, megcsonkított magyarok fényképei. Borzongva lapozgatom, és történelemóra után odaviszem a tanító néninek. Ezt hol találtad? – kérdezi halkan. – Van több is? Nincs – hazudom. Ne olvass ilyeneket – mondja, és gyorsan besüllyeszti a táskájába. Sértődötten megyek haza, és a másikat mindenki elől eldugom. Máig őrzöm: Százezer szív sikolt, milyen keserű a címe, dr. Németh Kálmán írta 1943-ban Bácsjózseffalván, a bukovinai székelyek kálváriájáról. VI. Szövetségi Pionírszemle a kiserdőben, kötelező részt venni, engem is besorolnak az egyik csapatba. Futunk, ugrunk, kötelet húzunk, de a többiek leköröznek bennünket. Mégis jó az árnyas fák alatt lenni, izgalom és poros homály vibrál a levegőben. Én színleg bátor és fegyelmezett vagyok, pedig abszolút nem érdekel a győzelem. Furcsának tartom társaim igyekezetét, hogy elsők legyünk. Ismeretlen a filozófia, de már a cinikus hordólakóval értek egyet: semmi dicsőség legyűrni a nálad gyengébbet. Mikor 1988-ban egyéni bajnok leszek kumitében a belgrádi Balkán Karate találkozón, és megelőzöm klubunk két szálfamagas, szívós montenegrói tagját, panaszkodnak a mesterünknek. Ő pedig kibontja a pezsgőt, elneveti magát, és azt válaszolja nekik: Kétfajta harcos létezik. Az egyik indulatos és erővel győzni akar – ez elvörösödik. A másik higgadt és akarat nélküli – ez elsápad. Tőle kell félnetek, mert gyilkos típus, nem érdekli a túlélés. A „városerdőben” majd sokat sétálok és edzek, rászaladok egy kukacos kutyadögre – itt zajlik Kosztolányi Aranysárkányának futóversenye –, és nosztalgiával gondolok arra a felhős úttörő délelőttre, mikor megvilágosodva sütött rám a nap, a világ. Május elsején berregő repülőgépek húznak át a háztetők felett, és röpcédulákat szórnak. Kirohanunk az utcára, a levegőben kapkodunk a halványpiros cetlik után, marokszám szedjük össze őket. A felnőttek, szerencsére, otthagyják mindet a földön. Amelyik gyerek sokat gyűjt, tud cserélni, de nagyapám kettőbe szakítva kiviszi a vécébe az egészet, hiába minden könyörgés. A kapukat is ellepik a politikai parolák csíkjai, ezeket senki sem meri letépni, elmossa a nyári zivatar. BORBA ZA MIR – BORBA ZA SOCIJALIZAM (Harc a békéért – harc a szocializmusért) hirdetik rajtuk a fekete nagybetűk. Én egyet azért elcsenek, büszkén hajtogatom össze, és a szekrényem mélyére csúsztatom, aminek ajtaján belülről az imádott Brigitte Bardot kolor képe mosolyog rám. A suliban nincs ideológiai oktatás, de az osztályfőnökin tudatják velünk, hogy mi kommunisták vagyunk, és a himnuszt mindenkinek meg kell tanulnia fejből. Hej szlovéni, joszt sze zsíívi – gyakoroljuk, rosszul beszélek szerbül, de a dallama fülbemászó, még a kórusba is bekerülök, hovatovább. A kertünk hatalmas, teli gyümölcsfákkal, az utcabeli srácokkal naphosszat a meggyfán gubbasztunk. Mindenkinek van saját ága, a lombok között bujkálunk, ha észrevesz nagyanyám, mérgesen leszid bennünket. Hősiesen kuncogunk, úgysem bír utánunk mászni, és közben faljuk a meggyet, mint a szarkák. Dobáljuk is egymást, a ruhánkat befogja a vörös lé, lesz nemulass, de kit izgat, ha pofán találod a reszketőt, a bénát. Klikkerezünk a homokos úton, ezt szabad, még nem jöttek be Németből az üveggolyók, plasztikokkal lövünk, amikor poros, lazán kicsúszik az ujjaid közül. Ha vesztettél, viszik, te meg nézhetsz, és kuncsoroghatsz otthon, hogy vegyenek másikat. Váltáskor résen kell lenni, aki elsőként kiáltja az ucsót, az kezd, megelőzheti még a szemfüles preducsó, utánuk sorakoznak a mamlaszok. Nem vagyok túl ügyes, a középmezőnyben húzok, szinte mindenemet elnyerik, aztán bánatomban vásárolok a ­fiamnak maréknyi briliáns üveggolyót. Értetlenül nézi a kincset, elgurult közben negyven év, ezt sem játsszák már, beteszi őket a tengeri kagylóhéjai közé, gyöngyhalászok énekelhetnek róla áriát. Hatodikban érkezik Sziráki Karcsi, a makkhetesi vagány, neki csak egyetlen golyója van, de acélból, szigorúan céloz, és tiszta menet, széttöri a grundon bárki üvegszemét. Az iskolában, a húszperces nagyszünetben tapkázunk: ketten tesznek egymásra, színével lefelé gyufásdobozcímkét, tenyérrel rácsapnak, akinél átfordul, viheti. A sivár udvar végében egy betonplató áll, ráépítve a szélső ház tűzfalára – itt szónokol az igazgató az ünnepségeken, a mikrofonja mindig recseg. Ezen a legjobb játszani, gyors menetekben, kékre verheted a kezed, mire szól a csengő. A jugó gyufásdobozokon megjelennek a számozott színes képek: űrhajók, ragadozók, gombák, néphősök. Levágjuk őket, mindenki szortírozza a sorozatokat. Csereberélünk, de elismerést csak egy ritka, einstandolt kártya hozhat. Startolok az osztályból négy szputnyikkal, még nincs senki, fonákjára fordítom a legkopottabbat, és várom a méltó ellenfelet. Odajön az az idősebb szerb fiú, veszélyes macher, csak a legendákban létező Rade Končar-lappal, ráteszi, én azonnal ütök. Domború tenyérrel, levegősen kell, lágyan és erőset, hogy rögtön a hátára forduljon. A többiek feszülten nézik. Mindkettőt zsebrevágom. A revanš? – kiáltja. Nemam (Nincs nekem) – mondom, és elfutok.
Szerző
Frissítve: 2019.07.06. 18:28