Szántó T. Gábor: Apu mesél, 1974

Publikálás dátuma
2019.07.06. 18:18

Fotó: Shutterstock
„Apu azért meséli mindig ezeket, mert én kérem, hogy mesélje, én meg azért kérem, mert olyan félelmetes, de igazi történetek, és azt hiszem, ezek az ő kedvenc történetei is.”
Apu néha Bar Kochba, máskor Sámson történetét meséli. Ezeket szeretem, mert nem olyan gyerekes mesék. Bar Kochba zsidó hadvezér volt, aki fogságba esett, az ellenség kivágta a nyelvét, hogy ne tudja elmondani, hányan vannak, így tanította meg aztán a katonáit meg az egész népét barkochbázni, amikor hazajutott. És így, bólogatással meg mutogatással el tudta magyarázni, merre van az ellenség, hányan vannak, és a zsidók csellel le tudták győzni a rómaiakat. Borzasztó, hogy mit tettek a rómaiak ezzel a Bar Kochbával, aki viszont igazi hős. Azért tanít az apu barkochbázni, mert attól fél, hogy nekünk is kivágják a nyelvünket? De kik? Biztos azok, akik a papáikat megölték. Én mindenesetre nagyon meg kell, hogy tanuljak barkochbázni, ezért elég sokat szoktunk. Csak az a baj, hogy ha nem találom ki, mire gondolnak, apu nem árulja el, én meg ideges leszek és csapkodok. Akkor viszont anyu nagyon szigorúan rám szól, hogy ne hisztériázzak, vegyek mély levegőt, mintha teljesen bolond lennék, pedig csak dühös vagyok, hogy nem tudom kitalálni, de nekem sose szabad idegesnek lennem és csapkodnom vagy kiabálnom, mert az anyu apuban is azt szereti, hogy ő mindig halkan beszél, és nekem róla kell példát vennem. Apu tényleg sosem kiabál, és nem is káromkodik, még akkor sem, ha vezet, és valaki szabálytalankodik, pedig mások mindig kiabálnak és mutogatnak. Apu mindig udvariasan int, és előre engedi, csak aztán csóválja a fejét. De én néha nem bírok megnyugodni, például amikor nem tudom befűzni a cipőm, vagy ledől a vár, amit építek, és akkor dühöngenék, de anyu rám szól, hogy nyugalom, és hogy ne mondjak csúnyákat. Ettől még idegesebb leszek. Azt játszom, hogy Bar Kochba vagyok. Felkötök egy fakardot a derekamra, és úgy próbálok beszélni, hogy nem mozgatom a nyelvem, mintha nem is lenne. Visszahúzom a torkomba, vagy megpróbálom két ujjal kihúzni, és úgy beszélni, de nem megy. Ha nagyon húzom, mindig hányingerem támad, könnyes lesz a szemem, köhögök és fuldoklom. Sámsonnak pedig, aki a legerősebb ember volt a világon, a hajában rejtőzött az ereje, de az ellenség megtudta, levágták és megvakították. Csak azt nem szeretem, hogy egy Delila nevű nő árulta el, a szerelme, és apu ezért azt mondja, hogy csak az az igazi titok, amit egyetlen ember tud. Az ember még a szerelmének se mondhatja el a titkait? Apu azért meséli mindig ezeket, mert én kérem, hogy mesélje, én meg azért kérem, mert olyan félelmetes, de igazi történetek, és azt hiszem, ezek az ő kedvenc történetei is. Maugliról is szokott mesélni meg a pompeji katonáról. Én szeretem is meg nem is ezeket a meséket, mert olyan szomorúak, még akkor is, ha Maugli túléli az őserdőt, és barátokat talál az állatok között a családja helyett, akik megvédik őt, és megtanítják a dzsungel törvényeire. De például a pompeji katona inkább kővé válik az őrhelyén, amikor jön a láva, ahelyett, hogy elmenekülne a többiekkel. És apu ezt úgy meséli, mintha nekem is ezt kéne csinálnom, ha jön a láva vagy valami. A spártaiakról szóló történetet, akik kiteszik a gyengébb gyerekeket a Taigetosz nevű hegyre és otthagyják őket, hogy meghaljanak, könyvből olvassa. Ezt én nem tartom igazságosnak, mert máskor meg pont azt mondják, hogy a gyengéket meg kell védeni, ha az erősebbek bántják őket. Rossz, hogy régen voltak ilyen szülők is, különösen azért, mert apu, miközben olvas, mindig olyan furcsán bólogat, mint aki elítéli a módszereiket, de a szigorukkal meg azzal, hogy a fiúknak olyan harcosoknak kell lenniük, mint az apukájuknak, mert ha nem, akkor baj lesz, egyetért.
Frissítve: 2019.07.06. 18:31

Kátai Tamás: Péntek Pál

Publikálás dátuma
2019.07.06. 14:22

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás adománya
„Hatodikban történt az alábbi eset, 1987-ben. Kötélmászás volt a program.”
Péntek Pál dés volt. A valamikori Kun Béla Általános Iskolában a testnevelés­órákon együtt tornáztak az ás és bés fiúk, az ás és bés lányok, a cés és dés fiúk és a cés és dés lányok. Én cés voltam. Speciális matematika–orosz tagozat. A matekosok között voltam, de hetedikre megszüntették a csoport specializálását, mert kiderült, hogy semmivel nem vagyunk jobbak matematika terén, mint a többiek. Később gimnáziumban az is kiderült továbbá, hogy én például sokkal rosszabb vagyok. Többször kerülgetett a bukás lidérce, harmadiktól gyakorlatilag folyamatosan. A matematika tanított meg rá, hogy az élet leg­ősibb és leggonoszabb ellenségei a számok. A kérlelhetetlen, kijátszhatatlan és mosolytalan számok, melyek megállás nélkül dolgoznak, vaslapokat és éles drótokat gyártanak a lélek köré, elválasztanak és bezárnak, és igazuk van végül mindig. De a Kun Béla Általános Iskolában még ilyenekkel nem foglalkoztam. Az sem zavart különösebben, hogy tesiórán mindössze ketten voltak mögöttem a testmagasság alapján felállított tornasorban: Gáll Gábor és Péntek Pál. Bár minden évben jelentősen változtak a magassági viszonyok, mi egészen nyolcadikig stabilan a legalacsonyabbak maradtunk. Négy éven keresztül változatlanul, mint a piros trikók és a kék rövidnadrágok. Ennek ellenére semmiféle bajtársias­ság nem alakult ki közöttünk, nem is nagyon szóltunk egymáshoz: ők dések voltak, én meg cés, ez már önmagában megelőlegezett egy jól érzékelhető falat közénk. Hármunk közül én voltam a legsatnyább, ami mind a mai napig bizonyára így van. Gáll Gábor jóval sportosabb alkat volt és ennek megfelelően ügyesebb is, Péntek Pál pedig egyszerűen kövér volt. Nem a strandlabdatípus, inkább a tömzsiségnek egy éppenhogy, hajszálnyival eltúlzott változatát képviselte, ami az alacsonyságával együtt kissé komikusan hatott, de még nem nevetségesen. Kerek volt és fényes, mint egy jó pék, és annyira jókedélyű is. Az adottságai­val az a típusú tanuló lett, aki semmire sem képes testnevelésórán – futásban hamar lemaradt, tá­vol­ugrásban örült, ha eljutott a homokágyig, a bordásfalon még álmában sem tudott kapaszkodni. Jobbára meg sem várták, hogy sorra kerüljön. Hatodikban történt az alábbi eset, 1987-ben. Kötélmászás volt a program. A kisebbik tornateremben öt hosszú kötél volt a mennyezethez erősítve. Törökülésben vártuk előttük öt sorban, hogy mászhassunk. Nekem ez mindig ment, gyorsan araszoltam a magasba, testet felhúzni, lábbal megtartani a pozíciót, újat fogni, testet felhúzni. Mikor felértem, megérintettem a plafont és már jöttem is lefelé. Leültem a soromba és a vörösre dörzsölt combommal meg a tenyeremmel foglalkoztam, amikor Péntek Pál odaállt a kötélhez. Senki nem vett róla tudomást. Belekapaszkodott, és azon csimpaszkodott húsz centire a földtől. Ahogy szokott. Kapaszkodott, meg se mozdult, közben lassan fordult a kötéllel és egyre pirosabb lett az arca, ahogy összeszorította a száját. A többi kötélről már lejöttek, egyedül ő lógott hangtalanul, mint egy falióra lelassult ingája, ami hamarosan megáll. Unottan néztük. Hirtelen a jobb kezével elengedte a kötelet és megmarkolta jóval a feje fölött. Puha karjával megpróbálta feljebb húzni magát, remegett a súlyos test, piros trikós zselé, a fogaival az alsó ajkába harapott és lassan felhúzta magát. Csend volt, csak a ziháló lélegzetét lehetett hallani az egész teremben. – Gyerünk, Pali! – kiáltott valaki. És Pali újat fogott. Görcsösen kapaszkodott eddigi jussába, és most, hogy átlépte a határt, megmoccant odabenn valami. Hallotta a kiáltást, és hallotta a többi fiú biztatását is, akik megértették, mi történik most, és az ő hangjuk dobolt a fejében egyre erősebben, amikor megint feljebb húzódzkodott. Másfél méterre lengett a földtől, amikor elszabadult a pokol. A legtöbben felugrottak és úgy kiabáltak, mint a hétvégi focimeccsen. Óriási hangzavar támadt, még Margó néni is meglepetten lépett közelebb és hangosan bátorította: Gyerünk, Pali! És Pali ment. Összeszorította a szemét, homloka csillogott, és egyre magasabban volt – valami lehetetlen, megmagyarázhatatlan erő húzta egyre feljebb. Mintha mindaz a súly, ami mind ez idáig a talaj felé rántotta kiszámíthatóan és magától értetődő természetességgel minden másodpercben, most mintha megfordult volna és a remegő karjában emelte volna feljebb, az undok föld fölé. És látja mindenki most, hogy hol jár ő. Ahol még soha. Félúton volt, amikor az erős, roppanó hang elnémította a termet. A kötél leszakadt a mennyezetről. Pali kapaszkodott belé, úgy zuhant tág szemekkel, és a fenekére esett a szivaccsal bélelt szőnyegre. Az osztály egy pillanatra nem értette, mi történt. A következő másodpercben óriási röhögés robbant ki. Összegörnyedve, könnyezve nevettünk, a fiúk a bordásfalnak dőlve hisztérikusan röhögtek. Pali a földön feküdt, kezében még mindig a leszakadt kötelet fogta. Neki is csorogtak a könnyei.
Szerző

Értenek egymáshoz is – Interjú Jeli Viktóriával és Tasnádi Istvánnal

Publikálás dátuma
2019.07.06. 12:06

Fotó: Népszava/Markoszov Szergej
Nem tudnék annyi drámai és szerkesztői instrukciót beletűzni ebbe az interjúba, hogy az úgy adja vissza Jeli Viktóriával és Tasnádi Istvánnal folytatott beszélgetésünk könnyed, nyári, néha picit piszkálódós, máskor harsányan hahotázós hangulatát, ahogyan az valójában volt. Szó esett IKEA-bútorokról, egy szimbolikus jelentőségű kávégépről, az írói önvédelemről, Aranyéletről, no és persze egy kis időutazásról. Komolyan!
– Közösen írtak hangjátékokat, nem egy gyerek- és ifjúsági könyvet – az eredetileg rádiós sorozatnak indult sikerlistás Időfutár utolsó utáni-utáni, 8. részén jelenleg is együtt dolgoznak –, többedmagukkal, de mégis csak közösen jegyzik a Terápia című HBO-sorozatot, mindeközben még együtt is élnek. Kritérium volt a párválasztásnál, hogy a másik író legyen, vagy legalábbis tudjon írni? Tasnádi István: Egyáltalán nem volt szempont. Nem is ennek kapcsán találkoztunk. Jeli Viktória: Az első közös munkánk a Rozi az égen volt... T. I.: …amit amúgy nem is kiadásra szántunk. Ajándék volt a kislányunk hatodik születésnapjára. Végül olyan jól sikerült, hogy a Pagony Kiadónak is megtetszett. Az elmúlt 15 évben elég sok írói csapatot kellett összeraknom. Elemi érdekem volt, hogy olyan embereket szedjek össze, akik tényleg jól írnak, akik le tudják venni a másik stílusát, akik adott zsánerben tudják beszéltetni a karaktereket. Erre kiderült, hogy pont egy ilyennel élek együtt. Így mikor felkértek, hogy írjak napi ifjúsági sorozatot a rádiónak (ez lett az Időfutár – a szerk.), és előre láttam, hogy kellenek mellém írótársak, már kézenfekvő volt, hogy Viki lesz az egyik, Gimesi Dóra pedig a másik. – Meg tudják állni, hogy ne szóljanak, esetleg írjanak bele egymás ötleteibe, szövegeibe? J. V.: Ez attól függ, hogy a munkának melyik fázisában járunk. Ha épp egy sorozaton dolgozunk, amit együtt fejlesztünk, akkor kezdetben közös ötletelés zajlik. Utána szépen mindenki hazaviszi a ráosztottakat, és megírja az adott epizódot. – Éppen ez az! Soha nem volt abból konfliktusuk, hogy ugyanazt ugyanoda viszik haza? T. I.: Persze hogy volt. Ha adódik egy munkahelyi feszültség, az ember általában hazamegy és kipuffogja magát a párjának. Ez esetünkben elég nehéz. Komoly meló volt leválasztani egymásról a két területet. Mert beláttuk, hogy a gyereknevelés kárára megy, ha egy kitalált karakter életútjával kapcsolatban ápolgatunk sérelmeket. J. V.: De az is igaz, hogy munka közben az ember más működésmódra kapcsol. Mi rengeteg mindenen össze tudunk vitatkozni, de amikor elkezdünk dolgozni, akkor varázsütésre összehangolódnak az agyhullámaink. Az egy másállapot. És megint más, amikor kávézunk a konyhában, megint más, amikor kutyát sétáltatunk, vagy amikor a gyerekeinkkel vagyunk. – István mindenhez ért? Az alvilág működéséhez (Aranyélet), a pszichológiához (Terápia), a kamaszlélekhez, a gyászhoz (Kartonpapa című előadás Székesfehérváron) az időutazáshoz stb.? J. V.: (István felé) Te bólogatsz? T. I.: Sorra jut eszembe, mennyi mindenhez nem értek: a villanyszereléshez, a vízvezeték-szereléshez, a zárszereléshez. Tulajdonképpen egy izzót nem tudok kicserélni. J. V.: Nem, azt tényleg nem. De én kicserélem. Az IKEA-s bútorokat is én szerelem össze. István a tizedik percben adja fel, és mindig ugyanazokkal a szavakkal: „Ezt nem hiszem el, hiányzik belőle ez és ez és ez!” Mindig a tizedik perc környékén érkezik el az „inciting incident” (forgatókönyvírás, történetmesélés egyik alapeleme – a konfliktust kiváltó esemény – a szerk.). Ilyenkor kicsit odébb kell őt tenni, beültetni az árnyékba. Én pedig szépen megkeresem a hiányzó alkatrészt és összeszerelem az ágyat, a szekrényt, a polcot. T. I.: Egyébként ez nagyjából a közös munkáinknál is így van. J. V.: Igen, csak nem akartam ennél áthallásosabban fogalmazni. (Nagyon nevetnek) T. I.: Persze, mert amit elvállalok, amiben hiszek, azt rohamszerűen szeretem megcsinálni. Ez nem mindig megy így. Olyankor jön Viki, felépíti a történetet, megírja a szinopszist, a karaktertipológiát… stb. Utána már lehet rendesen dolgozni. Volt olyan is, hogy A kőmajmok háza regényből, ami a saját egyszemélyes művem, ő csinálta meg az rádióadaptációt. – Szóval, nem csak István ért mindenhez. A viccet félre téve: mennyi kutatómunka és rákészülés előzi meg magát az írást, hogy olyan tűpontos és életszerű dialógusok születhessenek meg, amelyek például az Aranyéletet vagy a Terápiát is hitelessé tették. T. I.: Az Aranyéletnél több mint fél évig egyetlen betűt sem írtunk le. Kis cetliket képzeljen el a falon, állandóan letépve, kidobva, újrapakolva. Gyűltek a karakterrajzok, szinopszisok, a „majd az fog történni, hogy”-ok. Fél év után már könyörögtünk, hadd kezdjük el végre az írást, aztán vagy jó lesz, vagy nem. A Terápiánál komoly pszichológiai felkészítést kaptunk. Az első évadnál a pszichológus konzulens segítségével terápiás helyzeteket modelláltunk. Bele kellett mennünk szituációkba, felváltva ültünk a terapeuta és a kliens helyébe. A pszichológus mindig az aktuális „terapeuta” mögött állt, és odasúgta neki, mit kellene tennie, mondania, ha rossz fele vitte a „terápiát”. Mikor már biztonsággal ráálltunk az egyik szerepre, akkor aztán cseréltünk, és a kliens helyén ülve be kellett dobnunk azt a problémát, amit épp írunk. Baromi veszélyes volt, berántott minket rendesen… J. V.: …egy nem teljesen felügyelt terápiás térbe. Ez mindenkit szétcsaphat. Egy pszichológus-kliens szituáció automatikusan olyan tudatállapotokat generál, ahol megjelennek a személyes érintettségek. – Volt ilyen konkrét élményük? T. I.: Mondok egy ártatlan példát arról, mennyire nem vettem észre, milyen szinten bevonódtam. Amikor az első évad készült, én magam is jártam terápiába. Bizonyos idő után kirúgtak az egyéniből és el kellett mennem csoportba, ami már önmagában is borzalmasan hangzott. Volt ott két kávégép, de a jobbik nem működött. Nagyon kényes vagyok a kávéra, és miután hónapokon át ittuk azt a rossz löttyöt, berágtam, a hónom alá kaptam a kávégépet, elvittem szervizbe, megcsináltattam, visszavittem, és lefőztem végre egy jó kávét mindenkinek. Többen lesápadtak, és mondták, hogy figyelj, te pontosan ugyanazt csináltad, amit Nagy Ervin a sorozatban. Én egyáltalán nem kötöttem össze. Épp attól veszélyeztetett az ember, hogy a hatás nem tudati szinten történik, hanem valahol hátul kezd el dolgozni. És ennél sokkal durvább dolgok is történtek. Így amikor a harmadik évadnál elhangzott a kérdés, hogy na, akkor a rákos tematikát ki fogja írni, megfagyott a levegő. Viktória kőkeményen elvállalta. Én lapítottam… J. V.: Mikor aztán a megírás fázisába került ez a szál, váratlanul kórházba került az anyukám. Én pedig írtam azokat a jeleneteket, amelyek egy haldokló édesanya mellett ülő lány visszamenőleges gyászáról szólnak. Az én anyukám, szerencsére rendbejött, mégis volt pár hét, ami úgy telt, hogy egymásra montírozódott az én személyes történetem és a karakteré. Kísérteties volt és nagyon fájdalmas. – Tényleg kevesen gondolnák, hogy az író és a karakterei ennyire összeérnek. A POSzT-on a Katona József Színházban játszott Rozsdatemető 2.0 elnyerte a legjobb díszlet, a Pék Máriát, illetve Sós Krisztát alakító Szirtes Ági pedig a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Ha úgy vesszük, ez is egyfajta írói siker. Fejes Endrévé is át kellett lényegülni, hogy továbbírja a sztorit? T. I.: Bizonyos értelemben igen, mert az első felvonás a regény adaptációja volt. A másodikban írtam meg a folytatást, szorosan kapcsolódva az elsőhöz. Direkt Fejes stílusában folytattam, amit érdekes módon a kritika egyáltalán nem vett észre, mert annyira az utolsó 20-30 perc aktuálpolitikai vonatkozásai ragadtak meg. Imitt-amott a cselekményvezetésbe is bele kellett nyúlnom, sok helyen túl epikus volt a Fejes-szöveg. Az például nincs benne a regényben, hogy Stádinger kőfaragó felnyomja a bujkáló Hábetlert. Igyekeztem úgy csavarni a történeten, hogy a vétségek hálózata már ott elkezdődjön, és kitartson a mai napig. Ez az áldozat-elkövető-kollaboráns dolog ebben az országban az utóbbi száz évben alapkérdés. – Úgy érzem, ma már sokkal kevésbé politizál vagy aktualizál, mint például anno a Krétakörben… T. I.: Ma már minden csoda csak három napig tart. A közélet feldobja, megcsócsálja és elengedi az aktuális botrányt. A színházi szövegnek ennél maradandóbbnak kell lennie. Egyszerűen nem érdemes hozzányúlni a konkrétumhoz, mert porlad. Mire elérkezik a bemutató, már száz hasonló botránnyal van tele a néző feje és nem tud létrejönni a kötés. J. V.: Mintázatokat azért lehet használni. T. I.: Igen, a mechanizmust érdemes megmutatni. A Feketeországban még érdekes volt konkrétan megnevezni az esetet, a helyszínt – ma már ez csak a publicisztikában él meg. +1 kérdés – Hová visz időben az Időfutár 8. kötete és hová utaznának önök szívesen, ha az időutazás realitás volna? T. I.: Engem a húszas-harmincas évek izgatnak, nagyon messzebb nem merészkednék. Akkor már volt tetanusz. Most az Időfutárhoz olvasunk az Erzsébet-kori Angliáról, a történet egy része ott játszódik. Azt a fertőt! Ha pestis van, bezárják a színházakat meg a kocsmákat, ha lement a pestis és már csak napi kétszázan halnak meg, újra kinyitják őket. Begyűjtötték a betegeket, a hullákat, kicsi fertőtlenítés, aztán mehet tovább az élet. J. V.: Az időutazással ez a baj, hogy mindig van egy nagy „ha” vagy egy „de”. „Szívesen utaznék ide meg oda, de csak akkor, ha...” Persze, van sok történelmi kor, amit közelebbről megnéznék vagy néhány történelmi-irodalmi pletyka, aminek szívesen utánajárnék… De amikor ezen gondolkodom, végül mindig oda jutok, hogy leginkább a saját gyerekkoromba szeretnék visszamenni. A nyolcvanas évek elejére, közepére. Jó volna még egyszer úgy végigsétálni a zuglói utcákon, hogy nincs ott az a rengeteg autó. Picit újra érezni a régi szagokat, megcsodálni a rég eltűnt kulisszákat és a lakótelep tipikus figuráit a kispolskik meg a Trabantok között.
Szerző
Frissítve: 2019.07.06. 16:08