Apu néha Bar Kochba, máskor Sámson történetét meséli. Ezeket szeretem, mert nem olyan gyerekes mesék. Bar Kochba zsidó hadvezér volt, aki fogságba esett, az ellenség kivágta a nyelvét, hogy ne tudja elmondani, hányan vannak, így tanította meg aztán a katonáit meg az egész népét barkochbázni, amikor hazajutott. És így, bólogatással meg mutogatással el tudta magyarázni, merre van az ellenség, hányan vannak, és a zsidók csellel le tudták győzni a rómaiakat.
Borzasztó, hogy mit tettek a rómaiak ezzel a Bar Kochbával, aki viszont igazi hős.
Azért tanít az apu barkochbázni, mert attól fél, hogy nekünk is kivágják a nyelvünket? De kik? Biztos azok, akik a papáikat megölték.
Én mindenesetre nagyon meg kell, hogy tanuljak barkochbázni, ezért elég sokat szoktunk. Csak az a baj, hogy ha nem találom ki, mire gondolnak, apu nem árulja el, én meg ideges leszek és csapkodok. Akkor viszont anyu nagyon szigorúan rám szól, hogy ne hisztériázzak, vegyek mély levegőt, mintha teljesen bolond lennék, pedig csak dühös vagyok, hogy nem tudom kitalálni, de nekem sose szabad idegesnek lennem és csapkodnom vagy kiabálnom, mert az anyu apuban is azt szereti, hogy ő mindig halkan beszél, és nekem róla kell példát vennem.
Apu tényleg sosem kiabál, és nem is káromkodik, még akkor sem, ha vezet, és valaki szabálytalankodik, pedig mások mindig kiabálnak és mutogatnak. Apu mindig udvariasan int, és előre engedi, csak aztán csóválja a fejét. De én néha nem bírok megnyugodni, például amikor nem tudom befűzni a cipőm, vagy ledől a vár, amit építek, és akkor dühöngenék, de anyu rám szól, hogy nyugalom, és hogy ne mondjak csúnyákat.
Ettől még idegesebb leszek.
Azt játszom, hogy Bar Kochba vagyok. Felkötök egy fakardot a derekamra, és úgy próbálok beszélni, hogy nem mozgatom a nyelvem, mintha nem is lenne. Visszahúzom a torkomba, vagy megpróbálom két ujjal kihúzni, és úgy beszélni, de nem megy. Ha nagyon húzom, mindig hányingerem támad, könnyes lesz a szemem, köhögök és fuldoklom.
Sámsonnak pedig, aki a legerősebb ember volt a világon, a hajában rejtőzött az ereje, de az ellenség megtudta, levágták és megvakították. Csak azt nem szeretem, hogy egy Delila nevű nő árulta el, a szerelme, és apu ezért azt mondja, hogy csak az az igazi titok, amit egyetlen ember tud.
Az ember még a szerelmének se mondhatja el a titkait?
Apu azért meséli mindig ezeket, mert én kérem, hogy mesélje, én meg azért kérem, mert olyan félelmetes, de igazi történetek, és azt hiszem, ezek az ő kedvenc történetei is.
Maugliról is szokott mesélni meg a pompeji katonáról. Én szeretem is meg nem is ezeket a meséket, mert olyan szomorúak, még akkor is, ha Maugli túléli az őserdőt, és barátokat talál az állatok között a családja helyett, akik megvédik őt, és megtanítják a dzsungel törvényeire. De például a pompeji katona inkább kővé válik az őrhelyén, amikor jön a láva, ahelyett, hogy elmenekülne a többiekkel. És apu ezt úgy meséli, mintha nekem is ezt kéne csinálnom, ha jön a láva vagy valami.
A spártaiakról szóló történetet, akik kiteszik a gyengébb gyerekeket a Taigetosz nevű hegyre és otthagyják őket, hogy meghaljanak, könyvből olvassa. Ezt én nem tartom igazságosnak, mert máskor meg pont azt mondják, hogy a gyengéket meg kell védeni, ha az erősebbek bántják őket.
Rossz, hogy régen voltak ilyen szülők is, különösen azért, mert apu, miközben olvas, mindig olyan furcsán bólogat, mint aki elítéli a módszereiket, de a szigorukkal meg azzal, hogy a fiúknak olyan harcosoknak kell lenniük, mint az apukájuknak, mert ha nem, akkor baj lesz, egyetért.
