Bóta Gábor: A bűn mítosza

Publikálás dátuma
2019.07.06. 16:11
Clyde és Bonnie (Jenővári Miklós, Józsa Bettina)
Fotó: MARGITSZIGETI SZABADTÉRI SZÍNPAD
Nehéz megmondani, hogy Bonnie Parker és Clyde Barrow, akik szegény sorból érkeztek, tehát kitörési kísérletnek is felfogható a törvényen kívüli tevékenységük, lesüllyedtek, vagy felemelkedtek azáltal, hogy bűnözőkké váltak.
Azért az morbid, hogy a két sztárrá vált bűnözőtől, fegyveres rablás közben, autogramot kérnek a Bonnie & Clyde című musicalben, amit a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láthattunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés osztályának hallgatóival, Harangi Mária rendezésében. Nehéz megmondani, hogy Bonnie Parker és Clyde Barrow, akik szegény sorból érkeztek, tehát kitörési kísérletnek is felfogható a törvényen kívüli tevékenységük, lesüllyedtek, vagy felemelkedtek azáltal, hogy bűnözőkké váltak. Az tény, hogy senkinek számító névtelenekből, közismertek, bizonyos mértékig körülrajongottak, celebek lettek, kitűntek mások közül, nimbuszuk lett. Nimbusza azoknak, akik gyilkolnak is? Ha éppen rajtuk ütnek, rendőröket puffantanak le. Hát bizony ez így volt, és lám, a nimbusz, a hírnév máig tart, pedig amikor az úgynevezett Barrow banda garázdálkodott, az a gazdasági világválság idején, az 1930-as években történt. Az előadás jól érzékelteti, hogy ha baj van, nagy a nincstelenség, akkor különösen szükség van hősökre. Kimondottan előny, ha alulról, az elnyomottak közül érkeznek, így mindenki beléjük láthatja saját boldogulásának esélyeit is. Frank Wildhorn, Ivan Menchell és Don Black musicaljében valódi indulat, düh, elkeseredés van. Amikor a Kaposvári Egyetem és a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium hallgatóiból álló tömeg bejön, és dalra fakad, szikrázó szemekkel, elsötétedő tekintettel, lábbal dobbantva közelít felénk, az közel áll egy forradalmi kórus tetterejéhez, falakat szétvetni akaró energiájához. Harangi többször bebizonyította, ha nem is pokolra menően, nem 8 napon túli sérüléseket okozóan, de az átlagosnál sokkal inkább képes musicalek segítségével komoly társadalmi kérdésekről beszélni. Például A mi utcánkban a Centrál Színházban, szarkasztikus humorral, jókora lendülettel, lefegyverző játékossággal esett szó kiközösítésről, másságról, öngyilkos hangulatú elkenődöttségről. A Madách Színházban bemutatott Csoportterápia pedig arról regél, hogy a gödör legmélyéről is ki lehet kecmeregni valahogyan, és, ha meghallgatjuk egymást, azok is segíthetnek, akik szintén bajban vannak. A Bonnie & Clyde azokról beszél, akik nemigen látnak törvényes kiutat a mindennapok szürkeségéből, megaláztatásaiból, nincstelenségéből. Többre vágynak, módosabb életre, saját házra, szép ruhákra, jó ételekre, és csaknem nulla az esélyük erre. Ha például belegondolunk abba, hogy az átlagfizetésből mennyire kilátástalanul temérdek év alatt lehet venni egy semmi különös, kétszobás lakást nálunk, akkor érezhetjük, hányan, de hányan vannak, valószínűleg mind növekvőbb számban ilyenek. Olyanok, akiknek a földszintes vágyalmaik is fényévnyire járnak a valóságtól. Ezért válhatott a „mi” Viszkisünk is nimbusszal övezetté, lehetett a történetéből film, könyv, mert a szerencsétlen erdélyi srác, akivel kicseszett az élet, aki kalandos úton jutott el Magyarországra, akivel többen rútul bántak, akit simán el is tiporhattak volna, lám-lám, kibabrált a sokak által utált bankokkal, furfangosan, több alkalommal lóvá tette a nem feltétlen közszeretetnek örvendő rendőrséget. Így aztán csaknem Robin Hoodként, Rózsa Sándorként néztek rá. Ő legalább nem gyilkolt, de a Barrow banda ezt is megtette, nem egyszer, nem kétszer. „Ő vagy én”, mondja Clyde Bonnie-nek a darabban, miután egy zsaru fegyvert fogott rá, és lepuffantotta, majd bevallja a szerelmének, hogy gyilkolt. Jenővári Miklós eljátssza, hogy nem is akart ölni, ezt a helyzet adta, aztán ott áll a lány előtt, kissé megszeppenve, mint a szidást, letolást már előre váró gyerek, és lesz is benne része bőven. A Bonnie-t adó Józsa Bettina kifakad, kiabál, rázkódik az egész teste kétségbeesésében, ki akar szállni az egészből, ott akarja hagyni a férfit. De ölelkezés lesz a vége. Furcsa, ha azt mondom, hogy szép ez a jelenet, de tulajdonképpen az. Kicsit olyan, mint amikor Rómeó megöli Júlia testvérét, ami megbocsáthatatlan, iszonyú, de a két szerelmes mégis összeölelkezik, egymásban próbál vigaszt keresni, mert a szerelem mindent felülír. A műfaj szabályainak megfelelően kiélezett szituációkban gyakran dalra fakadnak a szereplők, akik meglepően jól énekelnek, de hát végül is, zenés színész osztályról van szó. Grünwald László igencsak intenzíven, már-már táncmozdulatokkal, hatalmas beleérzéssel vezényli a remek, körülbelül tíz tagú zenekart, melynek tagjai, csakúgy, mint a karmester, olyan korabeli stílusú kalapokat viselnek, amelyek az egykori gengsztereknek is jól állhattak volna. Kiváló a zenei hangzás, bár azért ilyen óriási színpadhoz több muzsikust is el tudtam volna képzelni. És nagyobb díszletet. Tudható azonban, hogy ez a produkció eredetileg a Városmajorba készült, s a nagy sikerre való tekintettel került át a Margitszigetre. Nem ritkán fordul elő, hogy a nem ide készült díszletek itt kevésnek hatnak. Most az a megoldás született, hogy középre tették Nagy Viktória amúgy praktikusan működő, minden helyszínnek megfelelő díszletét, ami közel se töltötte be a színpadot. Két oldalt látszódtak a gondosan megvilágított fák. Ez sokkal jobb megoldás annál, mint amikor fekete függönnyel eltakarják a háttérnek azt a részét, amit már nem fed le a díszlet. A pompázatos „élő” díszletet amúgy is sokkal inkább ki lehetne használni. Harangi csúcsra járatja a színészeket. Kurucz Dániel Buck, Clyde bátyja, akit magával ránt a bandába. Széles Flóra a felesége, akinek a porcikája sem kívánja ezt a vándor rabló életmódot, de ebben az esetben is mindent felülír a szerelem. Ted, a Bonnie iránti szerelmében hoppon maradt rendőr, akinek bosszúból is döntő szerepe van a leszámolásban, Hajdu Péter. Borsi-Balogh Máté lelkészként, erőteljes személyiségével igyekszik óvni a bűntől, de ebben az esetben a tragédia, a főhősök pusztulása eleve elrendeltetett. Nem látjuk, ahogy szitává lövik őket. Befejezésül a szerelmes pár megrázó dalt énekel arról, hogy tudják, nem kerülheti el őket a végzet, együtt fognak meghalni. Bűnösök voltak, mégis mítosz lett belőlük. Hiszen olyan világban éltek, és élnének ma is, amiről nem véletlenül hangzik el Brecht Koldusoperájában, hogy „mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?”
Szerző

Vasas, Kabos: wunderbar!

Publikálás dátuma
2019.07.06. 14:49

A kontraktus amúgy sem lett volna hosszú életű, a szezon első fordulóját ugyanis szeptember 7-én, míg a Béke utcai sporttelep hivatalos avatómérkőzését november 16-án tartották.
Mielőtt megkezdődött az első osztályú labdarúgó-bajnokság 1930/31-es évada, a Ferencváros barátsági szerződést kínált a Vasasnak; az ajánlathoz tartozott az is, hogy a piros-kék együttes az Üllői úton játssza bajnoki mérkőzéseit. A Vasas vezetősége hajlott az egyezségre, de kikötötte: amint a munkásklub pályája elkészül, a megállapodás automatikusan érvényét veszti. A feltételt az FTC nem fogadta el, így a kontraktus „ugrott”; igaz, amúgy sem lett volna hosszú életű, a szezon első fordulóját ugyanis szeptember 7-én, míg a Béke utcai sporttelep hivatalos avatómérkőzését november 16-án tartották.
Az otthonteremtők semmit sem bíztak a véletlenre. Előzőleg már három bajnoki találkozóval tesztelték az új létesítményt, majd a vasárnapi megnyitót megelőző szombaton a Vasas és a FTC második csapata „próbált” a pályán. A korabeli tudósításokban azt is olvasni lehetett: „A tartalék mérkőzés alatt is serényen folyt a munka, hogy a vasárnapi nagy teherpróba elé a lehető teljes felvértezettségben álljon az új sporttelep. A pálya talaját homokkal borították, mert az eredeti talaj erősen csúszott. De a pálya egy részének még nem jutott homok, s itt bizony nagyon csúszkáltak a játékosok. A pályát egyébként szorgalmasan hengerelték, de – mint az új pályánál természetes is – a simaság sem kifogástalan még, s ez mindkét együttest zavarta.”
A Ferencváros-kettő kevésbé szenvedett: a Hádát, Takács I-et, Bukovit – akkor még: Bukovait – felvonultató zöld-fehér „fakó” 6:2-re nyert a Vasas ellen, amelyben felbukkant a piros-kékek korábbi labdarúgója, a New Yorkból hazalátogató, később világhírű edzővé avanzsáló Guttmann Béla, továbbá Strobl-Sós Károly, a hatvanas évek végének magyar szövetségi kapitánya és Jellinek Tivadar, a Tédinek (Teddynek) becézett ideál, aki az ollózás első hazai nagymesterei közé tartozott.
Ha ezek a fiúk csak a „kettőben” futballoztak, akkor kik lehettek az „egyben”? – tűnődhet az olvasó. Ami az FTC-t illeti, könnyebb a helyzet, mert a franzstadtiaknál egyenesen világszámok szerepeltek, a sérült Kohutot például Lázár „tanár úr” pótolta a bal szélen. Egyébként meg a nevezetes T betűs csatárok játszottak: Táncos, Turay, Toldi, valamint a Vasastól igazolt gólkirály, Takács II. A vendéglátóknál jóval szerényebb volt a hírességek készlete. Igaz, Brunecker Ottóról már 1923-ban azt írták a Vasas–III. Kerület találkozóról (1:0) közzétett beszámolóban, miután gólpasszt adott a „kis Takinak” hívott nagy Takács II-nek: „Az ifjúsági játékos talentumos labdarúgónak bizonyult az »öregek« között is.” A többiek közül a kapus Bereczky Gábor Pesterzsébet városában volt alkalmazásban mint sofőr; Rottler-Rózsa József akkor már tizenegy éve dolgozott üzletvezetőként a Fogyasztási Szövetkezet fiókjainak egyikében, és arról beszélt, hogy „bizony reggeltől estig nincs megállásom”; Egri Gábor szabóként kereste a kenyerét, de hiába varrt rengeteget, a pályán egyáltalán nem szerette a ruhát; Stanzl Károly pedig így kommentálta 1931-es lábtörését: „Privát szerencsém, hogy nincs állásom. Mert ha volna, most elveszíteném.”
Jeckl István hasonlóképpen nyilatkozott a Béke utcai nyitány, pontosabban az után, hogy már a 8. percben megsérült: „Amióta futballozom, soha nem pihentem egy vasárnapot se. Talán majd most...” A jobbszélső már 0:1-nél rándult le, mert Toldi Géza mindjárt a 6. percben vezetést szerzett a Ferencvárosnak, amely a találkozó elején még nagyobb favorittá vált, mint a mérkőzés előtt, mert cserélni akkoriban nem lehetett, Jeckl pedig – a sportsajtó stílusában – csak statisztált a pályán.
Ám az, ami ez után következett, nagyobb szám volt még a Vígszínházban futó vígjátéknál, a Csodabárnál is, amelyben a főszerepet a Wundert alakító Kabos Gyula játszotta. (Naná: wunderbar!) Alig fél óra múltán a gyakorlatilag létszámhátrányban futballozó Vasas 3:1-re fordított, és a ferencvárosiak a szünetben nem győzték szidni a játékvezetőt, hogy a harmadik gól lesállásból esett, s hogy Bíró bíró nem hajlandó a Vasas-hendszeket a tizenhatoson belül észrevenni. A rendezők mintha megsejtettek volna valamit, a korlátokra felszegezték a táblát, hogy „a játékvezetőt sértegetni nem szabad!” A felirat elkészült, sok más nem. „Az ajtókon csak elvétve akad kilincs, a falakról a mész lemász” – jelentette a Nemzeti Sport. Igaz, másutt napvilágot látott az is: „Tribün azért van. Tíz hosszú padsor, szépen emelve úgy, hogy minden helyről pompásan lehet látni. Legalább 1500 az ülőhelyek száma. Tető, fedett lelátó egyelőre a jövő zenéje – majd, ha lesz a vasasoknak pénzük.” S a kezdeti állapotokat rögzítette ez a megállapítás is: „Olyan szélorkán dühöngött az alacsony kerítéssel ellátott sporttelepen, hogy nagy keletje lett volna a forralt bornak. De a pálya berendezése még annyira hiányos, hogy még forralt bort sem mérnek ki.”
A szélorkánt hangorkán váltotta fel: a Vasas szurkolói mámorosan ünnepelték kedvenceiket, miután az első félidőben megszerzett kétgólos előnyt a második szakaszban nemhogy megtartani, de növelni is sikerült! Az 5:2-es végeredmény a tíz egészséges játékossal győztes piros-kékek szempontjából mesébe illett, és Kiss Gábor, akit az örömtől részeg drukkerek a vállukon hordoztak körbe, felszabadultan viccelt: „Hű, mi lett volna akkor, ha mind az öt csatár sántán játszik!” Az utolsó két percre egyébként az FTC létszáma is megcsappant, mert a hajrában Korányi összefejelt Egrivel, és csak húsz percnyi élesztgetés után tért magához. Másnap megkérdezték tőle: – Emlékszik a balesetet megelőző helyzetre? Kapásból felelte: „Semmire sem emlékszem.”
A vasasok viszont minden momentumot felelevenítettek a Budapest kávéház különtermében. A vidám társaság este érkezett törzshelyére, és a hajnali órákig együtt maradt. Mire szétszéledt, tagjai már megvehették a reggeli lapokat a rikkancsoktól. A Budapesti Hírlapban büszkén olvasták: „A lelkesedésnek minden akadályt leküzdő ereje aratott diadalt a Béke utcai új pályán, ahol a Ferencvárost katasztrofálisan súlyos vereség érte a Vasas csapatával szemben. Bukovai kidőltével a ferencvárosi csapat elveszítette egykor oly magasan álló stílusát, és játékának fénye egészen elhomályosodott. Takács II és Tänzer (Táncos) letörése járult még hozzá fokozott mértékben a csapat szomorú hanyatlásához. A még kultúrátlan talajon a ferencvárosiak nehezen mozogtak, a vasasok viszont vígan élvezték a saját pálya előnyeit.” A Sporthírlap sem fukarkodott az elismeréssel: „A vasasok főnixszerű újjáéledése a mai sportéletnek szinte a csodával határos eseménye. A lejtőn megállani, visszaverekedni magát az első sorba, ott önerejéből mindjárt újat és maradandót teremteni: mindez olyan bravúros cselekedet a mostani időkben, hogy csak a legnagyobb elismeréssel lehet róla szólani. Hatalmas rejtett energia szabadult ki a magyar sporttársadalomnak abból a kis csoportjából, amely a Vasas nevet viseli, s ez a szabaddá vált energia alkotó munkaerővé transzformálva követel teret az érvényesülésre.”
Akár lemászott a mész, akár nem, a pályaavatáson a házigazdák szempontjából teljes volt a Béke.

VASAS–FTC 5:2 (3:1)

Bajnoki mérkőzés, 1930. november 16., Béke utca, 3000 néző. Jv.: Bíró.
Vasas: Bereczky – Szemere, Rózsa – Remmer, Burger, Kiss – Jeckl, Brunecker, Dán, Egri, Stanzl. Ferencváros: Angyal – Korányi, Papp – Laky, Tőrös, Berkessy – Táncos, Takács II, Turay, Toldi, Lázár.
Gól: Toldi (6. perc), Brunecker (8. és 31.), Stanzl (27. és 73.), Takács II (62., 11-esből), Egri (68.).

Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Haza a szavakban

Publikálás dátuma
2019.06.30. 18:00
Illusztráció
Fotó: Népszava
„Lehet, hogy nekem a haza a folytonos köztes állapot, a senkiföldje. Néma átmenet a valahonnan és a valahová között, azon ismeretlenné gyúrt városok utcái, ahol a novelláim és regényeim hősei – már ha hősöknek lehet őket nevezni – lézengenek.”
Pár napig otthon voltam. Raymond Queneau módjára több verzióban is leírhatnám ezt a mondatot. Jobboldali érzelműeknek mondhatnám úgy, hogy Tündérországba tértem haza, őseim földjére, mérsékeltebbeknek: Erdélyben látogattam meg a családomat, baloldaliaknak Romániába tettem egy rövid utazást, a tényeket szikáran, érzelmek nélkül kedvelőknek pedig csak így: átmentem pár napra a szomszédba. Az otthon és haza nem csak mostanság ilyen képlékeny fogalom számomra. Félig Szatmárnémetiből, félig Kolozsvárról származom. Előbbibe megyek haza, de a honvágy utóbbiba hív, miközben a Moldvában található Radócban születtem, a hegyeken túl, ahová azóta se tettem be a lábam. Puszta adat a személyimen. Erről a katyvaszról írtam már egy regényt, így most nem részletezem. Majdhogynem átlagos magyar értelmiségi kálvária Ceausescu Romániájában, mely elvárta rommagyar állampolgáraitól, hogy kétely nélkül és fennhangon szeresse idegenné tett hazáját. Ám minél harsányabban szavaltatták velem a hazafias román verseket, minél hangosabban kellett kimondanom, hogy patrie, annál jobban zsugorodott a haza, előbb a Fekete-tenger tűnt el, aztán Bukarest, az egész Bărăgan, a Bánság és Olténia, aztán leszakadt maga Erdély is, köddé vált Szatmár megye is, és a város nagyobb része, hogy végül csak pár ismerős utca, az udvar, és az a cipőnyi hely maradjon, amelyen állok. Úgy tűnt, csak ezért tudok hős pionírként (az úttörő román megfelelője) felelősséget vállalni, csak ezt tudom védelmezni. És aztán egész életemben ezt a cipőnyi helyet vittem magammal, ezzel gazdálkodtam, ebből próbáltam kihozni a legtöbbet (lásd még: Ahol én fekszem, az az ágyad). Kelet-Európa egész XX. századi története arról szólt, hogy az a legjobb, ha az ember nem is nagyon számol többel, nem nézi a térképet, nem ragaszkodik semmihez, főként nem a hangzatos szavakhoz. A tévében persze egy másik haza lehetősége is felködlött, a Mézga család és Kudlik Júlia hazája, ahol mindenki magyarul beszél és tele van a bolt kólával. De ez a haza is csak addig tartott, amíg ki nem kapcsoltuk a tévét (hétfőn nem is volt adás!), amíg az időnként bolhás másik haza el nem sötétült. Aztán amikor már eljutottam Budapestre (hamarabb mint a sokkal idegenebbnek tűnő Bukarestbe), szinte mámorosan fedeztem fel, hogy nem kell előre elgyakorolnom a legfontosabb mondatokat a hivatali ügyintézésnél és minden egyes szót értek a moziban. Más kérdés, hogy ideköltözésem után, amikor már ez lett a normális, hirtelen hiányozni kezdtek a kedvenc színészeim eredeti hangjai, De Niróé és Al Pacinóé, és az angol nyelvtudásom is észrevétlenül sorvadni kezdett. Úgy látszik, nincs haza veszteség és hiány nélkül. Aztán már elmúltam harminc, amikor a hivatali útvesztőket végigjárva, magyarságomat szépen dokumentálva (szépen megírt könyvek nem számítottak, csak a pecsétes papír) visszafogadott az elvesztett, de leginkább csak versekben létező haza. Bár az inkább egy fanyar egypercesbe tartozott, amikor az ünnepélyes szertartáson nyekeregve szólalt meg az önkormányzat dísztermében a himnusz, mintha a szalagot kapná be a gép, de lehet, hogy csak a bájtok zavarodtak össze, vagy hatódtak meg. Helyettem is. Aztán, mintha a haza is be szeretne inteni, két hétre rá eltűnt a pénztárcám és benne a frissen szerzett okmányok, melyek oly megbízhatón tanúsították, immár tényleg az vagyok, aki lenni szerettem volna. A hivatalokban ezek után még gyanakvóbban néztek rám: mégis milyen felelős állampolgár az, aki ilyen gyorsan elhagyja egy évnyi adminisztráció és vizsgálódás után frissen megszerzett vadiúj identitását? Most pedig? Hát nem is tudom. Már nem vagyok szatmári, de még nem vagyok pesti. Már nem ismeretlen, de még messze nem bennszülött. Migránsnak kevés, gyüttmentnek sok. Távolodóban az erdélyiségtől és közeledve a tápossághoz. (Az megérne egy mélylélektani vizsgálódást, hogy az anyaországhoz ezer szállal kötődő, annak támogatását magától értetődőnek tekintő székelyek miért hívják mégis lenézően és megvetően táposoknak a magyar-magyarokat, akikhez amúgy olyannyira tartozni szeretnének formálisan és informálisan. Mi ez az árulkodó kettősség, mi ez a tapadós elkülönülés? Önmagunk szelíd arcul köpése?) Lehet, hogy nekem a haza a folytonos köztes állapot, a senkiföldje. Néma átmenet a valahonnan és a valahová között, azon ismeretlenné gyúrt városok utcái, ahol a novelláim és regényeim hősei – már ha hősöknek lehet őket nevezni – lézengenek. Épp annyi otthonossággal, amennyit megengedek nekik. Vagy megengedek magamnak a gyűlölete és rövidlátósága miatt tőlem megint egyre távolodó országomban. Úzvölgye és migráncsok – temetetlen halottak mindenütt. Tán csak az acsarkodás eleven és igazán maradandó errefelé. Lehet, hogy akkor a haza az örök és hiábavaló reménykedés, hogy lehet másként is. Egyszer majd lesznek államférfiak is, nem csak politikusok. A gyűlöletkeltést pedig bűnnek fogják hívni és nem stratégiának, szavazatszerzésnek. De ez messze vezet és a távoli jövőbe vész. Nekem pedig ma kell hazamennem. Otthonról. És ha lehet, nem elvéteni a lépést, és pláne nem elvéteni a légiesedő, mégis földhözragadt határokat.