A vesebajos vombat és a korán ébredő gorilla - Egy magyar állatorvos kalandjai

Állatorvos az, aki alighanem a legtöbb állathoz nem ért. Jó állatorvos pedig az, aki ezt egyrészt büszkén vállalja, másrészt van 300-400 név a telefonjában, akiket felhívhat, ha specialistára van szüksége. Molnár Viktorra igaz mindkettő. A hannoveri állatkert vezető állatorvosa emellett – hogy megfordítsuk dolgot – a világ számos szakértőjének a telefonjában benne van. Berber oroszlán kisagyi sérvéről például kevesen készítettek MRI-képet, de az elefánt fogváltása vagy a szumátrai orangután altatása sem hozza zavarba.

Állatorvosnak lenni az állatkertben – ez az egzotikus és romantikus kép számos gyermek elképzelései között szerepel. Így volt ezzel Molnár Viktor is, akiben a világjáró kamionosság küzdött egy ideig, amikor a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre kellett válaszolnia. De hamar felülkerekedett az állatok gyógyítása: amióta az eszét tudja, nem akart mással foglalkozni.

Miután elsőre nem vették föl a budapesti egyetemre, a kaposvári állattenyésztési karon talált otthonra, ahol agrármérnöknek tanult. A dél-dunántúli kisváros képzése egyszersmind előrevetítette a jövőt, hiszen az ottani képalkotó diagnosztikai létesítmény azon kevesek egyike volt, ha nem az egyetlen, ahol a humán gyógyászatban használt CT-berendezésekkel állatokat is vizsgáltak, és vizsgálnak ma is. Belelátni a négylábúak, kétlábúak vagy lábatlanok, hüllők belsejébe: nos, ez a lehetőség már akkor is lenyűgözte a fiatalembert.

Molnár Viktor később, az állatorvosi képzés elvégzése után bent maradt az egyetemen, oktatott, klinikai munkát végzett. Néhány év után megkeresték a fővárosi állatkertből, érdekelné-e a kihívás, hogy a világ legizgalmasabb populációját kutassa-gyógyítsa. Saját bevallása szerint alapos megfontolás után, tíz másodperccel később mondott igent. Így az egyetem belgyógyászati tanszékének egzotikusállat-osztálya mellett lett egy másodállása, ami kilenc éven keresztül határozta meg az életét.

„Ha valaki azt állítja, ért minden állathoz, onnan azonnal menekülni kell” – fogalmazza meg a szakmája korlátaira vonatkozó kérdést. A számos faj beható ismerete ugyanis szinte lehetetlen, mindenki szakosodik valamire. Az ügyeleti rendszer miatt ugyan képben kell lenni a komodói varánusztól a kilencöves tatuig, de ha tervezhető beavatkozásról vagy vizsgálatról van szó, akkor igyekeznek szakosodott kollégákkal dolgozni, és bizonyos esetekben akár „emberorvost” is hívnak. Altatáshoz például, de az elefántfogászatnak is egy világhírű fogorvos a specialistája: akkora fúrógépekkel jár, amivel óriási lyukat lehetne ütni minden idők legnagyobb tiplijéhez.

Ha a marabu mesélni tudna

Molnár Viktor is szakosodott, a madarak diagnosztikájából szakdolgozott húsz évvel ezelőtt, doktori disszertációjában a denevérek diagnosztikai és terápiás lehetőségeiről értekezett. Két évtizedes állatkerti állatorvosi munkája során azonban számos fajról szerzett igen ritka tudást. Miután jelenlegi munkahelyén, a hannoveri állatkertben található az egyik legszínesebb antiloppopuláció, ezeknek az emlősöknek a kezelésében is képben van a macskaméretű dikdiktől a lóantilopig. „A munkánknak csaknem fele a megelőzésről, az ezzel kapcsolatos vér- és bélsárvizsgálatról, esetleg karanténozásról szól, de a takarmány összeállításában is közreműködünk” – mondja az állatorvos egy napjáról, és az idealizáló elképzeléseket lebontva hozzáteszi: a számítógépe és az elefánt végbele között közlekedik. Persze azért akadnak nemesebb feladatok is. A vérvétel is ilyen, a nílusi krokodilnak a koponya mögötti üreg alkalmas erre, a gaboni viperától pedig a farokvéna: de a farok bizony a kígyónál sem a nyak után kezdődik, tudom meg.

„Egyszer berber oroszlánról készítettünk CT-t, és kisagyi sérvet állapítottunk meg nála, ami mozgáskoordinációs zavart okozott. De altattunk szumátrai orangutánt is, vizsgáltunk altatás nélkül jegesmedvét és műtöttük indiai elefánt szaruhártyafekélyét” – meséli. Miután az állatkertben különös módon (vagy értelemszerűen) tovább élnek az egyedek, mint a természetben, a gerontológiai esetek is gyakoriak. A szomáliai vadszamár és a marabu tudna erről mesélni, ha tudna: mindkét idős példányt daganattal operálták.

Az állatok olykor kooperatívak, és ha nem is örömmel, de támogatják a kezelést. Ilyen volt a hannoveri állatkert nőstényelefántja, akinek öt héten keresztül reszelték hétfőn és kedden a fogát, a többi napon kipihente a megrázkódtatást. Az elefánt négy hatalmas zápfoga életében hatszor tud cserélődni, a váltáskor jó esetben magától kiesik, de ez esetben erőnek erejével kellett eltávolítani az „együttműködőre suttogott” monstrum fogát. Együttműködő volt, hiszen halottnak tűnt egy mókusmajom, máskor egy szintén mozdulatlan tőkésréce is: mindketten baktériumok méreganyagai miatt merevedtek, illetve bénultak le, egyikük a tetanusz miatt, másikat a botulizmus gyűrte le. Meggyógyultak.

Agavarangyröntgen

A kevésbé együttműködő példányoknál trükkökre van szükség, egy fókának különleges csövet fabrikáltak nyitható ajtókkal, az állat belemászott, és gond nélkül ultrahangozhatták. A nílusi krokodil vagy a keskenyszájú orrszarvú nagyobb falat, mindkettő közelsége életveszélyes a halandó laikus számára. Esetükben az érzékszervek kiiktatása (szemletakarás, füldugó) segít, és persze nem ritkán a bódítás. Ezt altatólövedékkel juttatják be az állat gyakorta többcentis bőre alá, puskával vagy fúvócsővel, utóbbi négy-öt méterről a legtöbb egyed esetében megoldás. A víziló semmiképpen sem ebben a körbe tartozik, őt messziről, puskával illik eltalálni, mint az állatorvos mutatta egy képen, nem ritkán többször is. A legtöbb állatkerti állatfajnál alkalmazott magas koncentráció nem működik például a vízilovaknál, ezért a nyakában vagy nyolc-tíz, piros bojtban végződő lövedék fityegett a végén. Mókásan nézett ki, bár egy többtonnás óriásról ezúton is csak mérhetetlen tisztelettel tudjuk ezt mondani.

Az állatorvoslás – e helyt ezt meg kell jegyezni – korántsem veszélytelen üzem. Ha egy ellenségünknek kívánnunk kellene valami kedveset, akkor a „röntgenezzél te indiai elefántot vagy kodiak medvét” kiáltással közel lennénk a legnagyobb gonoszsághoz, de Molnár Viktornak ezzel csak jót tudnánk kívánni, a vezető állatorvos már ilyet is csinált. Ahogy ólábgyanús rénszarvas és kétoldali vesekővel bajlódó vombat is szerepelt a páciensei között. Röntgenezett karakara ragadozómadarat és páncéltörött sárgafülű ékszerteknőst, chilei flamingót, vörös lórit, brazza cerkófot, pápaszemes pingvint, vándorantilopot, és ez a nagy „röntgenezhetnék” talán némi magyarázatra szorul. „Ha el kell altatnunk egy állatot, azonnal megröntgenezem. Komoly gyűjteményem van egészséges egyedekről, így ha egyszer valami történik velük vagy egy fajtársukkal, csonttörés például, akkor össze tudom vetni az eredeti állapottal. Egyébként pedig szépnek tartom őket” – mondja a gyűjtőszenvedélyéről, és e pillanatban egy olyan képet mutat, amiről csak lázas betegen jutna eszünkbe az esztétikum. Az „átvilágított” agavarangy még a csontszerkezet láttán sem tűnik szépnek. Még akkor sem, amikor az állatorvos egy Andy Warhol-i mintázatot mutat: Marilyn Monroe még a röntgenben is vállalhatóbb lehetett. Láttunk a fekete-fehér felvételek között egy aranyhasú mangábecsontvázat is. A kis majom lábtörést szenvedett, amikor – sosem gondoltuk volna, hogy ez lehetséges – leesett a fáról. Így járt egy mókusmajom is, akinek a csigolyája bánta a kalandot, el kellett altatni szegényt.

A veszélyről egyébként Molnár Viktornak egy gorilla jut eszébe, aki a vártnál korábban kezdett ébredezni az altatásból. „Nagyon nem volt jó érzés, amikor egyszer csak felült. Megállt bennünk az ütő. Ahogy annál a jegesmedvénél is, aki altatásban kapott epilepsziás rohamot. Amikor egy ekkora állat elkezd rángatózni és öntudatlanul hadonászik a mancsaival, akkor biztosan szeretnénk inkább máshol lenni, de eddig mindig megoldottuk a váratlan feladatot.”

Hannoveri megszokás

Molnár Viktor öt évvel ezelőtt pályázott a több mint száz német állatkert legjobbjának tartott hannoveri (eddig hatszor kapta meg ezt a státuszt) vezető állatorvosi pozíciójára. A pályázata magyarázata éppen az, ami egyúttal az elismertségét is mutatja: Magyarországon négy helyen dolgozott, az állatorvosi egyetemen, az állatkertben, a Nagycirkuszban és a Budai Vadasparkban.

„A fiam esti fürdetésénél még csak-csak ott voltam, de egy idő után szinte már csak a munkámnak éltem, reggel fél hétkor elmentem otthonról, és éjjel tizenegykor még nem ritkán az egyetemi műtőben kellett keresni” – emlékszik Molnár Viktor. „Most egy állásom van, de nem is lehetne több: ez mindenkinél meg van tiltva. De nem is vagyok rákényszerítve, annyit fizetnek, mint odahaza a négy állásomban. Időben otthon vagyok, jó csapatban dolgozom. Amikor másfél hónap után először hazajöttem, és nem láttam a munkahelyi levelezésemet, akkor a jelzésemre annyit mondott az igazgató: Jó pihenést, érkezzek vissza egészségben, kipihenten. Ezt könnyű megszokni, és könnyen meg is szoktam.”