A nagy bolgár pomáktalanítás

Publikálás dátuma
2019.07.21. 11:18

Fotó: VALENTINA PETROVA / AFP
Miközben Közép- és Kelet-Európa az átalakulás lázában égett, Bulgáriából éppen elűztek több százezer törököt.
1989 izgatott nyarán a térségünkben minden változóban volt. Ott is, ahol ezt tagadták. Lengyelország már túl volt egy félig szabad választáson és az országnak nem-kommunista, ellenzéki miniszterelnöke lett. Magyarországon is kerekasztal-tárgyalások folytak a rendszer lebontásáról. Korábban tömegtüntetés volt a romániai falurombolás ellen, ami példátlannak számított, Magyarország ezzel felmondta a formális szövetségesi szolidaritást Romániával. Nagy Imre és társai újratemetése pedig látványosan törölte az államszocialista rendszer ideológiai bázisát. 

Szocialista díszletek között

Másutt sem volt nyugalom, de Bulgáriában semmi nyoma nem volt rendszerváltó hangulatnak. Talán süket volt a világ azokra az eseményekre, amelyek ott zajlottak. Egészen addig, míg meg nem indult a később „Nagy Kirándulásnak” nevezett exodus, háromszázezernél több bulgáriai török vándorlása Kapitan Andreevo határállomás felé. Autókkal, szekerekkel, hatalmasan felmálházott járművekkel, kézikocsikkal mentek a családok. Szülőfaluikat, városi otthonaikat hagyták el, miután nyilvánvaló lett: a rendszer, amely képtelen volt „átalakítani” őket törökből, muzulmánból bolgárrá, a saját kudarcát rajtuk bosszulja meg, elűzi saját polgárait. Az exodust Todor Zsivkov, az ország több évtizede regnáló vezetője bejelentése indította el: azt mondta, aki nem akar maradni, az elmehet, mindenki kap útlevelet és három hónapos kiutazási engedélyt. A török hatóságok erre megszüntették a vízumkényszert és bejelentették: befogadják a menekülőket. Kiderült, nem tudták, mire vállalkoznak. A százezrek érkezése őket is sokkolta. A Bolgár Kommunista Párt Politikai Bizottságának ülésén elhangzott: Törökország pillanatokon belül összeomlik, nem bírja a nyomást. Dörzsölték a kezüket, megszabadulnak a makacs hazai törököktől és szolgálatot tesznek a Varsói Szerződésnek is, a NATO egyik fontos tagállamának tönkretételével. A változó hazai sajtóviszonyok miatt ekkor már a magyar olvasó is értesülhetett a bulgáriai humanitárius katasztrófáról. Legalábbis arról, ami a felszínen történt. Képek jelentek meg a magyar médiában a karavánokról, az utak lehetetlen állapotáról. A riportok – emlékeim szerint – együttérzők voltak a vándorlásnak indult bulgáriai törökökkel. A magyar lapok korábban szűkszavúan tudósítottak róla, hogy a bolgár rezsim évek óta folytatja az „újjászületési folyamatnak” nevezett kampányát. A hivatalos bolgár változatot ismertették. Eszerint azon felismeréstől vezérelve, hogy ők voltaképpen erőszakkal törökké tett bolgárok, a bulgáriai törökök tömegei önként és dalolva megváltoztatták családi és utónevüket. Világszenzáció volt az 1967-es születésű Naim Szulejmanov sokszoros súlyemelő világbajnok esete, akinek nevét a hatóságok Naum Salamanovra változtatták. Ezután egy ausztráliai versenyen megszökött csapatától és Törökországba utazott. Ott a neve Naim Süleymanoğlu lett és a továbbiakban három olimpiai aranyérmet szerzett török színekben. Ötvenévesen halt meg Ankarában. De több százezer ember sorsáról nem írtak, nem szóltak nemzetközi fórumokon, ahogy a hatósági kényszerítés, zsarolás, kínzások és terror esetei sem kaptak nyilvánosságot. Az sem, hogy az „újjászületési folyamatnak” sok halálos áldozata volt. Százakat börtönöztek be, ítéltek el, s a bolgár hatóságok a Duna melletti Belenében lévő „munkatáborba” zárták más disszidensek mellett a névváltoztatást megtagadó törököket is. Magyarországon persze mindenkinek Románia és az erdélyi magyarok sorsa rémlett fel. Nagyon hülye volt, aki nem látta a hasonlóságot, sőt az azonosságot az események között: a szocialista díszletek között soviniszta politikai valósult meg, rasszista indulatokat gerjesztettek. A román és a bolgár kommunista vezetés is visszanyúlt a harmincas évek világához, a helyi fasizmusok eszmerendszeréhez.

Ha leparancsolják a salavárit

Miért történt mindez? Ötszáz év oszmán uralom után Bulgária 1878 óta újra önálló állam. De soha nem volt egynemzetiségű, egyvallású, egynyelvű ország. Ilyen egy sincs a Balkánon. Másutt se nagyon. A történelmi események, háborúk következtében változó területű országban sokféle nép és felekezet élt. Az ortodox keresztény bolgárok után a legnépesebb mindig is a török közösség volt. A törökül beszélő muzulmánok mellett az országnak több százezer bolgár nyelvű muzulmán lakosa volt, akiket pomákoknak neveznek ma is. Ahogy az egész Balkánon élnek olyan muzulmánok, akik szláv nyelveket használnak, mint a bosnyákok, a gorániak, a torbesek. (Görögországnak is voltak görögül beszélő muzulmánjai – ők a lakosságcserének estek áldozatul.) Az Oszmán Birodalomban a vallás határozta meg, hogy ki milyen nemzethez „millethez” tartozott. A muzulmánok az oszmánok szemében törökök voltak, származásuk, anyanyelvük, hagyományaik nem számítottak. A függetlenség évtizedeiben időről-időre tízezrével indultak bulgáriai törökök Törökország felé. Még a szocializmus éveiben is voltak ilyen államilag szorgalmazott emigrációs hullámok. A hatvanas években Szófiában ráébredtek: a muzulmán otthonokban jóval több gyerek születik, mint a legfeljebb egy-két gyerekes bolgár családokban. Ez aggasztotta a hatalmat – féltek, hogy a törökök „túlszaporodnak”, tehát szívesen megszabadultak volna tőlük. Ugyanakkor a bolgár hatalom látta: a törökök kivándorlása az értékes munkaerő elvesztésével is jár. Ezt az ellentmondást úgy oldották volna fel, hogy a kisebbségeket gyakorlatilag felolvasztják, eltüntetik az egységes szocialista nemzetben, felszámolják a hagyományokat, a nyelvi és vallási különbségeket. Az első nagy identitásformáló akció még a hatvanas években kezdődött: a főleg a Rodope-hegységben élő bolgár muzulmánok (pomákok) között indítottak névváltoztatási kampányt, s a hatóságok, pártszervek a muzulmán szokások és a vallásgyakorlás megszüntetésével is próbálkoztak. Ekkor gyakorlatilag megszüntették a törökök kulturális-nyelvi jogait, visszaszorították az anyanyelvi oktatást, a kulturális intézményeket, hogy így olvasszák be őket. Az igazi offenzíva a nyolcvanas évek elején kezdődött, amikor meghirdették az „újjászületési folyamatot”. A cél az volt, hogy a bulgáriai lakosság tizedére, hétszázezresre becsült törökséget, mint nemzeti kisebbséget megszüntessék. Bolgár tudósok egyszer csak kiderítették, hogy ezek a törökök mind az oszmán hódítók kényszere hatására váltottak vallást, nyelvet, kultúrát, a párt pedig visszatéríti őket az elveszett nemzetiséghez. Először a hatalom nem akarta elűzni a törököket, statisztikailag és kulturálisan képzelték az etnikai tisztogatást. Homogén népességet akartak, de féltek a lakosságvesztéstől. Úgy gondolták, ha a rendőr leparancsolja a török asszonyokról a salavárinak nevezett hagyományos bő nadrágot, azzal a lakosság szívet is cserél. Gyorsan kiderült, hogy ez nem megy úgy, ahogy a bolgár elvtársak elképzelték: a törökök sok helyen ellenállást tanúsítottak. Voltak terrorakciók is. A halálos áldozatokat követelő robbantásokat három török férfi hajtotta végre – ketten egyébként az állambiztonság önkéntes ügynökei voltak -, 1988-ben felakasztották őket. 1989 nyarán viszont feladták a nemzetiségi, nyelvi és kulturális átformálás politikáját és egyszerűen ajtót mutattak több százezer állampolgáruknak. A miértre tehát több válasz is lehetséges. Az egyik a nacionalizmus, amely a bolgár nemzetet elsősorban a törökök, az iszlám ellenében határozza meg. A nemzeti eszme alapja az ötszáz éves török elnyomás elleni bolgár küzdelem. Ebbe a képbe nem fért bele a történelem differenciált elemzése, például az, hogy az oszmán uralom évszázadai is alakították a bolgár történelmet, annak részévé lettek. Hogy a bolgárok sokasága alkalmazkodott a török uralomhoz azzal, hogy jól felfogott érdekből vallást változtatott. Az ötvenes években ugyan próbálkoztak vele, hogy a törököket a kulturális autonómia megadásával állítsák a szocializmus oldalára, de ennek a kísérletnek gyorsan vége lett – a törökök újra ellenségként, idegen elemként jelentek meg a köztudatban és az iskolai tananyagban. Jobb, ha a kisebbség feladja különbözőségét! – hirdették. Ráadásul ott volt a szomszédos, NATO-tag Törökország, mint főellenség. A török fiatalokra a bolgár rendszer gyanakodva tekintett: nem is a hadseregbe, hanem munkaszolgálatra sorozta be őket. Ehhez járult a demográfiai pánik. Féltek, hogy a bolgár népesség nem szaporodik eléggé, miközben az „idegen elem” sokasodik. 

Rendezetlen konfliktusok sokasága

A megoldásra végül az egyszerű utat – az etnikai tisztogatást választották. Ennek a lépésnek a világpolitikai feltétele volt a világunkban akkor uralkodó nagy zűrzavar. (Micsoda év volt 1989!) A Szovjetunióban épp tetőpontjára hágott a gorbacsovi peresztrojka, a szovjetek kivonultak Afganisztánból. A hatalmas ország számos területén törtek ki nemzeti alapú konfliktusok. A közép-európai országokban megkezdődött a rendszerváltás, Romániában a hatalom a nacionalista hisztéria csúcsait érte el, a szomszédos Jugoszlávia szétesőben volt – ott szintén a nacionalista indulatok és érdekek tomboltak. Todor Zsivkov bolgár pártvezető joggal vélhette úgy, hogy az általa elindított akcióra senki sem figyel oda a nagy zűrzavarban. Arra is számíthatott, hogy a bolgár lakosság is helyesli majd, amit tesznek. És ebben sem tévedett nagyot. Végül háromszázötvenezer bulgáriai török váltott útlevelet és lépte át a határt. Egészen 1989 augusztus végéig tartott a vándorlás. Ekkor az ankarai kormány úgy döntött: lezárja a határt, megszünteti a vízummentes belépés lehetőségét. Véget ért a "Nagy Kirándulás". A törökök elűzése azonban nem szilárdította meg a bolgár államszocializmust. Todor Zsivkovot még abban az évben leváltották, 1990-ben pedig választásokat tartottak. Az új parlament elítélte a török kisebbség elleni megkülönböztető, büntető intézkedéseket és kinyitotta az ország kapuit a hazatérni szándékozók előtt. Sokan vissza is költöztek. Az új parlamenti rendszer tartós része lett a török kisebbség és általában a muzulmánok pártja. Ez azonban nem hozta meg sem a megbékélést, sem a tragikus történet tisztázását. Nehéz is lenne mást elvárni: Bulgáriában az egykori kommunista párt utódpártja, illetve a jelenlegi miniszterelnök, Bojko Boriszov jobbközép pártja váltja egymást a hatalomban. Boriszov tűzoltó-, majd rendőrtiszt volt az 1980-as években. Hivatalos életrajza szerint a "Nagy Kirándulás" hónapjaiban alakulata élén a termést és a szénapadlásokat védelmezte. Ő ezt állítja. Több nyilatkozatot tett, amelyekben megértéssel, sőt jóváhagyással beszélt az etnikai tisztogatási akcióról, miközben saját szerepét következetesen kicsinyítette. Boriszov jelenlegi koalíciós partnerei nacionalista, törökgyűlölő pártocskák. Bulgária a jelek szerint nem dolgozta fel a harminc évvel ezelőtti eseményeket. A kelet-európai szocialista rendszerek felbomlása után rendezetlen konfliktusok sokasága maradt ránk. A Kaukázusban szakadár államocskák (Abházia, Dél-Oszétia, Hegyi Karabah) keletkeztek, Moldovából is kiszakadt Transznisztria. Nem rendeződött a balti orosz kisebbségek helyzete. Újabb nemzeti, nyelvi, kulturális alapokra hivatkozó konfliktusok is keletkeztek, mint amilyen a kelet-ukrajnai háborúskodás. A volt Jugoszlávia utódállamai is csak látszólag rendezték kapcsolataikat: nem tisztázták, mit kellene tenni a kisebbségekkel, hogyan kárpótolják az etnikai tisztogatások áldozatait. A bulgáriai történet is része ennek a sorozatnak. Harminc év ugyan hosszú időszak, ám eközben nagyon is elevenen él a történet azoknak az emlékezetében, akiket egykor áldozatnak jelöltek ki a diktatórikus rendszerek. És itt vannak a tettesek is. Megdöbbentő, hogy a rémtettek feldolgozatlanok maradtak. Tevékeny résztvevőik nem tanúsítanak megbánást, nincs kárpótlás, hiányzik annak a feltárása, hogy a többségi társadalmak miként szegődtek a despoták túszaivá. Semmi biztosíték nincs rá, hogy ezek az események ne ismétlődjenek meg. A demokrácia sem akadályozza meg a nacionalista gyűlöletkeltést. Csak érteni kell a pánikkeltéshez, amely lehet akár demográfiai pánik, vagy az idegentől való páni félelem terjesztése. Ezen a gyűlölettalajon despoták emelkednek ki, s a rendszerek diktatúrává fajulnak. Csak ki kell jelölni a megfelelő ellenségeket. Ahogy Todor Zsivkov tette a törökökkel.
Frissítve: 2019.07.21. 12:12

"Viszi a ködöt az idő" - Kéthly Anna beszéde 1947-ből

Publikálás dátuma
2019.07.21. 08:43
Kéthly Anna
Fotó: - / MTI
A szociáldemokrata vezető, Kéthly Anna (1889–1976) az alábbi beszédét a Szociáldemokrata Párt (SZDP) 1947. január 31. és február 3. között tartott XXXV. kongresszusának utolsó napján, záróbeszédként mondta el. A kongresszus négynapos munkájának lényegét érintve tudni kell, hogy az első napon zárt ülésen Peyer Károly pártvezetés elleni memorandumáról döntöttek. Alapos vita után – elfogadva Böhm Vilmos előterjesztését - a testület elítélte a pártszakadásra irányuló akciót, de nem zárta ki Peyert, beérte utolsó figyelmeztetéssel: hagyjon fel a pártellenes működésével. A következő három napon, a nyilvános üléseken már a kongresszus elé terjesztett közeli és távolabbi, társadalmat érintő programokat, a párt életét szabályozó Szervezeti Szabályzat módosításait, stb. ismertették és vitatták meg. Majd befejezésként, titkos szavazással, megválasztották az új vezetőséget. A hároméves terv (1947-49) aktualitását az teremtette meg, hogy 1946. augusztus 1-el megszűnt a pusztító infláció, megjelent a stabil pénz, a forint, amire már reális gazdasági programot lehetett építeni. Ez a hároméves program még az újjáépítést szolgálta és némi átalakítást. A másik program hosszú távra, 15 évre tervezett, s már magában foglalt antikapitalista, szocialista termelési viszonyok létrehozására irányuló bizonyos intézkedéseket. A szociáldemokrata párt működését a némileg módosított Szervezeti Szabályzat változtatásai jelezték: egyfelől a központosítás, másfelől a párton belüli demokrácia biztosítása. A kongresszus három napjáról a sajtó részletes beszámolókat közölt. A kongresszusi beszéd – az egész európai helyzet bizonytalanságát is észlelve, tükrözve – Kéthly lehetséges reményeit adja vissza. Itt közölt kongresszusi zárszavának különlegessége éppen a helyzet pillanatfelvételében van. Az eltérő útjelző táblák tövében állók bizonytalanságát, és bizonyosságát jelzi, hogy merre van a helyes út, de az ismeretlentől való félelmet, bizonytalanságot is. Kéthly Anna hosszú, sok évtizedes politikai pályafutása során a párt és a társadalmi közéletben, a parlamentben, hivatalos és nem hivatalos helyeken számtalan beszédet tartott. Igényes lévén mindig vigyázott arra, hogy a valót és ne csak az igazat mondja. Legbelsőbb politikai érzéseit, meglátásait, értékeléseit adta vissza ebben a beszédében is, igen erőteljes érzelemmel, őszinteséggel az addigi politikai múltjáról éppen úgy, mint az adott állapotokról, továbbá a reményeiről. A beszéd a szocialista-szociáldemokrata mozgalom legfontosabb elvi-politikai állásfoglalásainak nemzeti történelmet is érintő legfontosabb értékeléseit tükrözi, ideértve az 1945 előtti korszakot, és a világháború Magyarországot érintő változásait is. A „szocializmus és a demokrácia” - beleértve ez utóbbi „szocialista értelmezését" is - híveként látja a múltat, a jelent és reméli látni a jövőt. Emellett átsugárzik a szövegen: Kéthly Anna sajátos nőisége, női látásmódja, nézeteinek finom megfogalmazása is. És nem mellesleg az általában rá jellemző optimizmusa hatja át az egész beszédet, az az optimizmus, amelyet soha nem hagyott el, még a számára keserves, az „ügy” érdekében vállalt „külföldre szakadása” idején sem.   

A kongresszusi zárszó:

Tisztelt Elvtársaim (halljuk, halljuk)! Mélységes meg­illetődöttséggel állok ezen a helyen, a párt három napos kongresszusának befejezésekor. Mélységes megilletődöttséggel, mert hiszen három napig - túlzás nélkül mondom - ennek az országnak minden po­litikailag gondolkozó feje idefordult és azt figyelte, hogy mi mit beszélünk és ennek a tanácskozásnak a végén mi történik ebben a te­remben. A Szociáldemokrata Párt XXXV. kongresszusa ezt a figyelmet megérdemelte, ehhez a figyelemhez méltónak mutatkozott. A három na­pos kongresszus a belső és külső érdeklődés tüzében, bizonyítéka annak, hogy amit a Szociáldemokrata Párt csinál, az jelentőségében túlmegy a pártkereteken, a mozgalmi kereteken. Ez a párt egy darab­ja a magyar történelemnek, a mai történelemnek is és egy darabja - most megint úgy érzem, nem tulzok, - a világtörténelemnek. Sokszor mondjuk, amikor a bajokkal küzködünk, hogy történelmi időket élünk. Igen, az egyén éli a történelmi időket, de a mozgalom, ez a 75 éves mozgalom nem éli a történelmet, hanem csi­nálja. (Nagy taps.) 75 éven át, különböző periódusokon száguldottunk keresztül. Voltunk az ucca pártja, voltunk a megvalósult for­radalom pártja és voltunk az ellenforradalom alatt parlamenti párt, amelynek nem az volt a célja és szerepe, hogy legalizáljon egy el­lenforradalmi rezsimet, hanem a tájékozódás nélkül maradt proletár számára az ellenforradalom és a kapitalizmus valódi arcát és valódi célját kellett megmutatnia. De mi volt a lényege ennek a 75 éves, a 75 évben a 26 esztendős munkának? A demokratikus szocializmus útját törtük, az volt a kötelességünk és feladatunk hogy megőrizzük a bizalmat a demokrácia eszközeiben olyan körülmények között, amilyenek között talán a világ egyetlen egy munkás osztálya nem élt és dolgozott, mert minden ellenünk esküdött össze. A durva erőszak, az osztályuralom példátlan gőgje, a falu és város kétkezi dolgozóját nemcsak az anyagi, hanem a szellemi javaktól is megfosztotta. Az úr és a szolga viszonya megmerevült az osztálytörvények és az osztályneve­lés alatt, amely mind arra dolgozott, hogy a reménytelenséget és a kétségbeesést ültesse a proletár lelkébe. És ha valaha volt jogo­sultsága és igazoltsága annak, hogy a pokol kapujára a reménytelen­ség szavát írják fel - "Hagyjátok kívül a reményt" -, a magyar osztályuralom internálótáborának kapujára csak ez a borzalmas ige volt felírva. Nos, ezzel az irtózatos anyagi, fizikai és lelki hatalommal szemben a Szociáldemokrata Párt a demokrácia hitét ta­nította az embereknek, a demokrácia alkotóképességét, teremtő tehetségét. Szizifuszi feladat volt, amit végzett, igen, szizifuszi feladat, mert valahányszor felgörgettük a hitet a lelkekben, min­dig jött újabb és újabb megrázkódtatás, ami a hitet a mélységbe lökte vissza. De mégis visszagörgettük azt egészen addig, amig eze­lőtt két esztendeje Magyarország földjére megérkezett a felszaba­dító Vörös hadsereg. (Nagy taps.) 
A katonai győzelem ezer évet fejezett be Magyarországon, egy ezer esztendős osztályuralmat, egy rendszert, amelyre vonatkozólag makacsul valljuk, hogy soha többé vissza nem térhet és bukása végleges ebben az országban. (Taps.) A XXXV. kongresszus tanulságai alapján megállapíthatjuk, hogy nem tűrünk visszafordulást! A föld a földművesé, a nemzeti jövedelem a dolgozóké. (Taps.) A kéz és szellem munkásai közös akarattal és a közös sorsot vállalva teremtik meg a maguk új országát és új rendjét ezen a földön. De ha erre az akaratuk nem volna elegendő, ha képességeink nem volnának meg, a történelem, egyszerűen nem engedi meg a válasz­tást számunkra ebben a kérdésben. Másutt talán igen, de nálunk nem. 1919 óta mindenki tudja, hogy mit jelent a megtorpanás, a vissza­fordulás, mi nagyon jól tudjuk, hogy a mi számunkra nincsen más csak: Előre azokkal a feladatokkal, melyeket el kell végeznünk. Új történelmet csinálunk, benne vagyunk és mi mozgatjuk ezt a történelmet. És amikor kongresszusunk végére érve, ezeket a történelmi feladatokat számba vesszük, akkor azt is megállapítjuk, hogy minden, amit közelről néz az ember, nem szép. A leggyönyörűbb női arcon is, ha közvetlen közelről nézzük, szeplőket, vagy patta­násokat látunk; csak a történelmi távolság tünteti el a képtől az apró hiányosságokat. De nem szeplőkről és pattanásokról beszélünk, amikor történelmi felelősségünket mérjük. Ki beszél ma már a nagy francia forradalom jelentéktelen napi problémáiról, amikor tudjuk, hogy az egész együtt felemelő, biztató, példát adó történelmet je­lent nekünk. De tudnunk kell azt is, hagy a történelem azok számá­ra, akik csinálják, irtózatos felelősséget is jelent, rendkívüli felelősséget! Akik ebben a pártban a pártmozgalommal történelmet csinálnak, tudniok kell, hogy a párt és a történelem nem napi szenzáció, nem riportanyag, nem személyi érvényesülés és nem kísérletezés olyasmivel, aminek jóságát, vagy tökéletességét emberek millióin kellene kipróbálni. (Úgy van!) Minden lépést, amelyet ebben a történelmi mozgalomban teszünk, tíz és száz év távlatába állítva kell megnéznünk. Boldog; és büszke örömmel mondom, hogy ez a felelősség szólt azokból a referátumokból, amelyek az előadói emelvényről elhangzottak három napon keresztül a pártépítésről, bel- és külpolitiká­ról; a demokratikus önkormányzás legjobb iskolájáról: a szövetkeze­tekről, az agrárkérdésről, amely egyik létkérdése ennek az országnak. És a többi előadó szavaiból, akik a kereteket és szabályokat hozták a pártgyűlés elé, a megalkotott gazdasági tervből is a tör­ténelmi munka folyamatának rendezésére, ez a felelősség szólt. A Szociáldemokrata Párt gazdasági terve nem versenyfutás senkivel, hanem annak a kötelességnek a teljesítése, amellyel tartozunk en­nek az országnak. Egy tervet alkottunk ma, amely a nyersanyag, a munkaerő, az áruszükséglet kérdéseit és a proletárok millióinak életét fogja rendezni ebben az országban. Egy tervet alkottunk, amely a kifosztott ország szükségleteit, az ember teherbíró képessé­gét és az ember lelki beleegyező akaratát egyensúlyba hozni szándé­kozik a közel jövő éveiben. Rettentő feladat ez, tisztelt Elvtársaim! Rettentő feladat, amelyet ellenforradalmi talajon a háború utáni problémákkal birkózva és vívódva kell elvégeznünk. Rettentő feladat, ismétlem, saját osztályunk elmaradt tömegeinek felemelé­séért harcolva, a proletáralap megszilárdításáért és kiszélesíté­séért küzdve az egész országban. Igen, tisztelt Elvtársaim, a pro­letárbázisért! Vigyáznunk kell, hogy munka lázában, a végső célokra függesztett szemmel ne szakadjunk el osztálytársainktól, azoktól a proletároktól, akik hűségesen követtek bennünket 70 esztendőn keresztül. (Hosszantartó taps.). Vannak ebben az országban széles tömegek, amelyek­nek nagyrészét az ellenforradalom látta el szellemi útravalóval és amelyek lassabban gondolkoznak, nehezebben mozdulnak, mint a jól képzett szociáldemokraták, a nagyszerűen képzett marxista tudósok. Ha ezektől a tömegektől elszakadunk, akkor logikusan az ellenforradalomhoz csapódnak. Vigyáznunk kell tehát rájuk és ezért lesz az új kongresszusi évnek egyik legnagyobb feladata, hogy ezekkel a tömegekkel többet és jobban foglalkozzunk. (Élénk helyeslés és taps.) A mozgalomhoz türelem is kell, türelem és megértés, nem az osztályidegen elemekkel, hanem az osztályhoz tartozó, de osztályöntudatra még nem ébredt elemekkel szemben, mint ahogy a kormányzás is részben türelem kérdése. A halálos ágyáról alig felkelt országot megoldhatatlan erőfeszítések elé ne állítsuk és ha cselekszünk valamit, mérlegeljük az első lépéssel együtt a második és a következő lépést is. (Élénk helyeslés és taps.) Ha nem ezt tesszük, akkor azok, akik lélekben, tudásban, akaratban, bátorság­ban nagyobbak és különbek, mint az átlag, elszakadnak azoktól, akiknek vezetésére vállalkoztak, elszakadnak azoktól, akik az ő szá­mukra is az egyetlen jogcímet adják ahhoz, hogy a Szociáldemokrata Pártban dolgozzanak, (Úgy van, úgy van! ) Tisztelt Pártgyűlés! Ingoványon kelünk át. Az el­lenforradalom 26 esztendeje után lábunkat biztosan kell letenni a következő darabra. Pártvezetőségnek és tömegnek együtt kell lépnie ebben a következő esztendőben, hogy jó munkát tudjunk végezni. Pro­letárbázist mondottam, ami nem jelentheti azt, hogy az értelmiség és azok a kisemberek, akik hozzánk jöttek, mert bennünk bíztak, ne találják meg ugyanazt a szeretetet, ugyanazt a megértést, problé­máik ugyanolyan komoly elismerését, mint a széles proletártömegek a saját problémáiknál. Ezzel a felelősségérzettel dolgozzék a Szo­ciáldemokrata Párt, amely a magyar demokráciának legbiztosabb osz­lopa, mint ezt referátumában előttem Szakasits Árpád elvtárs is elmondta. Vannak, akik elvitatják tőlünk ezt a szerepet. Azt mondom, nincs igazuk. A szociáldemokrácia ennek az országnak legbiztosabb demokratikus bázisa, de a szociáldemokrácia egyúttal egyenlő a demokrácia új fogalmazásával is. (Nagy tetszés és taps.) A demokrácia nem lehet csak nyers beleszólás, de részesedés a nem­zeti jövedelemből is a dolgozó számára. A demokrácia nem lehet csupán jog arra, hogy valamit, amit meg kell csinálni, meg lehessen akadályozni, de kötelességteljesítés is és beleegyezés is. Beleegyezés abba, ami a dolgozók érdekében elvégzendő ebben az ország­ban. (Taps.) És ha valaki azt mondja, hogy a demokráciának ez a megfogalmazása szemben áll a szabadsággal, akkor azt mondjuk, hogy nem a szabadság kevesebb a mi fogalmazásunkban, hanem az egyenlőség több, mint amennyi eddig volt. (Viharos taps.) Ez az értelmezés az egész munkásosztály értelmezése. Ebben az értelmezésben vagyunk együtt a másik munkáspárttal. Ezen a kongresszuson nem a sérelmeket számoljuk, hiszen egy magasabb történelmi nézőpontból figyelve ezek a sérelmek is csak szeplők és pattanások az együttműködésen, elmúlnak a történelmi levegő­ben, a történelmi felelősség atmoszférájában. Számoljuk és mérjük azt a veszedelmet, amely a két párt szembefordulását követi. Hatá­rozottan, nem feltételes módban, hanem mint elkerülhetetlen következményt állítom be: számolnunk kell azzal a veszedelemmel, amely a két párt szembefordulását követné ebben az országban. Az együttműködés történelmi jelentőségét felismerve, ennek az együttműködésnek alapjául a magunk belső egységét és erejét teremtsük meg. (Hosszantartó taps.) Meggyőződésem szerint a másik munkáspárttal való szövetségben annyit érünk, mint amennyit egységünk és önállóságunk jelent. (Viharos nagy taps.) Elvtársak! A XXXV. pártkongresszus ebben az órában befejezi tanácskozásait. A kongresszusi küldöttek hazamennek, szemben a még mindig tomboló történelmi téli viharokkal. Még nem jutottunk ki ezekből a viharokból, de tudjuk már, hogy a viharok is a végük felé járnak. Kimegyünk, folytatjuk a történelemcsinálás felelősségteljes munkáját, hogy felemeljük az embert az őt megillető, a hozzá méltó életre, fizikai és szellemi vonatkozásban egyformán. Nyersen és közönségesen azt mondjuk: kimegyünk, hogy enni adjunk a munkás proletárnak, hogy a proletár termelhessen. Kimegyünk, hogy többet tegyünk, mint amennyit eddig tettünk, kimegyünk azért, hogy megmondjuk a hozzánk tartozó tömegeknek, hogy a párt nincs mellettük vagy mögöttük, mert ők maguk a párt (Percekig tartó viharos nagy taps.), és a mozgalom csak őket fejezheti ki. Ebben a szellemben, ezzel a megindultsággal, amely engem is eltölt, menjenek ki az elvtársak megbízóik közé és adja­nak számot erről a kongresszusról. Ne mondják el a szeplőket és pattanásokat, csak a szépet és felemelőt, hogy az emlék, amit in­nen elvisznek, jó hatással legyen arra a munkára, amelyet odakünn végezni fognak. Vigyék el útravalóul József Attilának a proletá­rok költőjének azt a két mondatát, amelyet az elmúlt évtizedek alatt nem szavalhattunk idebenn. "Szocialisták” a címe a versnek. Nekünk írta: zárt ajtók és ablakok mögött mi szavaltuk. Itt a két mondat: "Viszi az idő a ködöt. Tisztán meglátni csúcsainkat." A demokrácia útján oszlik a köd, amely eddig elta­karta előlünk a szocializmus gyönyörű, ragyogó csúcsait. Viszi az idő a ködöt, a csúcsok már látszanak, s az elvtársak történelemcsi­náló munkájától függ, hogy ezekhez a csúcsokhoz mikor érünk el. (Nagy taps.) De a másik mondatot is el kell vinni a mindennapok munkájába: „Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal”. Menjünk ki és hozzuk el azt az időt is, mely a mi számunkra a beteljesülést, a szocialista társadalmat jelenti. (Vi­haros, percekig tartó taps.) A XXXV. kongresszusunkat bezárom. (Hosszas éljen­zés, taps és felkiáltások: éljen Kéthly!)

A kamasz balladája - Ungvári Tamás emlékének

Publikálás dátuma
2019.07.21. 07:06

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
A cím nem úgy értendő, mint a szép fegyverkovácsné vagy az Angyal Bandi balladája. Egy tizenhat éves ifjonc „költeményéről” van szó. A népballadák elvarázsoltak, és már betéve tudtam Arany János remekműveit is. Az előbbiek modorában hátborzongató történetet írtam meg. „Hallottátok hírét Tapasztó Bálintnak? Tapasztó Bálintnak, hajadon lányának? Eladta a leányt Ördögnek, magának…” És így tovább. A poétikai igazságtétel persze nem maradt el. Bálint egy kaszával elmetszi a nyakát, leányáról pedig megtudjuk, hogy „fiatal habtestét a kötél himbálja”. Egyik barátom elolvasta az opuszt. Igyekezzem, mondta, hogy én lehessek a habtestparancsnok. Következő balladámból már hiányzott a misztikum. A megénekelt eset akár a jelenben is játszódhatott volna. Cserna Jóskát leütötték. Kis bicskával hátba döfték. Csordakútba bevetették, szeretőjét elszerették. Kútra megyen szeretője, vizet merít a vödörbe. Cserna Jóskát meg is látja, kút fenekén meg is látja. Hullva hulló sűrű könnye csordakutat megtöltötte. Csordakutat megtöltötte, Cserna Jóskát fölvetette. Kelj föl, kelj föl, Cserna Jóska! Nem kelek én többé soha. Nem kelek én többé soha, nem csókollak többé soha. Ám a kamaszlélek mégis csak jobban kedveli a homályt, a rejtelmet. Nem elégszik meg olyan mindennapi halálnemmel, mint a falusi legényé. Jártamban-keltemben sajtpapírokra firkantottam egy nyomasztó történet egy-egy sorát. Versezetem a Gépelemek nevű tantárgy füzetében nyerte el végső formáját. Vettem egy fekvő téglalap alakú rajzfüzetet. Ebbe körmöltem – nyomtatott betűket imitáló írással – a tisztázatot. Beteg gyermek szenved – azaz senyved – az elhagyatott pusztai tanyaházban. Megszólal a kuvik – először, másodszor, harmadszor. És a babona igaznak bizonyul: a fiúcska nem éri meg a hajnalt. Valódi nyomtatott betűkre áhítoztam. A „művet” nem süllyesztettem íróasztalom fiókjába, már csak azért sem, mert nem volt íróasztalom. Hol láthatna napvilágot az éjsötét hangulatú ballada, hol másutt, mint a kor legrangosabb folyóiratában? Elballagtam a Gorkij fasorba, a Csillag szerkesztőségébe. Nálam hat-hét évvel idősebbnek tűnő szőke fiatalember fogadott. Elmotyogtam a nevem. Szemembe nézett és bemutatkozott.
- Ungvári Tamás vagyok. Átvette és olvasni kezdte, amit szemüvegén át a rajzfüzet elébe tárt.
- Melyik gimnáziumba jársz?
- Nem gimibe. Gépipari technikumba. Mezőgépgyártó tagozatra.
- Az jó – bólogatott. – Egyetemre onnan is mehetsz. Menjél is! Visszaadta az irkát.
- Ügyesen verselsz. A rímek egész jók, de a ritmus itt-ott döccen. Nem is a formával van bajom. Baja van? Ez nem hangzik valami biztatóan. Nem kellett volna ide jönnöm. Túl magas a küszöb. Miért nem a Ligetbe mentem? Vagy az Állatkertbe. Megnéztem volna a baglyokat. És a kuvikot.
- A huszadik század második felében élsz – folytatta Tamás. – Annyi minden zajlik körülötted! És biztosan benned is. Azt próbáld megfogalmazni, ami valóban érdekel. Nem hiszem, hogy ez a rémmese annyira foglalkoztatna. Én nem ajánlok témákat. Keress… és találsz. Írjál! És az új verseidet hozd el, mutasd meg nekem! Megbeszéljük. Egyik-másik talán majd egyszer meg is jelenik a Csillagban. Ez a csillag most távolabb volt, mint a legközelebbi égitest. Ungvári Tamás felállt az íróasztala mögött – neki volt! -, és nyújtotta a kezét. - Szervusz. Úgy gondoltam, magáznom kellene. Tetszikezni nem, azt semmiképp sem. De hirtelen úgy éreztem, most jött el a pillanat, hogy átléphetem az „irodalmi élet” küszöbét. A kézfogás tulajdonképpen afféle avatás. Mint a mohikánoknál. Jó hangosan, határozottan mondtam: - Szervusz.
Szerző