A kamasz balladája - Ungvári Tamás emlékének

Publikálás dátuma
2019.07.21. 07:06

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
A cím nem úgy értendő, mint a szép fegyverkovácsné vagy az Angyal Bandi balladája. Egy tizenhat éves ifjonc „költeményéről” van szó. A népballadák elvarázsoltak, és már betéve tudtam Arany János remekműveit is. Az előbbiek modorában hátborzongató történetet írtam meg. „Hallottátok hírét Tapasztó Bálintnak? Tapasztó Bálintnak, hajadon lányának? Eladta a leányt Ördögnek, magának…” És így tovább. A poétikai igazságtétel persze nem maradt el. Bálint egy kaszával elmetszi a nyakát, leányáról pedig megtudjuk, hogy „fiatal habtestét a kötél himbálja”. Egyik barátom elolvasta az opuszt. Igyekezzem, mondta, hogy én lehessek a habtestparancsnok. Következő balladámból már hiányzott a misztikum. A megénekelt eset akár a jelenben is játszódhatott volna. Cserna Jóskát leütötték. Kis bicskával hátba döfték. Csordakútba bevetették, szeretőjét elszerették. Kútra megyen szeretője, vizet merít a vödörbe. Cserna Jóskát meg is látja, kút fenekén meg is látja. Hullva hulló sűrű könnye csordakutat megtöltötte. Csordakutat megtöltötte, Cserna Jóskát fölvetette. Kelj föl, kelj föl, Cserna Jóska! Nem kelek én többé soha. Nem kelek én többé soha, nem csókollak többé soha. Ám a kamaszlélek mégis csak jobban kedveli a homályt, a rejtelmet. Nem elégszik meg olyan mindennapi halálnemmel, mint a falusi legényé. Jártamban-keltemben sajtpapírokra firkantottam egy nyomasztó történet egy-egy sorát. Versezetem a Gépelemek nevű tantárgy füzetében nyerte el végső formáját. Vettem egy fekvő téglalap alakú rajzfüzetet. Ebbe körmöltem – nyomtatott betűket imitáló írással – a tisztázatot. Beteg gyermek szenved – azaz senyved – az elhagyatott pusztai tanyaházban. Megszólal a kuvik – először, másodszor, harmadszor. És a babona igaznak bizonyul: a fiúcska nem éri meg a hajnalt. Valódi nyomtatott betűkre áhítoztam. A „művet” nem süllyesztettem íróasztalom fiókjába, már csak azért sem, mert nem volt íróasztalom. Hol láthatna napvilágot az éjsötét hangulatú ballada, hol másutt, mint a kor legrangosabb folyóiratában? Elballagtam a Gorkij fasorba, a Csillag szerkesztőségébe. Nálam hat-hét évvel idősebbnek tűnő szőke fiatalember fogadott. Elmotyogtam a nevem. Szemembe nézett és bemutatkozott.
- Ungvári Tamás vagyok. Átvette és olvasni kezdte, amit szemüvegén át a rajzfüzet elébe tárt.
- Melyik gimnáziumba jársz?
- Nem gimibe. Gépipari technikumba. Mezőgépgyártó tagozatra.
- Az jó – bólogatott. – Egyetemre onnan is mehetsz. Menjél is! Visszaadta az irkát.
- Ügyesen verselsz. A rímek egész jók, de a ritmus itt-ott döccen. Nem is a formával van bajom. Baja van? Ez nem hangzik valami biztatóan. Nem kellett volna ide jönnöm. Túl magas a küszöb. Miért nem a Ligetbe mentem? Vagy az Állatkertbe. Megnéztem volna a baglyokat. És a kuvikot.
- A huszadik század második felében élsz – folytatta Tamás. – Annyi minden zajlik körülötted! És biztosan benned is. Azt próbáld megfogalmazni, ami valóban érdekel. Nem hiszem, hogy ez a rémmese annyira foglalkoztatna. Én nem ajánlok témákat. Keress… és találsz. Írjál! És az új verseidet hozd el, mutasd meg nekem! Megbeszéljük. Egyik-másik talán majd egyszer meg is jelenik a Csillagban. Ez a csillag most távolabb volt, mint a legközelebbi égitest. Ungvári Tamás felállt az íróasztala mögött – neki volt! -, és nyújtotta a kezét. - Szervusz. Úgy gondoltam, magáznom kellene. Tetszikezni nem, azt semmiképp sem. De hirtelen úgy éreztem, most jött el a pillanat, hogy átléphetem az „irodalmi élet” küszöbét. A kézfogás tulajdonképpen afféle avatás. Mint a mohikánoknál. Jó hangosan, határozottan mondtam: - Szervusz.
Szerző

Nincs visszaút!

Publikálás dátuma
2019.07.20. 19:45

Kedden kiderül, ki nyeri a brit roncsderbit. A Konzervatív Párt 160 ezer tagja többfordulós előválasztáson dönti el, ki legyen az elnökük, aki aztán egyből a kormány élére állhat. Az eredetileg tízfős mezőny – már megint ez az ostoba casting, kacaghatnánk saját poénunkon, ha a Hír TV-ben lennénk – mostanra kétfősre és leginkább egyesélyesre szűkült.
A brit demokratikus folyamatot persze a világon senki nem nevezi roncsderbinek. A szellemeskedő fordulatot a hazai előválasztási mozgalom láttán találta fel a kormánypárti „sajtó”. Lenézésüket próbálják vele érzékeltetni, azt, hogy mennyire szánalmasnak tartják a próbálkozást, hogy mennyire nem kell félniük tőle. Nyilván ezért fütyörésznek az erdőn át alkonyatkor hazafelé tartó gyerekként... Ifjabb Lomnici Zoltán közjogi kamunak és kutyakomédiának nevezte a budapesti előválasztást. Pindroch Tamás szerint „semmi közjogi következménye nincs, három párt összefogott és csinált egymás között egy roncsderbit”, aminek semmi köze a demokráciához, csupán „három törpepárt csinált egy castingot”. Végül a saját vetélytársa kiválasztását illetően meglepően aktív Tarlós István főpolgármester, előrebocsájtva, hogy szamárságnak tartja a saját önállótlanságáról szóló híreket, annak a Fidesztől független véleményének adott hangot, hogy „az előválasztás közjogi értelemben nem minősül választásnak”. Ha semmi mást nem tudnánk az előválasztásról, csak a kormánypárti véleményeket, akkor is világos lenne, hogy az ellenzék, persze kényszerűségből, miután már minden mással pofára esett, végül a rezsimre nézve veszélyes eszközre talált. Olyanra, mint amilyenről Ivan Sadr „Az utcakő a proletaritus fegyvere” című szobrát formázta: ott hever az ember lába előtt, de észre kell venni és le kell érte hajolni. A régen a moszkvai Lenin-múzeumban kiállított műalkotás 1927-ben készült, ám az előválasztás, akárcsak maga az utcakő, még korábbi találmány. A XIX. század vége felé az amerikai Republikánus Párt – amely leginkább csak nevében azonos a jelenlegi, egyre inkább a szélsőjobboldalra sodródó képződménnyel - tagságának tele lett a hócipője. A párt korifeusai ugyanis egymás között, súlyos háttéralkukkal döntöttek a különböző posztokra pályázó jelöltekről, a folyamatból pedig – no, ilyen Magyarországon, pláne a Fideszben aztán sosem fordulhat elő – teljesen kizárták az egyszerű párttagokat. A példa adott volt, a múlt ködébe vesző Szabadkőműves-ellenes Párt már 1831-ben előválasztással – konkrétan egy nagy országos konvención – állított elnökjelöltet. Az 1890 és 1920 közötti „progresszív mozgalom” aztán maradandó nyomot hagyott az amerikai politikában: az előválasztásból mára mindkét nagy pártra nézve kötelező, aprólékosan szabályozott, részletgazdagsága ellenére egységes rendszerré összeálló jelöltállítási módszer lett. Igaz, az amerikai alkotmányban nincs róla egy szó sem. Persze a pártokról sincs, hiszen ahogyan arról a szövegezésben kulcsszerepet játszó Alexander Hamilton és James Madison idehaza A föderalista címen kiadott alkotmányértelmezésükben írják, „a politikai frakciók” végzetes veszélyt jelentenek a fiatal Egyesült Államokra nézve. Ezek után nem sokkal Hamilton lett a Föderalista Párt első vezére, míg Madison a Demokratikus-Republikánus Párt társelnöke, de hát a demokrácia útjai (is) kifürkészhetetlenek. A mi szempontunkból most az a fontosabb, hogy a derék republikánusok már 1899-ben előválasztással állítottak jelölteket Minnesota állam tisztségeire, két évvel később Floridában pedig az elnökjelöltekre is kiterjesztették a metódust. A lényeg már akkor is a személyi kiválasztás átláthatóbbá tétele, illetve a jelöltek körének a szűk vezetői csoporton túlra való kiterjesztése volt, és ez a mai napig sem változott. Olyannyira nem, hogy a Demokrata Pártban már javában folyó 2020-as elnökjelölt-állító versenyben kéttucatnyian kandidálnak, ami még gombócból is sok. A mezőnyben van 70-en túli és az előírt 35 éves korhatárt éppen csak elérő, fehér, fekete, barna (azaz latin-amerikai származású), kis mértékben indián is, férfi és nő, heteró és meleg, szenátor, kormányzó, kisvárosi polgármester és üzletember is. De senki nem emleget castingot meg roncsderbit, ott a kevésbé degradáló „lóverseny” kifejezés dívik. Közben a párt élvezi a folyamatra irányuló médiafigyelmet, amelyet még az ilyesmiben igazán ügyes Trump elnök is csak erőlködve tud vissza-vissza terelni magára. Amilyen gazdag a Demokrata Párt jelölti mezőnye, szinte olyan sokfélék az előválasztási módszerek. Kezdésnek ott van nyolc és két fél állam, ahol nem a hivatalos választási szerv, azaz a helyi adminisztráció bonyolítja az előválasztást, hanem a pártok saját belső szabályaik szerint szerveznek magánrendezvénynek minősülő jelölőgyűléseket (caucus). A nyolc és kétszer fél úgy jön ki, hogy Kentuckyban csak a republikánusok használják ezt a módszert, a Demokrata Párt „rendes” előválasztást tart, Washington államban pedig fordítva. A politikatudomány, attól függően, hogy ki szavazhat a jelöltekre, megkülönböztet nyílt, félig nyílt és zárt előválasztást. Van ahol a különböző pártok jelöltjeit már az előválasztáson „összeengedik”, az első kettő jut tovább, így előfordulhat, hogy végül csak ugyanannak a pártnak a politikusai közül lehet választani. Demokrata párti politikustársával szemben így lett tavaly kaliforniai alkormányzó a volt budapesti nagykövet, Eleni Kounalakis. (Rá érdemes figyelni, elvégre az előző alkormányzóból lett a mostani kormányzó, kaliforniai kormányzóból pedig lett már elnök is.) Az amerikaiak elsőként ismerik el, hogy a legdemokratikusabb módszerrel – amikor bárki leadhatja a voksát bármelyik párt jelöltjeire – a legkönnyebb visszaélni és igen, már előfordult, hogy a másik párt támogatói szervezetten, nagy számban elzarándokoltak az ellen-oldal gyengébbnek tartott jelöltjére szavazni. De hát senki sem állítja, hogy az előválasztás bombabiztos és manipulálhatatlan eljárás lenne. A politikus ugyanis nagyon alkalmazkodóképes élőlény, gyorsan kitanulja, hogyan idomuljon a verseny folyton változó szabályaihoz. Merthogy azok folyton változnak - a két világháború között például nyolc amerikai állam is visszatolatott a „nyílt” előválasztásból. 1945 után azonban, mivel a rádió és pláne a kor twittere, a televízió elterjedésével a politikusok egyre közvetlenebbül tudtak szólni a potenciális választókhoz, újra megnőtt az igény a jelöltek előszűrésére. A dolog amúgy ragadós, az előválasztás több európai és latin-amerikai országban is terjed – olyannyira, hogy 2000-ben, a szentpétervári polgármester-választás előtt még Oroszországban is volt rá példa. Nem kell hozzá nagy jóstehetség: lesz még előválasztás a Fideszben (vagy inkább kiterjesztve, a magyar jobboldalon) is. Megígérhetjük, hogy a Népszava nem fogja leszólni az eljárást. Ami pedig a demokratikus oldalt illeti, a kocka el van vetve. Akár nyer ősszel Budapesten Karácsony Gergely, akár nem, a szavazók a 2022-es országgyűlési voksolás előtt is ki fogják kényszeríteni az előválasztást.

Sebes György: Magas szőke, magas színvonal

Publikálás dátuma
2019.07.20. 18:33

Fotó: ADRIAN DENNIS / AFP
Közhely ugyan, mégis igaz, az élet a legnagyobb rendező. Így aztán egy izgalmas sportközvetítést aligha lehet felülmúlni.
Oszthatják ezt a véleményt mindazok, akik múlt vasárnap végignézték a wimbledoni teniszbajnokság férfi egyes döntőjét. Pedig nem volt rövid a műsor. Kevés híján öt órán át tartott. De a két főszereplő, Novak Djokovics és Roger Federer végig fenn tudta tartani a feszültséget. Még azokban a menetekben is, amelyeket egyikük vagy másikuk – a remek szerváknak köszönhetően – egyértelműen megnyert. A többség azonban nem ilyen volt. A végjáték pedig egyedülálló. S nem csupán azért, mert először a brit nyílt teniszbajnokság történetében az ötödik játszmában 12-12 után rövidítés következett. Néhány éve volt egy döntő, amely 16-14-nál ért véget, s akadtak ennél hosszabb csaták is – bár nem a döntőkben -, de emiatt határoztak úgy, hogy nem várják meg, amíg kivilágos kivirradtig elhúzzák a meccset. A helyszíni közönség érezhetően a 37 éves svájcinak drukkolt. Nem véletlenül. Kétségkívül ő a szimpatikusabb. Már csak azért is, mert még mindig világszínvonalon teniszezik és játékában mindig benne van egy-egy váratlan, fantasztikus húzás. A szerb meg olyan, mint egy gép. Tökéletesen adogat, a világ legjobb fogadója, csak ritkán hibázik. Ám ezúttal a szokottnál többször. Nem használta ki, amikor elvette Federer adogatását. Ám aztán a svájci sem tudta beütni a győztes pontot. Érdemes volt tehát az Eurosport 2-re kapcsolni és aztán már nem lehetett onnan elszabadulni. A kommentátorok pedig alkalmazkodtak a különleges alkalomhoz. Csak akkor szólaltak meg, amikor kellett, nem beszélték túl a csatát. Ritka, de követendő hozzáállás. E drámai élmény után a nézőnek ki kell kapcsolódnia, valahogy le kell vezetnie az izgalmakat, amelyeknek hatása alá került. Ehhez a legjobb módszer, ha megnéz egy könnyed vígjátékot. Ez persze nem a legjobb jellemzés arra a filmre, amelyet a TV2 új filmcsatornája, a Moziverzum jóvoltából – immár sokadszorra – láthattunk. Egy klasszikusról van ugyanis szó, egy olyan profi módon elkészített alkotásról, amelyben minden tökéletes, minden a helyén van. Ezért aztán valahányszor elénk kerül a Magas szőke férfi felemás cipőben, szinte az újdonság erejével hat. Mindig felfedezhetünk benne újabb poénokat, s még a legtöbbször ismételt jelenetek is úgy szórakoztatnak, mintha először látnánk. Napjainkban, amikor ugyancsak sokat hallunk a nyugati titkosszolgálatok működéséről, valamint vetélkedéséről, egészen aktuálisnak hat ez az 1972-ben forgatott és Magyarországon is két év múlva bemutatott film. A történet egész egyszerű lenne: a szolgálat főnöke csapdát állít a posztjára pályázó helyettesének. Így kerül a történetbe a kicsit bolond főhős, aki amúgy hegedűművész – és zeneszerző -, de semmiképpen nem nagy titkok tudója. Ebből az alapból gyártott frenetikus mozit a rendező, Yves Robert, aki nem állhatta meg, hogy maga is ne szerepeljen benne. Ő játssza ugyanis az egyik legjobb jelenetben a karmestert, aki kevés sikerrel igyekszik kordában tartani zenekarának három, saját magánbajaival elfoglalt zenészét. A majdnem ötvenéves film szereplőinek többsége már rég meghalt. A gyönyörű Mireille Darc is – Alain Delon egykori kedvese –, akárcsak a fő titkosszolgát alakító remek Jean Rochefort. A magas szőkét játszó Pierre Richard – akit ennyi év elteltével már alig ismernénk fel – még él, s ősszel éppen Magyarországra készül. Elmorfondírozhatunk azon is, hogy régen még milyen nagyszerű francia filmek készültek. Richarddal többet is forgattak - Balfácán, Félénk vagyok, de hódítani akarok – de említhetnénk Depardieut, vagy Jean Renót is. Vagy Belmondót, az ugyancsak klasszikussá vált A profival, amelynek egyik különlegessége, hogy nincs happy end, hiszen a főhőst lelövik. Nagy szerencse, hogy ezeket a filmeket időről-időre meg lehet nézni valamelyik csatornán (csak éberen figyelni kell a műsorokat). Biztos, hogy sikerükben nem csekély része van a kitűnő magyar szinkronnak. A magas szőke esetében már a főcím alatt elkezdődik a játék, amihez két remek hang segít: Bánsági Ildikó és Kristóf Tibor. A magyar szöveget az a dr. Hársing Lajos írta, aki a tévézés hőskorában – az akkor egyetlen – Magyar Televízióban vetélkedőket is vezetett. Nagy műveltségű, sok nyelven beszélő férfiú volt, s nem derogált neki a filmek fordítása sem. Így aztán ötletes, jól mondható és a magyar nyelvet is jól kiaknázó szövegeket kaptak tőle a nagyszerű színészek. Tahi Tóth László nem először – és nem is utoljára – volt Richard hangja,  mellette remekelt Kálmán György, Képessy József (a híres Bernard Blier megszólaltatója), valamint a sajnálatosan korán elhunyt Káldi Nóra (Darc magyar hangjaként). Meg a többiek, akik közül még megemlíthetjük Mezei Máriát, aki hajlandó volt elvállalni egy egészen kis szerepet is. Ami egyébként jellemző volt arra a korra: a legkiválóbb magyar színészek adták a hangjukat a külföldi sztároknak – és ez emelte a filmek színvonalát. Napjainkban ez is másképpen van. Jó azonban nosztalgiázni egy-egy régi, de ma is nagyon nézhető filmen. A drámai sportközvetítésekkel egész jól kiegészítik egymást és még azt is elfelejtjük, hogy azért mindkettő közben reklámokkal próbálnak etetni bennünket.  
Témák
film tenisz etető