Heti abszurd: A miniszterelnök reggelije (ebédje, vacsorája)

Publikálás dátuma
2019.07.21. 12:05

Fotó: Orbán Viktor Facebook oldala

(Ellenzéki vázlat, 2019)

KÉPHEZ: 9:12 Gyors reggeli az Országházban /Quick breakfast at the Parliament. Debreceni mustárral, tormával / Sausages with mustard and horseradish – Mit lehet itt reggelizni, tessék mondani? – Virslit, debrecenit, szendvicset… – Na, várjunk csak, én debrecenit szeretnék. – Lehet, mustárral, tormával? – Mustárral, tormával. A büfében nincs megterített asztal. A többi asztal is terítetlen. Mind demokratáknak való. Borzasztó idea! Az egyik asztal sokkal csupaszabb, mint a másik. A szék is oda van már készítve, s eltolva a többi szék, hogy valahogy más oda ne ülhessen. A miniszterelnökkel belépő mamelukok áhítattal néznek az asztal fölé, s mutatni akarván, hogy az államügyekben mennyire járatosak, tiszteletteljesen mormogják: – Mi a miniszterelnökkel fogunk reggelizni! A kormányfői stáb csendben forgat, hogy „az emberek” majd megtekinthessék a miniszterelnök reggelijét. A két mameluk belép. S amint az egyik könyökét ráteszi az abroszra, a palackok s tányérok elkezdenek csörömpölni a kezében, mintha mondanák: „Mindjárt itt lesz a miniszterelnök!” De ezt a mamelukok is észreveszik, és rögtön saját maguktól kérnek bocsánatot. – Pardon! Hisz itt a miniszterelnök fog reggelizni. Felugranak, pedig még le sem ültek, s egyikük átül szembe az üveg vizével, hogy helyet adjon a miniszterelnöknek és a másik mameluknak. – Összetévesztettem a helyet. Ez az átkozott rövidlátásom… – Ne átkozd – suttogja magában a helyezkedő stáb –, hisz az tett meg téged azzá, ami vagy. – Igen, de most csaknem oda ültem, ahol… – Igen, igen, ahol a miniszterelnök fog reggelizni. – Ah, az asztali cukkedlik emléke! Irtóztató! A Bokros valamikor rövid szivart szítt – mondja valamelyik ellenzéki. – És mindennap más emberhez hívatta meg magát reggelire, hogy arra se költse az ország pénzét. – Oh, az a Bokros volt! A nagy Bokros. A Bokrosok kora lejárt, uraim! Most a cukkedlikorszak van. – Cukkedli? – süvít bele gúnyosan egy szélsőbali. – Az adófizetőknek kellene adni cukkedlit, az adószedők pedig egyenek arzenikumot. – Neked ez a programod? – Ennek alapján választottak meg. E pillanatban nesztelenül belép a miniszterelnök. Mély csend. A szőnyeg felfogja lépteinek neszét, s lágyan suttogja: „őexcellenciája reggelizni jött”. A legyek, amint a debrecenire idejöttek, pajkosan röpködnek körbe, s egymást biztatják: „Gyerünk, reggelizzünk a miniszterelnökkel”. A mamelukok ajkain megjelenik a nyájas, hódoló mosoly, a szélsők arcáról elfut az elégedetlenség, minden derült, a napsugár besüt az ablakon, a büfébeli Hébe kék szemei igéző fényben tündökölnek, a vajak olvadoznak, a heringek, sajtok pikáns illatokat terjesztenek, minden, de minden olyan ünnepélyes, mert a miniszterelnök reggelizik. Debrecenit mustárral, tormával, zsemlével. A kegyelmes úr leül, a szék megreccsen alatta, mintha a nagy megtiszteltetést köszönné. Kár, hogy nincs retrográd élet, hogy a megboldogult sertés földi maradványai átéreznék. A miniszterelnök keveset eszik és elegánsan. A kés és villa bizonyos előkelőséggel horzsolja egymást. Őexcellenciájának jó étvágya van. S ezalatt benn a tanácsteremben, ahol a költségvetést vitatják, sebesebben megy minden. A szónokok megrövidítik beszédeiket. Minek is beszéljenek? Hiszen eredménye úgy sincs – és még csak nem is bosszankodik meg érte senki, ha elmondják, hogy az adózó nép mint nyomorog. Mert a miniszterelnök úgy sincs ott. A miniszterelnök reggelizik. A büfé ajtaja ki van nyitva. Kilátni meg belátni. Künn két ellenzéki képviselő sétál nagy szomorúan. Éppen a magyarok tömeges kivándorlását beszélik. Borzasztó állapotok… a szegény magyar gyerekek éheznek. – Pszt! Ne olyan hangosan! Bent a miniszterelnök reggelizik! Aztán a Ház elfogadja a költség­vetést.  
KÉPHEZ: 11:40 Országgyűlés, költségvetési zárószavazás // National Assembly. Budget vote. Utána a miniszterelnök pedig megebédezik. KÉPHEZ: 12:30 Tökfőzelék, Stefánia vagdalt // Pumpkin pottage, meat loaf       „Vacsora Berci bácsival”, már a Várban, a Karmelita-kolostorban.  KÉPHEZ: 19:25 Vacsora Berci bácsival // Dinner with uncle Berci Megint egy nap, megint egy reggeli (ebéd, vacsora, miközben otthon, a nyári konyhában bugyborog a baracklekvár). Mikszáth Kálmán után szabadon: Friss Róbert  
Szerző
Témák
Heti abszurd

Néma szégyen - Sokszor teljesen magára marad a szexuális abúzus gyerek áldozata

Publikálás dátuma
2019.07.21. 07:00

Fotó: Shutterstock / Shutterstock
Felfoghatatlan és sokkoló, ha egy felnőtt, ráadásul az esetek nagyobb részében családtag szexuális erőszakot követ el egy gyereken. Az esetek többsége rejtve marad, az áldozatok nagy része nem beszél az őket ért traumáról. Ha mégis, gyakran a saját családjuk sem hisz nekik, így évtizedek múlva is szenvednek a támogatás hiányától. Ráadásul romokban az ellátórendszer is, az abúzuson átesett gyerekek töredékének sem tud megfelelő ellátást biztosítani az állam.
Gyermekkori szexuális abúzus. Szavak, amiknek már a kimondásától is összébb szorul a gyomor, szinte felfoghatatlan, de minden 6-7. lányt és minden 10. fiút ér valamilyen típusú szexuális bántalmazás 18 éves kora előtt. Ez lehet akár egy dörgölőzés a buszon, amit valaki akarata ellenére szenved el, de súlyosabb esetekben szexuális erőszak is. Gyakran azonban nem idegen, hanem éppen egy családtag követi el a megbocsáthatatlant: a szexuális abúzust elkövetők 90 százaléka közeli ismerős, kétharmada pedig családtag. Minderről egy nyári délutánon beszéltek szakemberek Budapesten, egy kríziskommunikációról szóló eseményen.  

Valóság helyett struccpolitika

„Sok szülő azért utasítja el a gyermekét, amikor ilyen történetet hall tőle, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel, hihetetlenül ijesztő a gondolat, hogy amit a gyerek mond, az igaz. Szinte képtelenek felfogni, hogy az abúzus valóban megtörtént, és egy általuk ismert és szeretett ember az elkövető. Ezért folytatnak sokan struccpolitikát” – mondja Pócsné Berkesi Zsuzsanna. A nyílt tekintetű, kedves nő őszintén beszélt arról: gyermekkorában őt is éveken át bántalmazták szexuálisan, és hosszú idejébe telt feldolgozni a múltat. Az igazi szembenézés akkor kezdődött számára, amikor gyermeke annyi idős lett, mint amennyi ő volt a történtekkor. Akkor hirtelen felszínre törtek benne a régi emlékek. Mégis, először a gyermekét vitte pszichológushoz, mert a lányuknak megváltozott a viselkedése, szorongani kezdett. Végül kiderült, hogy a gyermeknek valójában nincs baja, az édesanyja zaklatottsága hat rá. Ez­után Zsuzsanna sokáig járt terápiára, hogy feldolgozza az évtizedekkel korábbi eseményeket. „Ezek a történetek 30-40 évvel később is kísértik az áldozatokat, akiknek nem a fizikai, hanem a lelki sérüléseket a legnehezebb helyre tenni, hiszen gyerekként cinkosnak érzik magukat, mintha ők is bűnt követtek volna el. Egy ilyen titok óriási erővel nehezedik egy gyerek lelkére, nem akarja, hogy kiderüljön, mert úgy érzi, akkor már nem lesz szerethető. Elkezdődik egy állandó színjáték. Felnőttként gyakran él csapongó életet, nincs megfelelő önbecsülése és segítség nélkül könnyen köt ki bántalmazó kapcsolatban. Aztán a gyerekvállalásnál »borul a bili«” – mondja Zsuzsanna, aki férjével, az újságíró Pócs Balázzsal együtt áll a plénum előtt. Úgy vélik, itt az ideje, hogy ne csak titokban lehessen beszélni a témáról, ami sajnos máig tabunak számít a magyar társadalomban. Ezzel pedig csak megnehezítik a trauma feldolgozását az érintetteknek. A pár létrehozta a beszeljrola.hu oldalt, ahol név nélkül oszthatják meg történetüket a gyermekkori szexuális abúzust elszenvedett nők és férfiak. A honlapon már több mint 300 történet olvasható, sokan azért mertek írni a borzalmakról, mert erőt adott nekik a tudat, hogy nincsenek egyedül.  

Hazudsz, kérj bocsánatot!

A legrémisztőbb, hogy gyakran a család is hazugsággal vádolja az áldozatokat, és az is előfordul, hogy rossz szemmel nézik, amiért évtizedekkel később beszélnek a gyermekkorban történtekről. Hiszen „az már olyan régen volt, miért kell felhánytorgatni”. A Beszélj róla oldalán sorjáznak a szívszorító történetek. „Kicsi, egészen kicsi voltam. Mindig is tudtam, hogy »ez« történt velem. Semmire sem emlékszem, csak tudom. Fájt, féltem, sírtam, könyörögtem, de én voltam a kis királylánya… Mozdulatlanul kellett maradni, aludtam, s arra ébredtem, hogy simogat, betapasztotta a számat. Most is él. Sajnos… Senki nem hitt nekem, egyszer bevettem egy csomó gyógyszert felnőttkoromban, felhívtam anyát, s elmondtam neki. Rágalmazásnak vette, azt mondta, beteg vagyok, hogy ilyeneket gondolok. Megharagudott. Apám mentegetőzött. Testvéreim megharagudtak rám. Nekem kellett bocsánatot kérni mindenkitől. Tőle is” – írja a fiatal lány, Jeny, akinek a példája nem egyedi. Pócs Balázs szerint sok érintettől kaptak olyan visszajelzést, hogy a beszeljrola.hu honlap volt az első lépés, ott írtak először a velük történtekről, és ezt követően tudtak szakszerű segítséget kérni; túllépni a félelmen, hogy nem hisznek nekik. „Ha egy ilyen esemény kiderül, ez az egész családot megrázza, mindenki számára felborul a világ rendje, és mindez feldolgozhatatlannak tűnik. Ezért választják sokan azt a hozzáállást, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is” – mondja Balázs. Pedig attól, hogy nem beszélnek róla, ezek a történetek még ott vannak, mérgeznek, és sok családot tesznek tönkre észrevétlenül. „Ideje megtörni ezt a titokspirált és hinni az áldozatoknak. Ha meghallgatjuk és komolyan vesszük őket, az elkövetők sem mondhatják majd olyan magabiztosan: úgysem fognak hinni neked” – hangsúlyozza a házaspár.  
A kép illusztráció
Fotó: Shutterstock

Romokban az ellátás

Tíz éve foglalkozik a gyerekként és felnőttként szexuális bántalmazást elszenvedett áldozatokkal Szőke András pszichológus, aki szerint a segítés sosem egy protokoll szerint zajlik, mindig minden attól függ, hol tart az érintett. A folyamat a bizalomra épít. Van, aki néhány alkalom után már tud beszélni a vele történtekről, de előfordul, hogy ez évekbe telik. „A szexuális bántalmazások 80 százaléka családon belül történik. Amikor egy olyan felnőtt bánt egy gyereket, akinek az lenne a feladata, hogy védje, ott nagyon mélyen sérül a bizalom. Az áldozatok gyakran felnőttként is a gyermeki bizalmat keresik, de azt már sosem kaphatják vissza, ezért kifejezetten nehéz számukra a kötődés. Jelen van egy állandó rettegés az elutasítástól. Előfordulnak szexuális problémák is, nehezen választják szét a bántást és az egészséges szexualitást” – mondja lapunknak a pszichológus. Szőke András szerint egy ilyen trauma valamilyen módon min­denképpen hat a későbbi szülő-gyerek kapcsolatra is. Aki nem kap szakszerű támogatást és nem dogozza fel a vele történteket, annál hiányos szülő-gyerek kapcsolat alakul ki, amit a gyerek mindenképpen megszenved. Aki járt terápiára, annál finomabb formában érződik a hatás, és valójában ez a cél. Korábban az  sos.hu­ oldalon úgy nyilatkozott a pszichológus: szakaszosan kell kezelni a traumatizált gyerekeket. Például hat-hét évesen jó, ha járnak pár hónapot te­rá­piá­ra, aztán a prepubertásban érdemes visszamenniük, majd az első párkapcsolat idején is. Hiszen egy hatéves gyerekkel nem lehet arról beszélni például, hogy milyen egy szexuális kapcsolat. Ez addig folytatódik, amíg szülővé nem válik, hiszen akkor érti meg a szülő-gyerek viszonyt, azt a kontextust, amiben a bántalmazás megtörtént. Mint mondja, minél kisebb egy gyerek, annál könnyebb vele elhitetni, hogy rendben van, ha egy felnőtt tárgyként „használja”. Bár a fizikai fájdalom is megrázkódtatásként hat, de mikor rájön, hogy amit átélt, az nem normális, akkor teljesedik ki a trauma. Magyarországon egyébként nagyon esetleges, hogy milyen segítséget kap egy gyermek, mi történik vele az ellátórendszerben. A pszichológus szerint, bár vannak szakértők, könnyen előfordul, hogy olyan helyre kerül az áldozat, ahol nem tudják megadni neki az empátiát, amire szüksége lenne. Az ellátórendszer nem tudja fogadni az áldozatokat, pedig így is csak töredékük kér segítséget, a kutatások szerint egy napvilágra került esetre húsz titokban maradt történet jut. Sokan pedig azért sodródnak a rendszer peremére, mert nincs pénzük kifizetni a magánellátást, az állami segítségnyújtás pedig nem megfelelő színvonalú, ha van egyáltalán. Bár szándék már szerencsére akad, de rendszerszinten még nincsenek erre szakosodott központok, a korábbi civil ellátóhelyek pedig elsorvadtak, az utánuk maradt űr nagyon nehezen töltődik fel. Ráadásul Szőke András szerint sokszor az igazságszolgáltatásban sem tudják, hogyan kellene gyerekbarátnak lenni. Vannak ugyan gyerekbarát kihallgatószobák és pozitív tapasztalatok, mégis előfordul, hogy akár ötször-hatszor-hétszer is kihallgatnak egy gyereket, ami óriási lelki teher számára. Ilyenkor újra traumatizálódik, hiszen nem egy olyan közegben beszél, ahol magától, bizalommal telve akarja elmondani az őt ért bántalmat. Ezen mindenképp változtatni kellene, hogy ne bántsuk tovább az egyébként is sérült gyerekeket. Ehelyett inkább álljunk ki mellettük, higgyünk nekik, akkor is, ha felfoghatatlan, amit mondanak.
Szerző

Kalózból karibi kiskirály

Publikálás dátuma
2019.07.20. 17:15

Egy barokk kalandor-lovag karrierje Amerikában

A La Petite Europe nevű hajó 1639. január 12-én vitorlát bontott, és a francia partoktól az Újvilág felé indult. Utasa már nem volt fiatal, élete bővelkedett kalandokban. Máltai lovag, kalóz és rabszolga-kereskedő, admirális, tengeri csaták hőse, Richelieu bíboros bizalmasa. A karibi szigetvilágba tartott, ahol páratlan pályafutása csúcsára ért.
Philippe de Longvilliers de Poincy (1584–1660) úti célja a Szent Kristóf-sziget (Saint-Christophe) volt, amelyet Kolumbusz tiszteletére, a felfedező védőszentjéről neveztek el. Ő lett a Kis-Antillák kormányzója, hivatalos kinevezése szerint ­Gouverneur et Lieutenant Général de Sa Majesté pour tout les Îles de l’Amérique. Barokkos titulus, ahogy maga a lovag is igazi „barokk karakter” volt. Kortársa, Jean Baptiste Du Tertre dominikánus történetíró szerint ellentmondásos személyiség: bátor katona, kitűnő politikus, nagyvonalú, ugyanakkor félelmetes, ellenségeivel kíméletlen.

Korzár, kapitány, kormányzó

Amikor a francia gyarmati társaság, a frissen alapított Compaigne des Îles d’Amérique (1635) kormányzót keresett a szigetre, de Poincy remek választásnak tűnt. A feladat nem ígérkezett egyszerűnek: rendszeresek voltak az összetűzések a rivális európaiakkal, spanyolokkal, angolokkal és hollandokkal, az afrikai rabszolgák lázadoztak, a bennszülötteket megtizedelték a behurcolt betegségek. A nemesembernek kifinomult diplomáciai, katonai, tengerészeti, közigazgatási érzékre volt szüksége, hogy megbirkózzék a nehézségekkel. Amikor huszonévesen, 1606-ban csatlakozott a máltai lovagrendhez, családi hagyományt követett. A történészek 16 rokonáról tudnak, aki katona-szerzetesnek állt a földközi-tengeri szigeten, miután a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend a török elől menekülve Rodoszról Máltára tette át a székhelyét (1530). A rend a Mediterráneum vezető tengeri hatalmává nőtte ki magát, fő bevételi forrása a kalózkodás lett. Rabszolgákkal is kereskedett, persze az anyaszentegyház nevében, pápai áldással – bár azt azért nem állítanánk, hogy Isten nagyobb dicsőségére. Eleinte az ifjú de Poincy is ebben a jövedelmező iparágban tüntette ki magát. Korzárként (engedéllyel rendelkező, állami szolgálatban álló kalózként) egy évtizeden át vezetett rabló hadjáratokat (1610–19). Vakmerősége nem ismert határt. Egyszer túlerőre támadt Egyiptom partjainál, és bár a csatát elvesztette, ép bőrrel megúszta. Hírnevét és tapasztalatait a francia hadiflottánál kamatoztatta, a spanyolok ellen. A súlypont az Atlanti-óceánra tevődött át. Érdeklődése Nouvelle France (a mai Kanada és Egyesült Államok területén fekvő francia gyarmatok) felé fordult. Üzletemberként is fantáziát látott az Újvilágban, jelentős összegeket fektetett be. Altengernagyi rangig vitte, közben bizalmi viszonyba került Richelieu bíborossal (1585–1642). A nagyhatalmú főminisztert a popkultúra A három testőr intrikusaként, a történettudomány az abszolút monarchia megteremtőjeként ismeri – emellett személyesen is érdekelt volt a tengerentúli kereskedelemben, és meglátta, hogy a sokoldalú katona hasznára lehet odaát. Volt még egy nyomós oka de Poincynak, hogy elfogadja a felkérést: összeveszett Bordeaux érsekével, aki egy személyben a flottát is felügyelte, így hiába várta volna az előléptetést a haditengerészetnél. Tapasztalatai, képességei és kapcsolatai tökéletesen alkalmassá tették a távoli sziget irányítására. Csak az ambícióit becsülték alá XIII. Lajos udvarában: a kormányzó rövidesen saját kis birodalmat szervezett a Karib-tengeren, amit élete hátralévő húsz évében többé ki sem engedett a markából, fittyet hányva az otthonról küldött utasításoknak.  

Az első kapitalista

Kormányzói ténykedését egy rabszolgalázadás leverésével kezdte, majd az angolokkal kötött szerződéssel folytatta. Megállapodtak, hogy nem rontják egymás üzletét oktalan vérontással még akkor sem, ha a két anyaország hadban áll Európában. Megegyezett a hollandokkal és a hugenottákkal is, az alku részeként kinek-kinek garantálta a szabad vallásgyakorlást. A szigeten élő kapucinusok erre felháborodtak. Azt várták volna, hogy a katolikus egyház lovagja fellép a protestánsokkal szemben, de nagyot csalódtak. A kormányzónak fontosabb volt a zavartalan kereskedés, inkább a leghangosabban zúgolódó barátokat száműzte. Szót értett a hírhedt karibi kalózokkal is (mégiscsak kollégák voltak…). Hallgatólagosan eltűrte, hogy használják a sziget partjait. Cserébe az ő és partnereinek hajóit nem fosztották ki, ráadásul adó formájában még részesedést is kapott a zsákmányból. Hogy fokozza zsol­do­sai­nak elrettentő erejét, kötelező katonai kiképzést vezetett be a telepeseknek. Közben új kikötőt, raktárakat, utakat, templomokat építtetett. Sőt egy kórházat is, máltai módra: a rend hagyományosan a legjobban felszerelt kórházakat tartotta fenn alapítása, a keresztes háborúk óta – ezért nevezték eredetileg ispotályos rendnek. Kastélya, a Château de la Montagne a szigetvilágban példátlan épület volt, egyszerre pompás és praktikus – a csodájára jártak. Fallal, árokkal és ágyúkkal védett erődítmény, saját vízellátással. Itt létesült az Újvilág első ismert európai könyvtára, gazdag földrajzi, hajózási, történelmi, természet- és hadtudományi szakirodalommal. Háromszáz fős személyzet tartozott a házhoz. Kertjét szökőkutak, egzotikus növények díszítették, távolabb istálló és disznóól is volt. Futotta mindenre, mert a biznisz virágzott. A cukornád és a dohány volt a két legsikeresebb gyarmatáru, de nagy nyereséget hozott a gyapot és az indigó is. A francia kalandor vállalkozóként is rátermettnek bizonyult. Pierre Cultru francia történész azt írja róla, hogy „kora első kapitalistája volt az Antillákon”. Forgatta tőkéjét, újabb és újabb befektetési lehetőségeket keresett. Gazdálkodása mintául szolgált sok későbbi telepesnek, nem is csak honfitársainak. Ültetvényein hétszáz rabszolgát dolgoztatott, három cukormalmában sok szabad munkást is. A már idézett Domonkos-rendi krónikás rossz szemmel nézte ezt, nála azt olvassuk, hogy a kormányzó „devinrent très rich aux dépens du pauvre­ peuple”, vagyis a szegények kárára lett nagyon gazdag. Pedig amikor szerzetes lett, szegénységi fogadalmat tett, de ez nem gátolta a vagyongyűjtésben. Könnyedén átlépett a szüzességi fogadalmán is, kastélyában párizsi divat szerint több udvari szeretőt tartott. A máltai lovagok esküjének harmadik eleme az engedelmesség – kiderült, ezt is rugalmasan értelmezte.  

Lovagias megoldások

Richelieu és XIII. Lajos halála után fordult a kocka Franciaországban. Az új főminiszter, Mazarin bíboros a maga emberét szánta a sziget élére, amikor de Poincy megbízatása lejárt. Ő azonban nem hagyta veszni az életművét. Kijelölt utódját elzavarta, és megüzente, hogy a gyermek XIV. Lajostól (1638–1715) nem fogad el utasításokat. Az udvart lefoglalta a harmincéves háború, nem tudta érvényesíteni akaratát a távolból. Végül beletörődött a helyzetbe, sőt meghosszabbította a lovag kinevezését – mégiscsak jobban mutatott, ha „Őfelsége akaratából” kormányoz, mintha annak ellenére. (A későbbi Napkirály csak a hősünk halála utáni évben vette kézbe az államügyeket.) De Poincy ekkortól kiskirályként viselkedett. Hódítani kezdett, fennhatóságát – részben erővel, részben újabb ravasz alkukkal – további területekre terjesztette ki az Antillákon: a Szent Márton-, a Szent Bertalan- és a Szent Kereszt-szigetre (Saint-Martin, Saint-Barthélemy, Saint-Croix). Miután véget ért az európai háború, előre menekült: bonyolult diplomáciai manőverekkel elérte, hogy a pénzszűkében lévő francia kincstár eladja a négy szigetet a máltai lovagrendnek (1651), ilyenformán a helyén maradhatott. Idővel a máltaiak is megpróbálták leváltani, de az ő emberük is dolgavégezetlenül távozott; de Poincy haláláig ragaszkodott apró birodalmához. A máltai uralom alig élte túl, a szigetek visszaszálltak francia tulajdonba. A lovagrend kudarcként élte meg a rövid karibi kísérletet, többé nem is akart tengerentúli gyarmatokat. Saint-Christophe 1983 óta független állam Saint Kitts és Navis részeként, a Brit Nemzetközösség tagja. Saint Croix az Egyesült Államokhoz tartozik, Saint-Barthélemy változatlanul Franciaország tengerentúli birtoka. Szent Márton szigete, ahol két éve végigsöpört az Irma hurrikán, egy darabka Európa az Antillákon: északi fele francia, a déli holland államterület. A határ máig ugyanott húzódik, ahol de Poincy kormányzó 371 évvel ezelőtt meghúzta. Az előkelő jachtkikötő, Port Longvilliers neve azóta is a kivételes kalandorra emlékeztet.
Témák
történelem