A keleti-part magyar orientalista szemmel

Publikálás dátuma
2019.08.11. 16:00

Fotó: A szerző felvétele
New York azon városok egyike, ahová mindenki szeretne eljutni. Ki ezért, ki azért. Az én Kelethez szokott énemet a város nem vonzotta, aztán jött egy utazási lehetőség és természetesen yes-t mondtam.
 Amikor az október végi sötétben feljöttem a metróból, és megláttam a kivilágított felhőkarcolókat, egyből tudtam, nagyon jól fogom magam érezni a metropoliszban, hiába nincs bazár vagy selyemút. De könyvek alapján tudtam, a Keletnek is vannak itt emlékei. New Yorkban könnyű elvegyülni a helyiek között. Sem a külső, sem az öltözék, de még a beszélt nyelv, a magyar sem árulja el az emberről, hogy külföldi. Ugyanis nagyon sok, a városban élő etnikum a saját nyelvét is használja. Az éttermekben nem csak angolt hallottam, annak ellenére, hogy az emberek öltözékéből tudtam, a beszélgetők helyiek. Bár egy attribútuma mégiscsak van a turistának: a fényképezőgép - a helyiek nem fényképezik le a felhőkarcolókat és ami a külföldinek újdonság. Amikor a házakat, az embereket, és az utcákat fényképeztem, gyakran úgy, hogy a zebra közepén álltam és a jobb kép miatt már a piroson át futottam a járdára, senki sem szólított meg a „Honnan jöttél?", "Meddig maradsz?” kérdésekkel. Bezzeg Dusanbéban! A modern házakat fényképezve egy maláj fiú hangosan rám köszönt az utcán. Nevetve magyarázta, a külsőm alapján még lehetnék helyi orosz is, de látva, hogy az épületeket fotózom, biztosra vette, turista vagyok. Igaza volt. Amúgy Tádzsikisztán fővárosában olyan kevesen voltunk „idegenek”, hogy ismeretlenül is köszöntünk egymásnak az utcán. De egyedül képviseltem Magyarországot és az EU-t a kínai Hotanban, Meshedben és Neisápurban (Irán), és csak egy-egy turistát láttam Turpanban (Kína) és Asgabatban (Türkmenisztán), igaz azokat is a szállodában. New Yorkban az utcák egyirányúak, ezért sokszor háztömböket kell gyalogolni egyik megállótól a másikba. Sokan buszoznak, de többen választják a metrót, igaz a jól öltözöttek inkább csak Manhattanben. Élmény volt kimetrózni Bronxba: életemben először jutott az eszembe, hogy talán itthon, Budapesten kellett volna biztosítást kötni. Nyíregyháziként úgy éreztem el kell mennem Bronxba, ahol Tony Curtis született, akinek az apja magyar zsidóként Mátészalkáról indult. De Bronxba arabistaként is mentem, Edgar Allan Poe házikóját néztem meg, ami a róla elnevezett tér közepén áll. Itt élte le élete utolsó napjait a híres amerikai író, költő. Sajnos nem tudtam bemenni a házba, ami jelenleg múzeum, zárva volt, ezért többször is körbesétáltam. Poe, akinek a leghíresebb verse, a „A holló” kötelező tananyag a középiskolákban, szintén érdeklődött a Kelet iránt: az egyik legelső, ugyanakkor leghosszabb versét a Korán inspirálta.
A Korán hetedik fejezetének a címe: „Al-Aráf”. Véleményem szerint vannak szavak, amelyeket teljesen értelmetlen egy idegen nyelvről magyarra fordítani, és bizonyos magyar szavakat – puszta, gulyás, betyár – nem lehet, és a jelentés tartalma miatt szinte képtelenség is idegeníteni. Az arab nyelv egyik ilyen szava az aráf, de írhatnám még a kalifa, sejk, vagy a ramadán szavakat is. Az aráf egy olyan, halál utáni átmeneti hely, ahol azok a holtak vannak, akik sem a Mennyországba, sem a Pokolba nem kerültek be.  A felhőkarcolók után bölcsészként jól esett megpihenni a Public Libraryben, ahol Munkácsy Mihály mellszobra, és az általa festett „Milton” festmény mellett még otthon is éreztem magam, de a Szabó Ervin könyvtárból kivett könyveim kölcsönzési idejét nem tudták meghosszabbítani. Pedig állítólag Amerika a lehetőségek világa! Munkácsy az USA-ban is járt, igaz a „Vak Milton az »Elveszett Paradicsomot«” diktálja lányainak" című képe egy amerikai műgyűjtő, Robert Lenox Kennedy (1822-1887) gyűjteményéből került a könyvtárba.  A következő állomás az Ellis Islandon álló múzeum volt, ahová a bevándorlók érkeztek. A termekben rengeteg fénykép és dokumentumok másolata látható, olvasható. Mindenki érdeklődve keresi saját népe múltját, és megörül, ha valami hazai vonatkozásra bukkan. Én a képek között két magyarra is akadtam. Az egyiken egy magyar cselédlányt arcát láttam, aki a kiírás szerint Trentonba, New Jersey állam székhelyére költözött. Talán még most is él, ha meg nem halt. A másik hölgyet „Magyar immigrant”-nak nevezte a felirat, nem tudva, hogy a magyar „magyar” szó angol fordítása „Hungarian”, és helyesen úgy lenne, hogy „Hungarian immigrant”. Tudjuk, a történelem egy ideje ismétli önmagát. Az egyik röpcédulán „Boycott”-ról olvastam, de nem volt rajta dátum. Az amerikai és európai kereskedők bojkottot hirdettek a japán, és kínai éttermek, szabóságok, és mosodák ellen. A nyomaték kedvéért, hogy tudják a kívülállók, hogy miről is van szó, a felhívás alá odaírták: „Amerika kontra Ázsia.” Miután bő négy óra után megtaláltam a kijáratot a Metropolitan Museum of Artból, megnéztem egy mecsetet. A New York-i mecset belső tere abban különbözött az általam már meglátogatottaktól, hogy két tévékészülék is volt benne. Máig sem tudom, hogy miért épp kettő. Talán ez a síita-szunnita ellentétre utal? Vagy az egyiket a férfiak nézték, a másikat pedig a nők? Megfordultam a Columbia Egyetemen New Yorkban, és a Princetoni Egyetemen, ahol a program keretén belül meglátogattuk az épületeket, a könyvtárat, és a múzeumot is. Az egyetem egyik arabista professzora – én is arabisztikát tanultam az ELTE-n – Hámori András, a templomban pedig megtaláltam a híres „libanoni” maronita keresztény Philip Hitti (1886-1978) emléktábláját. A Columbia Egyetemen termeiben régi kínai tárgyakat láttam, és odafele menet ráakadtam a „Hungarian Pastry Shop”-ra is. De ilyesmire nem költöttem, inkább Dunkin’ Donuts fánkot vettem.  Washingtonban a Lincoln-emlékmű utána a Capitolium épülete következett. Az USA első elnökének, George Washingtonnak állít emléket egy obeliszk, a Washington-emlékmű. A másik híres obeliszk, a „Kleopátra tűje” New Yorkban áll. Ennek viszont semmi köze sincs a híres uralkodónőhöz, mert jóval előtte építették, III. Tutmózisz (Thotmesz) idejében (i.e. XV. sz.)
Témák
New York
Frissítve: 2019.08.11. 16:20

Az államkapitalizmustól a tekintélyelvű neoliberalizmusig

Publikálás dátuma
2019.08.11. 15:33

Fotó: Népszava
A magyar közönség előtt egyelőre kevéssé ismert Fábry Ádám, aki az argentínai Cordobai Egyetemen tanít. Nemrégiben azonban friss könyvel állt elő, amely újszerű értelmezést ad a magyar rendszerváltásról (The Political Economy of Hungary - From State Capitalism to Authoritarian Neoliberalism. Palgrave MacMillan, London, 2019.)

Az állam központi szerepe

Fábry Ádám azok közé tartozik (például Tamás Gáspár Miklós társaságában), akik szerint a szovjet rendszert helyesebb államkapitalizmusnak, mint államszocializmusnak hívni, miközben már persze maga az államszocializmus kifejezés is egyfajta utalás arra, hogy elvileg elképzelhető nem államközpontú szocialista gazdasági modell is. Az államkapitalizmust, mint megnevezést, már a rendszer saját ideológiájának következetes alkalmazása is kiadja. Marx szerint ugyanis a kapitalizmus egyik sajátossága, hogy a munkások nem birtokolják, nem kontrollálják a termelőeszközöket, munkájuk gyümölcsétől pedig el vannak idegenedve. Ezen a szovjet rendszer semmit nem változtatott, azaz továbbra is kapitalizmusnak mondható, azzal a különbséggel, hogy a termelőeszközöket névlegesen az állam, a gyakorlatban pedig egy ideologikus bürokrácia birtokolja. Ebben egyébként a szovjet rendszer nem is annyira egyedi. Fábry felhívja a figyelmet arra, hogy az államnak milyen központi szerepe van a kapitalizmusokban is, legyen szó a Kelet-indiai Társaságról, Bismarck fejlesztőállamáról, a távol-keleti "kis tigrisekről", vagy a mai Kínáról. Érdekesség a tervutasításos rendszer részletesen lebontott, folyamatos nyomást fenntartó produktivista termelési célszámainak említése, amely manapság ugyanannyira sajátja a multik világának, mint az államot működtetni hivatott neoliberális, "új közmenedzsment" világának. A szovjet rendszer persze centralizáltabb és ideologikusabb volt, több erőforrást összpontosított a nehéziparra, ám ezek – emlékeztet Oskar Lange nyomán a szerző – sokkal inkább a hadigazdálkodás sajátosságai, ami viszont azért vált szükségessé, mert a szovjet rendszer a tőkés rendszerekkel való konfrontációban született meg és igyekezett fennmaradni. A rendszerváltás e perspektívából nézve egész más megvilágítást kap Fábry szerint. Az ugyanis így kevésbé a rendszer leváltása egy másikkal, ahogy azt a főáramú olvasatok szocializmus/kapitalizmus dichotómiája sugallta ’89-ben. Sokkal inkább valaminek a megőrzése, mégpedig az államkapitalizmus technobürokráciája igyekszik itt a saját uralkodó szerepét átmenteni azután, hogy világossá válik számára, hogy a tervutasításos rendszer a kapitalista világgazdaság kontextusában nem tartható. Fábry ezért amellett érvel, hogy nem vesznek mindent észre azok az olvasatok, melyek a rendszerváltást és az utána következő neoliberalizmust elsősorban a külső intézményi nyomásnak tudják be. Ebben egyébként csatlakozik Bockman és Eyal nézeteihez, akik kifejezetten Kelet-Európát látják a neoliberalizmus bölcsőjének, illetve a térség és a Nyugat interakcióját hangsúlyozzák.

Bokros, Surányi, Matolcsy

Fábry szerint ugyanis már a magyar államkapitalizmus középső évtizedeiben megvolt egyfajta proto-neoliberalizmus, amikor is a technokrácia piaci fundamentalista irányba igyekezett tolni az államkapitalizmus szekerét. Fábrynál ennek emblematikus intézménye a Pénzügyminisztérium berkeiben létrejövő Pénzügykutatási Intézet, melyet később Medgyessy Péter pénzügyminiszterként megszüntetett, ám az a bankok finanszírozásában főnixmadárként újraéledt, immáron magáncégként (Pénzügykutató Rt.). A szerző részletesen elemzi ennek az intézménynek, illetve a köréje csoportosuló tudásközösségnek a szerepét a rendszerváltás proto-neoliberális előkészítésében. Fábry elemzése itt sokban emlékeztet Szalai Erzsébet munkáira, melyekben arra figyelmeztet minket, hogy a rendszerváltás nem annyira a kommunista pártelit, mint inkább a későkádári technokrácia hatalomátmentése volt. Ám ez a folyamat már jóval korábban elkezdődött. Emblematikus figurái: Kornai János, aki a Szabad Néptől indulva lett amerikai egyetemek professzora, a piacközpontú közgazdaságtan nemzetközileg elismert híressége. Vagy Nyers Rezső, az 1968-as új gazdasági mechanizmus élharcosa, akinek piacosító próbálkozásait azonban szovjet utasításra Kádárnak le kell állítania. Végül a rendszerváltásra igazi hatással a Pénzügykutató akkor fiatal munkatársai voltak. Ide tartoztak a Fordulat és reform (1986) szerzői, Antal László, Bokros Lajos, Lengyel László, Csillag István és Matolcsy György, de sok más ismert közgazdász, vállalati és banki szakember is, akik a rendszerváltás után komoly karriert futottak be mint miniszterek, bankvezérek, befolyásos véleményvezérek, hatalmi háttéremberek. Fábry három kiemelkedő figura (Bokros, a vele együtt katonáskodó Surányi György, illetve a kezdetben szintén ebbe a körbe tartozó Matolcsy) személyes életútján keresztül mutatja be a későkádári technokrácia hatalomátmentését. Számos más közismert szereplőt is választhatott volna. Fábry ezek után bemutatja a rendszerváltás utáni neoliberalizáció fázisait, melynek köszönhetően az első időszakban Magyarország volt a nemzetközi intézmények „poszterfiúja” (mintaországa). A folyamat szimbolikus kezdete a Bokros(Surányi)- csomag, mely ismét csak az egykori technokráciához köthető. Az egymást követő kormányok lépésről lépésre kivéreztették az esélyteremtő állami alrendszereket (oktatás, egészségügy, szakképzés, szociálpolitika). Folyamatosan a létminimum alatt tartották a minimálbért, és alapvetően a magasabb humán tőke előállítása helyett folyamatosan olcsó bérekkel kívántak versenyezni. A szakszervezeti jogosítványokat legyengítették, adókedvezményekkel és hatalmas állami támogatásokkal versenyeztek a multik kegyeiért. A neoliberalizmus eredményeképpen ismert módon totálisan befagyott a magyar társadalmi mobilitás. A szegények gyerekei szegények maradtak, az elit, elsősorban pedig a hegemón technokrata elit pozícióit pedig nem fenyegették az alulról felfelé törők. A technokrata elit tehát versenyt prédikált mindenhol, kivéve saját elitpozícióit. 2005 után azonban a magyar neoliberalizmus története összezuhant. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt leállt a gazdasági növekedés, az egekbe szökött az államháztartási hiány, melyekre a kormányfő drasztikus megszorításokkal reagált. Ez tovább szűkítette a kibocsátást, miközben ellensúlyozásként kiengedték a devizahitelezést, melyből aztán szintén külön dráma lett. A gyorsan hízó államadósság és a stagnáló GDP egymáshoz képesti arányának drasztikus növekedése miatt 2008-ban a nemzetközi befektetők faképnél hagyták Magyarországot, összeomlott a forint árfolyama, egekbe ugrottak a devizahitelek törlesztő részletei. A piacról már nem tudtuk megújítani az adósságunkat, maradt az IMF hitelcsomagja, amely elérte a magyar GDP 20 százalékát. Közben pedig ott volt a 2006-os őszödi beszéd, a népszavazási vereség, majd a Bajnai-féle stabilizáció, melynek következményeként megszűnt a 13. havi nyugdíj, csökkent az életszínvonal és zuhant a GDP. Egy ilyen mértékű összeomlást már nem bírt ki a magyarországi ún. demokratikus neoliberalizmus. Véget ért a magyar „radikális közép” hegemóniája, ahogy Fábry Tariq Ali nyomán nevezi a neolib technokratákat. Liberális politikai képviseletük megszűnt, az általuk uralt Szocialista Párt pedig megkezdte sorozatos feleződéseit. Felkészült: Orbán Viktor. 

Orbánnal él tovább

Itt azonban Fábry ismét nem a megszokott interpretációt adja. Nem ért egyet azokkal, akik Orbánban valamifajta maffiavezért, vagy szimplán Nyugat- és kapitalizmusellenes bugris hőbörgőt látnak. Gramsci és Stuart Hall alapján azt állítja, hogy a radikális jobboldal tekintélyelvű fordulata nem más, mint a neoliberalizmus továbbélése akkor, amikor a megszokott eszközökkel az már nem tartható fenn. Orbán tehát Fábry számára a tekintélyelvű neoliberalizmus embere. Fontos itt a jelző és a főnév. A neoliberalizmus a rendszer, ami így azonos a 2010 előtti korszakkal. A tekintélyelvű a jelző, azaz megváltozott a neoliberalizmus működési elve, nyílt és demokratikus formában már nem volt fenntartható. Fábry hosszan és meggyőzően sorolja Orbán kormányzásának neoliberális jellegzetességeit, a folyamatos adócsökkentésektől (szja, tánya, stb.) a Munka törvénykönyvének liberalizálásáig, a jóléti állam maradékainak leépítéséig, az offshore széles körű használatáig. A későkádári technokrácia megdöbbenve tapasztalja, hogy Orbán tekintélyelvű rendszerével szemben nincs tömeges ellenállás. Fábry könyve megmagyarázza, hogy miért nincs: azért, mert a neoliberalizmus korábbi, liberálisabb formája ellehetetlenítette a magyar társadalmi mobilitást, a vagyonos és tudással rendelkező középosztály létrejöttét, amely az Orbán-rezsimmel szembeni ellenállás bázisa lehetett volna. A későkádári technokrácia tehát saját bukásának ágyazott meg Gyurcsánnyal, és saját visszatérését lehetetlenítette el elitpozícióinak védelmével. Fábry Ádám könyve igen hasznos adalék a magyar rendszerváltás és az Orbán-rezsim megértéséhez. Álláspontja szerint a korai neoliberalizáció már az államkapitalizmusban megkezdődött, a rendszerváltás után csúcsra járatódott, majd a felső osztály egyik felének politikai összezuhanása után a másik fele immáron csak jobboldali autoriter formában képes folytatni a neoliberális társadalompolitikát Magyarországon.
Frissítve: 2019.08.11. 16:23

A parlament dicsőségére

Nyár van. Jaj de jó! A parlament abbahagyta áldásos tevékenységét. A fáradt képviselők megropogtatják ujjaikat, megtekergetik a gombnyomogatástól elfáradt csuklóikat, s elégedetten félrerakják az ütött-kopott féltéglát, amellyel óvatosan verdesni szokták mellüket, amikor rájuk tör a büszkeség érzése. Van ok az elégedettségre. A kormányzó többség minden akarata teljesült. Nem számított, mit kér a hatalom, nem számított, mit szól az ellenzék, nem számított, mit mond a külföld, minden átment, csont nélkül. Elfogadták a jövő évi költségvetést. Ez kiváló teljesítmény. Június 6-án nyújtották be, s július 12-én fogadták el. Az elkészítés időpontja garantálja, hogy egyetlen szám se legyen megbízható benne. Elkészítésének időpontjában – május hónapban - a költségvetésírók semmilyen információnak nem lehettek birtokában, sem az ez évi teljesítés adatai, sem a következő év becsülhető számai nem állhattak a rendelkezésükre. Valószínűleg a 2010 előtt e témakörben ügyködők voltak a túlbuzgók, amikor a költségvetés elfogadását kétfordulósra tervezték. Az első fordulóban megállapították az úgynevezett ágazati főszámokat, majd a második fordulóban – egy országos felmérés után – meghatározták a pontos költségvetési tételeket. Az a költségvetés az év legvégén került a közlönybe. Az új típusú költségvetés számai egyébként is mellékesek. Szinte minden fejezet, minden tétele átcsoportosítható, egyik sorról a másikba irányítható. A kormány pedig tetszése szerint, beszámolási kötelezettség nélkül adományozhat milliárdokat bárkinek, bármelyik szervezetnek, határon belül, határon kívül. Annyi érzékelhető, hogy az egészségügyre, az oktatásra, a szociálpolitikára, a kultúrára ráférne egy kis miniszterelnöki áldás. A magánnyomozókról szóló törvénybe rejtették el azokat a szabályokat, amelyek felhatalmazzák a tömegrendezvény szervezőjét arra, hogy a belépőktől elkérje a legfontosabb személyi adataikat, s azokat feldolgozza. Érdekes módon ehhez az szükséges, hogy a forgalomba hozott jegyek száma meghaladja a huszonötezer darabot. Érdekes módon csak a zeneszolgáltatás nyújtása esetén készül ilyen nyilvántartás. Lehet, hogy ismét egy személyre (a Sziget Fesztiválra) szabott törvény született? A törvény több szempontból érdekes. A nyilvántartás céljai: a tömegrendezvényre belépő természetes személyek személyi biztonságának biztosítása, a bűncselekmények - kiemelten terrorcselekmények - hatékony megelőzése, felderítésének elősegítése, az elkövetett bűncselekmények bizonyítása, körözött személyek azonosítása és elfogása. Ehhez képest meglehetősen szűk körben húzták meg a nyilvántartás elkészítési kötelezettséget. Ez szerencse. Bár nem kizárt, hogy fejlődik ez a jogintézmény és a baráti összejövetelekre is kiterjesztik. A szórakozni vágyónak át kell engedne a szervezőnek a következő személyes adataikat: családi és utónév, állampolgárság, születési idő, a szórakozásra vágyó neme, az azonosító okmányát kiállító állam megnevezése, a szórakozni vágyó arcképmása. A rögzített adatokat – ha kéri – át kell adni a terrorizmust elhárító szervnek, a bűnmegelőzési célból titkos információgyűjtést végző szervnek, a büntetőeljárásban előkészítő eljárást folytató szervnek, a nyomozó hatóságnak, az ügyészségnek, a bíróságnak, a körözési eljárást lefolytató szervnek. Az adatok további sorsáról a módosító törvény elfelejtett rendelkezni. Csak a nóta vigasztalhat bárkit: „nem félünk a farkastól...” A köznevelésről szóló törvény módosításáról sokan, sokat írtak. Csupán emlékeztetőül: a jövőben nem a szülő dönt arról, gyermeke mikor lép óvodába, s meddig marad ott, hanem a törvény rendelkezik a kezdő és a befejező időpontról. Hároméves kor a kezdet, amelyet - kormányzati engedéllyel - egy évvel el lehet tolni. Hatévesen iskolába kell menni, amely időpontot - kormányzati engedéllyel - egy évvel el lehet tolni. Mindenkinek iskolába kell járnia, kivéve, ha kormányzati engedéllyel egyéni tanulmányi rendben készülhet fel. Senkinek, semmi sem jár. Minden a kormány kegyétől függ. Megszoktuk már. A hatalom szerint senkinek a jogát nem vonták el. Igaz a jövőben az intézményvezetői pályázatokat nem véleményezheti a nevelőtestület, a szülői közösség, a diákönkormányzat. Fogjuk fel, ezt kötelezettségnek, s akkor az érintettek jól is jártak. Sokan írtak már a Magyar Tudományos Akadémia sorstalanságáról is. Az Országgyűlés dicsőséglistája miatt kell csak feltüntetni ebben a „jegyzékben”. A lényeg röviden: a Tudós Társaság megfosztatott kutatóintézeteitől, s attól a lehetőségtől, hogy a kormányzati tudománypolitikában szerepet kapjon. A testület mondhat fontos dolgokat, csak éppen pusztába kiáltott szó lesz minden javaslata, minden megállapítása. Intézményeit, feladatait megkapta egy állam által összetákolt szervezet. Igaz, a Tudós Testület volt már rossz helyzetben a kiegyezés után és a Rákosi-érában. Így a jövőbe vetett hit lehet a vigasza azoknak, akik tévedésből vagy lojalitásból itthon maradnak. A csomagba tartozik az a törvény is, amellyel elhalasztották a közigazgatási bíróságok felállítását. Sokan értékelték ezt a lépést a kijózanodás felé vezető út kezdetének. Pedig maga az „elhalasztott” törvény nem változott. Csak türelem, ha eljön az ideje, ismét elő lehet venni a már elkészített bíró-jelölti jegyzékeket, s indulhat a kormányzati bíráskodás. A dicsőséglista persze koránt sem teljes. A kiváló teljesítmény leméréséhez azonban elég. Ne legyen kétsége senkinek: lesz ez még jobb is. Nálunk működik a parlament.
Szerző
Szüdi János