Molnár Krisztina Rita: Sub Rosa

A novella az októberben a Scolar Kiadónál megjelenő Remélem, örülsz című kötet írásainak egyike.

T. szabadnak érezte magát. Nem először és nem utoljára. Nyár volt és este és egyedül ült az utolsó vonaton, csak a túlsó ablaknál lévő ülésen vacsorázott komótosan egy bácsi. Amolyan régi bácsi, kockás ingben, szalonnát és kenyeret vágott bicskával, katonákat készítve a vonat lehajtható műanyag asztallapján. T. valójában nagyon félős volt, igazán mindenkitől félt, bár ezt soha nem látta rajta senki, ő sem mondta ki ezeket a szavakat soha, „félek az emberektől”, de ez volt az igazság, és ha más nem, a gyomortáján szűkülő szorítás, ami idegenek és gyakran ismerősök közt is rátört, tudatta vele, hogy már megint foglyul ejtette a szorongás. Most nem érezte ezt, megpróbált belemélyedni a kezében szorongatott irodalmi újságba, miközben egy mai költő versét olvasta, félszemmel oda-odasandított a bácsira, a vacsora felénél járhatott, ő a vers közepén. Már régen rászokott, hogy mindig legyen nála egy irodalmi lap, lehetőleg jól látható módon a hóna alatt vagy a mellkasára szorított bal kezében, úgy viselte az újságot, mint egy pajzsot, maga elé emelte, ha bárki ismerőssel találkozott, de néha ismeretlenek előtt is ezzel védekezett, míg a villamoson utazott vagy sorban állt a jegypénztárnál. Úgy érezte, az újság megvédi őt a félreértésektől, attól, hogy véletlenül valaki másnak nézi, mint aki valójában. Szerette volna, ha egyértelműen látszik, ő nem csupán átlagos fruska, aki könnyen él és könnyen kapható, ha kiderül – bár egyértelmű, hogy a rétegnek, ahová tartozik, minden lényeges attribútuma megtalálható rajta, mert ha nem hordana bőr nyakláncot, babacipőt és bő szoknyát, érvényességét veszítené –, ő azért mégiscsak más, mint a többi babacipős lány, különleges, egyszeri és megismételhetetlen példány. Miután ily módon kellőképpen elvegyült és kivált, kis időre elégedettebb lett, de legalábbis biztonságban tudta magát a megítélését illető végzetes tévedésektől. Nem mindig akarta érteni a verseket, sokszor csak hagyta, hogy átfolyjon rajta a szöveg. Ilyenkor nem tett kísérletet arra, hogy a ráció segítségét hívja, elégedett volt a szavak varázslatos hatásával, morzsolgatta őket magában, mint a meggyfából faragott olvasót a dédnagyanyja, amiről ő soha nem értette, mire való, hogyan képesek az apró gyöngyszemek kapcsolatot teremteni a felsőbb hatalom és a dédi között. A rózsafüzér szót szerette, bár a gyöngyök és a rózsák közötti metaforikus kapcsolatról nem sok sejtése volt négy-öt éves korában, ahogy most sem értette a vers szavai között az összefüggést, de ez nem zavarta. Elégedetten ült, csíkos tarisznyájában egy üveg bor és fogkefe.

A házszámra nem emlékezett pontosan, de nem aggódott, biztos volt benne, hogy oda fog találni, ha oda kell találnia, és később, amikor kiderült, hogy már biztosan nem talál oda, meglepődve gondolt arra, hogy milyen magabiztos volt, amikor a vonatra ült. A vonat hosszan időzött minden állomásnál, erről eszébe jutott, hogy az ilyen járatokra mondta anyja, hogy minden körtefánál megállnak. Ezen most elmosolyodott, egészen valóságosan látta a már elvirágzott körtefákat, melyeknél titokzatos okból, de kötelességtudón megállnak a vonatok bizonyos fajtái, mint egy titkos társulás tagjai, a körtefák és vonatok közötti örök szövetség hívei. Az öregember most elkezdett szedelődzködni, T. figyelte takarékos mozdulatait, ahogy a fekete aktatáskába teszi a kockás kendőbe bugyolált maradék kenyeret, ahogy a gondosan megtörölgetett bicskát becsattintja, és felöltője belső zsebébe rakja. Készülődik a leszálláshoz, ez nyilvánvaló volt, és T. ezen kissé elszomorodott, ezen pedig egyidejűleg meglepődött, úgy érezte, valami visszavonhatatlanul elmúlik éppen, nem történt meg, és már nem is fog soha. Megkínálhatott volna legalább egy katonával, kívánta mohón, nem is a falatot, inkább a kérdést, a mondatot, amit az öreg száj kimond. Az öreg felállt, T.-re nézett, összekapcsolódott a tekintetük, az ősz szemöldök alól meghökkentően huncut szempár hunyorított rá, mint aki tud róla mindent, és egyetért vele.

T. visszamosolygott, de csak akkor szólalt meg, amikor a férfi már megnyomta az ajtónyitó gombot. A bácsi hisz Istenben? A férfi visszafordult, felemelte mutatóujját, tekintete Csontváry vándorprédikátoráé. Mókás volt, mégis hátborzongató. Ahogy előbb a szalonnát katonázta, megfontoltan, darabonként ejtette T. elé a szavakat. Nem hiszek, édes lányom, bízom benne. Aztán leszállt, és nem nézett vissza többé, T. pedig ott maradt egyedül az örömével, hogy mégis, mégis sikerült összekapcsolódniuk egy pillanatra, és biztos volt benne, hogy ezt a pillanatot őrizni fogja, és néha előveszi, mint egy fényképet, és azt is tudta, hogy mindig újabb és újabb jelentései lesznek számára, ahogy érlelődik majd, mint a rumban eltett meggy, amelynek évről évre szédítőbb mélységeket ad az idő.

Most, hogy egyedül maradt, kezdődött a jól ismert szorongás, egészen irracionálisan működött, tudta, hogy akkor kellene félnie, ha idegent lát, hogy az üres kocsi nem hordoz veszélyt, nincs, aki kilopja zsebéből a kevés pénzt, nincs, aki megerőszakolja, és utána kilökje a robogó vonat ajtaján.

De ő az ürességtől tartott, úgy tűnt neki, súlytalanná válik, egész léte ott lebeg az üres kupéban, nincs origó és nincsenek koordináták, nincs mihez képest, csak ő van, cél és ok nélkül, mintha nem is vonaton ülne, ami a Nyugati pályaudvarról egy Pest környéki faluba tart, hanem űrbe tartó rakétán, távolodva az emberiség minden egyes tagjától, elveszítve az egyetlen teret, ahol mozogni tud, az időt, amiben él, a történelemmel együtt, beleértve Periklészt, az összes meghalt és élő költőt, a rokonairól nem is beszélve. Órát nem viselt, de sejtette, hogy mindjárt megérkezik és leszállhat, és akkor véget ér indokolatlan nyugtalansága is, dolga lesz, tájékozódnia kell, utcákat keresni, házakat, már várta a nyáréjszaka illatát és hangjait. Érdekes, nem volt éhes, de amikor leszállt, azonnal rágyújtott egy cigarettára.

A főútig határozottak voltak léptei, aztán borzongani kezdett a háta, kardigánját, a füstszürke kardigánt két-három hete veszítette el. Csak évekkel később – amikor anyja teáskészletéből az utolsó darab, a cukortartó is eltört, és meglepődve vette észre, hogy a szokásostól eltérően nem érez fájdalmat, nem merevedik katatón dermedtségbe a cserepek fölött állva, csak egyszerűen felsöpör –, csak akkor értette meg, hogy a tárgyak, melyekhez különösképpen ragaszkodik, miért tűnnek el rendre, akárcsak az emberek, akik vagy meghaltak, vagy elköltöztek mellőle. De most még szorongva érezte a kardigán hiányát, tétova lett, amíg a főúton bandukolt, be-benézett a mellékutcákba, ahol nem mindig volt közvilágítás, és bizonytalanná vált abban is, hogy jól emlékszik-e az utca nevére, a házra, ahol várják talán, de úgy érezte, jól mulatnak nélküle is, hiszen ez volt a nagy búcsúbuli, a felnőttség kezdete. Ő már régebben felnőtt, az önállóság számára nem a pezsgősdugó robbanó kiszabadulását jelentette a palackból, hanem terhet, hiányt és félelmeket. Szükségszerű felnőttségét sokszor zavartan viselte, mint egy túl elegáns ruhát. Méltósággal, de pirulva is a kényszer miatt, ami ráerőltette idő előtt, amiért nem volt képes megakadályozni azt, ami vele történt, hogy egyedül van, hogy senki nem kér rajta számon semmit, a szégyent, hogy neki nem él az anyja.

Hirtelen megtorpant, mert jázminszagot érzett, mint egy óriás az emberszagot, persze tudta, hogy a virágoknak illatuk van, nem szaguk, de apró élőlényeket érzékelt egész közelről, sustorgó lényeket, akik eszébe juttatták az alföldi falucskát, ahol egyszer egy nagyon régi nyáron, este anyával sétált, és akkor anya egy kertnél megállt, és a kihajló jázminbokor ágáról leszedett néhány fehér virágfejet, két ujjal lecsippentette a zöld csészeleveleket, és megmutatta, hogy ott benn lapul a kincs, egy csepp mézharmat, nyalja csak le nyugodtan, nem mérgező. Ő lenyalta engedelmesen, kicsit meglepődött, mert édesre számított, de az édes mellett nyers, keserű íz maradt a szájában sokáig, amit most, hogy besétált a jázminzónába, újra érzett. Felnézett, a templomkertnél járt, onnan áradt az erős illat. Két fehér tölcsért szakított, majd markában a virágokkal átvágott az út túloldalára. A Duna felőli oldal vagy a vasút felőli, nem emlékezett pontosan, csak arra, hogy zöld a kerítés és nincs kutya, de minden harmadik kerítés zöld volt, a kutyákat pedig csak hallotta, ahogy egy-egy kertből rácsaholtak, amire aztán távolról újabb kutyák feleltek annak rendje és módja szerint.

Akkor már sejtette, nem valószínű, hogy rátalál a házra, egy kósza lélek sem járt az utcán, útbaigazítást kérni reménytelen, rendes falu ez, tíz után gyanús mindenki, aki járkál, mi dolga lehetne ilyenkor kinn az embernek. Nem furcsállotta, járt már eleget falun, bár a város volt az otthona, mióta megszületett, és ahol a nap minden órájában jönnek-mennek az emberek, akár van dolguk, akár nincs. Megint nyugtalan lett, mint a vonaton, miután a bizakodó bácsi leszállt, és egyedül maradt, mindig egyedül maradok, gondolta, nem sajnálkozva, csak ténymegállapításként, annyi mindenkim van, de nincs senkim. Itt sincs meg a kiürült lakásban sincs, anya meghalt, az öcsém állandóan elutazik, az apám meg, nos, az apám, ő a többi testvéremmel együtt elköltözött. Csak a ruháik vannak ott, mindenki ruhája ott van. Egy múzeumban élek, ahol egyre öregedő, divatjamúlt ruhák vannak a szekrényekben. A látogatók, ha legyűrik az állott ruhaszagot, megtekinthetik a gondosan párosított zoknikat, az elfáradt gumijú bugyikat, az elöregedett harisnyákat, pulóverek, nagykabátok, kinőtt gyerekruhák, rengeteg cipő, férfi, női, gyerek, elárvult játékok, soha nem használt, nagyméretű edények, egy család élt itt egykor, kedves érdeklődők, én pedig az emlékek őrzőjének interaktív szobra vagyok, mint a koppenhágai, kedvesen bólogató Andersen. Igen, egy család, de szétszéledtek ismeretlen okból, nem, nem tatárjáráskori feldúlt otthont látnak, ez a huszadik századból maradt, különös gyűjtemény. Nem, nem tudjuk megmondani, miért nem vitték magukkal vagy osztogatták szét rászorulóknak, miért, milyen titokzatos okból vagy céllal őrizték meg így az életük eltűnt darabját egyben, valóban, kedves uram, érdekes megjegyzés, amit tett, valóban, egyiptomi sírkamrára emlékeztet bizonyos szempontból.

Két ember fordult ki hirtelen a főútra, annyira megijedt, hogy összerezzent, de nem annyira, hogy ne kezdjen el feléjük sietni azonnal. Hihetetlen, hogy mennyire ijedős vagyok, bosszankodott, összerezzenek minden váratlan zajra, mint a kisbabáknak, emelkedik a két karom. A fiú meg a lány is felé fordult, nem lehettek sokkal idősebbek nála, és azt is látta rögtön, hogy nem tartoznak össze, testvérek vagy barátok talán. Mikor odaért, rájuk mosolygott. A fiú magas volt és erős, a válla széles, a haja pedig egészen világosszőke, mint a Hold, világított a sötétben, a lány meg semmi különös, helyes, nyárestéhez illő lány volt. Azonnal rákezdte, mondta az utcanevet, tudnának-e segíteni, ha nem talál oda, nem tudja, hol alszik ma éjjel, több vonat nincs ma már, sajnos így vissza nem mehet, itt meg nem ismer senki mást. Idétlenül vigyorogtak rá, mintha valami tréfásat mondott volna, megütődött, de már válaszoltak is, pergő és ismeretlen nyelven, amiből csak annyit értett, hogy nem beszélnek magyarul, ami magától értetődő volt ezek után. Elnevette magát, na, szép, éppen tőlük kérek segítséget, aztán az angol és orosz keveréknyelvet pantomimszerű kézmozdulatokkal kiegészítve végre megértették egymást. Csehek voltak, cseh diákok, itt sátoroznak a folyóparton, egy üveg bort szerettek volna venni, de itt minden bezárt, egy kocsmát sem találnak sehol, persze már elmúlt éjfél. Hirtelen előhúzta a bort, és felmutatta, félrehajtott fejjel, kérdő tekintettel, a másik kettő megörült, bólogattak, és tisztázták, hogy velük alhat, elég nagy az a sátor. Nem sokat beszéltek a partig, nem is tudtak volna, de a neveket tisztázták, bár ezek a nevek később nyom nélkül tűntek el T. emlékezetéből.

A sátor az öreg, csavart törzsű fűzfák alatt állt. Tényleg nagy volt és a társaság is, amelynek egy része a sátor előtt lobogó tűz körül ült, láthatóan és hallhatóan jókedvűen, néhányan közülük fürödtek, szárítkoztak, a vacsora nyomaiból pedig látszott, hogy már ettek. Megörültek T.-nek és az üveg bornak is, ami vele érkezett. T. kábultan kuporodott le a tűz mellé, jólesett a meleg és az ágak megnyugtató ropogása.

Sokszor fázott belülről, ilyenkor egy könyvvel és egy bögre kávéval, hamutartóval felszerelkezve behúzódott a fürdőszobába, törökülésben ült a mosógép tetején és folyatta a meleg vizet, hogy a bojler jóleső dorombolása, mint egy óriási anyaméh rejtélyesen duruzsoló hangja, átmelegítse. Órákig képes volt így üldögélni, míg a tükör egészen be nem párásodott, neki hirtelen melege lett, és megelégelve a gubbasztást, valami hétköznapi tevékenységbe kezdett, takarított vagy főzött egy lecsót. Ilyenkor végre normálisnak érezte magát, egészségesnek és tettre késznek. Idővel kiismerte a hullámok ritmusát, amelyek hol magukkal sodorták a víz alatti homályba, ahol lelassult a mozgásuk, és csak tapogatózva tudott tájékozódni, hol pedig kidobták a napsütötte, kagylóhéjjal borított partra, ahol elvegyült a zajongó és életvidám nyaralók között.

A szőke fiú odalépett hozzá, sárga műanyag bögrében nyújtotta neki a bort. Ült mellette, mint egy bástya, de nem nézett rá, és nem érintette meg, T. mégis örült a jelenlétének. Nem szóltak egy szót sem, csöndben üldögélve nézték a tüzet, amit a fiú egy hosszú bottal néha megpiszkált, hogy a lángok újra feléledjenek, meg a többieket, akik vidáman beszélgettek, bolondoztak, és egy-egy harsogó nevetés elárulta, hogy ebben a pillanatban tökéletesen felszabadultak és gondtalanok. T. megpróbálta kitalálni, hogy ki kihez tartozik, kik lehetnek barátok, kik szerelmesek, kik azok, akik csak erre a nyárra akadtak össze, de egy idő után feladta, és tulajdonképpen nem is volt lényeges. A bor gyorsan szállt a fejébe, hiszen régen nem evett már. Később fürödtek is, cipőjét a sátor napsárga külső ponyvája alá rejtette, ruháit gondosan összehajtogatva a tarisznyájára. Az apró kavicsok csiklandozták csupasz talpát, amíg a folyóhoz ért, de nemcsak a talpán, valahol a tarkója tájékán is bizsergést érzett, mintha egész testén végigfutna a gömbölyű kis kövek érintése. A többiek harsányan fröcskölték a vizet, ő csak úszott egyet, különös módon nem szégyellte meztelenségét, a víz hideg volt, de ahogy kiért a partra, valaki felé nyújtott egy hatalmas fehér fürdőlepedőt. Megtörülközött, csak vállig érő barna haja maradt nyirkos, aztán visszaöltözött. Ásványvízzel mostak fogat, a folyó fölé hajolva köpték a fogkrémes habot a vízbe, mulatságos volt, olyanok voltak, mint egy eltévedt óvodáscsoport, közös fogkrém, sikálás, köpés, öblítés, törülközés.

Aztán lefeküdtek, sorban egymás mellé, ő a kölcsön kapott zöld pokrócba takarózva a sátor szélén feküdt, feje alatt a csíkos tarisznyával, mellette a holdhajú, egészen közelről érezte a leheletét, fészkelődés, kacér nevetgélés hallatszott a sátor túloldaláról, kintről az éjszaka neszei, a folyó higgadt loccsanásai. Nem tudott elaludni, hirtelen félelem vett erőt rajta, te nem vagy normális, hogy lehetsz ennyire felelőtlen, mi lesz, ha megerőszakolnak, azt sem tudod, kik ezek, semmit nem tudsz róluk, ők meg nyilván azt hiszik, neked mindegy lehet, ha így idefeküdtél, lenge, könnyű lány, az égvilágon senki nem tudja, hol vagy, hol fognak keresni, ha eltűnsz, pergett a fejében egy hang. Nem fogok eltűnni, morogta vissza, nem túl nagy meggyőződéssel, és különben is, ki keresne, mondd meg, aztán már nem gondolt semmit, csak feküdt ott, torkában dobogott a szíve, várta, hogy történjen valami, már mindegy, hogy mi, csak legyünk túl rajta, de akkor történjen már, mert ez a várakozás őrjítő. És akkor a holdhajú kinyújtotta a kezét, és megkereste az övét. A szájához húzta és megcsókolta az ujjait, mind az ötöt, egyenként és ünnepélyesen. Aztán elengedte. T. minden ujjbegyén egy perzselő vörös rózsa nyílt, és úgy feküdt ott, mint egy álruhás várhölgy, akit végre felismertek, és aki tudja, hogy már semmi bántódás nem érheti, hisz az Öt Láthatatlan Rózsa védelme alatt áll. Összecsukta a kezét, hogy megőrizze a lovag pecsétjét, és oldott álomba merült.

Reggel egészen korán ébredt, még mindenki mélyen aludt. Felült, szokatlanul frissnek érezte magát, máskor olyan álomittas volt, fél óráig is eltartott, mire magához tért, de most minden hajnali hang jólesett, és alig várta, hogy kilépjen a friss levegőre. A holdhajú hanyatt fekve aludt, fehér pólója felcsúszott, látszott a köldöke és mellette egy apró anyajegy, a hasán apró, tejszőke pihék voltak, akár széttárt karján. Milyen szépen alszik, gondolta T., milyen kár, hogy nem lát engem többé. De nem volt szomorú, és megpróbált olyan halkan kimászni a sátorból, ahogy csak tudott, óvatosan egyensúlyozva, hogy ne lépjen rá senkire.

Kint talált egy kis maradék ásványvizet, ivott és megmosta az arcát. Aztán elindult a főút felé. A vasútállomásra ment, tudta, ott korán reggel is kap egy kávét, azt meg majd eldönti még, utána mit tegyen.

Jókedvű volt, tiszta reggelek jókedve ömlött el benne, amikor a nap még csak langyos, de érezni, hogy majd erőre kap.