Szellemidéző kvintett – Időutazásra hívja a közönséget a Rollini Project

Publikálás dátuma
2019.08.28. 11:45

Fotó: Edőcs Fanni
A húszas-harmincas évek elfeledett swing-klasszikusait játszó holland-francia-magyar kvintett, a Rollini Project – külföldi sikerek után – ezen a hétvégén a Müpában is bemutatkozik.
Adrian Rollini (1903–1956) nem tartozott a swingkorszak legnagyobb sztárjai közé –népszerűsége nem vetekedett olyan művészekével, mint Louis Armstrong, Duke Ellington vagy Benny Goodman. Pályájának különlegességét az adja, hogy miközben kiválóan zongorázott és vibrafonozott, fő hangszerének az igen ritkán előforduló basszus-szaxofont választotta, s ezzel mindenki mástól gyökeresen eltérő, azonnal felismerhető repertoárt épített ki magának és zenekarának. Korb Attila, a Rollini Project vezetője azt mondja: édesapjától kapott lemezeknek köszönhetően már 14 évesen szerelmese lett az 1920-as évek amerikai hot jazz stílusának, de Rollini kivételes jelentőségét csak tíz évvel később, már profi zenészként fedezte fel. „Ekkor döbbentem rá, hogy a basszus-szaxofon kulcsszerepet játszik a korai jazzstílusok ritmikájában, frazírozásában. Ez a folyamatosan zakatoló ritmika és néha talán már-már szájbarágósan egyszerű frazeálás az, ami megfogott.” A zenekarban a holland (bár negyedrészt magyar) Dávid Lukács klarinétozik és szaxofonozik, aki a világhírű Dutch Swing College Bandnek is állandó tagja. A rendkívül sokoldalú francia Malo Mazurie trombitán és kornetten muzsikál. „Dob nélküli formációról van szó, így kiemelten fontos szerep jut a szintén francia Félix Hunot-nak, aki gitáron és bendzsón játszik. Zongoristánk az Európa-szerte előszeretettel foglalkoztatott Harry Kanters” – mondja Korb Attila, aki a „főszereplő” instrumentumot, a basszus-szaxofont szólaltatja meg, s néhány számban énekel is. A Rollini Project időutazásra hívja a közönséget. Felidézik Rollini szellemét; olykor hangról-hangra reprodukálva életművét, máskor szabadabban értelmezve egyes kompozícióit. Bár Attila a zenekarvezető, a hangszerelés feladataiból mindenki kiveszi a részét. „A Project elnevezés a mi esetünkben a konkrét repertoárra utal, nem pedig az együttes ad hoc jellegére. Évente 2-3 alkalommal játszunk több állomásos turnékat Franciaországban, de többször jártunk már Olaszországban, jövőre pedig Svájcba is van meghívásunk” – teszi hozzá Korb Attila. 2015-ben készült el első lemezük (Tap Room Swing), amit abban az évben, a kecskeméti Jazz Capital fesztiválon élőben is bemutattak. Azóta viszont nem játszottak Magyarországon, így érthető várakozással tekintenek a Müpa-fellépés elé. Infó: New Orleans Swingfesztivál – Rollini Project Augusztus 30. Müpa, Fesztivál Színház

Névjegy

Korb Attila (1983, Kecskemét) multiinstrumentális jazz-zenész; hangszerelő, zeneszerző. Leggyakrabban trombitán és harsonán hallhatjuk játszani. Tizenöt évig vezette a Little Jazz Bandet, két évtizedet töltött a Bohém Ragtime Jazz Bandben. Állandó zenekara, a Papa Jazz mellett a Modern Art Orchestra big bandnek is tagja. 2001 óta világszerte koncertezik – vendégszólistaként gyakran kap európai és tengerentúli meghívásokat.

Témák
Jazz koncert

Klassz kis krapek – Dokumentumfilm mutatja be a XX. századi zene papírsúlyú óriását

Publikálás dátuma
2019.08.28. 10:50

Fotó: JOEL ROBINE / AFP
Stanley Nelson megpróbált unalmas filmet készíteni Miles Davisről, de csúfos kudarcot vallott.
Van az úgy, hogy valami nem sikerül, és ilyenkor jobb őszintén kimondani: ez bizony el van szúrva. A dzsesszmuzsikusok nyersen szókimondó nyelvén: el van cseszve (fucked up). Stanley Nelson megpróbált unalmas filmet készíteni Miles Davisről, de csúfos kudarcot vallott. A pasas egyszerűen nem hagyta magát, pedig lassan egy emberöltője halott és Nelson is rutinos, többek között háromszoros Emmy-díjas alkotó, aki aztán tudja, mi az uncsi. De Davis esetében esélye sem volt, hiába vetette be a szakma elengedhetetlen altató elemét, az egymondatos emlékkezdeményekre visszavágott barátokat, szomszédokat, zenész- és házastársakat. A Miles Davis életetét, zenéjét és egész lényét átható vibrálásról egyszerűen nem lehetett monoton filmet készíteni. Hogyan is lehetne szürke színekkel megfesteni egy olyan zenész portréját, aki tizennyolc évesen Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespie-vel tartotta a lépést, tízévente rendszresen megújította a dzsesszt, sárga Ferrarikkal és gyönyönyörű nőkkel járt, utóbbiakat ráadásul még verte is? Ezt a legutolsót érdekes módon az érintettek gyöngéd mosollyal mesélik, megállapítva, hogy ezzel együtt szerették, még ha ott is hagyták miatta. Néha őt is verték, például egy new york-i koncertje szünetében, amint taxit fogott egy csinos fehér nőnek – hiába mondta a rasszista rendőrnek, hogy az ő neve van a háta mögött magasodó plakáton, úgy vágták fejbe, hogy össze-vissza vérezte méretre készült, elegáns öltönyét és még meg is bilincselték. Amerika, ötvenes évek... 
Miles Davis első feleségével, Frances Taylor énekes-táncosnővel
Fotó: Robert Siegler / AFP
Miles Davis alacsony volt, vékony, izmos, szép arcú és arrogáns. Lobbanékony is, makacs és haragtartó. Hosszan lehetne sorolni a rossz tulajdonságait, részletezni, melyik korszakában éppen milyen szerrel próbálta tönkretenni magát, de minek, hiszen a Birth of Cool nem anyagyilkosról szól, hanem a huszadik század egyik legnagyobb művészéről. A dokumentumfilm címe pedig, amellett, hogy egyik albumát idézi, amelyben a „cool” egy általa bevezetett zenei stílus, úgy is fordítható, hogy „a klassz születése”. A klassz  – leszámítva a nőverést – maga Davis, aki Sztravinszkijhoz akart hasonlítani, és tömeghatását tekintve meg is haladta fiatalkori példaképét: legalább három nemzedék számára volt és marad a normál zenei "A". Miles Davis lemezeit szeretkezés közben is lehetett hallgatni, jegyzi meg valaki a filmben, utalva a dzsesszt övező előítéletekre. A megállapítás nem minden periódusára igaz, mert a 70-es években izgága elektromos dolgokat is művelt – aki figyel, felfedezheti bennük a hip-hop, a drum and bass, az acid és az összes mai menő stílus elemeit. Mindig az újat kereste, a változástól nem félt, hanem gyönyörködött benne. Mi meg benne, ahogyan folyton változott: na, látjátok, így érdemes...

Miles után Roger és Ella

A Birth of Cool Budapesten augusztus 30.-tól lesz az Uránia műsorán, de a legtöbb megyeszékhelyen is vetítik. A Pannónia Entertainment által forgalmazott következő zenei csemege Roger Waters Us and Them című koncertfilmje, amelyet még az év vége előtt Ella Fitzgerald portréja követ  .

Puskaporos hangulattal nyit a velencei mustra

Publikálás dátuma
2019.08.28. 10:00
Roman Polanski új filmje, az An Officer and a Spy a Dreyfus-ügyet dolgozza fel
Fotó: VELENCEI FILMFESZTIVÁL
Kevés a nő a versenyprogramban – állítják a ma induló 76. Velencei Filmfesztivál kritikusai. A rendezvény igazgatója azonban különböző érvekkel visszavág.
A cinikus szakmabeliek sajátosan reagáltak az idei velencei filmes versenyprogramra. Örvendeztek ugyanis, hogy dupla annyi női rendező került be, mint tavaly. Summa summarum, idén, kettő a huszonegyből. Az olaszországi rendezvény nem igazán akarja megadni magát a gender-kvótáknak, ebben a két másik nagy európai mustra jóval előrébb jár. Berlinben idén februárban hét női rendező mutatkozhatott be a versenyben, Cannes-ban májusban négy, pedig utóbbi rendezvény művészeti igazgatója kifejezetten a kvóták ellen szokott beszélni. A velencei igazgató, Alberto Barbera tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint Frémaux: nincs annyi jó film, amit nők készítettek, ezért erőszakolni az ötven-ötven százalékot pont fordított eredményt okozna: erősebb művek nem jutnának lehetőséghez, mert a rendező neme ne adj Isten, férfi. Számos – főleg amerikai fesztiválok – szervezői vitatkoznak ezzel az állítással, többen állítják, hogy amit az európai dinoszauruszok mondanak totál hülyeség, az arányok kiegyensúlyozottak. Tegyük hozzá, ezek legtöbbször független és fiatal alkotók műveit szemléző mustrák szervezői szoktak lenni, ami két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy idővel az arányok tényleg kiegyenlítettek lesznek, a másik, hogy minden bizonnyal erre még várni kell, mert az iparban a nagy falatok még mindig a férfiaknak jutnak. Ha úgy tetszik, a rendszer nem változik gyorsan, csak idővel. Tulajdonképpen ezzel védekezik Barbera is, amikor azt mondja, hogy a Horizons nevű mellék szekció rövidfilmes mezőnyében megvalósult az 50-50 százalékos gender kívánalom. A másik érve az olasz igazgatónak a támadások ellen az, hogy a sok versenyben lévő, férfiak által rendezett filmek női sorsokat mutatnak be kellő érzékenységgel. Hogy ez az év blöffje, vagy tényleg így van, egy bő hét múlva tudatjuk meg. Mindenesetre Barbera csak egy filmet emelt ki, a chilei zseni, Pablo Larrain Eva című alkotását. Talán ezzel még le is lehetett volna rendezni az ügyet és elkerülni azt, hogy számos szakmabeli bojkottal fenyegesse a fesztivált, ha nem válogatta volna be Roman Polanski új művét, az An Officer and a Spy című drámát, mely a Dreyfus-ügyet dolgozza fel. Izgalmas téma, a tömeghisztériát és antiszemita pogromhangulatot kiváltó koncepciós per a tizenkilencedik század legnagyobb politikai válságát okozta Franciaországban, egy évtizedre két táborra osztva társadalmát. Barbera nevetségesnek tartja a támadásokat, melyek a filmre nem is kíváncsiak, lévén Polanskit a filmtörténet egyik legnagyobb művészének tartja, aki átlagon feletti formában van. Olyannyira, hogy Barbera szerint az életmű talán legerősebb alkotásával van dolgunk. Ezt az indokot nyilván nem fogadták el azok, akik szimplán úgy értelmezték a versenyprogramot, hogy két nő mellett csak bekerült egy pedofil is, akit nem mellékesen az Amerikai Filmakadémia kizárt a soraiból. Annyi biztos, hogy Polanski alkotása – még akkor is, ha valóban zseniális lesz – nem feltétlenül a műalkotásról, hanem az alkotóról fog szólni. Boszorkányüldözés kontra antiszemitizmus? Egy szó, mint száz: puskaporos sajtótájékoztatóra lehet számítani. Mondjuk, hogy nyugtalanság legyen a fesztiválon, Barbera újabb lépéseket tett annak irányában, hogy még véletlenül se legyen béke. Verseny kívül ugyan, de a hivatalos szelekcióban mutatja be Nate Parker American Skin című művét. Parker 2016-ban az Egy nemzet születése című drámájával megnyerte a Sundance fesztivált, a Tweneth Century Foy rekord összeget, 17,5 millió dollárt adott a forgalmazási jogaiért, amikor nem sokkal később Parkert is az abúzus vádjával illették. A filmnek tervezett Oscar-kampány elmaradt, a Fox benyelte a gigantikus veszteséget és eltüntette a művet. Parker az új filmjét Spike Lee patronálásával készítette el és ebben Parker, mint főszereplő egy háborús veteránt alakít, akinek a fiát egy rendőr lelövi. Mivel az elkövetőt tárgyalás nélkül felmentik, az apa maga veszi kézbe a dolgokat. Mit mondjak, ez sem tűnik egy pacifista alkotásnak.