Árcédula

Csúcsokat dönt a forint, ám a lakosság szempontjából nézve negatív csúcsokat. Az euróval szemben történelmi mélypontot ért el a múlt héten, a dollár pedig 18 éve nem volt ilyen erős hazai devizában mérve. És még nincs vége – figyelmeztetnek az elemezők, de megjósolni se merik, milyen szintnél áll meg a forintromlás. A 332 forintos euró már a csúcs, vagy 340-es? A hosszas fejtegetés az angolok kizuhanásáról, a megállapodás nélküli Brexit veszélyeiről, Trump amerikai elnök és a kínaiak vámháborújának kilátástalanságáról és a világ piacaira gyakorolt hatásairól, meg a befektetők óvatosságáról, hogy ilyenkor kivonják eszközeiket a feltörekvő piacokról – mind távoli és igazából megfoghatatlan magyarázat azok számára, akik mindezek miatt holnaptól drágábban kapnak lassan mindent, ami a boltokban kapható. A sokáig alacsony infláció leszoktatta az embereket arról, hogy figyeljenek az árváltozásokra. Az erőteljes forintgyengülés miatt azonban az importált termékek, vagy az effélét tartalmazó, belföldön készült áruk ára rövid időn belül követi az árfolyamváltozást. A dollár kurzusa és az olaj tőzsdei jegyzése alapján hetente kétszer is felülvizsgálják, mennyibe kerüljenek az üzemanyagok, más termékek árcédulája több lépcsőben, lassan íródik át. A vége azonban mindenképpen áremelés, és ahogy már megszokhatta a vásárlóközönség, ez egyirányú utca. Nehéz elhinni, hogy a forint ennyire kiszolgáltatott, hogy a jegybank nem tehet semmit. Vagy csak nem tesz semmit a forint védelmében? Bár kinyilatkoztatja a forint őre, hogy nincs árfolyamcélja, a kamatpolitikája az inflációs célok elérését szolgálja, azért figyelnie kell, mikor gyengül akkorát a forint az uniós közös pénzzel szemben, hogy elkerülhetetlenné válik a kamatemelés, amivel átmenetileg legalább erősíti a hazai devizát. Ha lesz is ilyen a közeljövőben, az pedig a hitelkamatokon dob majd. A hektikus változásokat kivédendő az euró bevezetését sem a kormány, sem a jegybank nem tartja időszerűnek. Meddig még?
Szerző
Törő András

Bolondját járatja

A Belügyminisztérium kezdeményezi a kormánynál a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet meghosszabbítását – írta az Index kérdésére a múlt héten a BM, amelyet a lap azután keresett meg, hogy a Kormányinfón Gulyás Gergely miniszter azt mondta, a belügynek kell megtenni az első lépést ebben az ügyben. Csütörtökön az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottsága zárt ülésen hallgathatja meg az illetékes kormánytag beszámolóját „a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet Magyarország egész területére történő elrendelésének meghosszabbításáról”. Csodálkoznánk, ha ez nem történne meg.
2015 őszén hirdették ki először a válsághelyzetet néhány megyére, 2016 márciusa óta pedig az ország egész területére. A rendkívüli jogállást azóta félévente meghosszabbítják, annak ellenére, hogy semmilyen, törvényben előírt feltétele nem áll fenn. Illegális határátlépő, legális menedékkérő alig van.
Ha semmilyen törvényi feltétel nem indokolja a rendkívüli állapot fenntartását, akkor mi oka a hatalomnak ragaszkodni hozzá? Van, aki úgy gondolja, a Fidesz beleragadt saját menekültpolitikájába, már nem tehet mást. Ha így van, beleragadt abba az ellenzék is, már akkor, amikor a választók biztonságérzetére hivatkozva, de a voksokra pislogva nem merte kimondani: az ország szégyene a nyúlfarknyi kerítés, semmi szükség rá, mert egy országot az nem tud megvédeni semmitől és senkitől. 
A következmény szinte kezelhetetlen az ok megnevezése nélkül: hogyan kerülhetett 2015 őszén néhány nap alatt több ezer menekült észrevétlenül a déli határról a Keleti pályaudvarra a nem éppen gyenge kezéről ismert Pintér Sándor belügyminiszter országában, hogy aztán ott a bolondját járassák velük? Miközben a nyugati sajtó aktív közreműködésével kürtölték a világba: Budapesten humanitárius vészhelyzet van, aminek európai következményeiért máig lehet ostorozni Angela Merkel német kancellárt. 
Ez nem a múlt, hanem a jelen. Mert az még hagyján, hogy nem értünk egyet Gyurcsány Ferenc DK-elnökkel: mi bizony elbontanánk és kiárusítanánk a gyoda minden centiméterét mint a politikai manipuláció mementó-szuvenírjét. De az már a bolondjáratás teteje, hogy a Fidesz még mindig elő tudhatja húzni a menekültkártyát.
Nyakunkon az önkormányzati választás. Az ellenzéknek esélye van rá, hogy legalább megbontsa a Fidesz országlását. Ideje volna, hogy ez az ellenzék követelje a rendkívüli állapot megszüntetését. Már csak azért is, mert az jogot ad arra, hogy a honvédség fegyvert használjon „a helyzet” kezelésére, hogy korlátozzák a nyilvános intézmények (benne a média) működését, hogy igénybe vegyék az önkormányzatok, állami, önkormányzati vállalatok tulajdonát, hogy magánlakásokba léphessenek be. A kormány válsághelyzetet kiálthat „bármely olyan migrációs helyzettel összefüggő körülmény kialakulása esetén is, amely valamely település közbiztonságát közvetlenül veszélyezteti”. 
A legnagyobb társadalmi rombolás azonban az, hogy 2015 óta válsághelyzetben élünk, és észre sem vesszük. Megszoktuk, hogy a kormány a bolondját járatja velünk.
Szerző
Friss Róbert

Múzeumfalvak országa

A közös gazdaságok magyarországi megszervezése – még ha az önkéntesség, fokozatosság és állami támogatás lenini elvei alapján történt is – valóban nagy felfordulást és elégedetlenséget okozott az ötvenes-hatvanas években: nagy volt az elvándorlás az éppen fejlődő ipari üzemekbe. Ennek a kezdeti, sokszor szomorú, tragikus történelmi folyamatnak azonban volt néhány egyéb hozadéka is. 
1960 és 2000 között minden kritika és elemzés ellenére soha nem látott mértékben fejlődött a vidék azon része, ahonnan nem, vagy csak kevesen vándoroltak el. A zsúp- vagy nádtetős házak eltűntek, ma már csak a falumúzeumként megmentett épületeken látni ilyen tetőket; illetve azokon a vidékeken, ahol a múlt ilyetén bemutatását szükségesnek látják az új tulajdonosok, vagy éppen egy-egy progresszív önkormányzat helyesen dönt az építési, felújítási engedélyek kiadásakor. A falvak ingatlanállománya nagyrészt megújult, szép házak, gazdasági- és melléképületek nőttek ki a földből és töltötték be funkciójukat, kényelmesebb lett az élet.  Soha nem látott vidéki építkezési hullám indult. Mégis elkezdődött valami.
Hihetetlen módon megindult a magyar mezőgazdaság anyagi, műszaki ellátásának fejlesztése. Fokozatosan megjelentek az akkor legkorszerűbb nyugati technológiák, megalakultak a termelési rendszerek, melyek szigorú technológiai módszerekkel állították elő az alapanyagokat. Fejlődött az élelmiszeripar (még nem az adalékipar…), lassan megteltek az élelmiszerboltok. A „béketábor” országaiban egyedül Magyarországon volt élelmiszer reklám, amit aztán az önkéntesség és a szolidaritás doktrínája alapján – minthogy egyes testvéri országokban erősen akadozott az ellátás –, úgy láttatták velünk, hogy ezt most szüneteltetni kellene, mondjuk meghatározatlan ideig.
Attól kezdve, ahogy az „önként” megalakult tsz-ek vállalatként kezdtek dolgozni, még a gyengébb gazdaságokban is – erejükhöz mérten – lett havi fizetés, szabadság, nyugdíj, gyermek-üdültetés, bölcsőde-óvoda-iskola támogatás, idősek üdültetése, iskolakezdési segély, esetenként továbbtanulási ösztöndíj, kiépültek a vízvezeték rendszerek, mindenütt lett villany, hűtőszekrény, mosógép, TV, autók, utazás stb. Sok olyasmi, ami mára  az elmúlt harminc évben, az állam által generált még nagyobb elvándorlás következményeként már nem adatik meg mindenkinek. Munkahelyek tízezrei szűntek meg, az ellátásaikkal együtt. Csakhogy ezt a tragédiát elnyomta a rendszerváltás euforikus hangulata. 
Az elmúlt harminc évben mintha sokkal nagyobb lenne az elhagyás, mint ez korábban volt. A szabad munkaerő-vándorlás az EU egyik alappillére – ki is használják. Itthon a kézimunkát igénylő terményeket nem termelik meg, párszáz kilométerrel arrébb ugyanezeket napszámért szedik. Ügyes!
Az már politikai és közgazdasági kérdés, hogy miért éri meg jobban odaát napszámosként dolgozni, mint itthon gazdálkodni. Tény, hogy az Unió nyugati felén a gazdálkodókat határtalan tisztelet és megbecsülés övezi, ugyanis ott már tudják: ők adnak enni. Tiszták a szabályok, működik a vertikum. A vidéknek hihetetlen becsülete van, de mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy így is maradjon.
Akkor, abban a bizonyos átkosban minden talpalatnyi földet, kertet megműveltek, volt önellátás, piaci értékesítés, szerény vagy több bevétel, sokkal nagyobb biztonság. Véleményem szerint annak idején inkább hozzáértők vezették az ágazatot, igaz, akkor kicsit más volt a politizálás. (Volt egyáltalán olyan?). Ma viszont tessék körbeutazni az országot: soha ennyi elhanyagolt, elhagyott kert nem volt. Sokan még mindig a segélyt várják, nem próbálkoznak az önellátással.
Csak egy érdekes adat: 1960 és 1990 között 5, míg 1990 és 2018 között 12 minisztere volt az ágazatnak. Első harminc évben öt, a másodikban tizenkettő. Teljesítményük? És vajon mikor volt nagyobb, illetve jelentősebb  az agrárium támogatása: akkor-e, amikor mindenkinek jutott, vagy most, a pályázatok korában?
Emlékszem arra az időre, amikor kollégista voltam, 1970-75 között. Ötödév végére kicsi lett a kollégiumi parkoló. Mitől? Attól, hogy az otthon maradottaknak lehetőségük lett háztájizni, azaz a ma elhanyagolt kerteket hasznosítani, nagy értékű primőr árut termelni. Ez a tevékenység előbb adatott meg a mezőgazdaságban, mint az iparban a gmk. Ez volt az agrárium gmk-ja, de lehetett főfoglalkozásként is űzni.
Márpedig a mezőgazdaság csak az ott dolgozó népességgel együtt lehet vesztes. Harminc év után sikerült erre rájönni. Nos, minden bizonnyal ezért futnak most a „tűzoltó jellegű” falu- és vidékfejlesztési programok, támogatások. Csak emlékeztetőül idézem: az uniós csatlakozáskor nyíltan megmondták, hogy a tagságunk vesztese a mezőgazdaság lesz. Egy ígéretet legalább betartottak. A szerző agrármérnök