Látlelet

Komisz ronda nép vagyunk. Ha egy pici hatalomhoz jutunk, elviselhetetlenek vagyunk. Ha ellenőrök vagyunk a villamoson, már meg lehet tőlünk őrülni - mondta egy interjúban Réz Pál szerkesztő, műfordító, aki már sajnos nincs köztünk. Ez jutott eszembe, amikor végighallgattam a Kakashinta című felolvasóestet az Átriumban a Színházak Éjszakáján. 
Ugrai István, a teátrum intendánsa az elmúlt harminc év kulturális közbeszédeiből válogatott. A szövegek többsége épp az ellenkezőjét hirdeti, mint amit Réz Pál megállapított: békét, harmóniát, szabad művészetet. Szinte minden rendszerváltás utáni kulturális miniszter, államtitkár erről beszélt. Ők bizony nem tesznek különbséget, mint az történt a szocializmusban, itt mindenki lehetőséget kaphat, pályázhat, kibontakozhat, megvalósíthatja önmagát. Aztán a tettek igencsak mást mutattak. Spiró György 1994-ben a Mozgó Világban fogalmazta meg: „Eddig ugye az történt, hogy ha jött egy olyan kultuszminiszter, aki szerette a néptáncot, akkor adott a néptáncnak, és valahonnan máshonnan lecsípett. Most lehet, hogy lesz egy olyan kormányzat, amelyik szereti az utcai graffitiket meg szereti az undergroundot, és akkor lecsíp a néptáncból. De hát ez nem kulturális filozófia.” 
Azóta eltelt újabb huszonöt év, a helyzet pedig tovább durvult. A mostani kormányzat azt kommunikálja, nincs kultúrharc. Mindenki pályázhat, például tao kompenzációra is. Aztán vagy kap, vagy nem. Persze - mint januárban megtudhattuk -, az államtitkár a kakashinta közepén ül, és nagy erőfeszítéssel egyensúlyoz, nehogy leessen valamelyik oldalon valaki. Ám azt ma sem tudjuk, hogy konkrétan ki, miért, milyen szempontok alapján dönt a tao kompenzáció ügyében. Vannak ugyan pályázatok és döntések, de arra már senki sem hajlandó, hogy tájékoztassa a nyilvánosságot. 
A rendszerváltás után egy darabig legalább voltak dialógusok, a hatalomban lévők kérdésekre is válaszoltak. Mára már csak a kitérés és a hallgatás, vagy az egyoldalú kinyilatkoztatás maradt. Na meg ez a szomorú látlelet, amivel az Átriumban szembesülhettünk.
Szerző
Balogh Gyula

A népakarat reneszánszát éljük

Az Élet és Irodalom nemrégiben teret adott egy vitának. Résztvevői arra a kérdésre keresték a választ, 2010 után vajon miért sikerült a törvényhozásban minősített többségre szert tett Fidesz képviselőinek a magyar közjogi rendszert Orbán Viktor szándékainak megfelelően autokratikussá tenni. Szekeres Imre egykori szocialista miniszter elmondta, hogy a Horn-érában több baloldali prominens szorgalmazta az alkotmányozást, mintha előre látták volna a tekintélyelvű fordulat veszélyét. A szóban forgó honatyák többek között garantálni akarták, hogy majdan egyetlen politikai erő se iktathassa ki kétharmados többség birtokában sem a mindenkori kabinet mozgásterét korlátozó fékeket és ellensúlyokat. A kezdeményezés azonban elhalt, a következményeknek pedig bő két évtizeddel később mindannyian kárvallottjai vagyunk. Orbán Viktor már ellenzékben, majd különösen kormányra kerülve a strómanjaival felvásároltatta úgyszólván a teljes hazai nyilvánosságot, melynek következtében pofonegyszerűvé vált számára a közhangulat tetszés szerinti alakítása. Mint minden populista bárhol a világon, az establishmenttel szemben határozta meg magát, azt sugallva, ő „az emberek” pártján áll. A „fülkeforradalomként” aposztrofált nemzeti katasztrófát követően aztán joggal hivatkozott a népakaratra, amikor hozzáfogott a szocialista-szabaddemokrata kormány által annak idején elszabotált alkotmányozáshoz, illetve elfoglalta és kiüresítette a demokratikus intézményeket. A népakarat kultusza a jelek szerint máshol is reneszánszát éli. Hazánk diplomáciájának fiatal vezetője a napokban a „közszolgálati” televízióban méltatta Boris Johnsont. Mint ismeretes, a londoni bohóc Nagy-Britanniát megállapodás nélkül kívánja kivezetni az Európai Unióból, a hazájára nézve katasztrofális következményekkel nem törődve. Brit kritikusai Johnson szemére hányják a „kemény Brexit” negatív gazdasági folyományait éppúgy, mint a királyság prognosztizálható szétesését. Szijjártó Péter azonban más véleményen van. „Boris Johnson brit miniszterelnök egészen kiváló politikus, aki tudja, hogy mit akar, és a népakarat végrehajtásán dolgozik” – fogalmazott a hazai külügyér. Nyilvánvalóan hazabeszélve még hozzátette: „Magyarország soha nem tartozott azon országok közé, amelyek házi feladatuknak tekintik, hogy bírálják más országok döntéseit”. E külügyminiszteri megnyilvánulásban tetten érhető a populisták retorikájának másik eleme, a nemzeti szuverenitás túlhangsúlyozása is. A népakaratra való hivatkozás persze hazánkban is, s a Brexit-ellenes tüntetésektől hangos brit szigetállamban is üres szlogenné vált mostanra. Magyarországon régen nem áll többség Orbán Viktor mögött; miniszterelnöki újrázásait kizárólag a választási rendszer fondorlatos átalakításának, illetve a választók körében uralkodó apátiának köszönheti. Elitellenesként indult, most azonban a néptől elszakadva építi saját elitjét. Itt lenne az ideje annak, hogy végre a budapesti autokrata ellenfelei hivatkozzanak a népakaratra. A szerző publicista
Szerző
Beck Tamás

Sportfőváros temetői

A temetőre eddig úgy gondoltam, mint csendes, kegyeleti helyre. E régi beidegződés miatt a temetői futókörnek már a gondolata is felzaklatott. De berzenkedésemnek jogi magyarázata is volt. A temetők működési rendjét fővárosi rendelet szabályozza. Hogy határozhat a temetői futókörről a Nemzeti Örökség Intézete? Nincs új rendelet, nincs új temetői szabályzat sem, amely szerint a Fiumei úti sírkert funkciója bővülhetne a sportcélú használattal. A temető, a sírkert zöldfelület jellegű, különleges terület, kegyeleti és közegészségügyi célokat szolgál. A temető eddig a köz egészségét csak a holtaktól védelmezte. De valóban, miért ne védhetné az élő futók egészségét is? A futók ugyanis (a többi városlakóhoz hasonlóan) régen elveszítették egészséges környezethez való jogukat. Fülsiketítő zajban, szmogban sétálunk, kocogunk, futunk, rohanunk a dolgunk után. Ma tehát még a futók kikerülik a temetőket. Viszont Budapest 2019-ben Európa Sportfővárosa! Hol fussanak? A családi sportparkok többsége még csak terv, amelyik pedig létezik, az jobbára nagy forgalmú utak tőszomszédságában találhat. Pl. a Függetlenségi park futóköre a Bocskai út - Nagyszőlős utca - Karolina út háromszögébe szorult. Az elhanyagolt park a budai oldal egyik legzajosabb, legnagyobb forgalmú útkereszteződése. A BKK járatok, a távolsági buszok és a személyautók kipufogó gázát, zaját nem tudja felfogni a megmaradt néhány fa és bokor. Legalább 100 méter széles fás növényállományra lenne szükség a forgalom és a futók között, hogy ezek levegőtisztító, zajfelfogó hatása érvényesüljön. Budapesten ekkora zöld sáv már csak a Népligetben és a Margitszigeten biztosítható. A főpolgármester tudja a legjobban, hogy ezeket is rövidesen felfalja a sportfejlesztés, ahogyan a Városligetben is azbeszttel dúsított port lélegezhetnek be a sportolók, és az új futókör 20 méterre van egy kétszer három sávos, nagy forgalmú úttól és a közeli építkezésektől. Tehát tényleg maradnak a temetők. Közkívánatra, közegészségügyi megfontolásból. A kocogók és a futók szapora légvételükkel a szmog legkisebb részecskéit egyenesen a tüdő léghólyagocskáiba juttatják. De nem így a temető csendjében, a téglakerítés és a sok fű, fa, bokor, virág között. Az iskolákban, óvodákban a testneveléshez nincs tornaterem, a legsűrűbben lakott területeken még park sem. Miért ne futhatnának a temetőben? Védetten a város zajától, porától. Madárdalban, tiszta levegőben, fák, virágok között? Az ott nyugvó felmenők biztosan boldogok lesznek, hogy ők is bekerülnek a város vérkeringésébe. Ha már a csontjaik fölött a Nemzeti Örökség Intézete rendelkezik. Ahol park vagy csak pár fa, esetleg erdő volt eddig, mindenhová kulturálisnak álcázott, illetve „interaktív élményközpontokat” telepítenek: futókört a városligeti építési telekre, kézilabda csarnokot a Bolyai laktanya helyére, családi sportparkot a Tabánba, Fradivárost a Népligetbe. Mindenütt „erősen leromlott a faállomány, értéktelen a cserjeállomány, és lepusztult a fű”. Meg kell újítani őket, és ahogyan NER-ül hívják a parkpusztítást: „bővíteni kell a temetők funkcióját” is. Ne csak temetni lehessen benne, hanem élni is! Vidáman, felszabadultan, futva. A zöld felületek védelmezőinek lelkébe jeges rémület költözik a „fejlesztés” és a „funkció bővítés” kifejezések hallatán. Félő, hogy a rég ismert forgatókönyv egyszer majd a temetőkben is megismétlődik. Ha a családi sportparkoknak jár a „spricc” sportburkolat, miért ezeknek a szegények futóknak kell göröngyös talajon futni? Az aszfalton meg szétmegy a térdük, ha 70 ezer forintos sportcipőjük van, akkor is. Nem beszélve arról, hogy nem fokozható tovább a közeli baleseti sebészet túlterheltsége sem! Mit kell még telepíteni a családi sportparkká alakítandó temetőkbe? WC-t természetesen, pelenkázóval, öltözővel, zuhanyzóval, padlófűtéssel. Pihenő padokat világítással, wifi kapcsolattal, kellenek még kerékpártárolók, ivókutak, hulladékgyűjtők, kutyaürülék-gyűjtők. A futók biztonsága érdekében majd új kandeláberek világítják meg a futókört, miközben USB töltővel ellátott padok, okos oszlopok gondoskodnak róla, hogy a telefon se merüljön le, így a gazda naprakész legyen a kávérészvények állásából. Ma a futók azért dugják be a fülüket, hogy ne süketüljenek meg a mellettük dübörgő hatalmas forgalom zajától. Erre nem lesz szükség, hiszen a madárdal a legjobb idegnyugtató. Relaxált állapotban biztosan nem fogják látni a gazos, elhanyagolt sírokat, szemétdombokat, a mosószeres flakonban és PET palackban pompázó virágok elmúlását. Fejleszteni kell a temetőket is, bevonni őket a kulturális örökség vérkeringésébe! Ez ma Magyarországon egyenlő a vásározós, buli hangulattal, kell tehát a hot dog, a hamburger, a street food, a lufiárus. Mire elérjük a fejlődésnek ezt a magas fokát, már csak egy kérdés marad: hol fusson az, aki futni akar? A szerző Podmaniczky-díjas városvédő 
Szerző
Garay Klára