Komisz ronda nép vagyunk. Ha egy pici hatalomhoz jutunk, elviselhetetlenek vagyunk. Ha ellenőrök vagyunk a villamoson, már meg lehet tőlünk őrülni - mondta egy interjúban Réz Pál szerkesztő, műfordító, aki már sajnos nincs köztünk. Ez jutott eszembe, amikor végighallgattam a Kakashinta című felolvasóestet az Átriumban a Színházak Éjszakáján.
Ugrai István, a teátrum intendánsa az elmúlt harminc év kulturális közbeszédeiből válogatott. A szövegek többsége épp az ellenkezőjét hirdeti, mint amit Réz Pál megállapított: békét, harmóniát, szabad művészetet. Szinte minden rendszerváltás utáni kulturális miniszter, államtitkár erről beszélt. Ők bizony nem tesznek különbséget, mint az történt a szocializmusban, itt mindenki lehetőséget kaphat, pályázhat, kibontakozhat, megvalósíthatja önmagát. Aztán a tettek igencsak mást mutattak. Spiró György 1994-ben a Mozgó Világban fogalmazta meg: „Eddig ugye az történt, hogy ha jött egy olyan kultuszminiszter, aki szerette a néptáncot, akkor adott a néptáncnak, és valahonnan máshonnan lecsípett. Most lehet, hogy lesz egy olyan kormányzat, amelyik szereti az utcai graffitiket meg szereti az undergroundot, és akkor lecsíp a néptáncból. De hát ez nem kulturális filozófia.”
Azóta eltelt újabb huszonöt év, a helyzet pedig tovább durvult. A mostani kormányzat azt kommunikálja, nincs kultúrharc. Mindenki pályázhat, például tao kompenzációra is. Aztán vagy kap, vagy nem. Persze - mint januárban megtudhattuk -, az államtitkár a kakashinta közepén ül, és nagy erőfeszítéssel egyensúlyoz, nehogy leessen valamelyik oldalon valaki. Ám azt ma sem tudjuk, hogy konkrétan ki, miért, milyen szempontok alapján dönt a tao kompenzáció ügyében. Vannak ugyan pályázatok és döntések, de arra már senki sem hajlandó, hogy tájékoztassa a nyilvánosságot.
A rendszerváltás után egy darabig legalább voltak dialógusok, a hatalomban lévők kérdésekre is válaszoltak. Mára már csak a kitérés és a hallgatás, vagy az egyoldalú kinyilatkoztatás maradt. Na meg ez a szomorú látlelet, amivel az Átriumban szembesülhettünk.