„Sosem tudtam, mit akarok igazán” – Beszélgetés Szergej Livnyevvel

Felnőni a szovjet kor védőszárnyai alatt, majd újjászületni egy másik világban, amely még mindig születőben van. Szergej Livnyev orosz filmrendező pályáját is végigkísérték a rendszerváltásba jólétből sodródó fiatalok sorsát formáló jellegzetes kihívások. Ezeket elevenítettük föl vele, amikor huszonöt év szünet után készült új filmje, a Van Goghok bemutatója alkalmából Budapesten járt.

Hogyan lett önből filmes?

A szovjet film közegében nőttem föl. Nagyapám, Jevszej Goldovszkij filmtechnikai újító volt, afféle félisten a területen, mindenki szerette. Anyám, Marina Goldovszkaja pedig az ország egyik legnevesebb dokumentumfilm-rendezője lett. Nem csoda, hogy én is filmesként, rendezőként képzeltem el a jövőmet. Bár érdekes módon, alig tudtam valamit a filmezés gyakorlatáról. Nem jártam klubokba, nem amatőrködtem. Néha írogattam, aztán fényképezéssel foglalkoztam egy kicsit. Végül operatőr szakra vettek fel 1981-ben. Pontosabban: anyám és nagyapám itt tudott elhelyezni. A tanárom, Vagyim Juszov, aki Tarkovszkij első filmjeit fényképezte, azonnal látta, hogy nem lesz belőlem operatőr, de békén hagytak. Jártam össze-vissza az előadásokra, néztem a máshol nem látható filmeket. Például a francia új hullámot, Formant, Cassavetes-t. Félévenként lemehettünk Belije Sztolbiba, a Filmarchívumba, és rendelés alapján megnézhettünk három filmet. De ha más csoportokkal is lement az ember, máris összejöhetett neki tizenkettő. Köztük Az utolsó mozielőadással vagy akár a Csillagok háborújával. De úgy éreztük, hogy amit látunk, egy olyan, szabadnak tűnő világ mozaikja, amellyel sohasem lesz igazi kapcsolatunk.

Hogyan tudta felhívni magára a figyelmet egy tehetségtelennek tartott operatőr-hallgató?

Mivel a rendezés lehetőségétől távol kerültem, elkezdtem forgatókönyveket írni, hogy rögzítsem pár elképzelésemet. Ám anyám ezt is kamatoztatni tudta számomra. Akkori férje, egy neves kritikus, Alekszandr Lipkov jóban volt Szergej Szolovjovval, akinek éppen kezdett felívelni rendezői pályája a Galambok (Csuzsaja belaja i rjaboj, 1986) nemzetközi sikerével. Sokat járt hozzánk, élvezettel hallgattam a történeteit a filmes világról. Megmutathattam neki az egyik forgatókönyvemet, elolvasta, és azonnal rendelt egy másikat. Azt kérte, hogy melodrámai történet legyen, bűnügyi szállal, gyilkossággal, sok zenével. Mint egy indiai film, amelyek nagyon népszerűek voltak nálunk. De az egészet hassa át egyfajta csehovi gyöngédség. Furcsa volt ezt az eklektikus elképzelést egy nagy vizuális fantáziájú, ám alapvetően realista szemléletű rendező szájából hallani, de belevágtam. Felidéződött bennem egy jaltai nyaralás emléke. A strandon megismerkedtem egy Alika Szmehova nevű lánnyal, nagy hatást tett rám, színésznő lett, később feleségül is vettem. Róla mintáztam a hősnőt. Meg láttam ott pár különös, félalvilági figurát, akik nagyon szerettek előkelősködni, a művésznyaraló legismertebb lakóival kártyázni. Egyikőjüket Zoriknak hívták, állandóan kalapban járt, nyakában egy nagy aranykereszt lógott. Ő ihlette a szovjet nagyvilági bűnöző, Krimov figuráját. A zenei világot pedig az egyre népszerűbb alternatív előadóinkra és együtteseinkre építettem, Grebenscsikov Akváriumára, Alekszandr Szinyicinre, Viktor Coj Kinojára. Még akkoriban is inkább éttermekben, kisebb klubokban léptek fel. Erre a világra épül Kirill Szerebrennyikov 2018-as filmje, a Nyár is.

És akkoriban hogyan ment ez át a szűrőkön?

Elvittem a könyvet Szolovjovnak, párszor szétszedte, átíratta, aztán elment Armen Medvegyevhez, a Filmfőigazgatóság (Goszkino) dramaturgiai osztályának vezetőjéhez. A Galambok sikere után már érdeklődtek, mit szeretne megcsinálni. Azt mondta, két elképzelése van: a 6-os számú kórterem adaptációja, vagy egy kezdő filmes kicsit merész forgatókönyve mai fiatalokról, bűnügyi szállal, sok zenével. Némi meglepetésére Medvegyev nem sokat habozott: a Csehov-filmet bármikor megcsinálhatod, de a másikra most van jó lehetőség. Megint elindult egy olvadás, de ki tudja, meddig tart… Mindketten remekül érezték meg a változások szelét. Így aztán a míves realistának tartott Szolovjov a Goszkino ösztönzésével megcsinálta az első igazi szovjet posztmodern mozidarabot, az Asszát, amely a peresztrojka egyik kultuszfilmje lett.

Hogy élte meg a politikai változásokat?

A legtöbbünkhöz hasonlóan, egyszerűen sodródtam az eseményekkel, élveztem a helyzet számunkra nyújtott előnyeit. Váratlan, hosszúra nyúló utazásnak tűnt az egész. Amelynek egyszer azért vége lesz. Csodás, most egy ideig nem lesz cenzúra, azt csinálhatunk, amihez kedvünk van, nézhetünk, olvashatunk, amit akarunk, gyűlésekre járhatunk, össze-vissza szónokolhatunk, szidhatjuk a rendszert, aztán előbb-utóbb újra bezáródnak a kapuk. Igyekeztünk hát minél többet beszippantani a szabadságból. A saját fiatalságunkkal, a pályánkról szőtt álmainkkal voltunk elfoglalva, semmi energiánk nem maradt arra, hogy tudatosan politizáljunk. Mondtuk, amit Szolzsenyicin és Salamov könyvei, a szamizdatok, a polcról lekerülő filmek és az új politikai szereplők diktáltak. De önállóan keveset gondolkoztunk azon, milyen rendszerben szeretnénk élni. Én annak örültem, hogy az Asszával kerestem egy csomó pénzt, függetleníthettem magam, ismert lettem, csinálhatom, amit szeretnék. Most nem kell hozzá a Goszkino engedélye sem, ha szerzek anyagi forrást. És sikerült. Rendező barátom, Valerij Todorovszkij anyja bemutatott minket egy bankárnak, akitől hitelt kaptunk. Valera ebből csinálta meg a Szerelmet, én pedig első filmemet, a Kick-boxot.

Se az augusztusi puccs, se a Szovjetunió felbomlása nem okozott sokkot?

A Gorbacsov elleni katonai fellépés, a tankok megjelenése természetesen drámai pillanat volt. De az igazság az, hogy keveseket ért váratlanul. Rendben, eddig tartott a lazaság, visszatérhetünk megszokott falaink közé. Az volt meglepő, hogy az akció nem járt sikerrel, Jelcin kiállt a változások mellett, és nem történt fordulat. Lazulhattunk tovább. Nem volt érdekes, hogy ez most kapitalizmus vagy reformszocializmus. A Szovjetunió felbomlására pedig szinte oda se figyeltünk. Éppen egy fesztiválon voltam majdnem az összes akkoriban feltűnt filmes társaságában. Néztük a filmeket, dumáltunk, reggelig mulatoztunk, szerelmek szövődtek… És jött a hír: megszűnik a Szovjetunió. Senkit se érdekelt.

És hittek Jelcinben, noha kommunista vezető volt?

Igen. Világos volt ugyan, hogy az apparátusból jön, és nem egy kifinomult értelmiségi, de hitelesnek éreztük az elszántságát. Úgy gondoltuk, ő a komisszár, de Jegor Gajdaj a parancsnok. Bár az is lehet, hogy nem gondoltunk semmit. Csak kábultunk bele a hitbe, hogy most kezünkben a sorsunk, megcsinálhatjuk, amit akarunk, közülünk kerülnek ki az orosz Spielbergek és Lucasok.

Megcsinálták, amit akartak?

A szó legszorosabb értelmében igen. Akkoriban a posztmodern volt népszerű, engem is vonzottak a rá jellemző stílusjátékok, idézetek, allúziók. És meg is csináltam két ilyen filmet: a már említett Kick-boxot, majd 1994-ben a Sarló és kalapácsot. Más kérdés, hogy a szovjet állami struktúrák megszűnésével szétesett az orosz filmgyártás és filmpiac. Miközben nagy verseny dúlt az új pozíciókért, az elismerésért. Rendezőként hamar feladtam a harcot. Kaptam ugyan díjakat, külföldön is, de éreztem, hogy nem én vagyok a legjobb. Márpedig arra neveltek, hogy amit csinálok, abban elsőnek kell lennem. Nehezen viseltem a társaim, főleg Alekszej Balabanov sikereit. Nem baj, gondoltam, majd én leszek az orosz szuperproducer, aki piaci alapokra helyezi a hazai filmgyártást. Előadtam egy tervet, miképpen kéne átalakítani a pusztuló Gorkij stúdiót - privatizálással, magántőke bevonásával -, meg hogy milyen mozihálózatra lenne szükség az orosz film nyereségességéhez. Hát igen, beszélni, lelkesedni mindig jól tudtam. És ezúttal is megcsinálhattam, amit akartam, mert rám bízták a Gorkij stúdiót. Valamennyire működött az elképzelésem, be tudtuk indítani a gyártást. Csak aztán megingott Jelcin helyzete, megrekedtek a reformok, a privatizációs folyamatok. Primakov lett a miniszterelnök, szivárgott vissza a régi gárda. Megint felvillant a restauráció lehetősége. Nem vártam meg, mi lesz a vége. Nem hittem már az orosz film jövőjében, és elmentem producernek Amerikába.

Úgy érezte, ott majd első lehet?

Talán nevetséges, de nem zártam ki, hogy alacsony költségvetésű filmekkel befuthatok. Ma már arra vagyok büszke, hogy talpon maradtam, és közben összehoztam Roger Cormannal a Nősténygladiátort. Pár év múlva, 2006-ban persze visszatértem. Megint biztató volt a helyzet. Egyre több film készült, de hiányoztak a jó vígjátékok. Így aztán Marius Vaisberg rendezővel belevágtunk egy Stirlitz-paródiába, a Hitler kaput!-ba. És nagyon bejött. Igazi kommersz-film volt, amit szerettek, és pénzt csinált. Ezen a pályán tevékenykedtem tovább, és az egyik legsikeresebb producer lettem az orosz kommersz piacon. Egy fillér állami pénz nélkül. Mert amúgy a támogatási rendszer alapvetően korrupt. Néhány bevágódott producer viszi el a pénz nagy részét. Visszatérítés nélkül, övék marad a bevétel veszteséges produkciók esetén is. Szépen megtollasodnak mindenféle különösebb erőfeszítés nélkül. Aki pénzt akar, keresi a kegyeiket, próbálja hozzájuk vinni a projektjét.

Önnek aligha volt már rájuk szüksége.

Ez igaz. De egy idő után már az egészre nem volt szükségem. Érdekes volt, helyt is álltam, de be kellett látnom, hogy nem vagyok vérbeli producer, nem szeretem igazán ezt az izgő-mozgó munkát. Abbahagytam, és visszatértem az alkotáshoz. Mert rájöttem arra is, hogy rendezői pályám elején hazudtam önmagamnak a harsány formai újítások kergetésével. Egyszerűen féltem őszinte filmeket csinálni. Arról beszélni, ami igazán foglalkoztat, megmutatni a szorongásaimat. Elmondani, hogy mindenből elegem van.

Új filmje, a Van Goghok hősének szavaival élve, „az egész rossz”?

Igen, hogy egészében érzem rosszul magam. Nem tudtam beilleszkedni az életbe. Nem találtam meg vele a közös nyelvet. Ezért felépítettem magamban egy afféle sikeres embert, egész ügyesen. Igen, ez eléri, amit akar, tud pénzt csinálni… Valóban elértem sok mindent, de nem azt, amit akartam. Már csak azért sem, mert sosem tudtam, mit akarok igazán. Húsz évvel ezelőtt képtelen lettem volna ezzel szembenézni, erről filmet csinálni. Szégyelltem, magamba fojtottam. De mára megértettem, nincs mit szégyellnem, valamiért ilyen az életérzésem, vagyis ez az alaptémám. A posztmodern játékok úgyse kellenek már senkinek. Ha őszinte, igaz filmet akarok csinálni, fel kell tárnom magam. Persze nem belterjes módon. Ezek után felszabadító volt megcsinálni a Van Goghokat. Egészében elégedett vagyok a fogadtatással. És leginkább azzal, hogy akinek az alkotói visszatérését ma üdvözlik, az valóban én vagyok.