Szántó T. Gábor: Európa szimfónia (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 12:09

Az Európa szimfónia a diktatúra idején játszódó regény. Az erdélyi román-magyar családban nevelkedő zenész fiú, András felnőtté válása a hidegháború és a Securitate árnyékában, s egy határokon átívelő szerelem vonzásában Kolozsvár és Nyugat-Berlin között, ahol kortársai a ’68-as diákmozgalmak és a terrorizmus légkörében keresik saját útjukat. A Scolar Kiadónál megjelenő könyvet a Margó Irodalmi Fesztiválon mutatják be október 10-én, csütörtökön, 19 órai kezdettel a Várkert Bazár Vásárszínpadán; a szerzővel Wirth Imre beszélget.
Andrásnak először a rendőrség kolozsvári útlevélosztályára kell bemennie, ahol a budapesti turné előtt egyszer már járt. Egy ablaktalan helyiségben várakoztatják, majd egy egyenruhás nő beszólítja az irodába. Kis probléma akadt a Filharmónia által benyújtott csoportos kiutazási kérvényben szereplő adataival, magyarázza a nő közönyös hangon, keresni fogják egyeztetés céljából. András aggódik, de egyelőre nem akar szólni senkinek. Két nap múlva levelet kap. Fel kell hívnia a megadott telefonszámot. A kérdésre, hogy kivel beszél, a hang egy ismeretlen nevet közöl, és a sétatér csónakázótavának teraszos kioszkját jelöli meg másnapra találkozóhelyül. Fogy az idő az utazásig, András nem tudja mire vélni az ügyintézés sajátosságait. A hely fájó emlékeket idéz. Maiával jártak ide. A lány szeretett csónakban lebegni a tavon, feltenni lábát a ladik peremére, és napozni, vagy rosszabb időben a csupa üveg falú, nehezen fűthető presszóban üldögélni forró teáscsészét szorongatva, amibe rumot is kértek, hogy jobban melegítsen. Szerencsére hétköznap délelőtt kevés a vendég. Az idegen, aki sötét öltönyében és fehér ingében úgy néz ki, mint egy üzletember, Ioan Lupu néven mutatkozik be. Néhány bevezető kérdése után kiderül, hogy nem a rendőrség útlevélosztályán dolgozik, hanem az állambiztonsági szolgálatnál. A Securitate tisztje, és tőlük függ, András megkapja-e az útlevelet. Próbálja leplezni szorongását. Ciorba előre jelezte, hogy az állambiztonság megkeresheti őket. Nem tudja, mások átestek-e már a beszélgetésen, senki sem említette, de azt igen, hogy bármilyen apróság miatt elkaszálhatják az utazást. Tisztában vannak közreműködésével a röpcédula-terjesztésben, közli higgadtan Lupu. András tagjaiból kiszalad az erő. Erre nem számított. Tudnia kell, hogy amit tett, az börtönnel is sújtható. Az eljárás és a börtön pedig nem csupán a berlini utazását tenné lehetetlenné, hanem zenészi pályáját is derékba törhetné. Az ő dolga azonban nem az, hogy rács mögé juttassa, inkább segíteni akar. A kényes helyzetből kivezető utat szeretné vele megbeszélni. A fiú nem tud mit felelni. Minden erejére szüksége van, hogy megőrizze a higgadtság látszatát. Nem inna-e egy szíverősítőt a kávé mellé. Inkább kimenne a mosdóba. Parancsoljon, de nem érdemes eltűnnie. András kitámolyog a vécére. Egyszerre valósággá válik, amit mindig is tudott, de személyesen még sosem tapasztalt. Most sem törték rá az ajtót, nem verték és nem is fenyegették meg. Szelíd szavakkal hozta tudomására a szekus, hogy a kezükben van, és ettől még félelmetesebb az egész. Mintha magától értetődőnek tekintenék, hogy együttműködik velük. Vizet locsol az arcába. Kétségbeesetten cikáznak a gondolatai: mit akarhatnak tőle, hogy nem a rendőrségre idézték, hanem kivárták, amíg útlevélért folyamodik. Amikor visszamegy és leül, a szekus nyugtatja. Nem kérnek tőle semmi teljesíthetetlent és semmi törvénytelent, sőt hogyha hajlandó együttműködni velük, ők maguk is hajlandóak egyszeri botlásnak tekinteni a szórólapozást, és eltekinteni a büntetőeljárástól, illetve az útlevéltilalomtól, ami azért nem kis dolog, hiszen folytatólagosan elkövetett bűncselekményről van szó. Mégis mit szeretnének, kérdi idegesen András. Tudják, mondja Lupu, hogy nem radikális, és hogy visszafordítható azon a lejtőn, amin elindult. Hiszen mégiscsak Gheor­ghe Pop fia. Apja nevének említésére András összerezzen. Mi lesz ebből? Mit fog szólni az apja, ha megtudja? Hirtelen egy másik rossz érzés is elkapja, de Lupu folytatja, nincs ideje végiggondolni. Ők se akarnak mást, mint az ország lassú demokratizálódását, és ennek az a kulcsa, hogy a Securitate irányíthassa ezt a szerves folyamatot. Láthatja, hiszen gondolkodó ember, hogy a nyugat-berlini koncert is ennek az olvadásnak a jele. Ugye ezt ő sem tagadja. András kényszeredetten bólint. Legszívesebben ráborítaná a fickóra az asztalt. A párt- és állami vezetés a politika magaslataiban dolgozik, magyarázza Lupu, az állambiztonság a társadalom mindennapjaiban. Semmi mást nem kérnek tőle, mint hogy vigyázzon magára, és segítsen kordában tartani azokat, akik veszélyeztethetnék a fejlődést. Első körben nincs más feladata, mint feljegyezni, ha útitársai között, vagy köztük és vendéglátóik között olyasmiről esik szó, ami a román állam fennálló rendjének biztonságát veszélyeztetheti, megzavarhatja a kelet-nyugati kapcsolatépítést, és lovat adhat azok alá, akik visszasírják a hidegháború időszakát. Nyilván ő sem akarja, hogy a kezükbe kerüljön a hatalom. Mi van, ha úgy érzi, hogy ő erre nem képes, próbál taktikázni András. Már miért ne lenne képes, kérdez vissza Lupu. Intelligens ember. Változást akar ő is. Szeretne karriert, szeretne a későbbiekben is utazni. És ugye, jól látja, szeretné, ha a múltjának ez a röpcédulázós, sötét foltja nem árnyékolná be a jövőjét. Meg kell fontolnia az ajánlatot. Időre van szüksége. Gondolkodnia kell. Szűk az idő, vált szigorúbb hangra a szekus. Ahhoz, hogy útlevelet kapjon, alá kell írnia egy együttműködési nyilatkozatot. De mégis mit várnak, mi lenne a formája az együttműkö­désnek. Rendszeresen találkoznának, emellett írásban kellene jelentenie, ha van konkrét esemény. Kap két nap gondolkodási időt. És senkinek ne beszéljen a találkozásukról. Minden, ami elhangzott, államtitok. Ha híre megy, börtönbe kerül. András megsemmisülten áll fel. A szekus kezet nyújt, és ő nem meri visszautasítani. Ahogy kilép a kioszkból, végig a hátában érzi a férfi tekintetét. Gépiesen távolodik a csónakázótótól, végigtámolyog a hosszú fasoron. Mit tehetne? Kinek kellene szólnia? Először a többieket kellene figyelmeztetni, akik benne vannak a csoportban. De ha őt megkeresték, megkereshettek másokat is. Valaki köpött. Vagy más is tudott a röpcédulázásról. Húzni kell az időt. De mintha ezzel részben már el is fogadná a feltételeiket. Nincs más választása, ha ki akar jutni Nyugat-Berlinbe. Márpedig ki kell jutnia. Találkozni akar Maiával. Ha most nem sikerül, lehet, hogy soha többé nem látja. Bemegy egy postára. Szól az egyik ablaknál, hogy nemzetközi hívást szeretne kezdeményezni. Szabad a fülke, int a tisztviselő. András belép, leakasztja a kagylót, pénzt dobál a készülékbe, tárcsázni kezd, majd megáll a keze. Megfordul, kinéz az üvegablakon, nézi a sorukra várókat. Átlagos külsejű emberek, de nem tudhatja, valamelyiküknek nem az-e a dolga, hogy feltűnés nélkül kövesse. Összevillan a szeme a postatisztviselőével, aki erre elfordul. Nem hívhatja fel Maiát, hasít Andrásba. Most nem. Akár azt is lehallgathatják, kivel mit beszél. Lassan visszaakasztja a kagylót.

Függöny nélkül (Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 11:10

Ambróziaundorom van! – írja Perszephoné, a termékenység istennője, Déméter és Zeusz lánya, az alvilág urának, Hádésznak a felesége egy az anyjához írott levélben, melyben arra kéri, ne menjen utána, hiszen nincs semmi keresnivalója odalent. Igen, eszét vette Hádész. Egyszer csak kibújt a hasadékból, és ott állt az aszfaltút végén sötétséget fújó, fekete terepjárójával. Wow! Igen, beült mellé, mert nem bírta odafönt, nem bírhatta, ahogy szétcincálják, ahogy a mama (is) birtokolni akarja. „Teneked a kétharmad sem elég? / A teljes tavasz, a teljes nyár meg a fél ősz?” Egyetlen vers a kötetből (Perszephoné levele), és minden benne van, ami Térey János és a költészete valaha volt. Még úgy is, hogy nem idézzük be a teljes 21 szakaszt. Csak ő tudja így, észrevétlen egybemosni a klasszikust és a kortársi modernt; csak ő tudja egy tengelyre felhúzni a pátoszt és a profánt; ő tud akár évezredek távlatából hitelesen ránézni a jelenre. Akár a jelen közéletére is. Posztumusz megjelent kötetének minden egyes lírai, prózai vagy drámai részlete egyfajta Térey-szü­zsé, amelyekben kivonatolva benne rejlik a költő és az általa művelt költészet leglényege. Éppen ezért, a megmásíthatatlan tények ismeretében, nehéz nem felhangokkal olvasni, amikor a termékenység trónörökösnője undort érez az istenek halhatatlanságot adó eledele iránt; amikor a klasszikus műveltség bölcsője, Attika jól van ugyan, de „Néha leissza, butára üríti magát; / És in situ megleli / Ősi, teremtő kedvét, holtan.” Vagy ahogy, közeledve személyes önmagához, azt írja, „Negyvenhét éves vagyok / Mint Ványa bácsi, mikor kiborult / E férfiak számára különösen veszélyeztetett korban”. Nehéz, mégis muszáj felhangok nélkül olvasni a kötet írásait, hiszen ha Térey János még élne, akkor egészen biztosan nem ezek a mondatok erősödnének fel a fülekben és a fejekben, hanem a címadó Rosmersholm nagy tervei vagy a kötetzáró vers utolsó szakaszának mondanivalója: „Gyászmunkás, hallasz-e?” „Én már nem.” / „Csomagolsz?” „Maradok.” „Mi az új munkád?” / „Temetem a birkatürelmet, / Mától lázadok.” Nem a múltat, nem önmagát temeti – mindazt, ami ebben a világban valaha érték volt, nem hajlandó eltemetni, tényleges múlt időbe tenni. Amint a kötet fülszövege fogalmaz, Rosmersholm a nagy tervek, nagy álmok, elveszített hitek, elvesztegetett lehetőségek otthonos helyszíne. A polgári világrend alkonya, a szabadságvágy és a reményvesztett boldogságkeresés metaforája. Amíg még értjük Ibsent, amint a polgárság kríziséről és a beomló kapcsolatokról beszél, addig a vészjelek ellenére adottak a jól vagy jobban élhető élet keretei. Amíg még, ahogyan egy korábban a Vasárnapi Hírekben adott interjúban mondta, a feszítő, nyomatékos hatások ellenére kitart Európa, addig van remény. Csak a türelmet, azt kell eltemetni.(Jelenkor, 2019. 105 o.)
Térey János önmagából, önmagán keresztül ássa elő az egyre silányodó emberi lét valamikori fényesebb korának pislákoló nyomait. Önmagát kiterjesztve térben és időben, az antikvitástól Csehovon át a saját élete, múltja és jelene csakis iróniával élhető abszurditásáig. Elfüggönyözött országáig, melyben bárki is azt képzelheti – hogy képzeli? –, hogy egy kis takarítással avartalanítható a huszadik század. „Legalább a kommünt kisatírozhatnád / Trianont meg a Dont…/ Lakhatnál egy polgárnál is polgáribb Kassán. / Tarthatnád legalább Budavárat; / Úgy van, az álkupolás gipszhisztéria / Várat, ha neked az kell.” Miközben évszázadok, sőt évezredek hasítanak el a sorok között, Térey a lehető legpontosabb apró szúrásokkal ejt picike sebet a közélet makulátlanra kozmetikázott, ragyás bőrén. Mint egy gennyes, kinyomott pattanásból, úgy ugranak elő a jelen kérdőjelei az önásatás során: „Ha magasat ugrom, velem rugaszkodik / A jobbágysorától megváltott jász, / Aki végső soron perzsa, / Velem mozdul a nyakas, balkáni hajdú, / Arcom pírja a magyar ajkú tóté. / Olvasztótégelyük: én… / Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik”. A türelem temetéséig tartó ív csúcspontja a címadó prózai-drámai írásban teljesedik ki, Térey nagybetűs zsenialitása nyomán egy lakásvásárlás átadás-átvételének szimbolikus analógiájával lerántva azt a bizonyos, korábban már emlegetett pátoszt a valóság piszkos és göröngyös talajára. Szellőztetni kell, azt mondja Rosmer. Ki kell szellőztetni a falakba szorult holtakat! Mert az idegen törvény elnyomja a szabad akarat lelkesedését. Az ősök tettei visszaköszönnek, ismételjük a szépapák tévelygéseit, „Az ő éhínségüktől kínlódunk, / A bőségüktől puffadunk”.
Szerző
Témák
Térey János

Mindig idegen - Kun Árpádnak jót tesz az elzártság (interjú)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 10:04

Fotó: Koncz Márton / Népszava
Kun Árpád a PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál vendégeként érkezett Budapestre. Kihagyhatatlan lehetőség az immár 13 éve egy norvégiai fjord menti kis településen élő, házi segítőként dolgozó, AEGON-díjas íróval való találkozásra. Nem is haboztunk hát, és Karl Ove Knausgårdhoz, az itthonhoz és az otthonhoz, valamint az önmagához fűződő kapcsolatáról kérdeztük az „északi trilógia” záró részén dolgozó szerzőt.
Az olvasói érdeklődés általában nem tesz különbséget a szerző és a könyvet író civil személy között, szemben az írók többségével. Ön ellenben, kihívva a sorsot maga ellen, legutóbbi regényében, a Mindig hazavárunkban is eljátszik e kettős szereppel, amikor az önéletrajzi ihletésű szöveg elbeszélő szereplőjének Kun Árpádot teszi meg. A fiktív játékon túl mennyire markánsan különbözteti meg a két Kun Árpádot, a szerzőt és az írót?  Egyik elsődleges, legerősebb élményem, alapérzésem magammal kapcsolatban, hogy nem vagyok azonos önmagammal… A regénybeli Kun Árpád is pont ezt mondja.  Így van, a Megint hazavárunkban hosszú oldalak vannak erről az élményről, hogy az „én” nem létezik. Ezt az alapérzést a regényeimben különböző módokon dolgoztam fel. A Boldog Északban az „én” valamiféle szellemek találkozásaként jelenik meg. Az írói személyemnek pedig nincs nagy jelentősége, nem tulajdonítok nagy szerepet neki. Én mint Kun Árpád ugyanannyira vagyok jelentős, mint ahogy bárki más jelentőséget tulajdonít önmagának. Az ember mindig saját magának adja meg a maga rangját. A fontos, hogy minden ember tisztában legyen a saját méltóságával – a méltósággal, amit nem lehet elvenni senkitől. Ahogy elvárni sem lehet mástól, hogy ezt megadja nekünk, mert azt mi magunk teremtjük meg önmagunk számára. A komplexusok ott kezdődnek, ha az ember különféle helyzetekben túl nagy jelentőséget tulajdonít a saját személyének. Önnél ilyen helyzet adódott nem is egy, de talán a legnagyobb váltásként a 2006-os Norvégiába költözést lehetne említeni. Bár nyaranta több időt tölt Magyarországon, az „itthon” és az „otthon” közt hogyan tesz különbséget, illetve hová megy „haza”?  Alapvetően azért én mindenhol idegennek érzem magam. Legyen az Párizs, Budapest vagy a fjordpart – mindenhol megvan ez a kívülállóságom. Otthonosan leginkább a családommal érzem magam. A „haza” mindenképpen idézőjelbe kerül, mert az enyém leginkább a magyar nyelv. Ugyanakkor nem mellesleg magyar állampolgárok vagyunk, akik szavaznak a magyar országgyűlési választásokon, míg az adónkat Norvégiában fizetjük és az ottani önkormányzati választásokon voksolunk. Bár azt gondolom, a dán rendszer igazságosabb, náluk a külföldön élők nem szavazhatnak, hiszen nem ott élnek és adóznak. Ám azt is megértem, hogy a magyarság helyzete speciálisabb, bonyolultabb, hiszen a nemzettest szétszabdalt. Mennyire követi mind a magyar, mind a norvég közügyek alakulását, hogy osztja meg a figyelmét a hírek tekintetében?  Ez olyan, mint a drog- vagy tévésorozat-függőség: rákattansz vagy nem kattansz rá a hírekre. Az én napjaimat tökéletesen kitölti a négy gyerek, a kutya, a teljes állásom, valamint az írandó regényem, semmi időm még a hírekkel is foglalkozni. Nincs bennem olyan belső erkölcsi kényszerítő erő sem, ami azt követelné tőlem, hogy a híreken csüngjek. Másfelől a híréhséget nálam felülírja, hogy tudom, a világ mindig a pusztulás felé halad – nem maradsz le semmiről, ha kihagysz egy hónapot. Mindezek mellett persze azért követem a magyar híreket, de a franciát és a norvégot is. A magyar hülyeségek nyilván jobban fájnak, mert magyar vagyok.
Csatlakozott a hazai „Művészek a klímatudatosságért” mozgalomhoz is – Norvégiában, ha jól tudom, egy hatalmas gleccser közelében lakik. Megvan még az a gleccser? Tűnik el, ahhoz képest, mikor ideköltöztünk, most jó pár kilométerrel feljebb van. A felmelegedés tény, de hogy valóban itt-e a világvége, nem tudom, mert a legutóbbi jégkorszak előtt Norvégia területei jégmentesek voltak, lehet, most is ez következik ismét. De a klímaváltozás mindenkit érint, ezért is csatlakoztam egy baráti felhívásra a kampányhoz. Apropó, barátok! Parászka Boróka 2016-ban portré-dokumentumfilmet forgatott önről a norvégiai lakóhelyén, A takarító férfi címmel. A filmben leginkább az irodalmi-szellemi-bölcsész közeget, a barátait ­hiányolja. Hogyan sikerült áthidalnia a távolságot? Sehogy. Amikor viszont Magyarországon vagyok, akkor nagyon intenzíven tartom a barátaimmal a kapcsolatot. Ugyanakkor azt gondolom, regényíróként jó nekem ez az elzártság: minél távolabb vagyok a magyar közegtől, annál könnyebben megy az írás, így jobban tudok befelé figyelni. Norvégiában azóta sem alakult ki szellemi közössége? Csak minimális. Van egy néni, akivel lehet olvasmányokról beszélgetni. E tekintetben érdekesnek tartom a tavaszi Facebook-bejegyzését, amikor a Budapesti Nemzetközi Könyvvásárra érkezvén azt írta, a norvég díszvendégség alkalmával itt lehetősége lesz megismerkedni a norvég irodalommal, írókkal. Aztán csalódását fejezte ki, hogy ez mégsem sikerült. Hogyhogy Budapestre kell jönnie a norvég irodalomért, és miért csalódott? Abban a bejegyzésben azért némileg viccelődtem. Mivel Norvégiában házi kisegítőként dolgozom, mindenféle kulturális helytől több száz kilométerre, egy eldugott helyen, nem ismerem az ottani irodalmi közeget. Ezért jövök Pestre ismerkedni. De az tény, hogy mivel Knausgård afféle kvázi norvégtanárom volt… A műveit olvasva tanulta meg a nyelvet? Azért, hogy el tudjam olvasni őket. Az irodalom engem mindig erősen motivál a nyelvtanulásra, hogy például Proustot eredetiben olvassak franciául vagy Knausgårdot norvégul. Ahogy pár éve a zöld-foki-szigeteki Cezária Évora énekesnő dalai arra ösztönöztek, hogy megismerkedjem a portugál nyelvvel. A mostanság magyarul kiadott Pessoa-életmű (Fernando Pessoa: Bensőmben sokan élnek, Budapest, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019. – a szerk.) olvasásakor ajándék számomra, hogy mellette eredetiben is követhetem. Visszatérve a fesztiválra: azt hittem, sikerül összehozni egy találkozást Knausgårddal, de nem jött össze – innen a csalódás. Ám közben azt is írom, hogy mennyi kiváló magyar verseskötetet volt alkalmam beszerezni. És az ön köteteinek várható norvég fordítása? A Boldog észak kapcsán korábban abbéli félelmét fejezte ki, hogy vajon mi lesz akkor, ha az ihletet adó környezete netán magára ismer a szereplőkben, ami esetleg kihathat a további viszonyukra. Most fordítják a könyvet, idén kész lesz, de hogy mikor jelenik meg, nem tudom. A benne szereplők közül a legtöbb idős ember már meghalt, kint fekszenek a temetőben. És a fiatal főszereplő Aimé Billion, aki az epilógus szerint az ismerőse…? Ő nem halt meg, mert nem is élt. Két évvel a regény megjelenése után ezt a fikciós játékot egyértelműsítettem egy cikkben, ami az Élet és Irodalomban jelent meg.
Ez a fikcióba bonyolódás sokakat zavarba hozott. A Megint hazavárunkban Kun Árpád kitárulkozása sokakban keltett negatív érzelmeket, hogy ez nem az a szereplő/író, akivel azonosulhatnának. A barátaimban szerencsére nem, de lehet, hogy elvetettem a sulykot, és nem kellett volna Kun Árpádnak nevezni a hőst. Utólag vettem észre, hogy negatívabbra sikerült, mint gondoltam. A regényben minden szereplővel igazságos voltam, csak vele nem, mert azt hittem, vele nem kell az lennem. De utólag már… …eső után köpönyeg? A készülő folytatásban ezen tapasztalat mennyire befolyásolta, hogy netán megváltoztassa, és igazságosabb módon szerepeltesse? Befolyásolt, mert az általam északi trilógiának nevezett regényegyüttesnek a záró darabjában – amiben látszólag megint úgy tűnik majd, mintha az elbeszélő civil ember lenne a szerző – ezúttal jobban figyelek erre az egyensúlyra. Folytatása és továbbgondolása lesz az előző két regénynek. Míg a Boldog Észak meseszerű, a Megint hazavárunk realisztikusabb volt, ez ennek a kettőnek a nagyon fura keveréke lesz: a fikció és a valóságelemek teljesen kibogozhatatlan elegye. Szóval, az eső után mégis lesz egy köpönyeg, amit fel lehet venni. Várhatók ismét versbetétek a regényben? Igen is meg nem is, de a költészet mindenképpen központi szerepet kap, szinte szereplője lesz a regénynek. Két fontos norvég költő, Tor Ulven és Olav H. Hauge verseinek fordításai, pontosabban – mivel szerintem verset fordítani lehetetlen – átköltései olvashatók majd benne. +1 kérdés Párizs, a francia nyelv és irodalom mennyire része még az életnek? Nagyon is! A Boldog Észak épp francia megjelenés előtt áll. A fordítómmal a francia­nyelv-tudásom miatt különleges kapcsolat alakult ki, mert hiszen el tudtam olvasni a fordítást, és észrevételeket tudtam tenni egynémely esetben. Amikor lehetőségünk adódik rá, szívesen utazunk el Franciaországba – kilenc év kihagyás után mentünk vissza 2014-ben, holott az első gyermekünkkel két évig éltünk ott. Mostanában pedig ráfeküdtem, hogy felelevenítsem a franciatudásom, mert erről az elzárt, távoli vidékről Oslo környékére költözünk, és ott esetleg van kereslet az egyetlen, Norvégiában eladható, a francia diplomámmal igazolható képességemre, és franciatanár lehetek.

Kun Árpád

József Attila- és AEGON művészeti díjas költő, író, műfordító. A párizsi Sorbonne-on diplomázott francia irodalomból. 2003–2005 között a bordeaux-i egyetem magyar lektora. 2006-ban családjával Norvégiába költözött; jelenleg egy nyugat-norvégiai, fjord menti településen, Gaupnében él, ahol járási alkalmazottként idős embereknek takarít, illetve a gondozásukkal foglalkozik. Az AEGON-díjat a 2013-ban megjelent Boldog Észak című regényéért ítélték neki.  A 2016-os Megint hazavárunk című regénye szintén nagy szakmai és közönségsikert aratott.

Szerző