Andrásnak először a rendőrség kolozsvári útlevélosztályára kell bemennie, ahol a budapesti turné előtt egyszer már járt. Egy ablaktalan helyiségben várakoztatják, majd egy egyenruhás nő beszólítja az irodába.
Kis probléma akadt a Filharmónia által benyújtott csoportos kiutazási kérvényben szereplő adataival, magyarázza a nő közönyös hangon, keresni fogják egyeztetés céljából.
András aggódik, de egyelőre nem akar szólni senkinek. Két nap múlva levelet kap. Fel kell hívnia a megadott telefonszámot.
A kérdésre, hogy kivel beszél, a hang egy ismeretlen nevet közöl, és a sétatér csónakázótavának teraszos kioszkját jelöli meg másnapra találkozóhelyül. Fogy az idő az utazásig, András nem tudja mire vélni az ügyintézés sajátosságait.
A hely fájó emlékeket idéz. Maiával jártak ide. A lány szeretett csónakban lebegni a tavon, feltenni lábát a ladik peremére, és napozni, vagy rosszabb időben a csupa üveg falú, nehezen fűthető presszóban üldögélni forró teáscsészét szorongatva, amibe rumot is kértek, hogy jobban melegítsen.
Szerencsére hétköznap délelőtt kevés a vendég. Az idegen, aki sötét öltönyében és fehér ingében úgy néz ki, mint egy üzletember, Ioan Lupu néven mutatkozik be. Néhány bevezető kérdése után kiderül, hogy nem a rendőrség útlevélosztályán dolgozik, hanem az állambiztonsági szolgálatnál. A Securitate tisztje, és tőlük függ, András megkapja-e az útlevelet.
Próbálja leplezni szorongását. Ciorba előre jelezte, hogy az állambiztonság megkeresheti őket. Nem tudja, mások átestek-e már a beszélgetésen, senki sem említette, de azt igen, hogy bármilyen apróság miatt elkaszálhatják az utazást.
Tisztában vannak közreműködésével a röpcédula-terjesztésben, közli higgadtan Lupu.
András tagjaiból kiszalad az erő. Erre nem számított.
Tudnia kell, hogy amit tett, az börtönnel is sújtható. Az eljárás és a börtön pedig nem csupán a berlini utazását tenné lehetetlenné, hanem zenészi pályáját is derékba törhetné. Az ő dolga azonban nem az, hogy rács mögé juttassa, inkább segíteni akar. A kényes helyzetből kivezető utat szeretné vele megbeszélni.
A fiú nem tud mit felelni. Minden erejére szüksége van, hogy megőrizze a higgadtság látszatát.
Nem inna-e egy szíverősítőt a kávé mellé.
Inkább kimenne a mosdóba.
Parancsoljon, de nem érdemes eltűnnie.
András kitámolyog a vécére. Egyszerre valósággá válik, amit mindig is tudott, de személyesen még sosem tapasztalt. Most sem törték rá az ajtót, nem verték és nem is fenyegették meg. Szelíd szavakkal hozta tudomására a szekus, hogy a kezükben van, és ettől még félelmetesebb az egész. Mintha magától értetődőnek tekintenék, hogy együttműködik velük.
Vizet locsol az arcába. Kétségbeesetten cikáznak a gondolatai: mit akarhatnak tőle, hogy nem a rendőrségre idézték, hanem kivárták, amíg útlevélért folyamodik.
Amikor visszamegy és leül, a szekus nyugtatja.
Nem kérnek tőle semmi teljesíthetetlent és semmi törvénytelent, sőt hogyha hajlandó együttműködni velük, ők maguk is hajlandóak egyszeri botlásnak tekinteni a szórólapozást, és eltekinteni a büntetőeljárástól, illetve az útlevéltilalomtól, ami azért nem kis dolog, hiszen folytatólagosan elkövetett bűncselekményről van szó.
Mégis mit szeretnének, kérdi idegesen András.
Tudják, mondja Lupu, hogy nem radikális, és hogy visszafordítható azon a lejtőn, amin elindult. Hiszen mégiscsak Gheorghe Pop fia.
Apja nevének említésére András összerezzen. Mi lesz ebből? Mit fog szólni az apja, ha megtudja? Hirtelen egy másik rossz érzés is elkapja, de Lupu folytatja, nincs ideje végiggondolni.
Ők se akarnak mást, mint az ország lassú demokratizálódását, és ennek az a kulcsa, hogy a Securitate irányíthassa ezt a szerves folyamatot. Láthatja, hiszen gondolkodó ember, hogy a nyugat-berlini koncert is ennek az olvadásnak a jele. Ugye ezt ő sem tagadja.
András kényszeredetten bólint. Legszívesebben ráborítaná a fickóra az asztalt.
A párt- és állami vezetés a politika magaslataiban dolgozik, magyarázza Lupu, az állambiztonság a társadalom mindennapjaiban. Semmi mást nem kérnek tőle, mint hogy vigyázzon magára, és segítsen kordában tartani azokat, akik veszélyeztethetnék a fejlődést. Első körben nincs más feladata, mint feljegyezni, ha útitársai között, vagy köztük és vendéglátóik között olyasmiről esik szó, ami a román állam fennálló rendjének biztonságát veszélyeztetheti, megzavarhatja a kelet-nyugati kapcsolatépítést, és lovat adhat azok alá, akik visszasírják a hidegháború időszakát. Nyilván ő sem akarja, hogy a kezükbe kerüljön a hatalom.
Mi van, ha úgy érzi, hogy ő erre nem képes, próbál taktikázni András.
Már miért ne lenne képes, kérdez vissza Lupu. Intelligens ember. Változást akar ő is. Szeretne karriert, szeretne a későbbiekben is utazni. És ugye, jól látja, szeretné, ha a múltjának ez a röpcédulázós, sötét foltja nem árnyékolná be a jövőjét.
Meg kell fontolnia az ajánlatot. Időre van szüksége. Gondolkodnia kell.
Szűk az idő, vált szigorúbb hangra a szekus. Ahhoz, hogy útlevelet kapjon, alá kell írnia egy együttműködési nyilatkozatot.
De mégis mit várnak, mi lenne a formája az együttműködésnek.
Rendszeresen találkoznának, emellett írásban kellene jelentenie, ha van konkrét esemény. Kap két nap gondolkodási időt. És senkinek ne beszéljen a találkozásukról. Minden, ami elhangzott, államtitok. Ha híre megy, börtönbe kerül.
András megsemmisülten áll fel. A szekus kezet nyújt, és ő nem meri visszautasítani.
Ahogy kilép a kioszkból, végig a hátában érzi a férfi tekintetét. Gépiesen távolodik a csónakázótótól, végigtámolyog a hosszú fasoron.
Mit tehetne? Kinek kellene szólnia? Először a többieket kellene figyelmeztetni, akik benne vannak a csoportban. De ha őt megkeresték, megkereshettek másokat is. Valaki köpött. Vagy más is tudott a röpcédulázásról.
Húzni kell az időt. De mintha ezzel részben már el is fogadná a feltételeiket. Nincs más választása, ha ki akar jutni Nyugat-Berlinbe. Márpedig ki kell jutnia. Találkozni akar Maiával. Ha most nem sikerül, lehet, hogy soha többé nem látja.
Bemegy egy postára. Szól az egyik ablaknál, hogy nemzetközi hívást szeretne kezdeményezni.
Szabad a fülke, int a tisztviselő.
András belép, leakasztja a kagylót, pénzt dobál a készülékbe, tárcsázni kezd, majd megáll a keze.
Megfordul, kinéz az üvegablakon, nézi a sorukra várókat. Átlagos külsejű emberek, de nem tudhatja, valamelyiküknek nem az-e a dolga, hogy feltűnés nélkül kövesse.
Összevillan a szeme a postatisztviselőével, aki erre elfordul.
Nem hívhatja fel Maiát, hasít Andrásba. Most nem. Akár azt is lehallgathatják, kivel mit beszél.
Lassan visszaakasztja a kagylót.
