"Sok veszítenivaló már nincs"

Olykor ketten végzik el három munkáját, és ha más nincs, akkor az olcsóbb fonállal varrnak – így magyarázza Balatincz Péter, az ajkai kórház traumatológus főorvosa, a Magyar Orvosi Kamara Veszprém megyei választó kerületi elnöke, hogy miért nem omlott még össze látványosan a baleseti ellátás.

„Ezek gyógyíthatatlanok!” „Tényleg elhiszik?!” „Hülyét csináltak az orvosokból!” „Nem ők szívnak, hanem mi a betegek!” – írta néhány olvasó azután, hogy kiderült: a traumatológusok megint adtak egy hónapnyi türelmi időt a kormánynak a nyár eleji ígéretei teljesítésére. Ön mit gondol a döntésről?

Villámcsapásként ért a hír, hogy az önkormányzati választások közelségére tekintettel a Magyar Traumatológus Társaság adott még egy hónap türelmi időt. Már azt sem világos, hogy miért. Mi köze a traumás esetek finanszírozásnak, ahhoz, hogy egy falu lakosai kit választanak polgármesternek? Vagy mi is álljunk le a rosszul finanszírozott, halasztható műtétekkel, csak mert közeleg a polgármester-választás? Taktikailag rossz lépés volt a traumatológus társaság múlt hétvégi döntése, és az is, hogy az Országos Baleseti Intézet orvosai visszakoztak az azonnali rendkívüli felmondástól.

Mitől félhetnek a társai?

Elképzelni sem tudom, sok veszítenivaló már nincs. Egyébként nem először történik meg ez a tagsággal: 2006-ban a traumatológusok győri közgyűlés lett arcon csapva, akkor plusz három havi júdáspénzért egyeztek ki a kormánnyal. Aztán tizenhárom évig csend volt. Tavasszal megint kiállt a szakma a követeléseivel, de most ismét újabb és újabb türelmi időt adtak. Ürügy pedig mindig adódhat, hogy miért lehet tovább húzni az időt.

Azt mondta, rossz taktika, hogy a traumatológus társaság türelmet gyakorol. Miért?

Hamarosan itt az orvos kamarai választás. Ha ott személyi változás történik, akkor újraindulnak a tárgyalások, esetleg felvetik majd, hogy most ne egyeztessenek külön a traumatológusokkal, hanem először az orvosi kamarával nézzék át az aktuális ügyeket. Ha pedig ez történik, akkor beláthatatlan és végtelen történet kezdődik.

Amikor a követeléseikkel megszólították a kormányt, azt állítottak: már annyira kevés a pénz, és azt is olyan rosszul osztják el, hogy a baleseti sebészet az összeomlás szélén áll, az orvosok pedig nem vállalják a felelősséget az ellátás biztonságáért. Aztán október elsején mégsem omlott össze az ellátás.

Mert ilyenkor összeszorítjuk a fogunkat. És mondjuk olcsóbb, de merevebb, gyakrabban szakadó, fonallal varrunk. Meg azt az olcsóbb műtősruhát húzzuk magunkra, ami olyan, mintha egy műanyagcsövet venne magára az ember: nem szellőzik, nem nedvszívó, kemény, vágja a nyakat. Ha erre még ráveszem az ólomköpenyt és a steril külső köpenyt, a műtét végére az összes izzadság kifolyik a padlóra. Mindez olyan kényelmetlen és zavaró, hogy a másfél órás műtét ötödik percében teljesen dekoncentrálttá válik az operatőr. Az összeomlás elkerülésében szerepe van annak is, hogy bevállaljuk a plusz munkát. Ha kiesik egy kolléga, akkor hiába vagyok már 24 órája talpon, beszállok még egy kicsit. Még eggyel többet ügyelek. Olykor ahhoz, amihez négy szakorvosra volna szükség, megoldja három, vagy öt helyett négy, egészen addig, ameddig vissza nem áll az az eredeti helyzet.

És visszaáll?

Olykor igen, máskor meg nem. Ami biztos: ha jön a beteg, mert elcsúszott és eltörött a csuklója, bokája, csípője, akkor muszáj ellátni. Van olyan napom, amikor egyszerre vagyok a szakrendelőben és az ambulancián. Az előbbin nyolcvan beteg, a másikon tizenöt vár. Felváltva, két emelet köz ingázva csinálom az egyiket és a másikat, ha sürgős eset jön, akkor abbahagyom kicsit a szakrendelést és az ambulancián próbálom „legyűrni a sort”. Körülbelül egy óránál tovább azért ott sem maradhatok. Visszamegyek a járó betegeket ellátni, de ez azzal jár, hogy mindkét helyen várnak a páciensek. Úgy másfél órát muszáj mindkét helyen várni. Ahhoz, hogy ez megszűnjön, több szakorvosra lenne szükség. A műtétekhez szükséges anyagokhoz viszont eddig, ha küzdelmesen is, de hozzájutottunk, vagy legalábbis megoldjuk valahogy, hogy legyen, ami kell. Itt Ajkán olyan még nem volt, hogy az akutan operálandó sérüléshez eszköz vagy behelyezendő implantátum ne lett volna. Ami meg nem olyan sürgős és lehet a beavatkozással egy-két napot várni, azokhoz azalatt be tudjuk szerezni, ami kell.

Mondjuk egy comb-nyaktöréshez van mindig elég, megfelelő számú, méretű szegecs a keze ügyében?

Erre gondosan ügyelünk. Speciális helyzetben vagyunk, olyan osztályvezetőnk van, aki erre odafigyel. Gyakran, ha elhasználtam öt darab csavart egy készletből, akkor nem teljes készletet, csak azt a hiányzó ötöt pótolják. Így másnap is tudunk dolgozni. Azt, hogy máshol mi a helyzet, miként küzdenek az elemekkel, azt nem tudom.

A kormányzat és a traumatológus társaság egyelőre jóvá nem hagyott egyezségétől azt remélik, hogy az a kórházi adósságok 70 százalékára megoldást jelentene. Ha nem érkezik meg ez a plusz pénz az ágazatba, akkor kordában lehet tartani a költségeket annyira, hogy működképes maradjon az ellátás?

Az implantátum árak folyamatosan nőnek, miközben az ellátásokért járó közfinanszírozás már egy ideje nem változott. Elég sok olyan műtét van, amelyikért nem kapunk annyit, mint amennyibe az a kórháznak kerül. A medenceműtét, a csípőprotézis, térdprotézis beültetése már veszteséges. De miután a beteg mindig kap ellátást, nem okoz látható feszültséget. Kifelé legfeljebb annyi hallatszik, hogy kicsit morognak az emberek, mert sokat kell várni egy-egy ellátásra vagy orvosra. Az én szintemen, ha a beteg bejön, előjegyzem, megoperálom. A kórház nem meri azt mondani, hogy nincs rá pénz, ne csináljam. Gyakran egy intézmény menedzsmentje nem is tehet mást, mint próbálja az olcsóbb anyagok használatra szorítani az orvosait. Az implantátumokra évente írnak ki közbeszerzést, és ekkor mindig a legolcsóbbat vásárolják meg, így minden évben másfajta implantátumokkal kezdünk dolgozni. Mindegyik más, van kisebb-nagyobb eltérés a korábbitól, más a behelyezés technikája, az eszközkészlet. Ekkor ezt mindig újra kell tanulni. A beteg pedig ezalatt nem biztos, hogy olyan ellátást kap, mintha a korábban, hosszabb ideje használt, begyakorolt középáras implantátumot építettük volna a csípőjébe, vagy a térdébe.

Bíznak abban, hogy megadja a kormány azt az összeget, amit traumatológusok kérnek?

A magam részéről szkeptikus vagyok.

Megéreznék a betegek azt, ha nem kapná meg az ágazat egy hónap múlva sem az ígért pénzt?

Ha valaki megsérül, és beszállítják a most még működő baleseti sebészetre, akkor el fogják látni. És bár az emberek már most is érzik, hogy megnyúltak a várakozási idők, fáradtabbak az orvosok, ameddig találnak működő ambulanciát, ha néha nehezen is de elviselik mindezt.