Gondolatmenet

Rokoni szálak révén járatos vagyok egy településen, amely többek között arról híres, hogy ott élt 1944 előtt (lakosságarányosan) az egyik legnagyobb hazai zsidó közösség. Más miatt is speciális hely amúgy: annyira keresztény, hogy az átkos vallásüldöző kommunista időkben is leállt az élet a feltámadási körmenet idején, amelyet magától értetődő módon a dolgozó népet szolgáló rendőrök biztosítottak, kóláskupaknyi vörös csillaggal a tányérsapkájukon. Az elvtársak türelmesen álldogáltak, amíg a tömeg a templom sarkánál elvonult, és jaj volt annak az autósnak, amelyik türelmetlen dudálással meg merészelte zavarni az áhítatot. A helyi lakosság a rendszerváltás óta többnyire jobbra szavaz, és ha valaki a lokális elitből hiányzik a vasárnapi miséről/istentiszteletről, akkor legalábbis magyarázkodni kényszerül. Zsidóság a sajnálatos 44-es események óta nincs – elhajtották őket a többi városlakó szeme láttára, mint az állatokat. Az is olyan volt, mint a körmenet, rájuk is egyenruhások vigyáztak, csak ők nem jöttek vissza a végén. Alighanem egyirányú volt az utca – ugyanezért nincsenek zsidók Hajdú-Bihar megyében sem. A különbség annyi, és ezt én az elmúlt napok fejleményeinek tükrében jelentős differenciának gondolom, hogy az említett városban nincs nyilvános zsidózás: amennyire a gyerek-, ifjú- és felnőttkori emlékeimet vissza tudom pörgetni, nem találkoztam ilyesmivel. És nem azért, mert szentek élnek ott (én is láttam azt a kiadványt, amelyben összegyűjtötték a korabeli keresztények zsidó javakat – széket, szekrényt, zongorát, lakást, földet, miegyebet – igénylő, személyes érdemekre hivatkozó leveleit), hanem valószínűleg a miatt a morális vagy spirituális felelősség miatt, amelyet minden hasonló esetben, a vétkességre vagy vétlenségre való tekintet nélkül a túlélők viselnek. Az életben maradottak és utódaik, ha másnak nem is, a halottak emlékének mindenképpen tartoznak annyival, hogy nem rángatják bele őket a mindennapi konfliktusaik mocsarába. Ez a tartozás az, amelyről a legkereszténydemokratább európai kormány mögött álló kormánypárt egyik alapembere, Kósa Lajos elfeledkezett, holott (amint azt a fenti példa talán meggyőzően igazolja) nem a keresztény világnézet vette el a tisztánlátását. Látszólag nem tartozik szorosan ide, de egy ismerősöm a minap a saját szórakozására összegyűjtötte, hogy hányszor és milyen módon foglalkozott az elmúlt hetekben a közvetlen (fideszes) pártirányítás alatt álló úgynevezett közmédia úgynevezett híradója a vállaltan széljobb Mi Hazánkkal, illetve a liberális, de minden demokratikus normát betartani igyekvő (és a Jobbikból kiszakadt formációnál legalább háromszor nagyobb) Momentummal. Aki követte az elmúlt kilenc évben a Fidesz hatalmi játszmáit, azt nem fogja meglepni az eredmény: a Mi Hazánk nyert utcahosszal. Azért ajánlanám ezt mégis Kósa úr figyelmébe, mert ha jól értettem a prosztó rasszizmusba csomagolt gondolatmenetét, szerinte kiiratkozik az emberiségből, aki a politikai céljai érdekében a jobboldali szélsőséggel kokettál.
Szerző
Hargitai Miklós

Magas labdák

Érezhette minden közvélemény-formáló már kilenc esztendeje, hogy a lehetetlenre vállalkozik, amikor a választópolgárokra való ráhatás révén próbálja megakadályozni a küszöbön álló alkotmányos puccsot. „Nem szentektől veszi át a hatalmat a Fidesz”, vágta arcomba egy ismerősöm 2010 áprilisában, miután azt ecseteltem neki, milyen katasztrofális következményekkel kell majd szembenéznünk, ha Orbán Viktor pártja teljhatalmat kap. 
Vitatkozni nemigen tudtam vele. A sokszor emlegetett „elmúlt nyolc év”, a baloldali kormányok praxisa addigra kilúgozta a magyar emberek tudatából a „nemzet miniszterelnökével” kapcsolatos fenntartásokat. Az európai szocialisták nyíltan felvállalt neoliberális fordulatát követően a bérből és fizetésből élők tömegei idehaza is joggal érezhették úgy, hogy Medgyessy, Gyurcsány, illetve Bajnai kabinetje magukra hagyta őket. A társadalmi ellátórendszerek megváltoztatásának elvetélt kísérlete, a megszorító intézkedések pedig nem jártak együtt az urambátyám világ, a nepotizmus és a korrupció visszaszorításával. Csöppet sem meglepő, hogy Pokorni Zoltán hatalmas tetszést aratott, amikor a választási kampány közepén, egy lakossági fórumon kijelentette: kormányra kerülve „le fogják vágni a kezét” annak, aki belenyúl a közösbe.
Németh Angéla, a XV. kerületnek a Demokratikus Koalíció által delegált polgármestere nemrég óriási hibát követett el. A képviselőtestületi ülésen tudniillik kiharcolta, hogy fiát a népjóléti bizottság külsős tagjává válasszák, nem kis felzúdulást keltve a szóban forgó határozattal. Azután persze történtek heroikus kísérletek a kármentésre. A szóban forgó fiatalember bejelentette, hogy fizetését minden hónapban karitatív célokra fogja felajánlani. Megszólalt az ügyben Gyurcsány Ferenc is, aki az összeférhetetlenség vádjára reagálva óvott „a hamis látszatoktól”. A DK elnökének Kósáné Kovács Magda legtöbbet idézett mondatával válaszolhatunk: „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani!”
A fentebb ismertetett afféron túl más jelek is utalnak arra, hogy az Orbán-kormány opponense mindmáig nem vonta le annak a bizonyos nyolc évnek a tanulságait. Számomra nem világos például, mi indokolta az október 13. óta ellenzéki vezetésű XVIII. kerületben a képviselői tiszteletdíjak megduplázását, illetve a tiszteletdíj plafonjának eltörlését. Magas labdák ezek, melyeket a kormánypárti média joggal csapott le időközben. S mintha a Fideszben felbátorodtak volna a demokratikus oldal reprezentánsainak szemérmetlenségén, hiszen a törvényhozásban képviselőik sebtében indítványozták a köztársasági elnök, valamint más köztisztviselők illetményének radikális emelését.
Karácsony Gergely idézhetné a klasszikust: „Ments meg, Uram, a barátaimtól, ellenségeimmel majd elbánok magam is.” Orbán Viktor lengyel mintára hamarosan megpróbálja kivéreztetni az ellenzéki vezetésű Budapestet. S a lakosság közönye fogja a kormányfő akcióját kísérni, ha a főpolgármester egyes elvbarátai önnön kapzsiságuktól vezérelve eltékozolják a demokratikus oldal erkölcsi tőkéjét. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás

Túl a műhúson

Aki szerint a klímaváltozás egy kommunista trükk, az nem normális - ha ezt a mondatot én, vagy a Népszava bármely más szerzője írja le, akkor a fideszes propagandisták szemében mi is csak kommunista bajkeverők, a nem létező klímaváltozásról fantáziáló Soros-ügynökök vagyunk. De az idézet valójában Orbán Viktortól származik. Ettől függetlenül a kormánypárti média azóta is beteges megszállottsággal ismételgeti, hogy a klímaváltozás csak ürügy mindenféle kommunista, liberális, sorosista összeesküvésre. 
Ebből kétféle következtetést vonhatunk le. Vagy azt, hogy az önkormányzati választás óta zűrzavar van a fideszes médiagépezetben, az elszabadult hajóágyúk immár központi kontroll nélkül is össze-vissza tüzelnek. Vagy pedig azt, hogy a Legfőbb Vezető nem lehet olyan hülye, mint az alattvalói, ő kimondhatja az igazságot, de a sajtómunkásainak soha nem szabad „normálisnak” lenniük. 
Akárhogy is, a Fidesz-rezsimnek ellenséges terep a klímaváltozás, hiszen ellene nem lehet nemzeti bezárkózással, vezéri kinyilatkoztatásokkal és süket propagandával védekezni.
A mind riasztóbb tudományos jelentések arra figyelmeztetnek, hogy az emberiségnek egyre kevesebb ideje van a közelgő katasztrófa lefékezésére. Így olyanok is divattémává emelik a klímaváltozást, akik eddig nem foglalkoztak azzal a környezetvédelmi és energiapolitikai „aprómunkával”, amellyel megelőzhető lett volna a jelenlegi vészhelyzet. Bizonyos értelemben hasznos, hogy a bulvármédia is felkapta, de valós megoldást nem remélhetünk a celebek látványos gesztusaitól. A klímaváltozást materiálisan a légkörbe jutó, üvegház hatású gázok okozzák, emögött pedig egy olyan gazdasági-társadalmi rendszer van, amelyet a gyors profitszerzés és a jövő érdekeire süket túlfogyasztás motivál. Természetesen az egyes ember is csökkentheti a maga felelősségét azzal, hogy a mindennapi életében törekszik az energiahatékonyságra. Nem száll autóba, ha nem muszáj, napelemeket szerel be, ha van rá módja, józan mértékletességgel fűti és hűti a lakását, és még a marhahúst is beosztja. Ilyen tanácsokat naponta hallunk, sokan többé-kevésbé meg is fogadjuk őket, de a globális helyzet ettől még évről évre tragikusabban alakul.
A klímaváltozás globális jelenség, nem ismer határokat, ezért nem is mérsékelhető nemzetállami szinten. Ma sajnos még a demokratikus országoknak sincs lehetőségük arra, hogy érdemben korlátozzák a világméretű multinacionális cégeket, amelyek a Földet ingyenesen lerabolható zsákmánynak tekintik. Az „antiglobalizmus” ezért buta kifejezés a multik elleni küzdelemre. Azt kell elérni, hogy nemzeti és globális szinten is legyen olyan demokratikus kontroll, amely környezeti és szociális szempontból szabályozhat minden gazdasági tevékenységet. A világkapitalizmus ugyanis nem képes önmagát szabályozni, és ha az emberiség nem tudja globális szinten megfékezni, akkor a katasztrófát nem lehet megállítani. Tudom, hogy a kapitalizmus meghaladása sokak szemében irreális gondolatnak tűnik. De ha nem történik meg, akkor olyan világba süllyedünk, amely még sokkal irreálisabb lesz. A földi élet feltételeinek rohamos szűkölése minden eddiginél kegyetlenebb, globális háborút indíthat el az elemi túlélésért. 
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy itthon nem tehetünk semmit a klímaváltozás mérsékléséért. Baloldaliként fontos kimondani, hogy a klímaváltozás fő oka a profitközpontú, kapitalista rendszer. De ugyanolyan fontos megtalálni azokat a területeket, ahol egyszerre lehet mérsékelni a kibocsátást, és javítani az alsóbb társadalmi osztályok szociális helyzetét. A műhúst vagy a halottak testének komposztálását hagyjuk meg mások kedvenc témájának. Két területre érdemes koncentrálni. Az egyik a közösségi közlekedés fejlesztése. Középtávon azt kell elérni, hogy állampolgári jog legyen autó nélkül is gyorsan, kényelmesen és olcsón eljutni nemcsak egy településen, hanem az egész országon belül bárhova. Magyarország méretei, valamint hajdan nagyszerű vasúti és villamos hálózatai okán potenciálisan képes lehet erre. Csak egy valóban progresszív, közérdekben gondolkodó, a motorizáció dogmáján túllépő politikára van szükség hozzá. 
A másik terület a fűtés és vele természetes egységben a hűtés, azaz a légkondicionálás. Nem az egyes embereket kell kárhoztatni azért, ha az egyre forróbb nyarakon légkondit akarnak maguknak. Ez lassan olyan létszükséglet lesz, mint a gyógyszer. Már vannak korszerű megoldások arra, hogy az otthonokat egyazon energia hatékony rendszerrel fűtsék és hűtsék. Ez azonban nem lehet egyéni, vagy csak önkormányzati feladat. A stadionokra, az agrárbárók és a határon túli kliensek támogatására kiszórt hatalmas összegekből több millió otthont lehetne úgy korszerűsíteni, hogy fűtése-hűtése olcsóbb, hatékonyabb és „zöldebb” is legyen. A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő 
Szerző
Hegyi Gyula