Rossz szerep

Ül a kávéja mellett és terveket sző. Mi lenne, ha meghívná a szomszéd ország világsztárját? Munkatársainak is jót tenne az új alkotó, új szemlélet, új módszerek - kívül a komfortzónán. Mi lenne, ha új színdarab megírására kérné a fiatal írót? Tehetséges, bátor és kellően pimasz fiatalember, hétköznapit írni képtelen. Mi lenne, ha szerződést és főszerepet kínálna az egyetemen frissen végzett színésznek? Az ő karaktere nagyon hiányzik a csapatból.

Ehelyett a színházigazgató ma azt latolgatja, rosszat tett-e társulatának azzal, hogy a kormányfő kulturális térfoglalásáról szőtt álmát szisztematikusan megvalósító törvény ellen tüntetett. Hogy milyen következményekkel kell számolnia, ha egyike volt a több mint ötvenötezer embernek, aki az egyeztetések nélkül meghozott döntés ellen petíciót írt alá. Hogy jobban tette volna-e, ha direktortársához hasonlóan a hallgatás taktikáját választva játszik túlélésre, és viseli a performanszt a színház eszközeivel sokat mondó előadásán. Hogy szurkoljon-e, hogy az ellenzéki önkormányzat legyen az egyedüli fenntartója, és a kormánypárti nézők ennek ellenére kíváncsiak legyenek arra, mit kezd Csehovval, Shakespeare-rel, vagy Molnár Ferenccel. Vagy inkább az legyen a célja, hogy közös fenntartású maradjon az általa vezetett teátrum, mert így biztosabb a finanszírozása.

És vajon már akkor is elégedettnek kellene-e lennie, ha nem kapcsolnák eposzi jelzőként intézményéhez a XXI. századi nyelvújítók kifejezését, a zaklatószínházat?

A színházigazgatók nem ezekre a dilemmákra szerződtek. Nem a focilabda szerepét vállalták, amelyet politikusok rugdosnak reggeltől estig, hétfő déltől kedd éjszakáig, a taomegszüntetéstől a törvénymódosításig, Tusványostól a Petőfi Sándor utcáig, a Madách tértől a Szent István körútig.

És végképp nem arra - aminél felháborítóbbat még az elmúlt évtized ámokfutásában is keveset tapasztaltam, és fogadatlan prókátorként kikérek magamnak -, hogy a kormányinfón a miniszter egyikük haja szálának görbülését óhajtsa.