Hárman maradtunk csak a Ládiszláu Krojitoru önkéntes brigádból, Szündzserec, Kelemenfi és én, és ha ránk támadnának, mi sem tudnánk már kitartani sokáig, fejenként két aknagránátunk és öt tár tűvető lövedékünk maradt, Szündzserec exoszkelje két napja meghibásodott, Kelemenfi látása nagyjából húszszázalékos, úgyhogy ők ketten együtt kábé egy háromnegyed harci egységgel, ha felérnek, nekem meg az idegpályáimat zabálja már negyvennyolc órája vagy százezer toxoplazma gebiivel fertőzött technoatka, még két vagy három óra, amíg teljesen fel nem őrölnek, akkor meg fogok kattanni én is, szeretni, sőt imádni fogom a Gébicseket, mint szegény Parancsnok elvtárs, akitől elkaptam a fertőzést, és akit aztán hárman alig tudtunk eliminálni, és ezzel vége is lesz a brigádunknak, és úgy körülbelül az emberi civilizációnak is. Van, aki szerint nem lesz kár érte, megérdemeltük, a mi hibánk volt, mégse kellett volna szembeszállni a Gébicsekkel, mert a Gébicsek békével jöttek, nem akartak semmi rosszat, ingyen hozták el nekünk az ingyen energiát és az örök élet és az örök fiatalság titkát, nem kértek érte cserébe semmit, csak a fölöslegesen születő gyerekeinket, mert józan ésszel mindenki beláthatja, hogy ha nincs öregedés és nincs halál, akkor nem kell annyi gyerek, elég csak minden másodikat megtartani, amikor ezt gondolom, tudom, hogy ezek már nem a saját gondolataim, ez már az atkák hatása, lehet, hogy még kevesebb időnk van, mint hittem, szólok Kelemenfinek, hogy indulni kell, nem várhatjuk meg, amíg végigfut a szkeljén a önjavító ciklus, így, ahogy van, vegye fel a hátára Szündzserecet, talán így is tudnak majd fuzionálni a szkeljeik, Szündzserec majd lát és irányít, Kelemenfi meg mozog és tüzel, Szündzserec meg szinkronba tüzel vele, így talán van esélyünk eljutni a Bölcsődéig a hidrofutballal, végül is nincs már messze, onnan, hogy átmegyünk a zsilipen, kevesebb mint egy kilométer. Kelemenfi letérdel, Szündszerec rámászik, Kelemenfi nyikorogva és nyögve áll fel, mögéjük lépek, leszedem hátul a tarkóvédő lemezeket a szkeljeikről, kirángatom a csatlakozókat, fájni fog, annyira, hogy hányni fognak a fájdalomtól, felkészültetek, katonák, kérdezem, igenis, tizedes elvtárs, mondják, összedugom a két csápkábelvéget, létrejön a csatlakozás, üvöltenek, vonaglanak, és hánynak is, főleg Kelemenfi, Szündzserec jobban bírja a sok fájdalomcsillapító miatt, megvárom, amíg lenyugszanak, nem akarok a Gébicsek jóságára gondolni, Ládiszláú Krojitoru elvtársra gondolok inkább, a mérhetetlen áldozatra, amit az emberiségért hozott, hogy az első nagy Földvédő Háborúban felrobbantotta magát és megölte a Főgébicset és a Nagyrökkmadarat, szegény apám jut eszembe, az, amikor elvitt a Planetáriumba és megnéztük Ládiszláu Krojitoru elvtárs krátersírját a Holdon, onnan indult az invázió, a Gébicsek pár ezer vagy pár százezer évvel ezelőtt befészkelték magukat a Hold mélyére, onnan figyeltek, ott várták, hogy eljöjjön az ő idejük, hogy képessé legyen űrutazásra az emberi faj, aztán, amikor Gagarin elvtárs és a lánya, Jelena Jurievna elvtársnő és Armando Mendez elvtárs, a Nagy Kubai Háború hőse, az imperialisták megsemmisítője hetvennyolcban leszálltak és kitűzték a vörös zászlót a Holdra, akkor a Gébicsek felébredtek, tudták, hogy eljött az ő idejük, itt az idő, hogy átnyújtsák a szeretet ajándékait a hálás emberiségnek, ezt megint nem én gondolom, nem tudom, lesz-e így elég időnk, a Kelemenfi–Szündzserec fuzionátum még remeg a fájdalomtól, legalább öt perc, amíg harcképes lesz, megint apámra gondolok, külön korengedélyt kellett kérjen, hogy négyévesen odavihessen, remegő kézzel szívta a fájdalomcsillapító cigarettát, amíg sorra nem kerültünk, a születésem után két évig dolgozott az észak-amerikai kontinens dekontaminációs dandárjában, azt persze köptek megmondani neki, hogy életveszélyes, elhitte a mesét a vitaminokról, hogy azok ellenállóvá teszik a testét és megvédik a sugárzástól, az egész teste reszketett és gyógyszerszaga volt, amikor végre sorra kerültünk és felemelt és odaigazította az arcomat a távcsőhöz, hogy belenézzek, mondtam, hogy először ő, de nem akart, mert ő már látta, használjam csak én ki a két percet, ami nekem jutott, jól nézzem meg a krátert, ne féljek, nem fog remegni, van még ereje, és volt is, mozdulatlanul tudott tartani végig a két perc alatt, ott lihegett a fülembe a fájdalomtól, ez az utolsó emlékem róla, a temetésre egyáltalán nem emlékszem. A távcső nagyon közel hozott mindent, tisztán lehetett látni a beomlott Gébicskaptárt, a Rökkmadár farktollait, mert csak annyi maradt belőle, a Libertate űrhajóból semmi se maradt, ezt teljesen megsemmisítette a robbanás. A kiállítás végén persze megnéztük a maketteket, még Krojitoru kapitány székébe is beülhettem, a fényképet, ami ott készült, sokáig mindenhova magammal hordtam. Tizedes elvtárs, lefutott a diagnosztika, szólal meg mellettem a fuzionátum, harcképesek vagyunk, bólintok, itt az idő, mögéjük lépek, elrejtem a vájatba a kábelt, visszahelyezem a tarkóvédőket a sisakjaikra.
Most, hogy fuzionáltak, elvileg ők a rangidősek, át kellene adnom nekik a detonátort, mert mindig a rangidősnek kell meghoznia a végső döntést akkor, ha eljön majd az idő, a radarra nézek, a zsilipen túl viszonylag tiszta az alagút, van esélyünk, eljuthatnánk a bölcsődéig, szegény-szegény Rökkmadár jut eszembe, azok a drága tollak, tudom, hogy mire odaérünk, már késő lesz, már át fogok kattanni, szeretni fogom a Gébicseket én is, nem a saját akaratomból, hanem a toxoplazma geebii akaratából. Nem azért csináltam végig az egész kiképzést és harcoltam végig húsz éven át a háborút, hogy ez legyen a történet vége, hogy egy endoparazita raj döntsön helyettem. Nem, a saját elhatározásomból, a saját akaratomból fogom megsemmisíteni az emberiség utolsó esélyét, én magam, emberségem teljes tudatában, önként vállalt felelősséggel akarok bosszút állni azért, amit apámmal tettek az elvtársak. Hátat fordítok a fuzionátumnak, hogy a hátamra szerelt hidrofutball kettőnk közé kerüljön, hogy biztosan mindhárman megsemmisüljünk. Aztán aktiválom a detonátort.
