Dragomán György: A történet vége

Publikálás dátuma
2020.01.04. 14:50

Fotó: Népszava
„Hátat fordítok a fuzionátumnak, hogy a hátamra szerelt hidrofutball kettőnk közé kerüljön, hogy biztosan mindhárman megsemmisüljünk. Aztán aktiválom a detonátort.”
Hárman maradtunk csak a Ládiszláu Krojitoru önkéntes brigádból, Szündzserec, Kelemenfi és én, és ha ránk támadnának, mi sem tudnánk már kitartani sokáig, fejenként két aknagránátunk és öt tár tűvető lövedékünk maradt, Szündzserec exoszkelje két napja meghibásodott, Kelemenfi látása nagyjából húsz­százalékos, úgyhogy ők ketten együtt kábé egy háromnegyed harci egységgel, ha felérnek, nekem meg az idegpályáimat zabálja már negyvennyolc órája vagy százezer toxoplazma gebiivel fertőzött technoatka, még két vagy három óra, amíg teljesen fel nem őrölnek, akkor meg fogok kattanni én is, szeretni, sőt imádni fogom a Gébicseket, mint szegény Parancsnok elvtárs, akitől elkaptam a fertőzést, és akit aztán hárman alig tudtunk eliminálni, és ezzel vége is lesz a brigádunknak, és úgy körülbelül az emberi civilizációnak is. Van, aki szerint nem lesz kár érte, megérdemeltük, a mi hibánk volt, mégse kellett volna szembeszállni a Gébicsekkel, mert a Gébicsek békével jöttek, nem akartak semmi rosszat, ingyen hozták el nekünk az ingyen energiát és az örök élet és az örök fiatalság titkát, nem kértek érte cserébe semmit, csak a fölöslegesen születő gyerekeinket, mert józan ésszel mindenki beláthatja, hogy ha nincs öregedés és nincs halál, akkor nem kell annyi gyerek, elég csak minden másodikat megtartani, amikor ezt gondolom, tudom, hogy ezek már nem a saját gondolataim, ez már az atkák hatása, lehet, hogy még kevesebb időnk van, mint hittem, szólok Kelemenfinek, hogy indulni kell, nem várhatjuk meg, amíg végigfut a szkeljén a önjavító ciklus, így, ahogy van, vegye fel a hátára Szündzserecet, talán így is tudnak majd fuzionálni a szkeljeik, Szündzserec majd lát és irányít, Kelemenfi meg mozog és tüzel, Szündzserec meg szinkronba tüzel vele, így talán van esélyünk eljutni a Bölcsődéig a hidrofutballal, végül is nincs már messze, onnan, hogy átmegyünk a zsilipen, kevesebb mint egy kilométer. Kelemenfi letérdel, Szündszerec rámászik, Kelemenfi nyikorogva és nyögve áll fel, mögéjük lépek, leszedem hátul a tarkóvédő lemezeket a szkeljeikről, kirángatom a csatlakozókat, fájni fog, annyira, hogy hányni fognak a fájdalomtól, felkészültetek, katonák, kérdezem, igenis, tizedes elvtárs, mondják, összedugom a két csápkábelvéget, létrejön a csatlakozás, üvöltenek, vonaglanak, és hánynak is, főleg Kelemenfi, Szündzserec jobban bírja a sok fájdalomcsillapító miatt, megvárom, amíg lenyugszanak, nem akarok a Gébicsek jóságára gondolni, Ládiszláú Krojitoru elvtársra gondolok inkább, a mérhetetlen áldozatra, amit az emberiségért hozott, hogy az első nagy Földvédő Háborúban felrobbantotta magát és megölte a Főgébicset és a Nagyrökkmadarat, szegény apám jut eszembe, az, amikor elvitt a Planetá­riumba és megnéztük Ládiszláu Krojitoru elvtárs krátersírját a Holdon, onnan indult az invázió, a Gébicsek pár ezer vagy pár százezer évvel ezelőtt befészkelték magukat a Hold mélyére, onnan figyeltek, ott várták, hogy eljöjjön az ő idejük, hogy képessé legyen űrutazásra az emberi faj, aztán, amikor Gagarin elvtárs és a lánya, Jelena Jurievna elvtársnő és Armando Mendez elvtárs, a Nagy Kubai Háború hőse, az imperialisták megsemmisítője hetvennyolcban leszálltak és kitűzték a vörös zászlót a Holdra, akkor a Gébicsek felébredtek, tudták, hogy eljött az ő idejük, itt az idő, hogy átnyújtsák a szeretet ajándékait a hálás emberiségnek, ezt megint nem én gondolom, nem tudom, lesz-e így elég időnk, a Kelemenfi–Szündzserec fuzionátum még remeg a fájdalomtól, legalább öt perc, amíg harcképes lesz, megint apámra gondolok, külön korengedélyt kellett kérjen, hogy négyévesen odavihessen, remegő kézzel szívta a fájdalomcsillapító cigarettát, amíg sorra nem kerültünk, a születésem után két évig dolgozott az észak-amerikai kontinens dekontaminációs dandárjában, azt persze köptek megmondani neki, hogy életveszélyes, elhitte a mesét a vitaminokról, hogy azok ellenállóvá teszik a testét és megvédik a sugárzástól, az egész teste reszketett és gyógyszerszaga volt, amikor végre sorra kerültünk és felemelt és odaigazította az arcomat a távcsőhöz, hogy belenézzek, mondtam, hogy először ő, de nem akart, mert ő már látta, használjam csak én ki a két percet, ami nekem jutott, jól nézzem meg a krátert, ne féljek, nem fog remegni, van még ereje, és volt is, mozdulatlanul tudott tartani végig a két perc alatt, ott lihegett a fülembe a fájdalomtól, ez az utolsó emlékem róla, a temetésre egyáltalán nem emlékszem. A távcső nagyon közel hozott mindent, tisztán lehetett látni a beomlott Gébicskaptárt, a Rökk­madár farktollait, mert csak annyi maradt belőle, a Libertate űrhajóból semmi se maradt, ezt teljesen megsemmisítette a robbanás. A kiállítás végén persze megnéztük a maketteket, még Krojitoru kapitány székébe is beülhettem, a fényképet, ami ott készült, sokáig mindenhova magammal hordtam. Tizedes elvtárs, lefutott a diagnosztika, szólal meg mellettem a fuzionátum, harcképesek vagyunk, bólintok, itt az idő, mögéjük lépek, elrejtem a vájatba a kábelt, visszahelyezem a tarkóvédőket a sisakjaikra. Most, hogy fuzionáltak, elvileg ők a rangidősek, át kellene adnom nekik a detonátort, mert mindig a rangidősnek kell meghoznia a végső döntést akkor, ha eljön majd az idő, a radarra nézek, a zsilipen túl viszonylag tiszta az alagút, van esélyünk, eljuthatnánk a bölcsődéig, szegény-szegény Rökkmadár jut eszembe, azok a drága tollak, tudom, hogy mire odaérünk, már késő lesz, már át fogok kattanni, szeretni fogom a Gébicseket én is, nem a saját akaratomból, hanem a toxoplazma geebii akaratából. Nem azért csináltam végig az egész kiképzést és harcoltam végig húsz éven át a háborút, hogy ez legyen a történet vége, hogy egy endoparazita raj döntsön helyettem. Nem, a saját elhatározásomból, a saját akaratomból fogom megsemmisíteni az emberiség utolsó esélyét, én magam, emberségem teljes tudatában, önként vállalt felelősséggel akarok bosszút állni azért, amit apámmal tettek az elvtársak. Hátat fordítok a fuzionátumnak, hogy a hátamra szerelt hidrofutball kettőnk közé kerüljön, hogy biztosan mindhárman megsemmisüljünk. Aztán aktiválom a detonátort.

Karafiáth Orsolya: Rendszerváltás

Publikálás dátuma
2020.01.04. 13:04
Fotó: Wavrik Gábor
„Aggasztó hírek érkeznek fentről. A visszatérés lehetetlen. A közbeszerzési tenderen nagyot szakító vállalat valami fontos anyagot kihagyott az űrgépből, ami immár képtelen a visszatérésre.”
2050. augusztus 19. Sikernek kellett kommunikálni, hát összeraktam egy sajtóközleményt, amit mindenki példásan átvett. Persze mióta a médiát egyetlen kéz, az enyém vezérli, nem volt olyan nehéz összerendezgetnem a szükséges mondatokat. Ismét bebizonyosodott, hogy Magyarország űrnagyhatalom! A 2024-es magyar csoda megismétlődött, Magyarország az űrben is jobban teljesít! Az Európai Űrügynökséget immár Magyar Űrügynökségnek nevezték át, mivel az ŰrCSOK és ŰrVIP programunk bebizonyította, hogy a magyar reformok működnek! Politikánk 2010 óta bizonyít! Az űr a magyaroké! A közlemény itt véget is ért. A kis malőrt ugyanis nem írhattam bele. Hogy fogalmunk sincs, hogyan fogjuk az elsőként kilőtt elitünket visszahozni onnan. Mert az első luxus ott-tartózkodásra elment az egész banda. Miniszterelnököstül, prominensestül, családtagostul. Az egész kormány meg a kormánybarát üzletemberek. Aki számít, azt fellőttük. Aki maradt, az a nép. Akik amúgy holnap már várják a Nemzeti Rádióban a beszédet, melyben elhangzanak a heti útmutatások és a vezetőnk bölcsességei. A sok hálás polgárnak szüksége van arra, hogy megerősítsék bennük a tudatot, hogy hazánkban minden rendben van. Hogy szemben a világ elkorcsosult népeivel, nálunk maradt az ember színe a fehér, maradt a szerelem normális és maradt a társadalom munkaalapú. Kell nekik a tudat, hogy szereti őket a vezetőjük, és hogy nem azért kell feltétlen engedelmeskedniük, hallgatniuk és beszolgáltatniuk, mert ez az uruk heppje, hanem mert ez szükséges a megmaradáshoz. Szemben más országokkal, ahol már érthető emberi szót nem is hallani, és ahol az őslakosok kisebbségben és rabszolgasorban szenvednek, nálunk élni maga a paradicsom. A családvédelmi programunknak köszönhetően ugyanis a magyar lakosság megsokszorozódott, és szerencsénkre a megfelelő családokban születettek meg a megfelelő gyerekek. Az egészségügyet teljes egészében áttereltük a fizetős szektorba, az oktatást az alapdolgokra redukáltuk az úgynevezett szekunder állampolgároknál. Azaz a szegényeknél és az időseknél. Ez utóbbiak számát már a kétezer-tízes évek végén sikerült csökkentenünk, így a megnövekedett keresőképes lakosságra nem hárulnak akkora terhek, mint korábban. Holnap még talán ki tudom szúrni a szemüket egy jól összevágott ismétléssel, de ezzel csínján kell bánnom, hiszen vannak, akik rögzítik a beszédeket, és csüggedés ellen hallgatják azokat. Holnap ráadásul nemzeti ünnep. A magyar kenyér és immár az első Magyar Űrtáp ünnepe is. Óvatosnak kell lennem. 2050. szeptember 24. Aggasztó hírek érkeznek fentről. A visszatérés lehetetlen. A közbeszerzési tenderen nagyot szakító vállalat valami fontos anyagot kihagyott az űrgépből, ami immár képtelen a visszatérésre. Aggódva mesélem feleségemnek, hogy tanácstalan vagyok. Az első űrwellness ideje Farkas Bertalan rekordjához igazodott, azaz a társaság 7 napot, 20 órát és 45 percet tervezett fent eltölteni, az egész ellátmány ehhez igazodott. És bár az űrrekorderek már ezer napot is készek fenn lenni, ilyen hosszú időre mi nem terveztünk egyelőre. És sajnos az utánpótlást is ugyanaz a cég intézte, mint az utaztatást, így a helyzet reménytelen. Sajnos a svájci bankszámlát nehezen lőnénk utánuk, és talán értelme sem lenne. Én, aki egész életemben őket szolgáltam, most zavarban vagyok. A feleségem elsírta magát. Hogy akkor hát itt az idő. Vége a hallgatásnak, az idomulásnak, végre felszabadulhat az országunk! Eljött az igazság közénk, végre nem kell csak a propagandát harsogni, végre el lehet majd menni egy jó kis színházba, újra lehet normális a könyvkiadás! Persze kicsit nehéz lesz a stadionokat az utcák végéről eltakarítani, de végre újra lehet majd számítani a civilekre! Le lehet bontani az egész országot bekerítő, öt méter magas, árammal töltött kerítést is, és akkor végre nem csak azok mehetnek nyaralni és üzletelni, akiknek van magánrepülőgépe! Meghatott. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik neki a múlt. Persze, függetlenszínházas meg tüntetgetős volt, de aztán ő is belátta, hogy helyesebb, ha inkább segít nekem, és megtanulunk boldogulni az adott keretek között. Azt tanácsolta, még aznap hirdessük ki, hogy újra szabad ország vagyunk. Higgyem el, menni fog a visszarendeződés. Ő tudja, hogy bár senki nem beszél róla, azért mindenkinek nagy vágya szabadon beszélni, szabadon alkotni, tisztességesen vállalkozni. Este megjött a hír is, a bizonyosság: az egész társaság odaveszett. Magam tartottam meg a rendszerváltó beszédet. Hangsúlyozva, hogy mindez nélkülem nem történhetett volna meg. Ezen dolgoztam, értük, a háttérben ugyan, de belülről bomlasztva, félelmet nem ismerve. Bátor beszéd volt. Forradalmi. 2055. augusztus 20. A bénultság évei után ma délután megtartottuk az Első Magyarrá Avatást, az első egymillió új állampolgárnak. Ők azok, akik elvégezték az első magyarságkurzusokat is. Nem lehetett másképp. Mert hiába tettünk meg mindent, semmi nem változott. Követelték vissza a vezetőket. Követelték az ukázokat. Akarták vissza a kerítést. Nem akarunk nyomort látni az aluljárókban! Nem akarunk tanulni. Nem érdekel minket az a sok hülyeség, ami ezekben a hülye színházakban megy. Nem is értjük. Rendet akarunk. Utálni akarunk mindenkit, aki nem magyar. Mi kisemberek akarunk maradni, nem akarunk dönteni. Nem, nem és nem! Élőláncokat alkottak a stadionoknál. Kinevették a szónokokat, akik arról beszéltek, hogy nem elég csak a segélyeket felvenni a többi országtól, valamit nekünk is kellene hozzátennünk a közös jövőnkhöz. Nem baj, hogy loptak, de biztonságban voltunk, ismételgették. Nem bírtam nézni a depressziós feleségem, akit teljesen letaglózott a felismerés, hogy nem csak a vezetők miatt volt az egész. Az ország ilyen. Ezt akarják. Mással nem is tudnak mit kezdeni. Kénytelen voltam hát magam átvenni a vezér, az apa, az irányító szerepét. És bevezettem a Népességcsere programot. A mi népünket elosztottam oda, ahol úgy sejtettem, jól éreznék magukat. Sokakat küldtem az oroszokhoz. Másokat a törökökhöz, azeriekhez. A beszámolóik alapján remekül beilleszkedtek. Én meg megpróbálok boldogulni az újakkal. Tervem, hogy megtartsam a jó magyar szokásokat, és újakkal helyettesítsem a rosszakat. Csak egyet sajnálok. Hogy többgenerációnyi ember életéből annyi év kiesett. A feleségem sem akar már színházazni, az újakkal nem is találja már a hangot. A gyerekeink pedig egyre az űrbe vágynak. Mert nem hiszik el, hogy a régi elit pórul járt. Tuti meg volt szervezve az egész. Mert esténként olyan furcsa az ég. Lidércfényszerű csóvák tűnnek fel a messzeségben. Olyannak tűnnek, mint gázlángocskák a régi konvektorokban.

Vörös István: Jó reggelt, elnök úr!

Publikálás dátuma
2020.01.04. 11:08

Fotó: Népszava
„A fejembe juttatták ezt a biológiai alapú arcfelismerő rendszert, melynek segítségével bolygónk bármelyik emberét azonnal felismerem. Az a legcsodálatosabb, hogy ehhez nem volt szükség bonyolult műtétre, egy apró tárgy agyamba ültetésére.”
Egykor, ha az emberek a jövőről képzelegtek, térbeli előretörésre gondoltak. Nagy utazásokra. El a Földről, túl a Holdon, talán még a Naprendszeren is. Nem fogták föl az űrbeli távolságok másságát. Nem pusztán a távlat különbségéről van szó, hanem arról, hogy az űr lényegében a semmi. Minél kijjebb, annál inkább. És a semminél nincs veszélyesebb. Beleugrani nagyobb meggondolatlanság, mint krokodilok vagy cápák közé vetni magunkat vérző sebbel az oldalunkon. Nem is erre ment a világ. A semmi egyre kevésbé kellett az embereknek. Minél inkább részesültek belőle, annál kevésbé. Így történt, hogy száz évvel az első űrutazás után kimondatott, embert többet nem küldünk a világűrbe. A robotok és számítógépek utazgatásának kora kezdődött el. De miután a naprendszer lényegében minden fontos pontján sikerült elhelyezni figyelő kamerákat, már ennek a mozgásnak sem volt értelme. Az űrutazás teljesen megszűnt. Különösen a Földről kiinduló utak. Néha ellenőrző járat indult a Jupiter egyik holdjáról a másikra, de nem a Földön határozták el, és ember legfeljebb utólag értesült róla. Csak azért hordok itt össze annyi mindent, mert egy kísérlet részese, sőt kedvezményezettje lettem. Egyik kipróbálója vagyok a Jó reggelt, elnök úr! programnak. A fejembe juttatták ezt a biológiai alapú arcfelismerő rendszert, melynek segítségével bolygónk bármelyik emberét azonnal felismerem. Az a legcsodálatosabb, hogy ehhez nem volt szükség bonyolult műtétre, egy apró tárgy agyamba ültetésére. Hiszen ahogy az elmúlt ezer év történelme mutatja, nagyon veszélyes lehet egy ilyen beavatkozás. A várható két-háromszáz éves élettartamot hónapokkal is megrövidítheti. Nem, egyszerűen injekció formájában adták be, aztán egy héten keresztül naponta fixáló koktélokat kellett innom, és a program belém épült, a tulajdonságom lett. Az elképesztő arcmemória. Megyek az utcán, mindenkire ráköszönök: „Jó napot, Asztalkendő úr, meggyógyult a kedves felesége?” Ahogy fölismerek valakit, azonnal rákapcsolódom a nagy élettörténet-hálózatra, és mindenki múltját, jelenét magam előtt látom. Csak az a kár, hogy nem vagyok képes ezt a sok tudást igazán feldolgozni. Hogy ez alapján korunkról átfogó képet rajzolhassak. Az elnököknek szánták, de ki kell előbb próbálni az egész programot, hogy nem okoz-e veszélyes meghasonlásokat. Mint amit magam is tapasztaltam, hogy nem vagyok elég okos a lehetőségeimhez. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy az így megszerzett képességek tőlem idegenek lennének, hogy ez már nem is én vagyok. Minden tulajdonságunkat biológiai és számítógépes programok révén kapjuk ajándékba, mért ne részesülhetnék százévesen is ilyen ajándékokban? Azt hiszem, túl sok mindent tudtam meg az idegenekről. Amennyit csak magunkról szoktunk tudni. A nevük és az arcuk mögé látok. Kedvenc szórakozásom és egyúttal feladatom is, hogy az utcán járkáljak, és gyarapodjak. Olyan tápszert kell reggeliznem, mely folyamatosan bővíti a memóriaegységeimet, hogy valamennyire is lépést bírjak tartani a rám zúduló ismeretekkel. „Jó reggelt, Ürgeház úr, mért ásta el a kertben a szomszédját?” Szalad ki a számon például. Hogy milyen hülye nevek vannak! Mindig a nyomomban jár két átlátszó rendőrrobot, és ha valaki a megszólításomra furcsán reagál, menekülni kezd vagy nekem támad, azonnal letartóztatják. Ürgeház úr is, hogy viselkedett! Előbb megtorpant. Aztán szidalmazott, de még mielőtt menekülőre foghatta volna, kilépett a láthatatlanságból két testőröm, és értesítette a rabszállító robotot. A levegőből már hallatszott is a szirénázás. Először szörnyű volt, hogy arra kellett rájönnöm, egysze­rűen bárkit le tudok tartóztattatni, mert az emberek hosszú életük során egészen biztos elkövettek olyanféle disznóságokat, melyek miatt nyugodtan rács mögé kerülhetnek. Volt, hogy végig­mentem a körúton, és mire a túlsó végére értem, az teljesen kiürült. Az engem kísérő rendőr robotok számát előbb tízre, majd százra kellett emelni. És a közelben egyre több rendőrhelikopter és rabszállító tartózkodott. A törvényhozás gyorsan ­reagált egyre rémesebb igazságtevéseimre. Amnesztiát hirdettek a száz évnél régebbi tettekre, de már az ötven évnél régebbiek esetében sem lehetett letartóztatni senkit, csak szóban figyelmeztetni. Éreztem, hogy kevés időm maradt. Ha a tíz évnél régebbi tettek esetében is bevezetik a felfüggesztett büntetést, akkor a hatalmamnak vége. Mellesleg a társadalmunkban tejesen elszabadul a bűnözés. Úgy intézik majd, hogy mindent tíz évvel ezelőtt kövessenek el. Ami persze megírhatatlanná teszi az újabb történelmet. Nekem elég volt egy hónappal visszalépnem, mikor a bűnözővédő törvényeket még nem vezették be. És elindultam. Hiszen végül is mért nevezik ezt a programot Jó reggelt, elnök úr!-nak? A köztársasági elnök hivatalát erős katonaság védte. Az őröknek nem volt szabad megszólalni. De ez sem menthette meg őket, csak rájuk néztem, és soroltam az elképesztő bűneseteket. Egy hónapja még érvényben volt a büntetések összeadódásának törvénye, így a húszezer év börtön halálbüntetésre való átváltásának teoretikus szabályát érvényesíteni tudtam. A két őr, akik a bejáratnál álltak és másfélszer akkorák voltak, mint a legtöbb ember, azonnal kiérdemelte a halálbüntetést, ahogy rájuk nézve megismertem a múltjukat. Az egyik 43 523 évre szolgált rá, a másik 95 023-ra. Üvegrobotjaim nyomban végrehajtották az ítéletet, a hiénarobotok pedig eltüntették a tetemeket. Akkor a fal mögül már lőttek ránk. Ez taktikai hiba volt az elnök stábja részéről. Tíz perc alatt az elnöki lakosztályban álltunk kommandósaimmal. Az elnök a híradásokban mindig nagynak és magabiztosnak tűnt. Pedig nevetséges kis elhízott emberke volt, túl öreg is, legalább ötszáz éves. Az ő ítélete több mint egymillió évre rúgott. Egymillió fölött kínzásos kivégzés dukált. Robotjaim végrehajtották rajta a karóba húzást. Meglepő módon a fájdalom legkisebb jelét sem mutatta. Nevetőgörcs rázta még órákkal azután is, hogy rég átvettem tőle a hivatalt. Első intézkedésemmel betiltottam a Jó reggelt, elnök úr! nevű szerrel a kísérletezést, a kutatókra és a másik tíz kísérleti alanyra körözést adtam ki. A szörnyű az, hogy a programtól én magam nem szabadulhatok. Még az álmomban megjelenő fantáziaalakokat is azonnal megismeri, elítéli. Láthatatlan csapataim álmomba is betörnek, és kivégzik álomszereplőimet. Nem csoda, ha újabban már álmaim sincsenek. Állítólag népszerű elnök vagyok. Nem értem, miért. Nincs is kivel megbeszélnem, mert ha ránézek valakire, azonnal a múltjába látok, és mielőtt tanácsot adhatna nekem, már le is tartóztatták. Néha arra gyanakszom, nem vagyok-e a robotkatonáim bábja. Talán nem. Ők még nem tudnak róla. De egy dologra vigyáznom kell. Sosem szabad tükörbe néznem.
Szerző