Előfizetés

„A demokrácia csak ott működőképes, ahol osztálykompromisszumra épül”

Hargitai Miklós
Publikálás dátuma
2019.12.28. 08:30

Scheiring Gábor „Egy demokrácia halála” címmel könyvet írt az Orbán-rendszerről. A kötet új definíciót ad a rezsimről, miközben annak társadalmi hátterét is újrarajzolja.
Könyvét azzal kezdi, hogy a demokrácia a világban mindenfelé hanyatlik – igaz, Európában nálunk a leggyorsabban. Mi az oka ennek a globális eróziónak?  Nem köthető egyetlen okhoz, de van egy látható trend, amibe Magyarország is illeszkedik: nem különutas fejlődés a miénk, nem kizárólag hazai tényezők miatt alakult így. A külső és a belső okok együtt hatnak, a demokráciát erodáló belpolitika külső kihívásokra reagál.   A rendszerváltás idején mi haladtunk a leggyorsabban a társadalmi átalakulásban és a piaci átmenetben. Miért itt bizonyult a leggyengébbnek a demokratikus intézményrendszer? Mégsem függ olyan szorosan össze a gazdasági liberalizáció és a demokrácia?  Akkor valóban az volt az uralkodó nézet, hogy a gazdasági és a politikai liberalizáció egymást erősíti. A kelet-európai rendszerátmenet világszerte optimista hangulatot eredményezett, és mi tényleg az élen jártunk, a külföldi tőke beáramlásával párhuzamosan teljesedett ki a demokrácia. A folyamat azonban a 2000-es évek végére a visegrádi térség egészében megtorpant, majd néhány országban vissza is fordult. Úgy tűnik, a piaci szabadság szükséges, de nem elégséges feltétele a demokratikus viszonyoknak, a demokráciához ennél sokkal több kell.   A kötetben a megrendült alapokon felépülő új rendszert „felhalmozó államnak” nevezi. Mi a különbség a felhalmozó állam, és a magyar modellre is ráhúzni próbált „fejlesztő állam” között?  Magyarország hátraarca meglepte a tudományt, értelmezési válságot okozott. Az egyik okfejtési kísérlet szerint kulturális sajátosságról van szó, azaz sosem voltak erősek a liberális hagyományok, ám ez empirikusan nem igazolható. A vonatkozó kutatások épp azt mutatják, hogy a liberális demokrácia alapértékeinek és intézményeinek támogatottsága viszonylag erős, nem társadalmi igényből következett az antidemokratikus fordulat. Az sem elegendő magyarázat, hogy a gonosz politikusok tehetnek róla. Orbán Viktor nem egymaga bontotta le a demokráciát. Nem egyértelmű az sem, hogy mi alakult ki az eddigi rendszer helyén. Nevezték fejlesztő államnak az ismert távol-keleti minták alapján, de nem az: itt is erős az állami beavatkozás a gazdaságba, de hiányzik a klasszikus fejlesztő államokra jellemző független, jó minőségű bürokrácia, oktatás, kutatás-fejlesztés, egészségügy. Mondták maffiaállamnak is, ahol egy szűk csoport felülről foglyul ejti az államot, és minden más motivációtól függetlenül kizárólag a saját gyarapodása érdekében működteti, de ez a definíció sem ad teljes képet: tényleg kimagasló a magyar korrupció, de nem nevezhető kizárólagos célnak. A felhalmozó állam az egyik lehetséges válasz a globalizáció és a demokrácia közötti feszültségre: a nemzetközi és a nemzeti tőke, valamint a politikai osztály rövidtávú vagyongyarapodását szolgálja, és az ebből fakadó társadalmi feszültségeket autoriter megoldásokkal kezeli.   Azt írja, hogy a valódi törésvonal nem a jobb- és a baloldal, hanem éppen a globalizáció és a demokrácia hívei között húzódik. Elhelyezhető ennek a vonalnak valamelyik oldalán az Orbán-rendszer?  Az érdemi válaszhoz a Rodrik-trilemmát érdemes segítségül hívni, amely szerint a nemzeti szuverenitás, a globális integráció és a demokrácia hármasából egyszerre csak kettőt lehet választani. Ez a magyar válasz, amit a kormány a külső kihívásokra adott: félperifériás globális integráció a demokratikus jogok korlátozásával. Én a jelenséget, illetve magát a rendszert a valódi társadalmi mozgások, az osztályok felől nézve vizsgáltam: azt igyekeztem föltárni, hogyan fordítódik le a fenti válasz az osztálytörésekre, hogyan érinti az egyes társadalmi csoportokat. A könyv három évnyi adatgyűjtésre épül.   Léteznek még elkülöníthető társadalmi osztályok?  Talán azért nem értjük meg azt, ami körülöttünk történik, azért nem tudjuk megfejteni például, miért ilyen stabil egy ennyire igazságtalan rezsim, mert nem a megfelelő szemüvegen át néztük. A demokrácia nem egy absztrakció, nem pusztán jogokból, elvekből, intézményekből áll. Csak ott működőképes, ahol osztálykompromisszumra épül. Nálunk ez a kompromisszum, ahogy a demokrácia is, mindig gyenge lábakon állt, 2010 után pedig felborult.   Úgy fogalmaz: a munkásosztály fellázadt. Ki ellen?  Az egyre intenzívebb leszakadás hatására kiábrándult a liberális elitből. Részben jobbra kanyarodott, neonacionalista fordulatot vett, részben politikailag passzívvá vált. Közben paradox módon a nemzeti tőke egy része is vesztesnek érezte magát, szintén fellázadt a liberális hegemónia ellen.   De a nemzeti burzsoázia másképp fogalmazta meg a prioritásait: nem a jólétet kevesellte, hanem éppen azt nyilvánította ki, hogy „nem érdekelt a képzett munkaerő kínálatát biztosító közszolgáltatásokban” Könyvében az iparkamarai elnököt, Parragh Lászlót idézi, aki 2006-ban azt mondta: a kormánynak a vállalkozások adójának emelése helyett az oktatási és egészségügyi kiadásokat kellett volna csökkentenie. Kinek a lázadása mellé állt végül a kormány?  Mire eljutottunk 2010-ig, volt két vesztes osztály, készen arra, hogy új politikai projektet keressen magának. A kétharmados győzelmet egy olyan alkalmi koalíció eredményezte, amelyet a munkásosztály és a nemzeti tőke egy része alkotott. Azért alkalmi, mert csak az első kétharmadhoz volt szükség a munkásokra, az új hatalmi tömbnek ők már nem részei. Ma a politikában a közös nevező a gyors gyarapodás, de ez nem érint mindenkit, és nem megy konfliktusok nélkül. Az új hatalom új törésvonalakat hozott létre – a munkaerejüket áruba bocsátók között is, hiszen a magasan képzettek a nyertesek közé kerültek, és a tőkén, sőt a nemzeti tőkén belül is, mivel ott sem lett mindenki nyertes. Történelmi mértékben is példátlan vagyonfelhalmozódás ment végbe, de az MNB-statisztikák szerint a képződött vagyon négyötöde a leggazdagabb 10 százalékhoz került, miközben a felső középosztály is stabilizálódott. Ugyanakkor az Eurostat adatai azt mutatják, hogy 2010 és 2017 között csupán 4 százalékkal nőtt a reálbér, vagyis brutális vagyon- és jövedelem-újraosztás történt, mégpedig lentről fölfelé. Az egykulcsos adó az alul lévő 60 százaléknál jövedelemcsökkenést okozott – nem véletlen, hogy 2014-ben már kevesebben szavaztak a Fideszre, mint 2006-ban. Igaz, a kormánypárt ezt a helyzetet is kezelni tudta 2015-től a menekültellenes kampánnyal, amelyet ugyanarra a neonacionalista fordulatra alapozott, mint a 2010-es győzelmet. A közelmúltat leíró állításainak egyike, hogy a rendszerváltás utáni első két évtizedben transznacionális tőkére épülő kudarcos modernizáció volt Magyarországon. De mi történik azóta? Van egyáltalán modernizáció?  Részben a korábbi szakasz is sikeres volt, hiszen kialakult egy komplex exportágazat az egykori ipar romjain, de rengeteg ellentmondást is generált a társadalom- és az iparpolitika hibái miatt. A külső integráció belő dezintegrációval, a társadalom szétszakadásával járt. Ám a 2010 utáni hatalom ezeket a hibákat – bár észlelte, hiszen politikát épített rá – nem korrigálta. A nemzeti tőke emancipálása megtörtént, de nincs modernizációs ív, sőt, humán és gazdasági leszakadás van. Az egészségügyből és az oktatásból tőkét vontak ki, és a gazdasági dualitás is erősödött, nőtt a termelékenységi szakadék a hazai cégek és a multik között. Rövid távú felhalmozási logika érvényesül, amihez olcsó és kiszolgáltatott munkaerő kell, miközben a társadalmi érdek épp az ellenkezőjét diktálná.   Nem vezet ez újabb lázadáshoz?  Látványos a kiábrándulás a függő liberális kapitalizmusból – de nem a demokráciából. Feszültség kétségkívül van, halmozódik is: azon az áron tud stabil maradni a hatalom, hogy korlátozza a politikai versengést. Ez magyarázza a kormány autoriter fordulatát: a felhalmozó állam ilyen eszközökkel tudja biztosítani a további felhalmozás feltételeit. A felső osztályok elfogadják a diktatórikus lépéseket, lefelé haladva ezek egyre kevésbé népszerűek. Ahhoz, hogy az ellenzék fordítani tudjon, olyan társadalmi koalícióra lenne szükség, amely a nagyvárosi, liberálisabb szavazókat közös platformra hozza az iparvárosok munkásszavazóival: egy új demokratikus osztálykompromisszumra van szükség. Sok jel utal azonban rá, hogy az önkormányzati választáson jól szereplő pártok bezárják magukat a nagyvárosokba, efelé mutat a párterőviszonyok átrendeződése is. Matematikailag megképezhető a többség a baloldalon, de a politika nem puszta matematika. Világtendencia, hogy a baloldal társadalmi alapja porlik, az érintett rétegek Magyarországon is elszakadtak a baloldaltól.   Kinek a kormánya az Orbán-kabinet?  Biztosan nem egy az egyben a nemzeti tőkéé, hiszen ők is függő, passzív helyzetbe kényszerültek. Korábban az volt a vélelem, hogy a tőkés elit majd érdekelt lesz a joguralomban és az átláthatóságban, de ez várakozás nem igazolódott – alig van olyan magyar milliárdos, aki hajlandó szót emelni a demokratikus alapértékekért, ám a passzivitás nem egyenlő a kormánybarátsággal. Nem is a család meg a szűk holdudvar kormánya ez – azért van a rendszer, hogy ők lophassanak, de akadnak mások is a nyertesek között. A multinacionális nagyvállalatok 5 százalék körüli adóterhelés mellett működnek. A társadalom legfelső tizedének a vagyona a sokszorosára nőtt. Egyértelmű nyertessé vált a politikai osztály, az alkalmazkodó nagyvállalkozók csoportja, a német nagytőke és általában a nemzetközi tőke. A baloldal a gazdasági eliten belül 2005-re elvesztette a dominanciáját, azóta szám szerint is többen vannak a jobboldali nagytőkések. Nagyjából akkorra fulladt ki a „minél gyorsabb felzárkózás” politikai programja, akkorra derült ki, hogy a félperifériába történő gazdasági betagozódás nem fogja megoldani a saját maga által okozott problémákat. Azóta egyfolytában gyengülnek az integrációs tényezők. A működőtőke beáramlása is lelassult, igaz, a pénzügyi függőségünkön ez nem változtatott, csak épp most az EU-támogatásoktól függünk. De nem lettünk kevésbé sérülékenyek: ha kevesebb az érkező uniós pénz, azonnal befékez a gazdaság. Válságjelek vannak, az eddigi forrásbőségnek, az aranykornak vége van. Az elégedetlenség évek óta nő, és a jövőben még inkább nőni fog.

Névjegy

Scheiring Gábor közgazdász, szociológus, a milánói Bocconi Egyetem kutatója. A jelen könyv egyik alapjául is szolgáló, kvantitatív és kvalitatív módszereket ötvöző disszertációját a kelet európai piaci átmenet emberi áráról írta a Cambridge-i Egyetemen, amivel nemzetközi politikai gazdaságtani díjat nyert. Doktoriját követően a washingtoni National Endowment for Democracy ösztöndíjasa, illetve a Cambridge-i Egyetem szociológia tanszékének kutatója volt. A 2000-es évek mozgalmaiban aktív szervező, majd 2010-2014 közt országgyűlési képviselő volt. Fő kutatási területei a globalizáció, az egészség és a demokrácia empirikus politikai gazdaságtana.

„Ez az év már az ellenzékről is szólt, nemcsak a Fideszről”

Zoltai Ákos
Publikálás dátuma
2019.12.28. 07:00
Soproni Tamás szerezte meg a VI. kerületben a polgármesteri széket az október 13-i önkormányzati választáson.
Fotó: Zagyi Tibor / Népszava
Az elemzők szerint a Fidesz nem fog konszolidálódni 2020-ban.
– Idén a politikai pozíciók változtak, de a kormánypárti-ellenzéki szavazóarány érdemben nem. Képzavar, de „lázas pangásként” jellemezném az évet – mondta lapunknak Ceglédi Zoltán politikai elemző, miután arra kértük: értékelje 2019-et belpolitikai szempontból. Szentpéteri Nagy Richard alkotmányjogász, politológus is úgy látta, nagy dolgok nem történtek idén, „de olyanok igen, amelyekből nagyobb dolgok lehetnek". – Amennyiben bekövetkeznek majd a jelentős események, akkor évek múlva azt fogjuk mondani, hogy a folyamatok 2019-ben kezdődtek el, más esetben ezt az évet gyorsan elfelejtjük majd – vélekedett.
Szentpéteri Nagy Richard az év első felének legváratlanabb eseményének azt nevezte, hogy az ellenzéki előválasztás nem fordult kudarcba. 2019 második felében pedig a szexbotrányok kirobbanásán lepődött meg a legjobban. Ceglédi Zoltánt a májusi, uniós voksolás ellenzéki szavazatarányai lepték meg. – Azt jól tudtuk, mire számíthat a Fidesz, de a Demokratikus Koalíció (DK) és a Momentum előretörése ugyanúgy minden előzetes kutatásra rácáfolt, mint az MSZP és a Jobbik öt százalék körüli eredménye – magyarázta a politikai elemző. Hozzátette: egyedül az LMP rossz szereplése volt előre látható.
Abban egyébként nagyjából egyetértettek a szakértők, hogy az idei év inkább az ellenzékről szólt. – Az ellenzék sokkal több témát adott, sokkal többet változott, míg a Fidesz ugyanaz a szélsőjobboldali párt maradt. – érvelt Ceglédi Zoltán, azonban hozzátette: mindezt ne keverjük össze azzal, hogy a döntéseket továbbra is a kétharmados hatalom hozza. Szentpéteri Nagy Richard szerint a Fidesz 2010-es hatalomra jutása óta minden év a kormányról szól. Ez volt ugyanakkor az első év, amely már az ellenzékről is szólt.
Ceglédi Zoltán úgy vélte, az uniós választás fontosabb volt, mint az októberi helyhatósági, ugyanis előbbi „végre megmutatta az ellenzéki szavazók valódi preferenciát, hogy pontosan melyik pártra és mennyiben van szükségük.” Szentpéteri Nagy Richard szintén úgy látta, az EP-választásnak azt kellett megmutatnia, hogy milyenek az erőviszonyok az ellenzéki térfélen. Az önkormányzati választások pedig azt bizonyították be – folytatta –, hogy összefogással nagy eredményeket lehet elérni. Ceglédi Zoltán folytatta ezt a gondolatmenetet és azt mondta, helyes és indokolt, hogy az ellenzék egy az egy ellen induljon a kormánypárti jelöltekkel szemben minden olyan helyen, ahol személyek és nem pedig listák csatáznak. Ezt mára megértették a pártok, egyértelműnek tűnik a helyzet.
Szentpéteri Nagy is leszögezte: a közös jelöltek állítása körül nem lehetnek kétségek, még akkor sem, ha természetesen lesz rivalizálás. Már régen nem a közös jelöltek elvén kellene elmélkedni, hanem a közös listán – tette hozzá.
Az alkotmányjogász úgy vélte, a Fidesznek egyelőre kifizetődő a harci stílus, azaz, hogy az állítólagos támadásokra kemény válaszokat ad. Lassan viszont komolyan kellene venni a kormányzást. Az ellenzéknek pedig – jelezte – komolyan kellene vennie magát. Már most kormányzóképesnek kell mutatkoznia, és ehhez méltóság, erő, bölcsesség, tehetség és komolyság szükséges. Ez nagyon hiányzott eddig - tette hozzá.
Abban szintén konszenzus alakult ki a két elemző között, hogy a Fidesz nem fog konszolidálódni 2020-ban. Ceglédi Zoltán szerint a kormánypárt kiment széljobbra, így folyamatosan hadakoznia kell. – Az ellenzéknek viszont egy építkező ellenzéki kampányba kellene kezdenie jövőre. Az a félelmem ugyanakkor, hogy a fideszes fenyegetés és a megemelt képviselői fizetések miatt az ellenzék jelentős része elengedi a pillanatot, és inkább megpihen – fogalmazott.  Szentpéteri Nagy Richard szerint arra van esély, hogy a kormány végre megkezdje a közszolgáltatások reformját, mert most alkalmas rá az idő, sőt, a végórában vagyunk. A rendszer természete ugyanakkor szerinte nem engedi a konszolidációt. – A NER lényege a felülről vezényelt forradalom, a társadalom folyamatos politikai mobilizációja, a harci lendület, a háborús pátosz. Nem konszolidáció lesz, hanem az ellenkezője. Ez a rendszer az utolsó napjáig harcolni fog. Akkor is, ha már nem lesz kivel – mondta.

Véleménybuborékban a kormány

Zoltai Ákos
Publikálás dátuma
2019.12.28. 06:30

Fotó: Jani Martin
A minisztériumokban a Figyelőből rendelnek a legtöbbet, de a HVG-t, a legnagyobb példányszámú hetilapot csak egy tárca járatja.
Több mint ötvenmillió forintot fordítanak újság előfizetésekre az Orbán-kormány minisztériumai – tudta meg a Népszava. Lapunk a Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatósághoz (KEF) fordult az adatokért, amelyekből kiderült: bár becslések szerint a Figyelő az egyik legkevésbé olvasott hetilap, a tárcák dolgozói ezt a kiadványt forgatják a legszívesebben. (A cikkünkben szereplő adatok a Szijjártó Péter vezette külügy-, valamint a Benkő Tibor irányította honvédelmi minisztérium újságrendeléseit nem tartalmazzák, ugyanis a KEF - közlése szerint - az említett tárcák tekintetében nem adatkezelő.)
A Figyelő esetében nem ismert, hogy pontosan hányan olvassák a hetilapot, mert a lap kiadója már nem auditáltatja a példányszámot a Magyar Terjesztés-ellenőrzési Szövetséggel (MATESZ). Az biztos, hogy 2016 végén az akkor még patinás gazdasági újságot nagyjából hétezer példányban adták el, majd - nem sokkal azután, hogy Schmidt Mária, Fidesz-közeli történész megvásárolta a lapot - egy év alatt csaknem felére esett az értékesített példányszám. Bár a Terror Háza Múzeum főigazgatója a hírek szerint szerette volna elkerülni a fideszes médiagólemhez, a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványhoz való csatlakozást, ez nem sikerült neki, idén pedig ki is szállt az újságból.
A Figyelőből a Miniszterelnöki Kormányirodánál (MKI) fogy a legtöbb, itt 44 példányt rendelnek. Az MKI egyébként négy és fél millió forintot fordít újságolvasásra. Jócskán lemaradva a szintén kormánypárti Magyar Nemzet a második legnépszerűbb, a napilapból nyolc példány érkezik. A Népszavából kevesebb, mint feleennyit, hármat járatnak, Borsból és Blikkből pedig ugyanúgy egyet, mint a komolyabb témákkal foglalkozó Élet és Irodalomból.
A legtöbbet a Gulyás Gergely vezette Miniszterelnökség fordít az újságokra, 10 millió forintot. A legnépszerűbb itt is a Figyelő 27 példánnyal, ugyanakkor az érdeklődési kör itt a legszerteágazóbb. Járatják például az AdóVilágot, valamint az ÁllatVilágot, de a Miniszterelnökség előfizetett a Magyar Konyha, valamint a Vezetéstudomány nevű kiadványra is.
Nem sokkal a Miniszterelnökség mögött a Kásler Miklós-féle Emberi Erőforrások Minisztériuma fordít legtöbbet a nyomtatott sajtóra, nagyjából nyolc és fél millió forintot. Kásleréknál a hosszú évek óta nem auditált, Széles Gábor-féle Magyar Hírlap az egyik legnépszerűbb, 32 példányban járatják, míg a Magyar Nemzetből 33-at rendelnek. A humánminisztérium az egyetlen, ahol előfizettek a Nők Lapjára, de találtunk egy másik női lapot, a Kiskegyedet is. A Rogán Antal irányította Miniszterelnöki Kabinetiroda 7,5 millió forintért olvas print lapokat, egyebek mellett a Nimród Vadászújságra is előfizettek. Rogánéknak például jár a kormány és bulvárlap Ripost, de egy példányban az Élet és Irodalom is érkezik hozzájuk. A Varga Mihály vezette Pénzügyminisztérium 5,4 millió forintot fordít újságokra. Egy példányban jár hozzájuk a Valóság című lap, de Blikket és Borsot éppúgy olvasnak, mint Magyar Narancsot. A Palkovics László-féle Innovációs és Technológiai minisztérium nagyjából 3,7 millió forintot költ nyomtatott lapokra, ugyanúgy mint a Pintér Sándor-féle Belügyminisztérium. Előbbinél a Közlekedéstudományi Szemlét forgatják - a Figyelő mellett - a legtöbben, míg Pintéréknél Magyar Nemzetből fogy a legtöbb. Egyedül a belügy fizet elő a Hócipőre, igaz, ők is csak egy példányban. Az Igazságügyi Minisztérium 4,7 millió forintot költ nyomtatott sajtóra, míg a legkevesebbet, három millió forintot, a Nagy István vezette Agrárminisztériumban fordítanak erre a célra.

Összes minisztérium által rendelt példányszám (db)

Figyelő 177 Magyar Nemzet 143 Magyar Hírlap 99 Mandiner 75 Népszava 41 168 óra 32 HVG 2

Szellemi bezárkózás

A kabinethez közeli lapok előnyben részesítése egyébként nemcsak az Orbán-kormány esetében jellemző, hanem Donald Trump amerikai elnök esetében is: a Fehér Ház ugyanis októberben lemondta a patinás The New York Times és a The Washington Post előfizetését is. Bár Magyarországon nincs olyan minisztérium, amely ne fizetne elő ellenzéki hangvételű lapokra is, a HVG-ből mindössze a Rogán Antal vezette Miniszterelnöki Kabinetiroda rendel, ám ez a tárca is mindössze két példányt.