Könyvét azzal kezdi, hogy a demokrácia a világban mindenfelé hanyatlik – igaz, Európában nálunk a leggyorsabban. Mi az oka ennek a globális eróziónak?
Nem köthető egyetlen okhoz, de van egy látható trend, amibe Magyarország is illeszkedik: nem különutas fejlődés a miénk, nem kizárólag hazai tényezők miatt alakult így. A külső és a belső okok együtt hatnak, a demokráciát erodáló belpolitika külső kihívásokra reagál.
A rendszerváltás idején mi haladtunk a leggyorsabban a társadalmi átalakulásban és a piaci átmenetben. Miért itt bizonyult a leggyengébbnek a demokratikus intézményrendszer? Mégsem függ olyan szorosan össze a gazdasági liberalizáció és a demokrácia?
Akkor valóban az volt az uralkodó nézet, hogy a gazdasági és a politikai liberalizáció egymást erősíti. A kelet-európai rendszerátmenet világszerte optimista hangulatot eredményezett, és mi tényleg az élen jártunk, a külföldi tőke beáramlásával párhuzamosan teljesedett ki a demokrácia. A folyamat azonban a 2000-es évek végére a visegrádi térség egészében megtorpant, majd néhány országban vissza is fordult. Úgy tűnik, a piaci szabadság szükséges, de nem elégséges feltétele a demokratikus viszonyoknak, a demokráciához ennél sokkal több kell.
A kötetben a megrendült alapokon felépülő új rendszert „felhalmozó államnak” nevezi. Mi a különbség a felhalmozó állam, és a magyar modellre is ráhúzni próbált „fejlesztő állam” között? Magyarország hátraarca meglepte a tudományt, értelmezési válságot okozott. Az egyik okfejtési kísérlet szerint kulturális sajátosságról van szó, azaz sosem voltak erősek a liberális hagyományok, ám ez empirikusan nem igazolható. A vonatkozó kutatások épp azt mutatják, hogy a liberális demokrácia alapértékeinek és intézményeinek támogatottsága viszonylag erős, nem társadalmi igényből következett az antidemokratikus fordulat. Az sem elegendő magyarázat, hogy a gonosz politikusok tehetnek róla. Orbán Viktor nem egymaga bontotta le a demokráciát. Nem egyértelmű az sem, hogy mi alakult ki az eddigi rendszer helyén. Nevezték fejlesztő államnak az ismert távol-keleti minták alapján, de nem az: itt is erős az állami beavatkozás a gazdaságba, de hiányzik a klasszikus fejlesztő államokra jellemző független, jó minőségű bürokrácia, oktatás, kutatás-fejlesztés, egészségügy. Mondták maffiaállamnak is, ahol egy szűk csoport felülről foglyul ejti az államot, és minden más motivációtól függetlenül kizárólag a saját gyarapodása érdekében működteti, de ez a definíció sem ad teljes képet: tényleg kimagasló a magyar korrupció, de nem nevezhető kizárólagos célnak. A felhalmozó állam az egyik lehetséges válasz a globalizáció és a demokrácia közötti feszültségre: a nemzetközi és a nemzeti tőke, valamint a politikai osztály rövidtávú vagyongyarapodását szolgálja, és az ebből fakadó társadalmi feszültségeket autoriter megoldásokkal kezeli.
Azt írja, hogy a valódi törésvonal nem a jobb- és a baloldal, hanem éppen a globalizáció és a demokrácia hívei között húzódik. Elhelyezhető ennek a vonalnak valamelyik oldalán az Orbán-rendszer?
Az érdemi válaszhoz a Rodrik-trilemmát érdemes segítségül hívni, amely szerint a nemzeti szuverenitás, a globális integráció és a demokrácia hármasából egyszerre csak kettőt lehet választani. Ez a magyar válasz, amit a kormány a külső kihívásokra adott: félperifériás globális integráció a demokratikus jogok korlátozásával. Én a jelenséget, illetve magát a rendszert a valódi társadalmi mozgások, az osztályok felől nézve vizsgáltam: azt igyekeztem föltárni, hogyan fordítódik le a fenti válasz az osztálytörésekre, hogyan érinti az egyes társadalmi csoportokat. A könyv három évnyi adatgyűjtésre épül.
Léteznek még elkülöníthető társadalmi osztályok?
Talán azért nem értjük meg azt, ami körülöttünk történik, azért nem tudjuk megfejteni például, miért ilyen stabil egy ennyire igazságtalan rezsim, mert nem a megfelelő szemüvegen át néztük. A demokrácia nem egy absztrakció, nem pusztán jogokból, elvekből, intézményekből áll. Csak ott működőképes, ahol osztálykompromisszumra épül. Nálunk ez a kompromisszum, ahogy a demokrácia is, mindig gyenge lábakon állt, 2010 után pedig felborult.
Úgy fogalmaz: a munkásosztály fellázadt. Ki ellen?
Az egyre intenzívebb leszakadás hatására kiábrándult a liberális elitből. Részben jobbra kanyarodott, neonacionalista fordulatot vett, részben politikailag passzívvá vált. Közben paradox módon a nemzeti tőke egy része is vesztesnek érezte magát, szintén fellázadt a liberális hegemónia ellen.
De a nemzeti burzsoázia másképp fogalmazta meg a prioritásait: nem a jólétet kevesellte, hanem éppen azt nyilvánította ki, hogy „nem érdekelt a képzett munkaerő kínálatát biztosító közszolgáltatásokban” Könyvében az iparkamarai elnököt, Parragh Lászlót idézi, aki 2006-ban azt mondta: a kormánynak a vállalkozások adójának emelése helyett az oktatási és egészségügyi kiadásokat kellett volna csökkentenie. Kinek a lázadása mellé állt végül a kormány?
Mire eljutottunk 2010-ig, volt két vesztes osztály, készen arra, hogy új politikai projektet keressen magának. A kétharmados győzelmet egy olyan alkalmi koalíció eredményezte, amelyet a munkásosztály és a nemzeti tőke egy része alkotott. Azért alkalmi, mert csak az első kétharmadhoz volt szükség a munkásokra, az új hatalmi tömbnek ők már nem részei. Ma a politikában a közös nevező a gyors gyarapodás, de ez nem érint mindenkit, és nem megy konfliktusok nélkül. Az új hatalom új törésvonalakat hozott létre – a munkaerejüket áruba bocsátók között is, hiszen a magasan képzettek a nyertesek közé kerültek, és a tőkén, sőt a nemzeti tőkén belül is, mivel ott sem lett mindenki nyertes. Történelmi mértékben is példátlan vagyonfelhalmozódás ment végbe, de az MNB-statisztikák szerint a képződött vagyon négyötöde a leggazdagabb 10 százalékhoz került, miközben a felső középosztály is stabilizálódott. Ugyanakkor az Eurostat adatai azt mutatják, hogy 2010 és 2017 között csupán 4 százalékkal nőtt a reálbér, vagyis brutális vagyon- és jövedelem-újraosztás történt, mégpedig lentről fölfelé. Az egykulcsos adó az alul lévő 60 százaléknál jövedelemcsökkenést okozott – nem véletlen, hogy 2014-ben már kevesebben szavaztak a Fideszre, mint 2006-ban. Igaz, a kormánypárt ezt a helyzetet is kezelni tudta 2015-től a menekültellenes kampánnyal, amelyet ugyanarra a neonacionalista fordulatra alapozott, mint a 2010-es győzelmet.
A közelmúltat leíró állításainak egyike, hogy a rendszerváltás utáni első két évtizedben transznacionális tőkére épülő kudarcos modernizáció volt Magyarországon. De mi történik azóta? Van egyáltalán modernizáció?
Részben a korábbi szakasz is sikeres volt, hiszen kialakult egy komplex exportágazat az egykori ipar romjain, de rengeteg ellentmondást is generált a társadalom- és az iparpolitika hibái miatt. A külső integráció belő dezintegrációval, a társadalom szétszakadásával járt. Ám a 2010 utáni hatalom ezeket a hibákat – bár észlelte, hiszen politikát épített rá – nem korrigálta. A nemzeti tőke emancipálása megtörtént, de nincs modernizációs ív, sőt, humán és gazdasági leszakadás van. Az egészségügyből és az oktatásból tőkét vontak ki, és a gazdasági dualitás is erősödött, nőtt a termelékenységi szakadék a hazai cégek és a multik között. Rövid távú felhalmozási logika érvényesül, amihez olcsó és kiszolgáltatott munkaerő kell, miközben a társadalmi érdek épp az ellenkezőjét diktálná.
Nem vezet ez újabb lázadáshoz?
Látványos a kiábrándulás a függő liberális kapitalizmusból – de nem a demokráciából. Feszültség kétségkívül van, halmozódik is: azon az áron tud stabil maradni a hatalom, hogy korlátozza a politikai versengést. Ez magyarázza a kormány autoriter fordulatát: a felhalmozó állam ilyen eszközökkel tudja biztosítani a további felhalmozás feltételeit. A felső osztályok elfogadják a diktatórikus lépéseket, lefelé haladva ezek egyre kevésbé népszerűek. Ahhoz, hogy az ellenzék fordítani tudjon, olyan társadalmi koalícióra lenne szükség, amely a nagyvárosi, liberálisabb szavazókat közös platformra hozza az iparvárosok munkásszavazóival: egy új demokratikus osztálykompromisszumra van szükség. Sok jel utal azonban rá, hogy az önkormányzati választáson jól szereplő pártok bezárják magukat a nagyvárosokba, efelé mutat a párterőviszonyok átrendeződése is. Matematikailag megképezhető a többség a baloldalon, de a politika nem puszta matematika. Világtendencia, hogy a baloldal társadalmi alapja porlik, az érintett rétegek Magyarországon is elszakadtak a baloldaltól.
Kinek a kormánya az Orbán-kabinet?
Biztosan nem egy az egyben a nemzeti tőkéé, hiszen ők is függő, passzív helyzetbe kényszerültek. Korábban az volt a vélelem, hogy a tőkés elit majd érdekelt lesz a joguralomban és az átláthatóságban, de ez várakozás nem igazolódott – alig van olyan magyar milliárdos, aki hajlandó szót emelni a demokratikus alapértékekért, ám a passzivitás nem egyenlő a kormánybarátsággal. Nem is a család meg a szűk holdudvar kormánya ez – azért van a rendszer, hogy ők lophassanak, de akadnak mások is a nyertesek között. A multinacionális nagyvállalatok 5 százalék körüli adóterhelés mellett működnek. A társadalom legfelső tizedének a vagyona a sokszorosára nőtt. Egyértelmű nyertessé vált a politikai osztály, az alkalmazkodó nagyvállalkozók csoportja, a német nagytőke és általában a nemzetközi tőke. A baloldal a gazdasági eliten belül 2005-re elvesztette a dominanciáját, azóta szám szerint is többen vannak a jobboldali nagytőkések. Nagyjából akkorra fulladt ki a „minél gyorsabb felzárkózás” politikai programja, akkorra derült ki, hogy a félperifériába történő gazdasági betagozódás nem fogja megoldani a saját maga által okozott problémákat. Azóta egyfolytában gyengülnek az integrációs tényezők. A működőtőke beáramlása is lelassult, igaz, a pénzügyi függőségünkön ez nem változtatott, csak épp most az EU-támogatásoktól függünk. De nem lettünk kevésbé sérülékenyek: ha kevesebb az érkező uniós pénz, azonnal befékez a gazdaság. Válságjelek vannak, az eddigi forrásbőségnek, az aranykornak vége van. Az elégedetlenség évek óta nő, és a jövőben még inkább nőni fog.
