Az Emberi Erőforrások Támogatáskezelő (EMET) az elmúlt év utolsó napjaiban mintegy hatmilliárd forintot szórt szét a kulturális taopótló alapból. Megközelítőleg akkora összeget, amelyet a fővárosi fenntartású színházak állami támogatásként kapnak egy évben.
Taokompenzációt eredetileg azok a színházak, zenekarok, táncegyüttesek kaphatnának, amelyek a múlt évben jogosultak lettek volna taotámogatásra, de sokuk hiába várt arra az összegre, amelyet előzetesen megállapítottak nekik. A humántárca alá tartozó EMET számos más, „ígéretes” előadó-művészeti – akár a jövőben létező – célt látott inkább támogatandónak, így a hírlapárustól a „baráti” önkormányzatokon át fideszes politikusig, családbarát vendégfogadóig sok minden és mindenki „előadóművész” lett a minisztériumi papíron.
Igaz: az Orbán-kormány haveri körében magas a „színészek” száma. Akik, ha kell, szívesen játsszák el a kultúrharcos szerepét, és minden erejükkel megvédik hazánk kultúráját a „liberális métellyel” szemben. Ismerik a politikusok által hallani vágyott szólamokat, és akár a homlokukra is tetoválják a „nemzeti” címkét a tekintélyes apanázsért, miközben ráaggatják a „nemzetietlen” jelzőt azokra, akik nem úgy táncolnak, ahogy a miniszterelnök éppen fütyül. A döntéshozó pedig kényelmesen hátradől, mondván: ők a mi választóink, a támogató bázisunk, a fideszes jövő zálogai. És ha olyan „színészekkel” találkozik a dolgozószobájában, akik meggyőzően, teljes átéléssel játsszák el a szerepüket, nemcsak tekintélyes összeggel honorál, a handabandájukat akár jogszabályba is foglalja.
Tanulságos olvasmány a kulturális salátatörvény egy korábbi – a kormány által letagadott, majd beismert – változata, amely többek között a Nemzeti Kulturális Alapot verte volna szét. A magasröptű, a magyar nyelvet megcsúfoló eszmefuttatások mögött valójában hozzá nem értés, elvtelen cinizmus van. Az orbáni kultúrpolitika a saját szélhámosainak a csapdájába esett, de túl büszke ahhoz, hogy kikecmeregjen onnan.