Előfizetés

Színjáték

Az Emberi Erőforrások Támogatáskezelő (EMET) az elmúlt év utolsó napjaiban mintegy hatmilliárd forintot szórt szét a kulturális taopótló alapból. Megközelítőleg akkora összeget, amelyet a fővárosi fenntartású színházak állami támogatásként kapnak egy évben. 
Taokompenzációt eredetileg azok a színházak, zenekarok, táncegyüttesek kaphatnának, amelyek a múlt évben jogosultak lettek volna taotámogatásra, de sokuk hiába várt arra az összegre, amelyet előzetesen megállapítottak nekik. A humántárca alá tartozó EMET számos más, „ígéretes” előadó-művészeti – akár a jövőben létező – célt látott inkább támogatandónak, így a hírlapárustól a „baráti” önkormányzatokon át fideszes politikusig, családbarát vendégfogadóig sok minden és mindenki „előadóművész” lett a minisztériumi papíron.
Igaz: az Orbán-kormány haveri körében magas a „színészek” száma. Akik, ha kell, szívesen játsszák el a kultúrharcos szerepét, és minden erejükkel megvédik hazánk kultúráját a „liberális métellyel” szemben. Ismerik a politikusok által hallani vágyott szólamokat, és akár a homlokukra is tetoválják a „nemzeti” címkét a tekintélyes apanázsért, miközben ráaggatják a „nemzetietlen” jelzőt azokra, akik nem úgy táncolnak, ahogy a miniszterelnök éppen fütyül. A döntéshozó pedig kényelmesen hátradől, mondván: ők a mi választóink, a támogató bázisunk, a fideszes jövő zálogai. És ha olyan „színészekkel” találkozik a dolgozószobájában, akik meggyőzően, teljes átéléssel játsszák el a szerepüket, nemcsak tekintélyes összeggel honorál, a handabandájukat akár jogszabályba is foglalja.
Tanulságos olvasmány a kulturális salátatörvény egy korábbi – a kormány által letagadott, majd beismert – változata, amely többek között a Nemzeti Kulturális Alapot verte volna szét. A magasröptű, a magyar nyelvet megcsúfoló eszmefuttatások mögött valójában hozzá nem értés, elvtelen cinizmus van. Az orbáni kultúrpolitika a saját szélhámosainak a csapdájába esett, de túl büszke ahhoz, hogy kikecmeregjen onnan.

Csapdahelyzet

Csalódást okozott Varga Mihály. A pénzügyminisztertől megszokhattuk, hogy a kormányfő minden óhaját gondolkodás nélkül végrehajtja, de közben igyekszik valamilyen magyarázatot adni a döntésekre, még akkor is, ha azok a költségvetés, a vállalkozások és a lakosság számára egyaránt kedvezőtlenek.
Orbán Viktor utasításai mindezt felülírják. A tárcavezető a minimálbérről és a garantált bérminimumról szóló megbeszélések  kudarcát azzal indokolta, hogy „az idei (2019-es) bértárgyalások a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumán folytatódhattak a kiváló makrogazdasági adatoknak köszönhetően, mely feltétele volt a tárgyalások újraindításának. A munkáltatói és a munkavállalói érdekképviseletek között az egyeztetések azonban nem vezettek eredményre.”
Az ok és az okozat ezúttal a csúsztatás iskolapéldája. A tavalyelőtti megállapodás ugyanis két évre, 2019-re és 2020-ra köttetett, és azt tartalmazta, hogy a minimális béreket 8-8 százalékkal kötelesek emelni a munkáltatók. Igen ám, de ezen a 2018 végi, verőfényes vasárnapon arról is döntöttek, hogy „ha az infláció, a GDP-növekedés és a termelékenység növekedésének mutatószámai közül bármelyik legalább 1 százalékkal, vagy a 3 mutató összesen legalább 2 százalékkal eltér az előrejelzéstől, úgy a 2020-ra vonatkozó mértékek újratárgyalandók.” Márpedig a prognózis – mint azt hat hete a Pénzügyminisztérium hivatalosan be is jelentette – rossznak bizonyult, a mutató a várakozásoktól nem 2, hanem nagy valószínűséggel 2,6 százalékkal tért el a 2019-ben. Ebből világosan látszik, hogy akkor a minimális béreknek sem 8 százalékos, hanem ennél nagyobb mértékben kellene emelkedniük.
S itt lelhető fel Varga Mihály – valójában a kormányzat – csalódáskeltő eljárása. Megszegik a korábban közmegegyezéssel létrejött megállapodást, és a miniszter mindezt az általa is kiválónak deklarált makrogazdasági eredmények tudatában teszi. A munkavállalói érdekképviseletek ellenében: szembe mennek azokkal az alkalmazottakkal, akiknek talán volt némi részük az 5 százalék körüli éves GDP növekedésben, s akik ugyanakkor elszenvedői az Európai Unió egyik legmagasabb inflációjának. De odakoppintottak a munkaadók orrára is azáltal, hogy a szociális hozzájárulás újabb csökkentését nem januárra, hanem csak júliusra tervezi a kormány. Igaz, az eredeti megállapodásban is erről volt szó, ugyanakkor a munkáltatók kompenzációt vártak azért, hogy esetenként bérharcok árán, de évek óta két számjegyű százalékos mértékben emelik az átlagfizetéseket.  
Ma nem prognosztizálható, hogy a magyarországi és a nyugat-európai bérek közötti szakadék mikor mérséklődik számottevően. Mégis, a magyar munkaerő olcsó „ára” már megközelíti azt a szintet, amikor a korábbi előnyünk elveszni látszik. A befektetők a hatékonyságukat számolgatják, a külföldön dolgozó magyarok pedig azt, hogy a viszonylag még mindig alacsonynak tűnő bérek mellett hazatérjenek-e vagy sem. Ez a közepes jövedelem csapdája, amely a kormányzati politika színezetétől függetlenül, precízen működik.

Felesleges utazások

A Maláj-félsziget legdélebbi pontján található Szingapúr városállama ma a világ egyik legfejlettebb országának számít, az alig több mint 5,6 millió lakosú, 721,5 négyzetkilométeren fekvő mini államban az  egy főre jutó GDP 2018-ban elérte a 64579 dollárt (Magyarországé 16484 dollár). A szingapúri fejlődési modell világszerte sok politikus és államvezető érdeklődését is kiváltotta, Áder János és Orbán Viktor is járt már ott. Látogatása során miniszterelnökünk elmondta, Szingapúr "az emberi erőforrásból, az emberi szellemből és az innovációból" csinált csodát. Nézzük, tanultunk-e eddig valamit tőlük.
Szingapúr versenyképességének megteremtése elképzelhetetlen a kitűnő oktatási rendszer nélkül. Minden területre jó szakembereket nevelnek. A tanári pályára lépők is a legjobban teljesítő diákok közül kerül ki: az érettségi alapján a legjobb 30 százalékba tartozó diákok jelentkezhetnek csak a tanárképzésre, és kizárólag annyi hallgatót vesznek fel, ahány tanárra a rendszernek szüksége lesz a végzésük idején. Már hallgatóként jelentős ösztöndíjban részesülnek, diplomázásuk után pedig kezdő fizetésük meghaladja a szingapúri átlagfizetést. Mindehhez évi százórányi fizetett, kötelező továbbképzés járul. Az oktatási minisztérium osztályterem-laboratóriumokat tart fenn, ahol a praktikus gyakorlatokat kísérletezik ki, amelyeket a továbbképzéseken adnak tovább. Nem ritka, hogy a legjobb tanárok részt vesznek a minisztérium munkájában, majd visszatérnek az iskolába tanítani. A tanárok presztízse igen magas. 
A magyar oktatási rendszerben az iskolák alulfinanszírozottak, a pedagógusok nem keresnek eleget, ellenben túlterheltek, a gyerekek fáradtak és motiválatlanok. A világ változik, a tananyag örök – ugyanaz a berögződés, metódus ötven éve már, teljesen elveszítve a kapcsolatot a való világ és a diákok szükségleteivel. 
A három évenként elvégzett nemzetközi PISA teszt három területen (szövegértés, matematika, természettudományok) vizsgálja a 15 éves tanulók képességét. 2018-ban a felmérésben Szingapúr a második helyen végzett, mindhárom területen dobogós helyezést ért el. Magyarország viszont továbbra is elmaradt az OECD-átlagtól, bár szövegértésben és természettudományokban sikerült közelítenünk hozzá. Igaz, ehhez az is kell, hogy az OECD-átlag egyre alacsonyabb legyen. Összességében ráadásul még mindig sokkal rosszabbul állunk, mint hat-kilenc évvel ezelőtt. Minden területen messze a szingapúri mutatók alatt vagyunk. 
A szingapúri oktatási rendszer példája már több mint 40 éve ott van előttünk. Addig csak adófizetők pénzén finanszírozott turistautazásnak minősíthető országvezetőink ottani látogatása, ameddig nem látjuk, hogy a Szingapúrtól tanulhatókból valami is megvalósul nálunk.