Finomságok a vegykonyháról

Alig akad olyan feldolgozott élelmiszer, amelyben ne lennének a gyártást könnyítő összetevők. Az engedélyezés nem jelent kockázatmentességet.

Az E-vitamin acetát szinte az összes öko-bio boltban kapható: az erős antioxidáns a bőrtápláló krémek és más biokozmetikumok fontosa alapanyaga. Mondhatni, az örök fiatalság elixírje – vagy legalábbis annak egyik összetevője –, egy speciális alkalmazási területen (az E-cigaretták ízesítő patronjaiban) történő felhasználását most mégis betiltják az USA-ban tapasztalt sorozatos halálesetek miatt. A tudományos közleményekből nem egyértelmű, hogy mit keresett eddig az E-cigikben, bár ahhoz képest, hogy bizonyos emberek pénzt adnak azért, hogy füstöt és más égéstermékeket juttathassanak a tüdejükbe, az elvben akár ártalomcsökkentőként is felfogható antioxidáns (lásd még: C-vitaminos füstszűrő) legfeljebb csak járulékos ostobaságnak tűnik. A tudomány korlátait jelzi ugyanakkor, hogy az elvégzett vizsgálatok sora ellenére egyáltalán nem egyértelmű, valóban az E-vitamin acetát okozta-e a tragédiákat. Számos olyan elhunyt tüdejében megtalálták, akinek a halálát összefüggésbe hozták az E-cigarettával (nem mindenkiében) – mint ahogyan az is ismert, hogy sok kutatás a kender és a dohány termesztése illetve fermentálása során felhasznált vegyszerek körében kereste a halálokot. Az FDA, vagyis az amerikai élelmiszer- és gyógyszerengedélyezési hatóság a tavalyi második félévben egymás után adta ki azokat a jelentéseket, amely szerint nincs egyetlen ok, és a növényekben lévő peszticidek illetve más mérgek mindenképpen ott vannak a potenciális felelősök mögött.

Mint tudjuk, azóta megtalálták a bűnöst az E-vitamin acetát „személyében”: egy olyan adalékot, amely mögött nem áll ott sem a dohány-, sem a kenderipar, sem a szintén nagy lobbierejű peszticidgyártás. (A fejlett világban mindenütt defenzívában lévő dohánygyárak számára létfontosságú, hogy az E-cigaretta túlélje a botrányt, a különösebb erőfeszítés és technológiamódosítás nélkül kihagyható E-vitamin acetát pedig ideális bűnbak.) Amúgy pedig érdemes emlékeztetni rá, hogy a finomított fehér répacukor egészségügyi kártételeiről már a 70-es években is mindent lehetett tudni, a cukorfogyasztással szembeni első komoly kampányok mégis csak akkor indultak el Európában, amikor az uniós támogatási rendszer változása nyomán a cukorrépa-termelők befolyása és a cukoripar lobbiereje is összezuhant.

Az élelmiszer-előállításban – talán meglepő, de a dohányszektor is a tágabban vett élelmiszeriparhoz tartozik – az íz, az állag, a szín(élmény) javítására, illetve a tartósítás érdekében alkalmaznak adalékanyagokat. Az ember a tartósítószerek közül elsőként a sót használta, a kristályos (és a természetben is előforduló) nátrium-kloridot csak az elmúlt évszázadban szorította ki a cukor, illetve számos más mesterséges összetevő. (A fehér kristálycukor a mikroorganizmusok számára ugyanúgy nem megfelelő táplálék, mint ahogy az embernek sem az, ezért soha nem romlik meg, és emiatt áll el sokkal tovább például az erősen cukrozott lekvár.) Eredendően tehát emberi, fogyasztói igényről van szó, az iparszerű élelmiszer-előállításban használt adalékok azonban a döntően a gyártók érdekeit szolgálják, sokszor a fogyasztói érdekekkel szemben. A fogyasztónak ugyanis nem az az érdeke, hogy a silány alkotóelemekből összeállított élelmiszeripari termék fizikai és kémiai tulajdonságait hozzákevert adalékokkal „feljavítsák”, hanem az, hogy jó minőségű élelmiszert kapjon a pénzéért. Hasonló a helyzet az eltarthatósággal is: a végtelen ideig elálló étel inkább a gyártás, a logisztika, a kereskedelem számára jelent hozzáadott értéket (bár tény, hogy a háztartásban is kényelmes).

Végső soron ezt mondja ki a vonatkozó uniós szabályozás is, amely szerint „Az élelmiszer-adalékok olyan anyagok, amelyeket a technológiai megvalósítás érdekében az élelemhez adnak”. Az EU területén azon adalékok használata megengedett, amelyeket a European Regulation (EC – Európai Szabályozás) 1333/2008 számú listája tartalmaz, beleértve a színezékeket, édesítőszereket, tartósítószereket, emulgeálószereket, antioxidánsokat és mázakat.” A felhasználás előtt minden adalékot engedélyeztetni kell – az engedélyezett státuszról tanúskodik az adalékok E-száma -, ami azonban még a viszonylag szigorú uniós rendszerben sem garantálja, hogy ha egy összetevő engedéllyel rendelkezik, akkor nem ártalmas az egészségre.

Emlékezetes példája az ipari érdekek felülkerekedésének a közelmúltból a kebabhoz adott foszfáttartalmú adalékanyagok engedélyezése, amelyekről pár éve az Európai Parlament is szavazott: bár köztudottan növelik például a csontritkulás és az érelmeszesedés kockázatát, a környezetvédelmi bizottság tiltó javaslatát kis többséggel elutasító voksolás nyomán a Bizottság végül lehetővé tette bizonyos di-, tri-, és polifoszfátok alkalmazását (meg sem várva az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság, vagyis az EFSA állásfoglalását), annak érdekében, hogy „a különféle típusú húsokat egységesen lehessen sütni és fagyasztani”.

Miközben mind több kutatás támasztja alá, hogy – legalább részben – némelyik adalék felelős lehet az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) kialakulásáért, az uniós intézmények a további vizsgálatok és esetleges tiltások/korlátozások helyett egyelőre csak a vásárlói tudatosság fontosságára hívták föl a figyelmet (vagyis arra, hogy együnk, olyasmit, amiben kevesebb az adalék; az adalékhiányos diéta már a bevett terápiák közé tartozik). Az EFSA kommunikációjából az derül ki, hogy tudottan veszélyes anyagok is átcsúsznak a szűrőjükön. „Az élelmiszer-adalékanyagok biztonsági értékelésének részeként az EFSA megállapítja, ahol lehetséges (azaz, ha elegendő információ áll rendelkezésre) az elfogadható napi bevitel (ADI – Acceptable Daily Intake) mennyiségét minden anyagra. Az ADI-t úgy határozzák meg, mint az az anyagmennyiség, amelyet az emberek naponta fogyaszthatnak egész életük során anélkül, hogy jelentős kockázatot jelentene az egészségükre.” Ez azonban nem egy kőbe vésett érték, amit az is mutat, hogy rendszeresen újraszámolják.

Az egészségügyi kockázatot jelentő adalékok gyakran nem a gyártás során, hanem a csomagolásból kerülnek az élelmiszerekbe – köztük olyanok is, amelyek az emberi anyagcserét, a hormonháztartást szabályozó szerveket károsíthatják, vese- és májelégtelenséget okozhatnak, az örökítő anyag szerkezetének torzítása révén daganatkeltő hatásuk lehet, gyermekkorban megzavarhatják a nemi jellegek kialakulását – derül ki a Laboratorium.hu összefoglalójából. A szakportál Szigeti Tamás János, az élelmiszerkémiai és környezetegészségügyi laborvizsgálatokat Wessling Hungary Kft. szakértőjét idézve azt írja: szakmai becslések szerint egy ember az élete során akár 30-40 dekagramm, a csomagolóanyagból kioldódó vegyületet (stabilizátorokat, antioxidánsokat, lágyítókat, habosító anyagokat, nehézfémeket, színezékeket, gyártási segédanyagokat) fogyaszt el, miközben ezeket az anyagokat nem elemzik olyan behatóan, mint azt, amit szándékosan adnak hozzá az ételekhez. „Az élelmiszereinket és az azokkal kapcsolatba kerülő anyagokat szennyező ásványianyag-frakciókat a MOAH (Mineral Oil Aromatic Hydrocabons – ásványolaj-eredetű aromás szénhidrogének), illetve a MOSH (Mineral Oil Saturated Hydrocarbons – ásványolaj-eredetű telített szénhidrogének) csoportokba sorolhatjuk. A melegvérű szervezetekre, így az emberre és a haszonállatokra az aromás részeket tartalmazó szénhidrogének veszélyesebbek, ugyanis a szervezet genetikai rendszerében zavarokat okozhatnak” - olvasható a portálon. A cikk szerint a szennyezőanyagok egy másik fontos csoportját a fluortartalmú szénhidrogének jelentik, amelyek szintén toxikusak: „károsíthatják a vesét, a májat, a pajzsmirigyet, a heréket és a prosztatát, terhesség alatti magas vérnyomást okozhatnak, gyermekeknél pedig immuntoxikus hatásúak lehetnek (…) Egy tudományos közleményben arról írtak, hogy 407 db minta 33%-ánál tudtak fluortartalmú szénhidrogéneket kimutatni”.

Arról, hogy az ártalmas, de az életünket rövid távon könnyítő adalékok élelmiszerekbe keverése olyan vállalható kockázat lenne, amit társadalmi közmegegyezés övez, egyáltalán nincs szó. Az Ipsos MORI Társadalomkutató Intézet (a Greenpeace által idézett) környezetvédelmi témákra fókuszáló tavalyi európai közvélemény-kutatása során – amikor azt kérdezték, hogy mit tartanak az európai polgárok a legjelentősebb környezetvédelmi feladatoknak, illetve melyek azok az ígéretek, amelyek befolyásolják őket abban, hogy mely pártokra szavaznak, akkor azt az ígéretet, hogy „Biztosítjuk az egészséges és fenntartható élelmiszertermelést, visszaszorítjuk a növényvédő szerek és antibiotikumok használatát az emberek egészségének érdekében”, a szavazók 82%-a az első helyre sorolta.