Radnóti Sándor;könyv;

2020-01-16 11:00:00

Harminchat portré, de egyik sem laudáció

Radnóti Sándor esztéta, filozófus arcképei Soros György kivételével elhunyt barátoknak állít emléket. Senkit, semmit sem szépít.

Mintha valami nekropoliszban járnánk: a kötet ugyanis – egyetlen kivétellel – a szerző elhunyt barátainak, ismerőseinek állít emléket. Olyanoknak, akik átmenetileg vagy maradandóan fontosak voltak számára, s akikkel volt olyan közeli viszonyban, hogy elmesélhető közös történeteik legyenek.

Az új könyv tehát rövid portrék sorozatából áll, melyek vázát a személyes emlékek alkotják. A szűk terjedelmi korlátok ellenére (e szövegek többsége az ÉS-ben jelent meg) hőseit a maguk összetettségében kívánja megragadni, esendőségükkel, gyarlóságaikkal együtt, a hitelesség és az őszinteség itt is a műfaj lényegi kritériumává emelkedik. Az arcképek színességét erősíti annak a köznapi tapasztalatnak az érvényesítése is, melyet a Vezér Erzsébetről szóló rész befejezése villant fel: „a rosszmájúság bizony szórakoztatóbb, mint a jóindulat”.

Ebben a kötetében tehát a szerző nem nekrológokat, nem laudációkat, nem lexikon szócikkeket ír. Szükségképp vannak tehát bennük sikamlósabb, pikánsabb részletek. Ezek is mutatják, hogy a szerző gyakran igen kényes terepen jár. Ráadásul a legtöbb portré költőkről, írókról, kritikusokról, tehát pályatársakról készült, akiknek műveit Radnóti több-kevésbé rendszeresen bírálta. Épp ebből eredően válhatott például Eörsi István arcképének egyik alapvonásává az a disszonancia, hogy miközben hatalmas formátumú értelmiségi figura volt, irodalmi alkotásainak szintje ezzel nem igazán állt arányban. Tudjuk, nem akármilyen érzékenységeket sért az ilyen mérlegelés, de a hallgatás a portré értelmét tenné kétségessé.

Szókimondó a Kertész Imréről szóló arcképvázlat is, mely – a nagyság feltétlen elismerése mellett – kendőzetlenül szól arról, hogy a nemzetközi sikerek torzították az író személyiségét: „inkognitójának új formája a nagyképűség lett, és a kritizálhatatlanság”.

 

A mértéktartás, a tapintat kiváltképp fontos a hanyatlástörténetek esetében. Könczöl Csaba emberi integritásának fokozatos felbomlása, az egykori nagy ígéretek beváltatlansága a portréját, Radnótit idézve, a kötet „legszomorúbb” írásává teszi. Könczöl alakjának felidézése egyszersmind azt is jelzi, hol lehet az a határ, ameddig egy néhai barát kálváriájának nyilvános ábrázolásában el lehet menni.

A portrék bővelkednek szellemes, jól idézhető fordulatokban. A Heller Ágnes-fejezetből ezek a mondatok könnyen megragadhatnak az olvasó emlékezetében: „Róla vontam le a tehetség egyszerű definícióját. Mindenről eszébe jut valami, minden ötletet ad neki, s ami eszébe jut, az egyszerre nyitott és koherens.”

Az egyedüli élő portréhős: Soros György. Aligha kell itt hosszasan részletezni, miért tehetett vele a szerző kivételt. Egyszerűen „a nap követelése” (Goethe), hogy a mocskolódások közepette tisztességes hangú, hiteles méltatás jelenjék meg róla.

A könyv címében a szerző kategorikusan állítja: „sosem fogok memoárt írni”. Rendben, ha így, hát így. De az intenzív személyesség révén e portrék – az elköteleződések, a sorsdöntő szakmai-politikai választások jelzésével – mégiscsak kirajzolják az eddigi életút szellemi csomópontjait. 

Infó

Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni

Magvető, 2019

296 oldal