Harminchat portré, de egyik sem laudáció

Publikálás dátuma
2020.01.16. 11:00

Fotó: Népszava
Radnóti Sándor esztéta, filozófus arcképei Soros György kivételével elhunyt barátoknak állít emléket. Senkit, semmit sem szépít.
Mintha valami nekropoliszban járnánk: a kötet ugyanis – egyetlen kivétellel – a szerző elhunyt barátainak, ismerőseinek állít emléket. Olyanoknak, akik átmenetileg vagy maradandóan fontosak voltak számára, s akikkel volt olyan közeli viszonyban, hogy elmesélhető közös történeteik legyenek.
Az új könyv tehát rövid portrék sorozatából áll, melyek vázát a személyes emlékek alkotják. A szűk terjedelmi korlátok ellenére (e szövegek többsége az ÉS-ben jelent meg) hőseit a maguk összetettségében kívánja megragadni, esendőségükkel, gyarlóságaikkal együtt, a hitelesség és az őszinteség itt is a műfaj lényegi kritériumává emelkedik. Az arcképek színességét erősíti annak a köznapi tapasztalatnak az érvényesítése is, melyet a Vezér Erzsébetről szóló rész befejezése villant fel: „a rosszmájúság bizony szórakoztatóbb, mint a jóindulat”.
Ebben a kötetében tehát a szerző nem nekrológokat, nem laudációkat, nem lexikon szócikkeket ír. Szükségképp vannak tehát bennük sikamlósabb, pikánsabb részletek. Ezek is mutatják, hogy a szerző gyakran igen kényes terepen jár. Ráadásul a legtöbb portré költőkről, írókról, kritikusokról, tehát pályatársakról készült, akiknek műveit Radnóti több-kevésbé rendszeresen bírálta. Épp ebből eredően válhatott például Eörsi István arcképének egyik alapvonásává az a disszonancia, hogy miközben hatalmas formátumú értelmiségi figura volt, irodalmi alkotásainak szintje ezzel nem igazán állt arányban. Tudjuk, nem akármilyen érzékenységeket sért az ilyen mérlegelés, de a hallgatás a portré értelmét tenné kétségessé.
Szókimondó a Kertész Imréről szóló arcképvázlat is, mely – a nagyság feltétlen elismerése mellett – kendőzetlenül szól arról, hogy a nemzetközi sikerek torzították az író személyiségét: „inkognitójának új formája a nagyképűség lett, és a kritizálhatatlanság”.
 
A mértéktartás, a tapintat kiváltképp fontos a hanyatlástörténetek esetében. Könczöl Csaba emberi integritásának fokozatos felbomlása, az egykori nagy ígéretek beváltatlansága a portréját, Radnótit idézve, a kötet „legszomorúbb” írásává teszi. Könczöl alakjának felidézése egyszersmind azt is jelzi, hol lehet az a határ, ameddig egy néhai barát kálváriájának nyilvános ábrázolásában el lehet menni.
A portrék bővelkednek szellemes, jól idézhető fordulatokban. A Heller Ágnes-fejezetből ezek a mondatok könnyen megragadhatnak az olvasó emlékezetében: „Róla vontam le a tehetség egyszerű definícióját. Mindenről eszébe jut valami, minden ötletet ad neki, s ami eszébe jut, az egyszerre nyitott és koherens.”
Az egyedüli élő portréhős: Soros György. Aligha kell itt hosszasan részletezni, miért tehetett vele a szerző kivételt. Egyszerűen „a nap követelése” (Goethe), hogy a mocskolódások közepette tisztességes hangú, hiteles méltatás jelenjék meg róla.
A könyv címében a szerző kategorikusan állítja: „sosem fogok memoárt írni”. Rendben, ha így, hát így. De az intenzív személyesség révén e portrék – az elköteleződések, a sorsdöntő szakmai-politikai választások jelzésével – mégiscsak kirajzolják az eddigi életút szellemi csomópontjait.  Infó Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni Magvető, 2019 296 oldal

„A kultúra értékei romokban, a béreink alatta”

Publikálás dátuma
2020.01.16. 09:30

Fotó: Népszava
A könyvtárakban, múzeumokban, levéltárakban, közművelődési intézményekben dolgozók elfogadhatatlanul alacsony bére miatt idén is tüntetést rendez a Magyar Kultúra Napján a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ).
A szakszervezet demonstrációja kényszerű hagyomány 2015 óta: a kulturális ágazatban dolgozók bére ugyanis több mint egy évtizede nevetségesen alacsony. Évekkel ezelőtt több lap, így a Népszava is megírta: például egy muzeológus fizetése nagyjából azonos egy múzeumi karbantartó, teremőr vagy takarító fizetésével, azaz a végzettséget és a szakmában eltöltött évek számát honoráló bérkompenzáció is elégtelennek bizonyult. Az Abcúg egy korábbi riportja arról számolt be: könyvtárosok képeztetik át magukat műkörmösnek, vagy állnak be egy áruház pénztáros pultja mögé, mert megélhetési gondjaik vannak.

A helyzet azóta is változatlan: a KKDSZ összegzése szerint a kulturális ágazatban dolgozók bére még a költségvetésben dolgozók egyébként sem magas átlagbérét sem éri el. „A kormányzat bérpolitikájának eredményeként 2020-ban ott tartunk, hogy szinte az ágazat összes dolgozója – alapfizetését tekintve – a garantált bérminimumot kapja.”
A KKDSZ nyílt levele ekként foglalja össze az Orbán-kormány kultúrpolitikáját: „A kulturális kormányzat vezetője büszkén jelenti ki, hogy a magyarság a nyugat-európai népeknél jobban őrzi európai kulturális értékeit. Kijelenti, hogy az elmúlt években komoly előrelépés történt a kulturális alapellátásban, amely a legkisebb falvakba is eljuttatja a kultúrát. A kormány látványberuházásokkal bizonyítja elkötelezettségét, de a nemzeti közművelődés alapintézményei a vidéki könyvtárak, múzeumok, művelődési otthonok működési feltételei szinte semmit sem javultak az elmúlt években. Egyre több kulturális nonprofit kft. működik az országban, ami csak a fenntartó és nem a munkavégzés minősége szempontjából kedvező.”
A tüntetést a tervek szerint január 22-én fél ötkor tartják, bár a helyszín még bizonytalan, feltehetően a KKDSZ Akadémia utcai székházának közelében lesz. Az idei szlogen: „A kultúra értékei romokban,  a béreink alatta.” A rendezvényen többek között Tamás Gáspár Miklós filozófus mond beszédet. A peticiok.com-on a KKDSZ kiáltványát aláírásokkal is lehet támogatni.
Szerző
Frissítve: 2020.01.16. 15:04

A Teleki tér Angyalföldre költözik

Publikálás dátuma
2020.01.15. 18:31

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Február 8-án lesz a bemutatója a József Attila Színházban Bereményi Géza Eldorádó című darabjának.
A nagy sikerű filmből készült színpadi adaptációt több helyen is játszották már, de a szerző most újra hozzányúlt a szöveghez, módosított a jeleneteken, a dialógusokon. Úgy érzi, hogy talán most született meg a legautentikusabb variáció. A történet továbbra is az ötvenes években játszódik a Teleki téren.

A Franciaországban élő, de Magyarországon is rendszeresen tevékenykedő rendező Funtek Frigyes kérdésünkre elmondta, családjával hamarosan hazaköltözik. A felkéréssel Nemcsák Károly igazgató kereste meg, ennek azért is örült, mert noha az elmúlt húsz év alatt huszonhat darabot vitt színre vidéken, Budapesten utoljára 1992-ben dolgozott. Az előadáshoz Mátyássy Szabolcs írt vadonatúj zenét. A főszerepet, vagyis Monorit Csankó Zoltán játssza (az 1988-as filmben Eperjes Károlyt láthattuk).

Funtek Frigyes lapunknak úgy fogalmazott, hogy a néző nem dokumentumjátékot lát majd, hanem inkább egy víziót, melynek a vége döbbenetesen felkavaró lesz. Csankó Zoltán partnerei között találjuk Pikali Gerdát, Chajnóczki Balázst, Fila Balázst, Molnár Zsuzsannát, Kovalik Ágnest, Előd Álmost, Újvári Zoltánt, Kiss Gábort és Galkó Balázst.
Szerző