December végén jelent meg lengyelül Szvoren Edina az Európai Unió irodalmi díját 2015-ben elnyerő, a Nincs, és ne is legyen című novelláskötete az ön fordításában. A szerző prózanyelvét általában a nehezebben megközelíthető jelzővel szokták illetni. Fordítani mekkora kihívás volt?
A felkérés a már több éve magyar irodalmi műveket megjelentető kiadótól, a Wydawnictwo Książkowe Klimatytól érkezett, feltehetően nem függetlenül az uniós díjtól, és a Kreatív Európa Program támogatói keretéből finanszírozták. Valóban felhívták rá előzetesen a figyelmemet, hogy nem biztos, hogy könnyű dolgom lesz a fordításnál, de én nem éreztem semmi különösebb nehézséget a megértése vagy az átültetése során. Szeretem az ilyen típusú prózát, közelinek érzem Tóth Krisztina írásaihoz, aki szintén tömören, lényegretörően fogalmaz, hasonló módon ügyel a hétköznapi történésekre, dolgokra. Az első kritikai visszhangok – egy rádiós műsorban értékelte három kritikus – nagyon pozitívan nyilatkoztak a fordításomról.
Tóth Krisztina prózája valóban közel állhat önhöz, hiszen a Vonalkód című novellaciklus-kötete mellett több prózai szövegét, sőt versét is lefordította lengyelre. Mivel fogják meg az írásai?
Számomra nagyon fontos a prózájában a költőiség – hogy érezni lehet a megfogalmazásán: a novellákat, bizony, egy költő írta. Az említett tömörség mellett a látásmódját emelném ki, ahogy a mindennapi történésekben is meglátja a szépséget, vagy ahogy látszólag egymástól távoli dolgokat, személyeket képes összekötni, közös nevezőre hozni. És mindemellett nagy nyelvjátékos is. Fordítóként roppantmód figyelmesnek kellett lennem a szóhasználatára is a Vonalkód esetében, mert egy-egy szó vissza-visszatért, összekapcsolt több novellát a kötetben.
Az, hogy lírát, verseket, slamet is fordít (Pion Istvántól, Simon Mártontól, Deres Kornéliától, Krusovszky Dénestől stb.), azt is jelenti, hogy költőként is alkot?
Nem, se lírát, se prózát nem írok, szépirodalom terén csak műfordítással foglalkozom. Épp ezért, a két nyelv különbségéből adódóan, rálátok a lírafordítás nehézségeire: a lengyel nyelv jóval terjengősebb, hosszabban fejezi ki ugyanazt, mint a magyar. A „várlak” szót például lengyelül úgy mondjuk, „Czekam na ciebie”, a két szótag helyett öt van, ami a vers ütemét, ritmikáját jelentősen módosítja. Ez különösen a slamfordításoknál okozhat problémát, ahol a színpadi előadásmód miatt is rendkívül fontos a megfelelő átültetés. Emellett a kulturális kódrendszer szintúgy megnehezítheti a fordítást a tömörségre törekvő lírai megfogalmazásoknál: nem lenne túl elegáns lábjegyzetelni a verseket, noha az átlag lengyel olvasó/hallgató sajnos vajmi keveset tud a magyar kultúráról. Ha például előkerül egy szövegben a „lyukas zászló”, az számára csak egy zászló, ami kilyukadt – a fordítónak kell megoldania, hogy hasonlóképp hasson, érthető legyen, mint a magyarok számára. Ugyanakkor a magyar költők előszeretettel rímelnek, míg a kortárs lengyel lírában ez nincs így – gyenge próbálkozásnak érződik, ha valaki mégis megteszi. Ezért könnyen előfordulhat, hogy egy híres magyar lírikus rímes verseinek fordítását rémesnek érzik, nem értik, mitől népszerű. A fordítónak ez esetben gondja kell legyen rá, hogy a vers erőteljességét megőrizve megoldást találjon erre a problémára.
Lengyel, magyar, két jó barát… halljuk unos-untalan, amit viszont mond, abból úgy tűnik, a barátsághoz nem kell feltétlen a másik nép ismerete.
Egy átlag lengyel tényleg szinte semmit nem tud Magyarországról, a magyarokról. Talán járt már Budapesten, nyaralt a Balatonnál, a magyar konyháról a pokolian csípős paprika jut eszébe, az újságokban olvasott a politikai történésekről – de a kultúráról, a művészetekről fogalma sincs. Ennek orvoslására hoztam létre pár éve egy vlogot, Węgierska randka (Magyar randi) elnevezéssel, hogy hiánypótló módon bemutassam mindazt, amit mégis érdemes lenne tudniuk a lengyeleknek a magyar kultúráról – gasztronómiáról, turisztikáról, zenéről, irodalomról, képzőművészetről – a sztereotípiákon túl.
Önt annak idején mi vitte rá, hogy magyarul kezdjen tanulni, megismerje a magyar kultúrát, és az irodalma fordítójává legyen?
Nem tudom jobban megfogalmazni: női szeszély. Semmi kapcsolatom nem volt a magyarokkal, nem jártam az országban, nem ismertem magyar szót, ám egy nap úgy döntöttem – olyan szépen hangzik a hungarológia! –, megtanulom a nyelvet. Jelentkeztem a képzésre, a felvételire utánaolvastam a történelmének, földrajzának, kedvenc írót választottam, akinek a művéről kellett beszélnem, és az abc-től, azaz az alapoktól kezdtem…
Hohó!... Melyik írót választotta?
Déry Tibort. Tőle olvasható volt pár könyv lengyelül.
Ma kit választana kedvencéül?
Mióta bírom a nyelvet és fordítok, e téren kitárult előttem a világ. És olyan szerencsés vagyok, hogy az általam igen kedvelt írók könyveit nemcsak lefordíthattam, de meg is jelentek: Tóth Krisztina mellett Tompa Andreát említeném, A hóhér háza című regénye 2016-ban jelent meg a fordításomban.
Kik a legismertebb magyar szerzők Lengyelországban?
A legolvasottabb Márai Sándor. Több mint 30 könyve olvasható lengyelül, és folyamatosan készülnek újabb fordítások is. A népszerűségét jelzi, hogy Teresa Worowska műfordító monográfiát ír róla. Hogy pontosan miért annyira vonzóak a lengyel olvasók számára az írásai, nem tudom, erre vonatkozóan nem hallottam még konkrét állításokat. A kortársak közül többek között Spiró György, Bodor Ádám és a Nobel-díjas Kertész Imre könyveivel ismerkedhettek meg a magyar irodalomra fogékonyak. Utóbbi művei azonban sajnos már nincsenek forgalomban, elfogytak és nem adták ki őket újra. Az idősebbek pedig emlegethetik Szabó Magda és Déry Tibor nevét. Amikor 2017-ben a Varsói Magyar Kulturális Intézettel körbejártuk Lengyelországot egy kifejezetten könyvtárosoknak készített programmal, aminek keretében megismerkedhettek a kortárs magyar prózával és a gyermekirodalommal, arra ösztönözve őket, hogy a könyvtárakban alakítsanak ki úgynevezett „magyar polcot”, a legtöbb helyen Kertész mellett őket ismerték, még a kommunizmus idejének fordításai alapján.
Van érdeklődés egyébként a magyar irodalom iránt, fordítói szempontból sem elhanyagolható módon?
Ez elsősorban a könyvpiactól, a kiadóktól függ, illetve a megszerezhető támogatásoktól. 2016-17-ben a Lengyelországi Magyar Kulturális Évad mintegy másfél éve alatt rengeteg könyvet adtak ki, volt pénz ezek promotálására is, az újságírói érdeklődés is ekkor volt a legintenzívebb. Ekkor jelent meg a Tóth Krisztina- és a Tompa Andrea-könyv is, utána viszont a kiadványok száma visszaesett a korábbi szintre. Igaz, 2017-ben Szerb Antaltól, tavaly Kosztolányitól és Krúdytól is kiadtak egy-egy kötetet, Berg Judit Ruminije pedig (szintén az én fordításomban) idén jelenik meg. Egy fordító barátom ellenben már évek óta hiába házal a kiadóknál Péterfy Gergely Kitömött barbárjával. Egy olyan kis nyelv esetében, mint a magyar szükség lenne egy erős brandre, mint amilyen a svéd krimié, ami jobban felkelti iránta az érdeklődést. Máskülönben a már létező nemzetközi siker vesz rá egy-egy lengyel kiadót, hogy megjelentessen magyar műveket, feltételezve, hogy a kiadás anyagilag is hoz majd a konyhára – ahogy ez a Rumini esetében is történt.
Ha már az anyagiak: a műfordításon kívül mivel foglalkozik, s ez mellett mennyi időt tud szánni a fordításra? Például a szintén az Európai Unió irodalmi díjával kitüntetett Horváth Viktor-regény, a Török tükör elég vaskos kötet, jócskán lehetett vele munkája.
Pusztán a műfordításból megélni nehéz lenne. Főállásban konferansziéként dolgozom: elsősorban céges vagy tudományos konferenciákon, gálákon, rendezvényeken, díjátadókon tolmács-fordítóként is (lengyelül-angolul-magyarul) konferálok, panelbeszélgetéseken moderálok. Tavaly 75 ilyen eseményt konferáltam, miközben a két könyvet (Szvoren, Berg) lefordítottam.
Horváth Viktor regényét, ami az első teljes egészében általam „lengyelített” könyv volt, szintén munka mellett fordítottam. A fordítási nehézséget, a kihívást a terjedelmén túl főleg a török vonatkozásai jelentették – elvégre hungarológus, nem pedig turkulógus vagyok. A lengyel és a magyar kultúrában eltérő módon maradtak meg, szókincs tekintetében főleg, a török kulturális tapasztalatok – a magyarban sokkal jobban, nagyobb számban.
Ilyenkor legegyszerűbb talán a szerzőhöz fordulni segítségért. Ön mekkora listákkal ostromolja az írókat?
Könyvtől függ. A Török tükör kapcsán intenzív levelezés folyt köztem és Viktor között, Tompa Andreához pedig az erdélyi, a román szókincs miatt fordultam. Szvoren Edina és Tóth Krisztina könyvei esetében viszont jól boldogultam, nem voltak kérdéseim az írók felé. Tóth Krisztina írt is nekem, hogy nincs-e szükségem segítségre, szívesen átküldi a többi műfordító listáját. Azokból aztán érdekes volt látni, mennyire eltérő az angol vagy francia nyelvre fordítók problémája, szemben a lengyelre való átültetéssel – a közös vagy hasonló történelmi-társadalmi-kulturális tapasztalat miatt utóbbi zökkenőmentes, míg a más kultúrkörök számára a legtöbb dolog magyarázatra szorul.
+1 KÉRDÉS
Olga Tokarczuk Nobel-díja kapcsán szélsőséges véleményekről is hallani a hírekben, mindez csupán a politikát tükrözi vagy irodalmi téren is megosztó az írónő munkássága?
Nyilván a politikai szempontból értékelők a leghangosabbak, de ők azok, akik a legritkább esetben olvastak is bármit Tokarczuktól. Akik viszont tényleg olvasták a műveit, azok körében kevésbé megosztó. Ugyan itt sem egyhangúan kiáltják ki zseninek, sokan fárasztónak tartják némely könyvét, nehezebben olvassák, mert való igaz, nem kifejezetten strandolvasmányok. A műfordítók viszont egyértelműen szeretik: mert amikor a legnagyobb figyelem irányult felé, kiemelten szólt a műfordítók teljesítményéről. Az interjúiban hangsúlyozta, mennyire fontos és mégsem méltón elismert a közreműködésük abban, aminek végülis ő is köszönheti a nemzetközi sikerét és a Nobel-díját: a művek nem maguktól „fordulnak le”, a fordításaikban rengeteg tudás és munka fekszik.
