A hatalomvágyás karakterei, avagy minden, amit nem akartál hallani politikustól a Facebookon

A közösségi média közmű, akár a vízszolgáltatás: ott van minden háztartásban. Az információ szabad áramlása persze örömteli, de amíg a vízminőséget sztenderdek alapján a hatóságok ellenőrzik, addig a Facebook majdhogynem korlátlanul ontja a tisztának látszó tartalmat, ami káros lehet az egészségre.

Másfél évtizeddel ezelőtt az információkat a szerkesztőségek közvetítették, mert ahogy gázt sem szerelhetett boldog-boldogtalan, és jó esetben most sem teheti, a hírszolgáltatás is szakmai monopólium volt. Művelői tudták, mitől szent a hír, és hogy a vélemény sem lehet szabad és független például a tényektől. A közösségi médiával olyan csatorna épült, ami gyorsabbá és demokratikusabbá tette a hírfolyamot, ezért csak örülni lehetett neki. De ahogy minden technológiai vívmány szabályozást hoz magával, sebességhatárt vagy kezelési ismereteket, a közösségimédia-használat is megkívánná ezt, különben többet árt, mint használ: manapság a szabad világ értelmes vitáira és konszenzusaira épülő előrehaladás a tét.

„A sunyi Adam Schiff korrupt politikus, és valószínűleg nagyon beteg ember is. Még megfizeti az árát annak, amit tett.” Az USA-ban népszerű Twitter-üzenetet bárki írhatta volna a milliónyi bosszúszomjas republikánus közül, akik a hivatali hatalommal való visszaélés súlyos vádja miatt indult impeachment-eljárást sérelmezték vagdalkozva. De az ideg nem a sarki hamburgerárust öntötte el, hanem Donald J. Trump 45. amerikai elnököt. Ahogy ijesztő volna a fegyveres intézkedő rendőr szájrángása is, úgy az atomgombot sem jó olyan politikus egyméteres körzetében tudni, aki egy nagyhatalom uraként önmagán sem képes uralkodni: a bejegyzést törölte végül. És ezt a valóságshow-t nézi a tőzsdeindexre tapadó befektetőktől az al-Kaida-harcosokig a fél világ: milyen lábbal kelt VV Donald, aki rosszabb napokon Rakétaembernek hívja a Twitteren Kim Dzsongunt.

Az észak-koreai diktátorra nézve nem kevésbé kínos, mégis kevésbé kockázatos jelző a „hormonzavaros eszkimó kamaszlány”, mert ez mégsem egy amerikai elnök, hanem egy magyar humorista, Bödőcs Tibor leleménye.

Bene Márton, az MTA Politikatudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa szerint kutatási eredmények igazolják, hogy a populizmus felértékelődése és a közösségi média elterjedése között erős a kapcsolat, hiszen a hangzatos üzenetek jobban terjednek ezeken a csatornákon. A politika sokkal közelebb került az átlagemberek nyelvéhez, és emiatt érezhetünk erősebbnek olyan jelenségeket is, mint a populizmus.

A közösségi média a 2008-as Obama-kampányban kapott először jelentős szerepet, de az első színes bőrű, demokrata elnök inkább az emberi gesztusai, semmint a politikai korrektségnek hadat üzenő féktelensége miatt volt rokonszenves tömegek számára. Trump divatos szóval kimaxolta a twitterezésben rejlő lehetőségeket, és bár kevesebb szavazatot kapott, mégis megnyerte a 2016-os választást. A beiktatását követő 33 hónapban több mint 11 ezerszer tweetelt, elnökségének kezdetén kilencszer naponta, ami egy fitneszgurutól akár természetes is volna üzletszerű émelygés kategóriában. Az USA-elnök mással eteti a népet a választók igazságérzetére apelláló üzenetrohamaival – ez a motívum idehaza sem ismeretlen.

„A közösségi médiáról szóló diskurzusok kevesebb figyelmet szentelnek ennek, pedig az egyik legnagyobb változás a korábbiakhoz képest az, hogy középpontba került az állampolgári kommunikáció” – mondja Bene Márton, az MTA tudományos segédmunkatársa. A kutató a Facebookon látható virális politikai kommunikáció kutatójaként tavaly védte meg doktori értekezését, amiért egyebek között Akadémiai Ifjúsági Díjat kapott. E témában rövidesen könyve is megjelenik a L’Harmattan Kiadónál, Virális politika: Politikai kommunikáció a Facebookon címmel.

Szerinte az állampolgári kommunikáció korábban nem volt érdekes a politikusok számára, mert az emberek szűk körben, barátaikkal, családtagjaikkal, hasonló gondolkodásúakkal beszélgettek, ami sem érdemi mozgósítóerőt, se meggyőzőerőt nem képviselt. Most viszont egy-egy reakció vagy komment több száz ismerőshöz juthat el, akik olykor teljesen mást, esetleg még semmit nem gondolnak a politikáról. „A kutatások alapján az állampolgároknak még soha nem volt ekkora hatása egymásra. Emiatt látjuk azt, hogy a politika egyre inkább az emberek nyelvén beszél, hiszen az ő kommunikációjukra akar hatást gyakorolni. Olyasmit mond, amiről elkezdenek beszélgetni egymással.

Orbán mondja: álhír

Hampuk Richárd, a Person cégcsoport alapító-ügyvezetője azt mondja, a közösségimédia-platformok támogatják a populista vagy demagóg kommunikációt, abból adódóan, hogy a tömegek csatlakoznak ehhez a valóságtartalomtól függetlenül. „Ezért kell kritikával fogadni a közösségi oldalak tartalmait. Itt nincs szerkesztőség, amely szűrné-ellenőrizné az információk hitelességét – amúgy is egyre kevesebb szerkesztőség teszi ezt –, így a legnagyobb sületlenségek tudnak elterjedni. Az például, távolabb lépve a politikától, hogy a citromos víz gyógyítja a rákot. Ezrek hirdették ezt, követték a köré verbuválódott csoportokat, miközben minden kutatás az állításuk ellenkezőjét bizonyítja. De miután az emberek közzétehetik a téveszméiket, és vannak sokan, akik hisznek nekik, ezért könnyen tudnak elterjedni olyan nézetek, amelyek egy szerkesztőségen a valódiságtartalom ellenőrzése után nem mennének át. Ez a közösségi média árnyoldala. Meg kell találni azokat a csatornákat, ahol bízhatunk abban, hogy ellenőrzött információkat osztanak meg velünk.”

A legnagyobb kihívás a közösségi médiában a fake news, vagyis az álhírek természetes terjedése és mesterséges, szándékos terjesztése, Bene Márton szerint. „Pedig a problematika nem is olyan bonyolult, mint amilyennek elsőre látszik. A tájékozottabb felhasználók ismerik azokat a lépéseket, amelyekkel ellenőrizhető egy információ hitelessége. A forrás ismeretével és néhány Google-kereséssel a legtöbb álhír könnyen felgöngyölíthető. Ezek egyszerű készségek, és segíthetnek, hogy ne terjedjenek káros álhírek a közösségi oldalakon” – mondja a kutató. Szerinte valamiféle médiatudatosságra és készségekre szükség volna, mert ezek nem feltétlenül alakulnak ki az emberekben, így a közösségi média használatában felmerülő változásokra is érdemes volna reflektálni akár az oktatás keretein belül is. Tegyük hozzá, ehhez képest a hazafiasított Nemzeti alaptantervben nem lesz önálló középiskolai tantárgy a mozgóképkultúra és médiaismeret, vagyis élhetünk a gyanúperrel, hogy a kormánynak fontosabb a nemzettudat-formáló tábor és a harciasságot fokozó lövészet, mint a kritikus gondolkodás.

Az álhírek elleni harcot nem könnyíti, hogy Trump és csodálója, a magyar kormányfő is előszeretettel nevez kritikus, tehát valódi médiumokat fake news-gyárnak. Az őrült híráramban kinyilatkoztatások vannak, az Orbán-interjúk kiiktatásával esély sincs a tisztázásra. Bene Márton szerint a fake news egyre inkább politikai kategória, amit hiteltelenítési eszközként használnak a politikai szereplők, ami azért morbid, mert a fogalom éppen a tény és a valótlanság elhatárolására jött létre. A politika mégis gumifogalomként használja. „Nehéz fellépni ellene, a közösségimédia-platformok sem merik megtenni, hiszen a fogalom használhatatlan. A kevés nyilvánvaló eseten kívül a legtöbb helyzetben korántsem világos, mi számít ténynek, és mi valótlanságnak – a politikai viták lényegében mindig is ezek meghatározásáról szóltak. Azzal lehetne esetleg használhatóvá vagy legalábbis politikailag neutrálissá tenni, ha szakmai szervezetek konszenzusra jutnának egy definícióban, katalógusban vagy valamilyen minősítési rendszerben. Fontos lenne különbséget tenni az interpretáció, a vélemény, az újságírói tévedés és a nyilvánvaló álhír között – ezeket a politikai diskurzus ma gyakran összemossa a fake news fogalma alatt. Ezzel a politikai szereplők oldalaktól függetlenül meg tudnák védeni egymást és magukat az alaptalan vádaktól, miközben kellő legitimációval rendelkeznének a valódi visszaélésekkel, álhírgyártással szembeni fellépéshez. Erre egyelőre Magyarországon és Amerikában is kicsi az esély.”

A fake news-jelenség terjedése Hampuk Richárd szerint is aggasztó, mert ez a folyamat rossz irányba viszi a tudatos választópolgárságot, még szkeptikusabbak lesznek az emberek. „Előbb-utóbb senkinek nem lesz kedve azt kutatni, hogy az adott politikus tényleg azt mondta-e, amit közvetít a média. Inkább elfordulnak a politikától, mint hogy be akarjanak vonódni. Ez kockázatos és káros.” A kommunikációs szakember szerint nem véletlenül küzdenek ellene az USA-ban is, mert a hiteltelenség minden oldalnak rossz, hamisítással csak rövid távon lehet sikert elérni. „A tengerentúlon még rosszabb a helyzet. A politikai kampányoknak ott több mint 90 százaléka negatív kampány. A másik jelölt gyengeségeit mutatja be, akár igaz, akár nem. Ez a demokratikus politikai kultúra legitim eszköze, de azt gondolom, hogy ha a választókat átvágja egy párt, mert alaptalanul járatja le az ellenfelét, akkor egy jól működő demokráciában a népnek revánsot kellene vennie, elvéve a hatalmat a kormányzó erőtől.”

Jelentéktelen buborék

A közösségi médiával kapcsolatban több tévhit is van, állítja Bene Márton. A leginkább közkeletű a buborékhatás, amit az elmélet szerint az azonos véleményekből épít a kattintásainkat elemző algoritmus. Tájékozatlan politikai elemzők terjesztik ezt a tévhitet, de a tapasztalati kutatások alapján kijelenthető, hogy nincs számottevő buborékhatás. A közösségi média, de különösen a Facebook sokkal heterogénebb, mint bármilyen más politikai információs közeg. Az emberek általában minden ismerősüket összegyűjtik, és a személyes ismeretségek ritkán alapulnak politikai szimpátián. Legtöbbször profán kapcsolódások vannak, volt iskola- és munkatársak tartalmait látják elsősorban, politikai oldalakat csak egy aktívabb réteg követ nagyobb számban. Több ellentétes véleménnyel találkoznak a Facebookon, mint amikor hagyományos médiatermékeket fogyasztanak vagy ismerőseikkel beszélgetnek az utcán. „Aki nem foglalkozik politikával, és nem teszi tele az oldalát politikusokkal és a tartalmaikkal, nem reagál ismerősei politikai posztjaira, annak a Facebook algoritmusa sem tud buborékot generálni. Csak a politikailag aktív, elkötelezett pártválasztóknál működik a buborékhatás. Miután az emberek fele-kétharmada ritkán fejt ki politikai aktivitást a Facebookon, az algoritmusnak sok esetben fogalma sincs, hogy az adott felhasználó milyen oldalhoz sorolható.”

A közösségi médiának van előnye és árnyoldala is, Hampuk Richárd szerint. A hatalom oldaláról nézve azért jó, mert a hagyományos médiumoknál könnyebben és célzottabban elérhetővé teszi a választópolgárt vagy azok csoportjait, hiszen a politika kihasználhatja, hogy sok mindent megosztunk magunkról. „A választópolgár szemszögéből azért előnyös ez a platform, mert a cenzúra nehezebben valósul meg, így könnyebben juthatunk információhoz és nyilváníthatunk véleményt. A Facebook persze sokféle tartalmat cenzúráz, köztük a szélsőséges politikai beállítottságúakat, aminek állampolgárként örülök én is, mert egy fasiszta poszt például így nem tud terjedni.”

Bene Márton úgy véli, a magyar közösségimédia-használó politikai kommunikáció látványosan professzionalizálódik, megfelelő szakértelemmel akár nagyobb ráfordítás nélkül is komoly sikereket lehet elérni a magyar Facebookon. Amíg 2014 körül a kormányoldal még nem annyira vette komolyan ezt a csatornát, addig négy évvel később komoly szakértelmet és forrást tett a közösségimédia-kampányokba. És nem csak a híveiknek hirdetnek. „Ha egy médiatermék vagy politikus közzétesz egy hirdetést, ami az egy adott demográfiai csoportot céloz, akkor azt a csoport tagjai világnézettől függetlenül meg fogják kapni. A politikai szereplők néha szándékosan az ellenfél táborába céloznak hirdetést, hiszen tudják, minden táborban vannak másodlagos preferenciák, lazán kötődő vagy elbizonytalanítható támogatók. Ha a Fidesz olyan hirdetést ad fel, ami a Momentum-oldal követőit célozza meg, akkor ők ezt látni fogják.”

Soros-írás Zuckerbergnek

A közösségi médiából hozzáférhető adatok, adatbázisok felhasználása a politikai kampányokban Bene Márton szerint egyfajta black box, és e fekete dobozba nemigen lehet belelátni. „A jövővel kapcsolatban mindkét végletet el tudom képzelni. Azt is, hogy elfajul a helyzet, és az államok, a globális közösség tagjai vagy éppen maguk a platformok tesznek szabályozási lépéseket. Erről a politika és Mark Zuckerberg is sokat beszél. A Facebook gyorsan megoldhatná a probléma jelentős részét, ha letiltaná a politikai hirdetéseket, ahogy ezt a Twitter nemrég megtette, de a Facebook vélhetően többet keres ezzel, mint amennyit nyerhetne a tiltással. A minap egyébként a politikai hirdetések Facebookról való kitiltását Soros György is sürgette egy Zuckerbergnek küldött nyílt levélben. De a másik végletként azt is el tudom képzelni, hogy nem lesz megállás a lejtőn, a hangzatos kijelentéseken túl senkinek nem lesz érdekében lépéseket tenni, és az adatok felhasználása és az üzenetekkel való kifinomult célzás, a mikrotargeting tovább folyik. Persze ez nemcsak a Facebookot érinti, hanem minden nagy digitális vállalatot, a Google-t is.”

A közösségi média már most is egy közmű, olyan, mint a víz vagy a tévé a lakásban, az életünk része. Hampuk Richárd szerint azonban az, hogy milyen minőségű vizet vagy adást kapunk, azt egy szűrővel vagy egy távkapcsolóval el tudjuk dönteni, és elemi érdekünk, hogy ezt tudatosan megtegyük.