Előfizetés

Közös nyilatkozat: Ne legyen államtitok a múzeumok költöztetése!

T. G.
Publikálás dátuma
2020.02.23. 20:12

Fotó: Koncz Márton / Népszava
„Az adófizető állampolgárok által fenntartott intézményekkel kapcsolatos döntések legyenek nyilvánosak, előzetesen egyeztetve a szakmai képviseletekkel” – írta az Akadémiai Dolgozók Fóruma és a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete.
A Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének (KKDSZ) és az Akadémiai Dolgozók Fórumának (ADF) február 19-i kerekasztal-beszélgetése nyomán – amelyről a Népszava is beszámolt – a KKDSZ és az ADF közös nyilatkozatot jelentetett meg. Ebben leszögezik: elfogadhatatlannak tartják, hogy közgyűjtemények elhelyezése, költöztetése államtitoknak minősüljön. (A kormány januárban titkos kormányhatározatban döntött a természettudományi múzeum Debrecenbe költöztetéséről, ezt később, a szakmai tiltakozások hatására visszavonták – a szerk.)

„Az adófizető állampolgárok által fenntartott intézményekkel kapcsolatos döntések legyenek nyilvánosak, előzetesen egyeztetve a szakmai képviseletekkel” – fogalmazták meg követelésüket. „Jelenleg három – nemzetközi jelentőségű – országos múzeumgyűjteménye ideiglenes raktárakban vagy becsomagolás alatt áll. A műtárgyakat sem a szűkebb szakmai, sem a szélesebb érdeklődő közönség nem láthatja évekig. Az érintett közgyűjteményi épületek kialakítása és a műtárgyak hozzáférhetővé tétele élvezzen elsőbbséget az állami nagyberuházások között” – írják a dokumentumban.

„Ne kerüljön sor újabb közgyűjtemények költöztetésére (különösen nem átmeneti helyre) meggátolva ezzel hosszú éveken át a kiállítások látogathatóságát és a szakanyagok kutathatóságát is. Támogatjuk a Budapesten kívül rendezett jelentős kiállítások megvalósítását, új múzeumok és múzeumi hálózatok létrehozását. Ezek a regionális fejlesztések önállóan is megvalósíthatók, indokolatlan a neves elődeink által a fővárosban alapított közgyűjtemények elköltöztetése” – zárul a nyilatkozat.

Bombabukást hozott Johnny Depp Berlinbe

Csákvári Géza, Berlin
Publikálás dátuma
2020.02.23. 19:59
A Minamata csalódás, ám Johnny Depp miatt még így is lázba jöttek a berlini rajongók
Fotó: BERLINALE.DE
Mennyire ízléses, korrekt a holokausztról olyan filmet forgatni, amit végigröhög a közönség? Kérdéseinket a Perzsa leckék rendezőjének, Vadim Perelmannak is feltettük a Berlinalén.
Régen mindig jobb volt – most, a 70. Berlinale alatt is sokan bedobják az örök szlogent. Vannak, akik azért, mert a rendezvénynek helyt adó Potsdamer Platz metrómegállója félig le van zárva, mások azon vannak felháborodva, hogy a sajtószobát kirakták a palotából, mert a Magic Mike revü díszlete van ott (lévén, hogy az épületet eladták és most tulajdonképpen egy musical színház). Én leginkább Johnny Deppre haragszom, mert producerként és főszereplőként létrehozta a Minamata című filmet és Berlinben elvett két órát az életemből. Persze, a Japánban történő higanymérgezés igaz története, mely W. Eugene Smith fotóriportja leplezett le, fontos téma, de Depp, aki rettenetes Smith szerepében, egy olyan rendezőt szerződtetett le Andrew Levitas személyében, aki az alkotás minden egyes jelenetében megmutatja: ízlése nincs, és amúgy minden szakmai szempontból is dilettáns. Persze, ettől függetlenül Depp volt a fesztivál első harmadának a nagy sztárja, aki miatt lehetett őrjöngeni a rajongóknak, a kritikusoknak meg dühöngeni.

Egészen szélsőséges reakciókat váltott ki az ukrán Vadim Perelman Persian Lessons (Perzsa leckék) című műve, mely egy franciaországi lágerben játszódó holokausztfilm. Hőse, Gilles (Nahuel Pérez Biscayart) egy teherautón utazik a mű elején, ahol a fél szendvicsét elcseréli egy perzsa nyelvű könyvért. Mikor a járműről leterelik vele együtt az összes zsidót, őt csak azért nem végzik ki, mert azt állítja: perzsa, és Rezának hívják. Szerencséjére a közeli koncentrációs tábor egyik vezető SS-tisztje, (Lars Eidinger) mániákusan meg akarja tanulni a perzsa nyelvet, Gilles-nek meg kell őt tanítania. Így a koncentrációs tábor minden borzalma mellett még ki kell találnia egy perzsának előadott álnyelvet, amit évekig tanít a katonának.
Nahuel Pérez Biscayart és Lars Eidinger
Fotó: BERLINALE.DE
Perelman filmje számos etikai és esztétikai kérdést felvet. Az egyik: vajon ízléses, korrekt-e a holokausztról olyan filmet forgatni, amit végigröhög a közönség? Például, van benne egy olyan jelenet, mely a koncentrációs tábor vezetőjének a péniszméretére van ráhangolva, a Szeszélyes évszakok hangulatában. Az is kérdéses: érdemes-e a szerelmi civakodásokat és intrikákat az SS-tisztek esetében szappanoperát is megszégyenítően bő lére ereszteni, vagy mennyire hiteles krematóriumokat melodramatikus giccsel fűszerezve megmutatni? Perelmannak mindenre van válasza. Ahogy lapunknak elmondta: az ő filmjét csak ihlette a valóság, nem igaz történet. Ha meg valaki realisztikus filmet akar a témában, akkor nézze meg a Saul fiát Nemes Jeles Lászlótól. Álláspontja szerint ő drámát forgatott és meglepték a hangos röhögések a díszbemutatón. Amiatt ruházta fel a németeket érzelmekkel, mert nem akarta robotokként ábrázolni őket, ettől szerinte még borzalmasabbak a vásznon. Az pedig, hogy tiszteletlen lenne, fel sem merült benne – ő maga is zsidó. Szerinte, ha valakit az etikusság alapján el kellene ítélni, az Taika Waiti, aki Hitlerként ugrabugrált és bohóckodott a JoJo nyuszi című, Oscarra is jelölt filmben. A vitát majd a magyar nézők is megélhetik, mivel a Cirko be fogja mutatni a hazai mozikban. A versenyprogram is zajlik, az itt vetített filmek közül eddig egyértelműen kiemelkedik a mezőnyből az amerikai Kelly Reichardt First Cow című neo-westernje. A címe (Első tehén) beszédes, története az 1820-as években játszódik az oregoni vadnyugaton. Hőse, az egykori pék, „Cookie” Figowitz (John Magaro), aki kínai barátjával, King Luval (Orion Lee) új vállalkozásba kezd: fánkot süt és árul. Ehhez a környék angol uraságának (Toby Jones) a tehenét használjak fel, amit minden éjjel megfejnek. A problémák akkor kezdődnek, amikor az uraság rákattan Cookie sütijére és a két szegénylegény a figyelem középpontjába kerül. Addig akarják pörgetni az üzletet, míg a környékre megérkezik a többi tehén, így nem is tudnak időben kiszállni. Reichardt esetében nem is az elmesélt történet a legfontosabb, hanem ahogy atmoszférájában és szabályrendszerében dekonstruálja és újrafogalmazza a westernt műfaját. Méghozzá zseniálisan.
Az amerikai Kelly Reichardt zseniálisan fogalmazta újra a western műfaját
Fotó: BERLINALE.DE

Cseh Tamással a Váróteremben

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.02.23. 18:15

Fotó: Kleb Attila
Két, lényegében telt házas produkcióval élesztette újjá és értelmezte át a Cseh Tamás-legendát február 21-én a kongresszusi központban tíz népszerű hazai színész és a Bonus Track Band.
Ne afféle emlékkoncertet képzeljenek el, sokkal inkább egyfajta szcenírozott előadást, melynek a Cseh Tamás-dalok adták ugyan az ívét, ám azzal, hogy az est rendezője, Keresztes Tamás jelenetekbe álmodta őket, a nosztalgikus múltba révedés helyett ma is érvényes korrajzot, felvillanó hangulatképeket kapott a közönség.
A helyszín: egy szimbolikus díszletezéssel megoldott vasúti váróterem valamikor a hatvanas években, ahol „munkába igyekvő” micisapkás alakok lézengenek – a zenekar. Hangosbemondón megszólal az eltéveszthetetlen MÁV-szignál, majd ahogy elindulnak az első taktusok, egyenként beszivárog a fellépő utazóközönség is: kezükben bőrönddel, szájukon a Budapest-dal nagyon erős intrót adó soraival: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?” Egymás után érkeznek a színpadra a színészek (a váróba az utasok), és lassan, ahogy a dal a végéhez közelít, a kérdőjel pedig ponttá (vagy talán inkább felkiáltójellé) határozódik – „Maradunk itten, maradunk itt, maradunk!” – megtelik a pódium. A vonat, amire várnak, megállás nélkül elhúz ugyan a peron mellett, de a váróban egy képzeletbeli utazás veszi kezdetét, amely a nézőket is magával rántja a hatvanas-hetvenes évekbe. Oda, ahol …fellazult tételben fogalmazódott meg a világ… és konszolidációt hullámzott a szép Balaton – kántálja Miczura Mónika és Jordán Adél. Keresztes Tamás a Krakkói vonattal idéz meg lámcsakvolt-élményeket; Tasnádi Bence Apa kalapját nyomja virtuálisan – nem csak a saját – fejébe. Három dal, és már sztoriban is van a néző, mely Giret Gábor hangszerelésétől lágyan hullámzó (afféle ragadozó madaras) szárnyra kap – kevéssé balladisztikus, nem a Cseh Tamástól megszokott, a szavalva énekelést megtámogató egy szál gitár, hanem inkább lírai, gitárszólókkal tarkított, Szabó Tamás lúdbőröztető harmonikajátékával megspékelt zenekari mű.
A vonat csak nem jön, ám a történet Bereményi Géza szövegsínein és Fekete Linda lehengerlő hangján zakatol tovább: „Aki előtt a kaput becsukják, és azt állítják: rosszkor születtél! Megáll a csöndben, és arra vár még, hogy tán kiszólnak, talán csak játék”… Trokán Anna Somlai Margitról mesél a várakozóknak; Tasnádi Bence pedig óceánon túli távlatokat nyit a Ballada öcsémről című dallal – Bereményi Géza kérésére az eredeti Laci álnév helyett most először Tomiként megnevezve az író öccsét. Ezen a ponton már biztos, hogy a vonat nem fog megérkezni, szedelőzködnek az utasok, előkerül egy szőnyeg, és a színpad ötven évvel ezelőtti „házibuli”-helyszínné avanzsál. „Légy ma, gyerek, és játssz megint velem” – szólít fel keringőre, akarom mondani, tangóra Trokán Nóra. „Játsszuk azt, hogy félünk megint / Játsszuk azt, hogy játszunk megint / Hogy az időre hályog tapad…” – szól a tangó katonás lüktetésében, minden erőltetés és ráutalás nélkül is borzongatóan aktuális felhanggal. Aztán alkonyattájt, „még mielőtt szétmegy minden”, Ónodi Eszter lélegzetbennakadósan lejátssza az égről a Keresztben jégesőt, majd Thuróczy Szabolcs is betántorog a buliba (a színpadra), hogy a Batthyány térrel szétzilálja, összerázza a kereteket: „Du-du-du-du-du-du / Az üveg eltörött / Állj meg, állj meg, megőrülök.” Hajszállal azelőtt, mielőtt bárki megőrülne, az előadás könnyedebb hangra vált: Ki mit tud? – avagy Ódor Kristóf befut a Tanulmányi kirándulásról. Tudják, ahol „Vértes földrajztanárnővel, a barna trottőr cipőssel, a kékszínű melltartóssal” megtárgyalták a bibék és porzók működési mechanizmusát. A feloldó, viccesre figurázott blokk (Munkásszállás, Illegalitás) után újra súlyosbodik kissé a tér, emelkedik a terep, ahogy a vonat futna völgyön s hegyen át. Trokán Anna gyerekkort idéz (Gyerekkorom), Jordán Adél izzadságszagú ajkakkal hevíti a várost (Forró város), az „aranyéletű házaspár”, Ónodi Eszter és Thuróczy Szabolcs pedig vallomásos duettben öntik ki a szívüket: „Százféle változatban te vagy velem…”
Miczura Móni és a Meztelen ember, ahogy két éve, a Cseh Tamás 75-emlékkoncerten, most is rengetik a falakat, ami után akár már megőrülni is ér, ahogy Keresztes Tamás meg is teszi a Metróval. Fordulunk rá a fináléra: Ónodi Eszterből útra válik a jobbik része, Fekete Linda és Shakespeare William megénekeltetik a közönséget, majd Trokán Nóra mindent és mindenkit visszacsendesít: „Dicsérő éneked én nem leszek, / Mi más is lehetnék: csak csönd neked.” Az utazás lassan véget ér, újra ott vagyunk a váróteremben Thuróczy Szabolccsal, és „…neonfény serceg, várjuk a csatlakozást”. Végül is, minden jó így, ahogy van, ötven, hatvan, hetven éve, csak tíz, húsz és száz év múlva már inkább ne ez a dal legyen! Erre mintha a díszlet-hirdetőoszlopról az előadást „végignéző” Cseh Tamás-portré is kacsintott volna… Infó Váróterem – Cseh Tamás-est Rendező: Keresztes Tamás Budapest Kongresszusi Központ, február 21.

További előadások

A Váróterem című produkciót nyáron az Ördögkatlan Fesztivál is vendégül látja, illetve júliusban, az Óbudai Kulturális Központban is látható majd belőle egy kivonatolt minimál verzió.