Licitáljon és támogasson jó célokat!

Publikálás dátuma
2020.02.27. 11:30
ERDŐS VIRÁG A költő kéziratáért adták a legtöbbet
Fotó: Facebook
Az irodalom nem önmagáért való, és sokféleképp tud segíteni.
Van egy csoport a Facebookon, ahol hetente kortárs szerzők dedikált köteteire, kézirataira licitálhatunk, ezzel a legszegényebb körülmények közt élőket támogatva: az „Írók a szegény sorsú gyerekekért” kezdeményezés négy évvel ezelőtt indult, és mostanra másfél ezernél több tagot tudhat sorai között. A Papp-Für János költő-zenész által alapított jótékony célú felületen bárki becsatlakozhat a heti két-három alkalommal meghirdetett „árverésekbe”, amelyek kéziratok esetében ezer forintos kezdőárról, míg dedikált könyveknél háromezer forintról indulnak. A csoport teljes transzparenciával működik, s a licitekből befolyt, évente akár félmillió forintot is elérő összeget a hajdúböszörményi székhelyű Kertész László Hajdúsági Irodalmi Kör koordinálja, majd a helyi görög-katolikus egyházzal együttműködve juttatja el a rászoruló családokhoz, mint azt Papp-Für Jánostól megtudtuk. Licitre bárki felajánlhatja dedikált kötetét, kéziratát, ám mint az alapító elmondta, az évek során kialakult egy harminc-negyven fős bázis is, akik rendszeresen küldenek műveket. Az elmúlt időszakban többek között Zalán Tibor, Lázár Balázs, Jenei Gyula, Nagy Bandó András, B. Tóth Klára, Kemény István és Haász János ajánlott fel egy-egy saját kiadványt vagy kéziratot. Az eddigi rekorder Erdős Virág volt sokszínű kéziratával, amely kétszer százezer forintért kelt el, a költőnek duplikálnia is kellett az írást. Mások mellett Lackfi János, Kemény István kéziratai szintén hoztak már ötven-hatvanezer forintot, ahogy nemrégiben Nemes Anna Előled című regénye is ötvenezer forintot ért valakinek. Az első évben befolyt háromszázezer forintot hajléktalan családok gyermekeinek étkeztetésével foglalkozó alapítványnak ajánlották fel, míg a második és harmadik évben összegyűlt hat-hétszázezer forintból mélyszegénységben élő, zeneiskolás gyerekeknek vásároltak hangszereket, számolt be róla az alapító. Az elmúlt évben beérkezett négyszázezer forintból többek között monitort vettek egy hetedik osztályos fiúnak, kifizették egy család vízdíját, mélyszegényben élő gyerekeknek karácsonyi ajándékot vettek, míg másoknak egyszeri adományt, vagy tartós élelmiszercsomagokat adtak, befizették egy idős nő decemberi gázszámláját, és kiegyenlítették egy család közmű tartozásának fennmaradó részletét. Mint az alapító elmondta, jövőbeli terveik között szerepel, hogy találjanak olyan mecénásokat – raktárakat, üzletláncokat –, akik tartós élelmiszereket ajánlanának fel számukra, mivel tapasztalataik szerint az egyik legégetőbb problémát az élelmiszerhiány jelenti. Amennyiben ez megvalósulna, a licitekből befolyt összegekkel még többeket is elérhetnének.
Szerző

Teret adni a szabadságnak – Rajknak nem a politika volt az első

Publikálás dátuma
2020.02.27. 11:00

Fotó: Népszava
Rajk László építész számára nem a politika, hanem a kultúra volt az első – bár a kettőt sok esetben nem lehet szétválasztani.
Rajk László hétéves koráig több mindent élt át, mint sokan egész életükben. A tér tágassága című életútinterjú a gyermekévek felidézésével kezdődik: az építész beszél arról, hogy édesanyja, Rajk Júlia börtönbe zárásakor hogyan került pár hónaposan álnéven egy csecsemőotthonba, ahol a gondozók sem tudták, kinek is a fia. Visszaemlékszik arra, hogyan szoktatták össze ismét anyjával, és arra, hogyan élte meg apja, Rajk László, a Rákosi-diktatúra kivégzett belügy-, majd külügyminiszterének újratemetését, illetve 1956-ban saját és a Nagy Imre-csoport romániai Snagovba deportálását. 
A Mink András történész készítette interjúból látszik, hogy a családi (név)örökség, szülei politikai kapcsolatai és aktivitása megkerülhetetlen a tavaly elhunyt Rajk László személyiségét és élettörténetét tekintve, viszont korántsem feldolgozatlan, esetleg elkendőzött teherről vagy traumáról van szó. Rajk válaszaiból egy hiteles, önazonos, másokkal és saját magával szemben is kritikus, szabad és derűs személyiség képe rajzolódik ki, aki egész életében nemcsak elkötelezetten hitt, hanem tett is az általa fontosnak tartott értékekért. Ilyen a demokrácia, a liberalizmus, a kultúra szabadsága és az emberi méltóság.
A Magvető Tények és Tanúk sorozatában megjelent kötet egyszerre nagyon személyes és közéleti. Szülein keresztül ismerte a politika különböző szereplőit, majd a neoavantgárd művészeti csoportokon keresztül eljutott a demokratikus ellenzék alakjaiig és vált maga is aktívvá a Kádár-rendszer lebontásában. Személyén keresztül nemcsak arra nyílik rálátás, hogyan találtak utat maguknak a kísérletező, politikai üzenetet hordozó művészeti akciók, hanem arra is, hogy egy olyan szakmában, mint az építészet és a film, milyen mozgástere volt egy, a hatalommal szemben kritikusan fellépő szakembernek. A filmes és színpadi látványtervezőként is dolgozó Rajk külföldön is tanult, így a kötetben szó van a magyar emigráns közösségekről, illetve a demokratikus ellenzék aktivizálódásától kezdve a kelet-európai ellenzéki mozgalmakról is. Így Rajk élettörténetén keresztül egy olyan tág perspektívába helyeződnek a Kádár-korszak társadalmi és politikai mozgásai, amely nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi kontextust is figyelembe veszi. Az egyik legizgalmasabb rész az, amikor Rajk a szamizdat kiadásról beszél, arról, hogy a hatalom megszorításai egészen a technológia és az anyagfelhasználás szintjéig milyen kreativitásra kényszerítették az illegális kiadványok megjelentetőit. 
A rendszerváltás, az újonnan alakult pártok szerepe, az akkor fontosnak tartott eszmék, ezek gyakorlati megvalósítása, kudarca, a jogállami intézményi rendszer kialakításának elvei, a kilencvenes években elkövetett hibák fontos pontjai az interjúkötetnek. Egyik legérdekesebb része a könyvnek az, hogy hogyan kellett beletanulniuk abba, mit is jelent a kampány és hogyan váltak a politikai események médiaeseménnyé is, amihez Rajk látványtervezőként alkalmazkodott Nagy Imre újratemetésének megtervezéskor. Rajk az SZDSZ egyik alapítójaként, majd országgyűlési képviselőként egészen addig vett részt a parlamenti munkában, amíg politikai közösségét vállalhatónak tartotta, és sem velük, sem a kétezres, sem és a kétezer tízes évek politikájának kemény kritikájától nem tartózkodik.
Az azonban kiderül az interjúból, hogy Rajk számára nem a politika, hanem a kultúra volt az első, habár a kettőt sok esetben nem lehet szétválasztani. Rajk gondolkodását alapvetően határozta meg 1956 és a holokauszt emlékezete, munkái a huszadik század legfontosabb történelmi és társadalmi eseményeinek is lenyomatai (egyik legutolsó példája ennek a Saul fia, amelynek látványtervezője volt), de több városon jelentős nyomot hagyott: építészként a Lehel Csarnok, az Aquincumi Múzeum és az auschwitzi magyar kiállításért, a Corvin Mozi rekonstrukciójáért felelt. Hitte, hogy az igazi konfrontáció a kultúra terén van és a kultúrából indulhat ki az a változás, ami a demokratikus válságra is megoldás lehet.
Rajk László életművéhez és személyéhez tökéletesen illik a kötet címe, amit Petri György Demi sec című verse ihletett: Rajk László számára a diktatúra sem volt szűkös és mindig megtalálta az utakat, hogyan tegye tágasabbá és szabadabbá azt a teret, amiben dolgozni és élni lehet.

Infó

Rajk László A tér tágassága (életinterjú) Magvető Kiadó, 2019

Ezt a falut megszállta a gonosz – Bemutatták Szabó István új filmjét, a Zárójelentést

Publikálás dátuma
2020.02.27. 08:35
Brandauer és Eperjes egyaránt testre szabott szerepet kapott
Fotó: Novák Emil
Összetett, sűrű szövésű mestermunka Szabó István mozija, a Zárójelentés, elképesztően erős színészi alakításokkal. A rendező múltjának szégyenfoltját zenével, szimbólumokkal, dialógusokkal is megmutatja.
„Megnézném, hogy ezek a mai nagypofájúak mi mindent írnának alá, ha két akkora pofont kapnának, hogy csak úgy spriccelne az orrukból a vér?!” A Zárójelentés egyik kulcsjelenetében S doktor (Klaus Maria Brandauer), a kényszernyugdíjazása után falusi körorvosnak állt kardiológus professzor üvöltését csak a tó, az erdő, és egy pap-barát, Kristóf atya (Eperjes Károly) hallja. Mikor az 1956-os forradalom után harmadmagával letartóztatták, az akkor még tizennyolc éves Stephanust éjjel-nappal kihallgatták. Ismételgették a kérdést: tudja-e, miért tartóztatták le? Állandóan aláírattak vele valamit, majd elengedték. Még három-négy évig hívogatták vissza. „Ez most önfelmentés vagy túlélési stratégia?” – kérdi Kristóf atya. Lehet itt túlélni? Isten mit mond erre? Isten tényleg megmutatja magát a világban? Esetleg ott van bennünk, csak meg kellene keresni? Ez nem csak Stephanus professzor dilemmája.
Plácido Domingo a minap közleményben kért bocsánatot azoktól a nőktől, akik zaklatással vádolták meg. „Valóban sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, és teljes felelősséget vállalok cselekedeteimért” – írta a spanyol sztártenor. Sokan hasonló, egyértelműen megfogalmazott mondatokat vártak el Szabó Istvántól, amikor 2006-ban kiderült, filmfőiskolásként évekig jelentett a művésztársairól. A filmjeit ismerők azonban ráeszméltek: Szabó életművének egy része akár egyfajta bocsánatkérésként is felfogható. Talán jelentősebb, tanulságosabb is, mint néhány mondat. Az Oscar-díjas Mephisto, a Redl ezredes, a Hanussen, vagy a Szembesítés visszatérő erkölcsi dilemmái – a hatalom előtt meghajoló, megtörő, azzal megalkuvó, túlélő és elbukó hősökkel – személyes önvallomás is. S ha már a Szembesítés felvetődött: annak főhőse, a sokak által náci kollaboránsnak tartott kiváló karmester, Wilhelm Furtwängler okán e filmek sorába illeszthető a Találkozás Vénusszal is. Annak idején leköthette figyelmünket a karmester és a díva románca, ám a Zárójelentés megerősíti: akkor is több oka volt a rendezőnek, hogy Furtwängler kedvenc zeneszerzője, Wagner Tannhäuserének színpadra állítását választotta a történet ürügyéül. Keresni a bűnbocsánatot.
Stephanus professzor zenebolond. Operaénekes feleségével (Udvaros Dorottya) csak megerősítette a zenével kötött frigyét. Mindent tud a nagy énekesekről, a klasszikus muzsikáról, hogy Bach sem csak egyszerű zene: magasztos, nemes valóság, az ideák hallható világa. A nyitójelenetben megtudhatjuk: Stephanus mindent tud a szívkamrák titkairól is. Monitoron feledkezik bele szépségükbe, ám a harmóniát telefonhang vágja ketté: Azucena szívrohamot kapott! Az orvost csak jelmezben engedik fel a színpadra. Énekelj! Énekelj! – parancsol rá a felesége, és ő belekezd Manrico áriájába Verdi rejtélyes operájából, A trubadúrból, de már a második strófánál elcsuklik a hangja. Kifújolják – és ő felriad a rémálomból.
Énekerzsi szerepében Kerekes Éva időnként megríkatja a nézőt
Fotó: Novák Emil
Ám ébren is lidércnyomássá válhat az élet. Stephanus, miután kórházát bezárták – majd utána szétlopták, szétverték, még ha szelídebben is, mint Tarr Béla filmjében, a Werckmeister harmóniákban – visszaköltözik a szülőfalujába zsémbes édesanyjához (Csomós Mari). Asszisztense Marika, a gyermekkori szerelme (Szirtes Ági), partnere a zenében Énekerzsi (Kerekes Éva), az iskola zenetanára. A falu akaratos, nagy terveket szövő polgármestere (Stohl András) tisztelettel fogadja az orvost, akinek apja is a festői falu orvosa volt – épp utcát neveznek el róla –, ám hogy a pletykák, intrikák, majd a szándékos gonoszság miként betegíti meg a falut, azt talán csak a padon ülő, sokáig csak hümmögő öregember (az utánozhatatlan arcjátékú Andorai Péter) tudja. Sokáig nem sejthetjük, kicsoda – vagy kinek a képviselője – lehet ő valójában, amíg meg nem szólal madáchi szellemben: Ne add fel! – biztatja Énekerzsit, mikor ő a teljes összeomlás szélére kerül. Illene írni még a film sok apró, finom részletéről, hogy a mellékszereplők is miért főszereplők valójában, a színészek magával ragadó alakításáról, Bachról, ám egy profetikus momentumról, a film és a valóság egységéről mindenképp szükséges. Mikor a Zárójelentés forgott, Szabó nem tudhatta, hogy a Terror Háza Múzeum igazgatója, Schmidt Mária azzal vádolja meg, hogy a rendező a besúgói múltnak köszönheti sikereit, és nem érdemli meg a Magyar Filmakadémia életműdíját. (Szabó tegnap bejelentette: nem veszi át a díjat.) Stephanus hasonló vádakra válaszol a filmben: lehet, hogy fiatalon lett főorvos, de semmi sem esett az ölébe, mindenért meg kellett küzdenie. Hátszéllel persze sok mindent lehet elérni, csak az értelem és a tehetség nem, és kevés a valódi (művészi) teljesítményhez... Stephanus kórházi névtáblája a film elején összetörik, a végén az utcatáblát szereli le Kristóf atya. Csomagtartóba teszik, együtt hagyják el a lélekben rohadó falut – csak hagyják őket énekelni. A doktort legközelebb már csak a színpadon látjuk a Tannhäuser zarándokai között, ahogy Rómába indulnak bűnbocsánatért. De talán ez is csak egy álomkép, egy hosszú álomé.
A Zárójelentés díszvetítése előtt
Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava

Infó:

Zárójelentés Írta és rendezte: Szabó István Operatőr: Koltai Lajos Producer: Sándor Pál Forgalmazó: InterCom