Boldog nórúzt, Közép-Ázsia!

Publikálás dátuma
2020.03.21. 12:56

Fotó: Szerző felvétele
A múlt emlékeként még ma is megünneplik a nórúzt, az ókori Perzsia újévét, ami nem januárra, hanem a tavaszi napéjegyenlőség napjára – március 20-ára, 21-ére vagy 22-ére – esik.
Bár Közép-Ázsia meghatározása nem egységes, abban azért mindenki egyetért, hogy a régióhoz tartozik Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán és Türkmenisztán. Megtanultuk és tapasztaljuk, a birodalmak határai az idők múlásával összezsugorodnak, de a nyelvek, a kultúrák, és a vallások gyakran még ma is jelzik a régmúlt határait. Az Óperzsa Birodalom (i.e. 550-i.e. 330) néhány szatrapiájából (tartományából) a XX. század elején szovjet szocialista köztársaság lett, majd az ugyanennek a századnak a végén megszülető új országok elhagyták az „SZSZK” meghatározást, és maradtak a perzsa „isztán” azaz „föld” elnevezésnél. De a múlt emlékeként még ma is megünneplik a nórúzt, az ókori Perzsia újévét, ami nem januárra, hanem a tavaszi napéjegyenlőség napjára – március 20-ára, 21-ére vagy 22-ére – esik.

Városról városra

A satrapák (az Óperzsa Birodalom tartományi kormányzói) idejében az alapító II. vagy Nagy Kürosz után Küropolisznak hívták azt a várost, amit Nagy Sándor a Legtávolabbi Alexandriának (Alexandria Eschatea) nevezett el. Később Tádzsikisztánban Leninabad lett, de a cikk írója már Khudzsandként (Hudzsand) ismerte meg, Sztálinabadot, a tádzsik fővárost pedig Dusanbeként. Dusanbe főterén áll az országalapító Iszmáil Szamani (megh. i.sz. 907) szobra, akinek a sírja a szomszédos Üzbegisztánban, Buharában van. Üzbegisztán a maga kultúrájával és a selyemúton fekvő városaival – Taskent, Szamarkand, Buhara, Híva – annyira meghatározz(t)a a régiót, hogy a tádzsikok földje kezdetben az Üzbég SZSZK része volt, és csak 1929-ben lett független SZSZK. Üzbegisztán Közép-Ázsia legnépesebb országa, de sok üzbég él a szomszédos országokban is. Tádzsikokkal sem csak Tádzsikisztánban és Üzbegisztánban találkozunk, hanem Afganisztánban is, ott majdnem annyi tádzsik él, mint az anyaországban. Ennek egyik oka, hogy a szovjetek közép-ázsiai győzelme után sok helyi – így a tádzsikok is – a szomszédos, szunnita muzulmán Afganisztánba költözött, és nem a síiták vezette Iránba. Az üzbég SZSZK-nak kezdetben Szamarkand volt a fővárosa, azt csak később helyezték át Taskentbe. A kazah Almatiból (Alma-Ata) 1997-ben Asztanába költözött az állam, a várost ma Nurszultánnak hívják (a kazah elnök, Nurszultán Nazarbajev után). De Asgabat – ami helyesen Askábád és így a szó lefordítható: a „Szerelem városa” – neve és szerepe 1927 óta nem változott. Egy XIX. századi honfi szerint Türkmenisztán fővárosa „magyaros város, a szőrme hazája”. A kirgiz főváros, Frunze (1926-1991) ma már Biskek. Itt született Mihail Vasziljevics Frunze (1885–1925) a szovjet forradalom egyik parancsnoka, akinek fontos szerepe volt a Vörös Hadsereg győzelmeiben. Sokan, így magyarok is tanultak a róla elnevezett moszkvai Frunze Katonai Akadémián. „Misa évről-évre élénkebben reagált az emberi nyomorra, s tudományszomjas gondolkodása mind mélyebbre hatolt az emberi szenvedések és a társadalmi ferdeségek okaiba. Nőtt benne a vágy, hogy segítsen az embereken s könnyítsen nehéz, örömtelen sorsukon. És a kezdetben homályos, tudat alatti vágy mind jobban alakot öltött és erősödött” – így kezdődött karrierje egy 1955-ben magyarul kiadott könyv szerint. Frunze seregében magyarok is harcoltak. „1919. augusztus 18-án a turkesztáni front parancsnoki teendőit Frunze és Kujbisev látták el. A frontparancsnokság őrszázada magyarokból állt, a század létszáma 1919 végén 210 főt tett ki.” Magyar katonák rabolták el a buharai emír angol tanácsadóit és a tőlük megszerzett titkos információk birtokában tudták a szovjetek megadni „az emírnek az ökölcsapást, de olyat, hogy azt megemlegette, mert még a kétszáz feleségét is szabadon »eresztették« a szélrózsa minden irányába.” „Frunze a szobrok városa.” – írta Mészáros Márta Kisvilma című könyvében. Szobrászként a kirgiz fővárosban dolgozott a rendezőnő édesapja, Mészáros László (1905-1945), aki az Interhelpo keretein belül érkezett. Az Interhelpo ipari szövetkezetet – az eszperantó szó jelentése nemzetközi segítségnyújtás – cseh, szlovák, és magyar kommunisták alapították Zsolnán (1923) azért, hogy segítsenek a helyieknek tudásukkal és eszközökkel azért, mert „a félgyarmati sorból felszabadult, nomád kirgiz népnek ipari termékekre volna szüksége, hogy visszavonhatatlanul megváltoztathassa életformáját.” A kor másik híres gyermeke, aki a szüleivel ott járt, Alexander Dubček (1921–1992) volt, de megemlíthetjük még Demszky Gábor, Budapest volt főpolgármesterének a nagyapját, és annak a testvérét is. Közép-Ázsia mindennapjaihoz hozzátartozik Ivan Panfilov (1893-1941) és legendás 28 gárdistája is, akik között sok volt a kazah és a kirgiz. De a világháborúban a kirgizek a Vörös Hadsereg katonáiként Magyarországra is eljutottak. Szabó Lőrinc (1900–1957) Budán találkozott kirgiz költőtársával, Temirkul Umetalijevvel (1908–1991), akinek a verseit oroszra, ukránra és üzbégre is lefordították, és 1968-ban a Kirgiz SZSZK népének költőjévé választották. Kettejük barátságáról Szabó Lőrinc verset írt: „Hol vagy, Temirkul Umetoli?/ Ki küldött, kirgiz poéta?/...” De a magyar költő nem írt verset Száfed Bulánról, pedig a sírja zarándokhely, és I. István király kortársa volt.

Timur és csapata

Mohamed próféta leszármazottját a felesége, Bulán is elkísérte e távoli tájra. A helyiek közül sokan elfogadták a Korán tanítását, de nem mindenki. Az egyik pénteki ima során a hitetlen helyiek megtámadták a muszlimokat, és mindenkit lemészároltak. Bulán a tiltás ellenére 2700 levágott fejet és testet temetett el. Ekkor fehéredett ki a haja, így lett Száfed Bulán, azaz Fehér Asszony. Sokak szerint a fehér szín a szentségére utal, mások szerint a fehér tulajdonképpen őszt jelent, mert a mészárlás után sokkot kapott, és egyik pillanatról a másikra megőszült. Őt is a mártírok mellé temették, a sírja zarándokhely, de főleg nők járnak ide, akik gyakran gyermekáldásért kérik a közbenjárását.
Kirgizisztán másik fontos zarándokhelye a selyemút mellett fekvő Osban van. A "vár-Os" leghíresebb látnivalója a Szulejmán-, azaz a Salamon-hegy, amely síkból kiemelkedő magasságával a selyemúton haladó karavánok fontos tájékozódási pontja volt. Régészeti feltárások bizonyították, hogy már a bronzkorban is imádkoztak itt, és az első meghatározható vallás az iráni Mithrász-kultusz volt. De járt itt a legenda szerint a zsidó Salamon király is, innen ered a hegy neve, és az oldalában áll a király vezérének a sírja, ami még 2014-ben lefényképezhető volt. A környéken 17 szent hely van, a hegy tetején egy XVI. században épült mecset áll. A néphit szerint a hegyből kiáradó erő gyógyítja a meddőséget, a hát- és fejfájást, nem utolsósorban pedig hosszú, nyugodt és békés életet biztosít az ide zarándokolónak. A mecsetet Timur Lenk kései leszármazottja, Bábur (1483-1530) építtette útban az ismeretlen felé. Ugyanis Báburt akkor fosztották meg helyi hatalmától és az országától, és „mintegy 200 főnyi hűséges emberből és rokonokból álló csoport élén gyalog, köntössel a vállán és papucsban, vándorbottal a kezében, fegyvertelenül, csak Allahban bízva, útra kelt Badahsán és Kabul irányába.” Minden rosszban van valami jó! Bábúr Indiában megalapította a Mogul Birodalmat (1526-1857). Timur Lenk (Tamerlán vagy Timurlenk) 1336 táján született a Szamarkand melletti Sahriszabzban (Sahr-e Szabz). Apja a mongol barlasz törzsnek volt az egyik vezetője, de a törzs Timur születésére már eltörökösödött, és hitét felcserélte az iszlámra. Timur Lenk is a katonai pályát választotta, Közép-Ázsia és India meghódítása után 1401-ben Damaszkusz is megadta magát, a következő évben pedig a mai Törökországban, Ankara mellett megsemmisítő vereséget mért I. Bajazid török szultán (uralkodott 1389–1402) seregeire, és a szultánt is foglyul ejtette, a háremével együtt. Szamarkandban akkor sok európai követ megfordult, a keleti uralkodó többek között három magyar hölgyet „ajándékozott” III. Henrik (ur. 1390–1406) kasztíliai uralkodónak: Doña Angelinát, és a két lánytestvérét. Doña Angelina egy spanyol nemes felesége lett, az utódaik nevében még most is szerepel a „de Ungria” szó. Mariát az egyik keleten járt spanyol követ vette feleségül, a frigyükből több galíciai nemes született. Catalina de Ungriát pedig egy másik követ vette feleségül, utódaik Segovia tartományban élnek. A hölgyek atyja egy János nevű nemes volt, és talán neki, vagy a feleségének volt a rokona „Rey de Ungria”, Magyarország királya, akinek a neve máig talány. Szamarkand is régi város, 2550 éves. „Minden, amit a város szépségéről hallottam, való igaz, kivéve az, hogy sokkal szebb, mint ahogyan elképzeltem” – mondta Nagy Sándor, majd leromboltatta a várost. Szamarkand múltjának legfontosabb történelmi ténye, hogy ennek a városnak volt a királya Sáhzamán, akivel Az Ezeregyéjszaka meséinek kerettörténete kezdődik. A mesék legelőször 1704-ben jelentek meg Európában, Franciaországban, „Les mille et une nuits” címmel. A fordító, Antoine Galland (1649-1715) jól beszélt arabul, perzsául és törökül is. Szamarkandot Timur tette fővárossá, őt és a timurida dinasztia uralkodóit a Szamarkandban lévő Gúr-e Mírben temették el. 1941-ben a Mihail Mihajlovics Geraszimov szovjet archeológus és antropológus által vezetett expedíció felnyitott néhány sírt. „Ne gyalázzák meg a holtak nyugalmát!” – mondták a helyiek, de a szovjet tudósok nem voltak babonásak. 1941. június 19.-én Timur sírján is megmozdult a fedőkő, és 1941. június 22-én a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót. Miután 1942-ben a csontokat visszahelyezték az eredeti helyükre, a szovjetek győztek Sztálingrádnál.

Világiak és dervisek

Geraszimovéknak köszönhetőn Timurnak, és unokájának, Ulug bégnek (ur. 1409 – 1449) is ismerjük az arcát. Ulug bég anyja, Gohársád, a „Csillogó Drágakő” nemcsak mecsetet építtetett Herátban, hanem egy lányiskolát is. Bátorította a nőket a tanulásra, annak ellenére, hogy ez sok muszlim vallási vezető szemében erkölcstelen dolognak számított. Azért, hogy ne derüljön ki a turpisság, hogy a lányok iskolába járnak, a diákok, mint szolgálólányok, mindig mindenhová elkísérték az uralkodónőt, és az idegenek társaságában is cselédként viselkedtek. Ulug bég csillagászati szakkönyvét, ami 1437-ben jelent meg, először az oxfordi egyetem asztronómusa, John Greaves (1602–1652) fordította latinra (1643), de ez a fordítás még nem jelent meg, csak az 1665-ös Thomas Hyde (1636-1703) által készített. Ulug bég madraszában (iskolájában, ép. 1417–1420) Szamarkand főterén maga a bég is tanított. A vallás oktatása mellett nagy hangsúlyt fektettek a „világi” tudományokra is, ezért a tananyagnak része volt a matematika és csillagászat is. „A vallás szétfoszlik, mint a köd./A királyságok elpusztulnak,/de a tudósok munkái/örökké megmaradnak.” – írta a felvilágosult uralkodó, akit orgyilkosok öltek meg a fia felbujtására, mert a fiú szélsőséges gondolkodású mollák befolyása alá került. A madraszával szemben áll a Ser-Dor, „Oroszlán(os) Ház” nevű iskola (ép. 1619–1636), aminek a híres bejárata sok könyvben szerepel. Ugyanis az iszlám ábrázolási tilalmát figyelmen kívül hagyva a bejárati boltív két oroszlánt ábrázol, amit a csíkozásuk miatt sokan tévesen tigrisnek vélnek. Az oroszlánok előtt gazellák, mögöttük pedig két ázsiai arcú férfifej látható. Az iszlám misztikusainak, a szúfiknak, perzsául a derviseknek, egész életét átszövi az Isten iránti szerelem (ask). A selyemúton a szúfizmus sokfelé eljutott. Buhara mellett található Bahá al-Dín Naksband Buhárinak (1317–1389) a naksbandíja (vagy naqshbandi) szúfi rend megalapítójának a sírja. A naksbandik jelszava: „A szív Istennel, a kezek munkával!” A kazah Türkisztánban, Almatitól 900 km-re északra egy újabb zarándokhely, Ahmed Jeszevi (Jaszavi, 1103-1166) sírja, akinek a szobrával Asgabatban találkoztam. Ahmed Jaszavi egyik leghíresebb tanítványa Haddzsi Bektás Veli, a bektási dervis rend megalapítója volt. A bektásik legfontosabb feladata a janicsárok kiképzése volt, az egyik leghíresebb bektási dervis, Gül baba 1541-ben halt meg a mai Budán. Így lett Buda az iszlám legészakibb szent helye. Sokan Közép-Ázsiához sorolják még Afganisztánt, és Kelet-Turkesztánt is, ez utóbbi hivatalos neve Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület (Kína). Mindezek ismeretében nem állíthatjuk, hogy Közép-Ázsia az isztánok földje, már csak azért sem, mert Magyarország törökül Majaristán. És ez úgy tűnik, hogy így is marad, hiába 2020 a hivatalos dátum Nyugaton, az iszlám világában 1441, Iránban pedig most kezdődik el az 1399-es esztendő.

Kentaurbeszéd - Markó Béla: Róka fogta csuka

Publikálás dátuma
2020.03.21. 12:00

Fotó: Marabu
Napra pontosan harminc esztendeje, 1990. március 21-én jelent meg a Népszavában egy rövid interjú velem a marosvásárhelyi helyzetről: „Miért éppen Marosvásárhelyen alakult ki ilyen feszült helyzet a két etnikum között – tette fel az e városban élő Markó Béla költőnek a kérdést tegnap munkatársunk a magyar-román értelmiségi konferencián.” (Décsi Katalin: Miért Marosvásárhelyen?) Amikor ezt kérdezte az újságírónő, még a március 19-én és 20-án lezajlott konfliktus első napjáról tudhattam csupán, hiszen a 19-én, többek közt Sütő András életveszélyes megsebesítésével, fél szemének elvesztésével végződő magyarellenes pogromkísérlet folytatásaként, a következő nap második felében került sor arra az összecsapásra, amely nemcsak több halottat és sok száz sebesültet, hanem hosszú éveken át tartó gyűlölködést hagyott maga után. Sem Marosvásárhely, sem Erdély nem heverte ki igazán azt a két napot. Micsoda szörnyű paradoxon: az imént említett beszélgetés bevezetőjéből is kiderül, hogy ugyanabban az időben Budapesten romániai román és magyar, illetve magyarországi értelmiségiek tárgyaltak arról egy konferencián, miképpen kellene rendezni a romániai magyarok helyzetét és ezáltal a két nemzet viszonyát is. Vezető értelmiségiek, többek közt Csoóri Sándor, Konrád György, Domokos Géza, Kántor Lajos vagy a román Mircea Dinescu, Gabriel Liiceanu, Smaranda Enache, Ioan Alexandru, mindannyian azzal az illúzióval ültünk le a Béla király úti vendégházban a hosszú tárgyalóasztalhoz, hogy rajtunk múlik, milyen lesz a jövő. Pedig dehogy. Hamar kiderült, hogy ugyanebben az időben otthon már mindent eldöntöttek mások, nem golyóstollal, hanem furkósbotokkal írták a jövőt, mint már annyiszor a történelemben. Úgy éreztük, hogy ismét naivak voltunk. Elhittük, hogy párbeszéddel rendezhető az etnikai kérdés. „Hogyan fogadták a tanácskozáson résztvevő román értelmiségiek a híreket?” – kérdezte tőlem a villáminterjú készítője. A válasz: „Az erdélyi értelmiségiek nagyon radikálisan szemlélik ezt a kérdést, hiszen ők belülről élik meg ezeket a problémákat. Nem mondható ugyanez el a bukaresti értelmiségről. Sajnos, tapasztalnom kellett, hogy sokkal tájékozatlanabbak az erdélyi kérdésekben, Nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a kisebbségi kérdésnek, mint mi, erdélyiek. Szerintünk, ha e kérdést sürgősen meg nem oldják, akkor ez a legfőbb akadálya lehet egy demokratikus román társadalom kialakulásának.” A Marosvásárhelyen történtekről azóta sokan sokat írtak, vannak bőven politológiai-szociológiai elemzések, szépírói reflexiók és többé-kevésbé hiteles memoárok. Én magam is úgy térek vissza időnként azokra az eseményekre publicisztikában, de még versben is, mintha a tanulságai kimeríthetetlenek lennének. Nos, talán kimeríthető ez a keserves példatár, de egyelőre még, sajnos, nem tartunk ott. Ezúttal viszont csak egyetlen – bár talán a legfontosabb – dilemmáról beszélnék. Klasszikus közhellyel élve, arról a kínzó kérdésről, hogy: tollal vagy karddal? Avagy kissé körülményesebben, amint a hajdani interjúban is utaltam rá: demokrácia nélkül rendezhető-e az etnikai kérdés, és az etnikai kérdés rendezése nélkül elképzelhető-e a demokrácia? Bizony, egyre gyakrabban jut eszembe mostanában a szólásmondás: róka fogta csuka... Többször megírtam azt is, és nem győzöm ismételni: kétlem, hogy teljesen véletlen volt a budapesti magyar-román értelmiségi találkozó és a marosvásárhelyi események egybeesése. Nem csupán ez lehetett a cél, de akik a polgárháborús helyzetet kiprovokálták, ezzel az időzítéssel a Budapesten tárgyaló értelmiségiek megegyezését is megakadályozhatták. És valóban: a konkrét megoldásokat is listázó, már elfogadásra előkészített közös dokumentum helyett a marosvásárhelyi hírek hallatára csak a szokott általánosságokat ismételgető nyilatkozat született. Úgy tűnhetett, hogy ezúttal sem sikerült az áttörés, és az értelmiségiek talán csinálhatnak forradalmat, de a létrejövő új rendszert már nem nekik kell irányítaniuk. Ám az erőszak ideológiája végül mégsem győzött, a román-magyar viszony normalizálása rendkívül lelassult ugyan, de éppen a marosvásárhelyi konfliktus hatására mindannyian arra a következtetésre jutottunk nagyon hamar, hogy igenis, a dialógust különféle fórumokon folytatni kell, mert ez az egyetlen járható út. A hegyi-karabahi háború majd a következő években a volt Jugoszlávia véres szétesése is arra figyelmeztette Európát, hogy minden módon szorgalmazni kell a békés együttműködést. Európa-szerte rettegett mindenki az erőszaktól, és egy etnikai konfliktus legkisebb előjelére is összerezzentek a különböző jelentéstevők, diplomaták. Ezek szerint március 19-én és 20-án a budapesti értelmiségi konferencia ugyan látszólag kudarcot vallott, de hosszú távon mégis igazuk lett volna azoknak, aki a párbeszédet szorgalmazták? Pontosan attól a felismeréstől vezérelve, hogy demokrácia nélkül nincsenek kisebbségi jogok, vagy hogyha mégis vannak alkotmány és törvény szerint, a gyakorlatban úgysem érnek semmit, belevetettük magunkat a parlamenti politizálásba. Ma úgy fogalmaznánk, hogy: elindítottunk egy projektet, amely valamiféle kölcsönösségről szólt. Vagyis arról, hogy a románokkal közösen dolgozunk az egész ország demokratizálásán és egyúttal a kisebbségi kérdés rendezésén. Az akkori geopolitikai helyzetben – érzékelve körös-körül a tűzveszélyt – annyira magától értetődő volt ez, hogy egyidejűleg hasonló konklúzióra jutottak például a felvidéki, a délvidéki magyar szervezetek is. Azt kell mondanom, hogy hamarosan már közös kárpát-medencei projektként működött ez az elképzelés, a kisebbségben élő magyarok is ebben látták a megoldást, és a többségben is erre volt fogadókészség. Emlékszem, miután 1996 őszén a romániai parlamenti választások után vettünk egy mély lélegzetet, és a meglehetősen erős előítéleteket legyűrve kormányzati szerepet vállaltunk az addig ellenzéki Demokratikus Konvencióval együtt, szlovákiai barátaink nagy érdeklődéssel figyelték, hogy mi lesz ebből a történelmileg is előzménytelen vállalkozásból. 1997 tavaszán a Duray Miklós vezette Együttélés meghívására RMDSZ-küldöttség látogatott Pozsonyba, és ott többek közt szlovák politikusokkal is találkoztunk. Durayék az 1998-as szlovákiai választások előtt nyilván a mi tapasztalatainkra voltak kíváncsiak, mert nekik is dilemmájuk volt, ami azelőtt nekünk: lehetséges-e kormányzati együttműködés az etnikai kérdés rendezése végett (is). Nem sokkal ezután pedig Bugár Béla, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke jött el Bukarestbe egy szlovákiai ellenzéki küldöttség tagjaként, ugyanazzal a szándékkal: tájékozódni és a szlovák partnereket is tájékoztatni, miként alakul a román-magyar viszony a román politikában, illetve a román kormányban. Akkor már megszületett a döntés a három szlovákiai magyar párt egyesüléséről; 1998-ban együtt indultak a választásokon az így létrejött Magyar Koalíció Pártjának listáján, majd utána ott is elkezdődött a kormányzati szerepvállalás hosszú korszaka. Kétségtelen, hogy a román, a szlovák vagy akár a szerb többség nyitottságának konjunkturális okai is voltak. Elsősorban az integrációs érdekekre gondolok, a NATO- és EU-belépésre, ami Szlovákiában és Romániában aztán meg is történt, Szerbia még sorban áll egyelőre. Viszont nemcsak az integrációs kényszer szűnt meg egyik-másik országban, hanem az etnikai feszültségektől sem tartanak már annyira, illetve a nyugati típusú liberális demokráciákhoz sem próbálnak ezek az országok olyan lelkesen igazodni, mint egykor. Mintha továbbra is működne az analógia: ha nem kell már a demokrácia, nem kell az etnikai megbékélés sem. Három évtized múltán sikerült elfelejtenünk, hogy hova vezet a gyűlölködés, kifulladóban van az egykori kárpát-medencei projekt, építi ki-ki a maga autrachikus nemzetállamát. A nagy kérdés az, hogy miközben kétségtelenül lankadóban van a többség lelkesedése a párbeszéd iránt, mi magunk vajon hiszünk-e még ebben? Nem ildomos kívülről beleszólni egy másik magyar közösség életébe, én sem szeretem, ha mások mondják meg, hogy mi van velünk, de mindannyiunk számára tanulságos, ami a szlovákiai magyar politikában történik. Azzal, hogy a legutóbbi választások után sem magyar, sem vegyes pártként nem lesz érdek-képviseletük az ottani magyaroknak a parlamentben, valóban elakadni látszik egy több évtizedes politikai kísérlet, és leáll, sőt, akár vissza is fordulhat egy lassú, de végső soron eredményes rendezési folyamat. Bukarestben még nem tart itt a magyar politika, de már sok aggasztó jele van annak, hogy az alig kiépített demokratikus intézményrendszer gyengülésével és az autoriter, tekintélyelvű elképzelések erősödésével az etnikai kérdés is háttérbe szorul. A közös projektet külön projektek helyettesítik, az erdélyi magyarok – sokan immár kettős állampolgárként – Budapesttől várják a megoldást, holott az onnan jövő segítségre tényleg nagy szükség van, de a hosszú távú megoldást itthon kellene megtalálni. Annál is inkább, mert a közös projektek nélkül a külön magyar projekt is csak ideig-óráig tartható fenn. A harminc évvel ezelőtti marosvásárhelyi március arra kényszerített minket, hogy kétségbeesetten kapaszkodjunk a politikai párbeszéd eszközeibe, és ezek az eszközök végül is hatékonyak voltak, amíg nemcsak etnikai békét, hanem tartós demokráciát is próbáltak építeni körös-körül az utódállamok, illetve maga Magyarország is. Trianon centenáriumára készülve, nem ártana ebbe is belegondolni: vajon mi épül most éppen a Kárpát-medencében, ha egyáltalán épül még valami? 
Szerző

Trianon emlékezete – a tranzakciós analízis szemüvegén keresztül

Publikálás dátuma
2020.03.15. 18:51

Fotó: Haáz Sándor / MTI
A nemzeti „sorskönyv” tehát olyan döntési keret, amely alapvetően behatárolja, hogy egy adott helyzetben miféle válaszok adhatók a kihívásokra. Formálódásában azonban alapvetően fontos, milyen tanulságot szűrünk le a sikerekből és a kudarcokból. Ezért figyelmeztető: Trianon évfordulójához közeledve a tanulságok levonása helyett, sokan ismét a múlt – mérgező hatású – „sorskönyvét” kívánják újraírni.
A világ kaotikus, válságokkal teli korszakba lépett. Ennek jele, egyben előidézője, hogy a politika színpada megtelik populistákkal, akik a konfliktusok belátás és egyenjogúság alapján történő megoldása helyett a határok képletes és valóságos „feszegetésének” útjára lépnének. (G. Rachman: Annexation: the return of a dangerous idea.) Ebben a helyzetben mindenki számára figyelmeztető a svéd külügyminiszter intése: „Európa határait vérrel rajzolták meg, és átrajzolni is csak vérrel lehet”. Vajon mi az oka, hogy az egyének és a közösségek élete oly gyakran „siklik ki”, és sorsuk – szomorú tapasztalataik ellenére – újra és újra katasztrofális fordulatot vesz?

Sorskönyvek

A legtöbb ember, a vele megesett fájdalmas események sodrában kétségbeesetten kérdezi: miért történt ez meg velem? A csalóka emlékezet kusza szálait bogozgatva először a felelőst keresi, akinek az ostobasága vagy gonoszsága előidézte a tragédiáját. Azt reméli ez elvezeti ahhoz az eseményhez, amikor elkezdődött a hanyatlás, és az események elszakíthatatlan láncolatba kapcsolódtak. Innentől kezdve az élettörténetet valami sorsszerűség irányítja, amely az elkerülhetetlen tragikus végkifejlet felé vezeti. Gondoljunk gyermekkori ismerősünkre, akinek mindig „rossz” partner jut, osztálytársunkra, aki képességei ellenére, mindenhonnan kimaradt, vagy barátunkra, aki rendszeresen rossz társaságba keveredik. Mintha valamilyen ellenállhatatlan erő újra és újra visszavezetné a kudarcos pályára és szinte lehetetlen kilépni az események sodrából. Az egyén válságokkal kísért életútjának értelmezésére kínál eszközt a transzakciós analízis (TA). (E. Berne: Emberi játszmák. Gondolat, 1984.; Sorskönyv. Háttér Kiadó, 2016.) A modell kidolgozója – Eric Berne – az emberi sorsokat jellegzetes végkifejlet felé sodró eseményeket, mint valamiféle „sorskönyvet” írja le. A „sorskönyvet” örökül kapjuk, majd magunk formáljuk tovább, és ez eligazít az élet fordulópontjain. Ennek az „élettervnek” a működésmódja meghökkentően emlékeztet a nemzeti narratívákéhoz. A kollektív emlékezet, nemzedékről nemzedékre tovább örökített történetei szinte sorskönyvként, lebírhatatlan szükségszerűséggel vezérlik a közösségeket történelmi életpályáikon. A sorskönyvek legfontosabb fordulatai – az egyéneké és a nemzeteké is – alapvetően a másokkal való találkozások eredményeként formálódnak. A találkozások kimeneteinek elemzésére fejlesztette ki a tranzakciós analízis az ún. élethelyzet mátrixot. Az élethelyzet mátrix egy adott személy másokhoz fűződő lehetséges viszonyait mutatja, az önmagáról és a partneréről kialakított kép tükrében. Tekinthetem magamat és partneremet „OK” vagy „nem OK” személynek. Az „OK” azt jelenti: megállom a helyem az életben. A „nem OK” arra utal: bármibe kezdek, az kudarcra vezet. Ezen a szemüvegen keresztül szemlélve, két, egymást OK-nak tekintő személy, egyenrangú, normális kapcsolata formálódik ki. Az „Én nem vagyok OK – Te OK vagy” viszony ezzel szemben, egy magát kisebb rendűnek gondoló személy alávető viselkedését váltja ki. Az „Én OK vagyok – Te nem vagy OK” ugyanakkor egy magát partnereinél felsőbbrendűnek tekintő személy agresszív dominanciára törekvő viselkedését írja elő. Végül, az „Én Nem vagyok OK - Te nem vagy OK” a magukat örök vesztesnek tekintő személyek, rendszeresen kudarcra vezető kapcsolatát rajzolja fel. A társadalmak „sorskönyvei” – az egyénihez hasonlóan – a történelmi „gyermekkor” eseményeiből építkeznek, amelyek azután új környezetben, más társadalmakkal való találkozások eredményeként tovább alakulnak. Így jön létre az eredetmítoszból egy történelmi „sorskönyv”, a későbbi nemzedékek számára is előírva: ki vagy te, honnan jöttél, és mi a küldetésed. Ebből vezeti le a mindenkori uralkodó elit politikai parancsait: mi jár neked a társadalmon belül, miként tekints szomszédaidra és mi a kötelességed, mint nemzeted hűséges tagjának. A nemzeti „sorskönyv” tehát olyan döntési keret, amely alapvetően behatárolja, hogy egy adott helyzetben miféle válaszok adhatók a kihívásokra. Formálódásában azonban alapvetően fontos, milyen tanulságot szűrünk le a sikerekből és a kudarcokból. Ezért figyelmeztető: Trianon évfordulójához közeledve a tanulságok levonása helyett, sokan ismét a múlt - mérgező hatású – „sorskönyvét” kívánják újraírni. 

Nemzeti dominancia-igény

A nemzetek törekvéseit a szociális dominancia orientáció (SDO) elmélete vizsgálja, amely egy adott földrajzi és történelmi környezetben létező közösség külső és belső viszonyát értelmezi. (Fischer, R.: Cultural and Institutional Determinants of Social Dominance Orientation, 2012.) Az erős SDO-val jellemezhető társadalom uralkodó elitje kettős hatalmi törekvést mutat: kifelé – a környezetében élő népek irányában – hegemón pozícióra törekszik, míg befelé – a saját nemzeten belül – a kialakult társadalmi hierarchiák elfogadását követeli meg minden társadalmi csoporttól. Egy 27 országot átfogó összehasonlító vizsgálat szerint a magyar társadalomra jellemző az egyik legerősebb szociális dominancia orientáció. Ebből pedig nemcsak külső hatalmi pozícióra törekvés, hanem a társadalmon belüli egyenlőtlenségek fenntartása – beleérve a női egyenjogúság visszautasítását is – következik. Az erős SDO létrejöttében számottevően közrejátszik a hatalmi elit meghatározó személyeinek életszemlélete, amelyet pontosan kifejez az egyéni „élethelyzet mátrix”, „Én Ok vagyok – Te nem vagy OK” viszony. Ez jelenik meg abban, hogy szomszédjainál magát magasabb rendűnek gondolja és környezetében folyamatosan befolyásának erősítésére törekszik. Ennek kifejeződése: a trianoni katasztrófát az uralkodó elit egy évszázada azzal magyarázza, hogy a Kárpát-medencében domináns és uralomra termett nemzetünket az árulás és az igazságtalanság akadályozta történelmi szerepének betöltésében. Az SDO modellje ezzel szemben arra utal, hogy a nemzeti felsőbbrendűségből eredeztetett dominancia-igény akadályozta beilleszkedésünket az alapvetően átalakuló világba. Az elmúlt másfél évszázad ugyanis gyökeresen új helyzetet teremtett, egyben új lehetőségeket is nyitott Európa nemzetei előtt. Miközben azonban a magyar politikai elit a homályba tűnt régi dicsőséget akarta visszahozni, szem elől veszítette a polgárosodás újra és újra előbukkanó lehetőségeit. Így az ország rendre visszazökkent a kudarcos történelmi pályára és most, úgy tűnik, az uralkodó elit újra megismételné ezt a hibáit. Ez azért olyan veszélyes, mert a globális rendszer válságokkal kísért – Európa 1914 előtti helyzetére emlékeztető – átrendeződése csak az egyenrangúságon alapuló együttműködést követők számára ígér sikert. A populista politika azonban képtelen ellenállni a szociális dominancia orientáció felerősítése ellenállhatatlan csábításnak. Egy sor ország látja elérkezettnek az időt, hogy a létrejött hatalmi viszonyokat – és gyakran a kialakult határokat – megváltoztassa. Kína, a nemzet „életpályájának” a történelmi „kitérők” utáni újbóli felívelését látva tűzi célul a dominancia elérését. Az USA ezzel szemben visszaszoruló domináns pozícióját ellensúlyozandó adta ki a jelszót: „tegyük magunkat az első helyre”. Előfordul, amikor egy korábban meghatározó hatalmi helyzetben levő társadalom – pl. Oroszország – gyengülő gazdasági és demográfiai pozícióját, még meglevő katonai hatalmára támaszkodva igyekszik helyreállítani, akár annexióval is. Magyarország esete azonban ezektől alapvetően eltérő. A mai magyar uralkodó elit a békeszerződések – Trianon és Párizs – nyomán kialakult hatalmi és politikai egyensúly újra-rendezésére vonatkozó szándékát a magyar társadalom erre vonatkozó -és egy évszázadon keresztül sulykolt – igényére alapozná és a magyarság dominancia-képességével indokolja. Egy nemrég végzett felmérés szerint a magyar válaszadók 67 százaléka értett egyet azzal, hogy a szomszédok egyes területei minket illetnének, és Európában ez a legmagasabb arány (Pew Research Center). Ez a történtek fényében érthető és a történelmi trauma „természetes” következménye. Ám ha ez összekapcsolódik a társadalmunkra - nemzetközi összehasonlításban – jellemző erős szociális dominancia orientációval, az arra utal: a hatalmi elit a geopolitikai környezetben ismét uralkodó pozíció megszerzésére tör. Ezt a dominancia-igényt a regnáló hatalom még a magyar társadalom felívelő helyzetével is igyekszik alátámasztani. A „Magyarország jobban teljesít” jelszó azonban – bár szépen hangzik – a valóságban alap nélküli. Ugyanis, a dominanciát megalapozó tényezők – a népességszám, a népegészség, a kulturális eredmények (gondoljunk csak a Pisa tesztre), gazdaságunk teljesítőképessége, a társadalom megújulóképessége, a vállalatok versenyképessége, a társadalmi jólét (HDI), a kormányzási minőség (WGI), a demokrácia, és a társadalmi mobilitás – egyikében sem érjük el azt a szintet, ami a vágyott célt támogatná. Sőt, ami még elgondolkoztatóbb, ezekben rendre elmaradunk a szomszédos társadalmaktól is, amelyekkel szemben domináns pozícióra törekednénk. Vagyis, a „visszacsinálást” vagy akár az újrarendezést megalapozó hatalmi dominanciát az ország valóságos helyzete nem kínálja.

Elmulasztott esélyek

A Trianon tragédia „visszacsinálásának” lehetőségére az egyének kudarcos élettörténeteinek „helyrehozása” szemszögéből is érdemes rátekinteni. Éppen ezzel egybecsengő címet - The Undoing Project - adta Michael Lewis könyvének, amelynek egyik fejezete egy tragikus fordulatokkal szegélyezett emberi sorsot mutatott be. A történetben folyamatosan ott lebegett a kérdés: hol kapott „gellert” az egyén sorsa, hol romlott el véglegesen, és visszacsinálható-e, ami történt? Két színházi élményem - Ödön von Horváth, „Hit, remény, szeretet”, majd David Lindsay-Abaire, „Jó emberek” című drámái – is ugyanerre irányította rá a figyelmemet. Mindkettő, egy-egy fennmaradásért küszködő nőről szólt, akiknek sorsa, emberfeletti próbálkozásaik - néha kényszerből még a morált is áthágó tetteik – ellenére, tragikus vagy kilátástalanságba vezető fordulatot vett. Mi magyarok, itt a Kárpát-medencében a történelem fordulatain bukdácsolva, az elmúlt évszázadban folyamatosan szembekerültünk a problémával: mikor romlottak el a dolgok, kinek, mit kellett volna tennie, hogy elkerüljük szomorú véget? A Trianon-évforduló alkalmat kínál, hogy elgondolkodjunk: milyen egymáshoz kapcsolódó események láncolata idézte elő a katasztrófát? Vajon, a párizsi tárgyaló küldöttség – a valóságos helyzetet nem felismerő - ügyetlensége rontotta el visszafordíthatatlanul esélyeinket? Vagy az 1919-es Tanácsköztársaság forradalmárjainak megalapozatlan történelmi optimizmusa? Vagy, ezt megelőzően, a 1918-as őszirózsás forradalom végig nem gondolt történelmi alternatívái? Vagy még korábban, az első világháborús vereségek? Vagy, már a hegemón álmokat dédelgető belépésünk a világháborúba előre vetítette a trianoni kudarcot? Vagy Trianon már benne volt 1890-es években a hazai politikában lezajló, a polgári emancipáció megtorpanása kiváltotta, erős SDO-t hirdető fordulatban? Vagy az események visszavezetnek 1848-ig, amikor nem ismertük fel: „szomszédaink” – a románok, a szlovákok, a szerbek, a horvátok - a mienkhez hasonló nemzeti forradalomban reménykedtek és önálló nemzetté akartak válni. A trianoni végzethez vezető eseménylánc – az egyéni kudarcsorozathoz hasonlóan – többször megszakítható lett volna. Ám a hatalmi elit rendre elmulasztotta a realitások tudomásulvételét, és inkább hegemón álmokat dédelgetett. Az uralkodó csoportok nem a feltáruló történelmi esélyekre, mint inkább saját befolyásuk növelésére összpontosítottak. Ebből a szemszögből aggodalmat keltő Orbán Viktor személyiségéből áradó dominanciára törekvés, amely tükröződik minden belső kormányzati és külpolitikai stratégiai lépésében: a kizárólag hozzá lojális hivatalnoki kar és az őt szolgáló hatalmi bázis létrehozásától kezdve az uralmát megalapozó ideológiai nézet kötelezővé tételén, a rövid-pórázon tartott gazdasági és kormányzási elit kialakításán és a hadsereg korszerűsítésén keresztül egészen a szomszédos országokban történő befolyásépítésig, illetve nemzetközi térfélen, a „patrónus-keresésig”. Így Trianon 100 éves évfordulójára készülve éppen annak legfontosabb tanulságát mulaszthatjuk el: a válságokkal szembesülő Európában egy agresszív és minden áron mások fölé törekvő hatalom – két világháború is bizonyította ezt - nemcsak az országra, de egész Európára veszélyt jelent.
Frissítve: 2020.03.15. 19:01