Előfizetés

Kedélyes, magyaros konzervativizmus

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.04.19. 08:11

Az eredetileg televíziós produkciónak készült Akik maradtak mozis karrierje, hazai és nemzetközi sikere egyértelművé tette, hogy művészi minőség tekintetében mozi- és tévéfilmjeink között eltűnt minden különbség, és így a két műtípust még nehezebb lesz elhatárolni egymástól. Valamikor az eltérő terjesztési-megjelenési forma, az egyenlőtlen technikai feltételek markáns határvonalakat húztak. A tévéfilmek vizuális lehetőségei szűk skálán mozogtak, lényegében a színészi játékra és az írott alapanyagra épültek. De döntően közművelődési funkciójukat így is jól teljesítették, közvetítettek klasszikus és kortárs irodalmi értékeket, történelmi korszakokat idéztek fel, aktuális társadalmi problémákat exponáltak. Mindennapi kultúránkban már-már szervesebben voltak jelen, mint a mozifilmek. Az 1980-as évektől elindult a közeledés a két terület között, de a köztévé rendszerváltást követő átalakítása, művészeti tevékenységének leépítése megkérdőjelezte a tévéfilm-gyártás jövőjét. Az internet terjedése tovább erősítette a holt tér érzését. Ugyanakkor a nézői oldal, főként korosabb tagjai révén, időről időre jelezte igényét a műtípusra, az adaptációkra, kiéhezve várta otthonába az új színészegyéniségeket. Hevenyészett próbálkozások után 2012-től a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Programja, ha nem is minden és mindenki irányában nyitottan, de szervezett keretet biztosított az állami támogatás számára. Kevesen bíztak művészeti ösztönző erejében, évi 6-8 produkció nem hozhatott fordulatot, de a digitális technika fejlődésével mind több filmes látott kedvező kereteket a tévéfilm „formátumban”. Elmélyedtek művészi lehetőségeiben, különösen kamaradrámák számára látták ideálisnak. És elkezdtek születni a sikerek. Az egész filmszakma elismeréssel fogadta Szász Attila, Bergendy Péter, Deák Kristóf munkáit, tavaly pedig Szabó Magda Pilátusának díjesős adaptálásával berobbant közéjük Dombrovszky Linda. A rendezőnő új műve, amely a köztévé megrendelésére készült a Megafilmnél, nemrég került műsorra a Dunán. A Don Juan kopaszodik Herczeg Ferenc Emberek, urak és nagyurak című, 1930-ban megjelent kötetének elbeszélései alapján készült. Az egykori írófejedelem életművének értékét most ne firtassuk, mint ahogy azt se, helyet érdemel-e a Nemzeti alaptantervben. Van annyira jó és jelentős író, hogy megismerkedjünk vele. Aki adaptál tőle valamit, semmi rosszat nem tesz. Legfeljebb egy kitűnő filmet. Ahogy Dombrovszky. Megkapóan nyugodt, cizellált munka. Nem feszíti hajsza a nézőszám után, sem az akciók halmozásának, a ritmus pörgetésének kényszere. Kényelmesen nyújtózkodhat a melankolikus szépségben. Elbeszélésmotívumok szálait varrogatva egy nagy, őszies árnyékba fáradt fa tövében. Hol epizódok lesznek belőlük, hol felvillanó képek, emlékszövegek, odavetett mondatok. Hogy melegen összesimuljanak Somogyi György kezei alatt egy laza kerettörténetben. Hartung Dávid operatőr és Klimó Péter látványtervező érti a feladatot: simogasson a századelő sárgás szele, de ne öncélúan, hanem mozgatva, beszédesen rezegtetve a szereplőket. Zenét csiholva, amelyet Bolcsó Bálintnak Kovács Zoltánnal már csak zongoraszólamokba kell pötyögnie. És jöhetnek a színészek lubickolni: felszabadult örömmel, felfrissült tehetséggel. Farkas Zoltán, pesti hírlapíró (Mészáros Zoltán) válófélben útnak indul feleségével (Gubás Gabi), hogy szülőfalujában meglátogassa húgát (Tóth Ildikó) és sógorát (Mertz Tibor), jót ebédeljen, vacsorázzon, nőügyekről meséljen, bölcselkedjen, régi szerelmével találkozzon (Gyöngyi Anna). És közben megérezze: „kopaszodik”. Az elmúlás első napja. A múlt felragyog, fakítani kezdi az élet tónusait. Szavakká, fényképekké rögzül a szerelem. Lesznek-e még örömök? Lesz-e erő megélni őket? Önelszámoltató lelki válság felhői gyülekeznek. De Zoltán olyan ember, aki számára ez a fájdalmas pillanat is múló gyönyörűség. Védi a dzsentriszellem, a magyarosnak vélt, kedélyes konzervativizmus. A hit, hogy a világ harmonikus, csak bele kell helyezkedni törvényeibe. A kijelölt helybe. És megélni a szépségeit. Nem szindbádi módon teremteni őket, és lázadóan beléjük menekülni. Nem, békén kell hagyni a világot, hogy ránk tudja lehelni a boldogságokat. Életérzését jól összegzi az Iskolatársak című Herczeg-novellából szájába adott okoskodás: „…a rossz tanuló tudja, hogy ő szamár, és ha kilép az életbe, mindenkitől szívesen tanul. Az emberek pedig szeretik azokat, akik tanulni akarnak tőlük. Az első eminens azonban azt hiszi, ő mindenkinél okosabb; az emberek pedig tudvalevően utálják azokat, akik okosabbak akarnak lenni náluk.” Szóval, semmi fölösleges igyekezet, hiú erőfeszítés, hatalmi téboly, izzadó igazságkeresés, világmegváltó megszállottság. Úgy rendeltetett, hogy urak legyünk, jómódban, cselédekkel. Nincs mit tenni, élvezzük ki! Mutassuk meg, milyen jó finomakat enni, szép ruhákban járni, nagy, világos terekben élni, illatosan omló nőket szeretni, majd rátalálni a család melegére. Minden hivalkodás nélkül, a kőbe vésett jogok szerény magabiztosságával. Ej, te dzsentris, magyaros konzervativizmus! Lázadok ellened, de azért jó néha megmártózni benned hetven percig.

Az otthon zöld füvén

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.04.19. 08:11

Amikor nem hagyható el az otthon, igazán stílszerű szám a Back Home. De semmiképp sem mindennapos. Merthogy műkedvelők énekelték lemezre, és jutottak vele egyhamar a brit slágerlista tetejére. A dilettánsok csak a muzsikában voltak laikusok. Úgy hívták őket: Gordon Banks, Peter Bonetti, Jack Charlton, Bobby Moore, Norman Hunter, Nobby Stiles, Bobby Charlton, Alan Ball, Geoff Hurst, Martin Peters. Tíz játékos, akik tagjai voltak az 1966-ban – idillikus hazai környezetben – világbajnok angol labdarúgó-válogatott keretének. Hozzájuk csatlakozott tizenkét olyan labdarúgó, akiket csak az 1970-es vb-re nevezett Alf Ramsey szakvezető. Ez a derék edző, a fair play állítólagos hazájának lovaggá ütött büszkesége azt kiabálta hatvanhatban, a vendéglátók kedvére gondosan elvezetett angol–argentin negyeddöntő (1:0) után mezt cserélni készülő George Cohennek: „Nem adhatsz dresszt annak az állatnak!” Ily fennkölten beszélt a szívélyes Sir, a rossz nyelvek szerint a Wembley stadionból még éjszakánként, aludni sem kimozduló, mindmáig először és utoljára vb-finalista angol együttes mestere. Hogy szavaival mennyien azonosultak a Csatorna túloldalán, nem tudni, az viszont biztos: a brit szurkolósereg egybeforrt a csapattal. Nem úgy, mint a dél-amerikaiak Angliával. A Jornal do Brasil már a torna harmadik napján, július 13-án azt írta: „Az angolok teljes kudarcot vallottak a rendezésben. Nem fordítottak gondot a szolgáltatások színvonalára, e helyett túlzott mértékű díjakat számolnak fel a szegényes ellátásért. Kapzsiságuk, szervezetlenségük mindenütt szembeszökő.” A bolíviai La Prensa pedig odáig ment: „Anglia eladta nehezen megszerzett hírnevét a trófea otthon tartásáért. Sok ember mindig is csodálta Angliát, de ez már nincs így, mert a piszkos és megmunkált eredmények csak megvetést idézhetnek elő. Labdarúgó-összeesküvést szerveztek Latin-Amerika ellen. Lehet, hogy szerintük állatok vagyunk, ám soha nem vitatnánk, mit tettek a világ fejlődéséért a kulturált és civilizált angolok. Ugyan Anglia a labdarúgó-világbajnok, de már nem a kultúra és az urak országa.” Nagy-Britanniában kevesen olvastak dél-amerikai lapokat, s talán még annál is kevesebben szégyenkeztek. Így aztán az ötven éve, 1970 áprilisában közreadott Back Home csak a kislemez megjelenésének hetében szerénykedett a huszonharmadik helyen, aztán nyomban felkapaszkodott harmadiknak, két hét után másodiknak, majd újabb hét elteltével elsőnek. A szám olyan népszerű volt, hogy még Írországban is a második helyre került! A dalt a skót Bill Martin és az északír Phil Coulter jegyezte. E szerzőpáros az eurovíziós dalfesztivál győztes számát írta 1967-ben, amikor Sandie Shaw énekelte a Puppet on a Stringet, és a kontinentális seregszemlén a második helyhez segítette 1968-ban Cliff Richardot a Congratulations-szel. (Tartok attól, Cliff nem volt nagyon boldog az „ezüsttel”, pláne, hogy a győztes spanyol Massiel viszonylag egyszerű szövegű, La-la-la című dalát régóta a feledés jótékony homálya borítja.) A Back Home akár búcsúdal is lehetne, de nem annak szánták, jóllehet a címvédő angolok a negyeddöntőben kiestek az első mexikói világbajnokságon, majd az 1974-es és az 1978-as vb-re ki sem jutottak. (Hiába, nem minden selejtezőt rendeztek a Wembley-ben.) Legközelebb az 1982-es Mundialon vettek részt, miután a kvalifikációs csoportban ez volt a sorrend, édes jó Istenem: 1. Magyarország, 2. Anglia, 3. Románia, 4. Svájc, 5. Norvégia. A hetvenes nóta még arról szólt, hogy „otthon ránk gondolnak majd, amikor messze vagyunk, és mögöttünk lesznek minden meccsen”; meg hogy „kitesszük a szívünket, harcolunk az utolsó sípszóig, amíg nem megyünk haza”. A „kórusmű” olyan számokat szorított maga mögé, mint a Moody Blues Questionje, a Hollies I Can't Tell the Bottom from the Topja, a Creedence Clearwater Revival Travellin' Bandje vagy Simon és Garfunkel Bridge Over the Troubled Waterje. Na persze, azt senki sem mondta, hogy Anglia a beat hazája, ám finomítani kellett a londoni, liverpooli, manchesteri zenén. A brazilok viszont máig nem győzik emlegetni: „A labdarúgást kétségkívül az angolok fedezték fel. De mi fejlesztettük tökélyre."

Isten helye

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.04.19. 08:10

Fotó: Szerző felvétele
Elegem lett a kihaltságból, a nagy ritkán szállingózó emberekből, ezért képzeletben elkezdtem benépesíteni az elhagyatott, kicsinosított tereket. A formára nyírt narancsfák alá hangosan fecsegő olaszokat ültettem, az ír kocsma teraszára merev arcú svédeket, a tengerparti játszótéren pedig kissé molett angol anyukák kergették virgonc gyermekeiket. Lett vidámság megint. Bábeli gondtalanság. Főszezon. Bele is merültem az idilli képbe, mint citromos sörbe a légy. Sőt, már kezdtem dühös lenni a vircsaftra, amikor eszembe jutott, hogy voltaképpen unatkozó Istent játszom, bármire jó teremtményeimmel. Feltöltöm őket sorssal, élettel, szabadjára engedem, de ha a figyelmem elkalandozik, lesöpröm mindegyiket a terepasztalról. Próbálom nem ilyennek elképzelni a Teremtőmet, és nem abba a hitbe ringatni magam, hogy a háta mögött játszadozik velünk az ördög. Vírusosdit. Bár az sem volna túl megnyugtató gondolat, ha a járvány az isteni terv része lenne. Mégiscsak az a legjobb, ha egyedül maradunk a végtelen égbolt alatt.
Soha nem voltam az az istenkeresős fajta. Nem kutattam őt sem a rém-, sem a jótettekben. Nem kerestem az utcán, a filmek stáblistáján, a járdákat verő esőcseppek között. Most viszont van egy új tippem. Valahányszor az egyetlen megmaradt luxusként kiülök az erkélyre, hogy a magasba törő szállodák mögött elnyújtózó tengerre nézzek, mindig magához vonz a vizet és az eget elválasztó vékony, elmosódó vonal. Két világ határa. A még felfogható emberi képzelet, és a már mérhetetlen mindenség. Ha én lennék Isten, akkor itt rejtőznék el. Ezt a vonalat már nem lehet megérinteni. Ha úszni, vagy hajózni kezdesz felé, ugyanolyan sebességgel távolodik, amíg meg nem érted, hogy miért teremtette Isten (én) gömbölyűnek (na jó, oválisnak; na jó, geoidnak) a bolygót. A kényelmeseknek és lustáknak meghagynám azt az illúziót, hogy megtalálnak a felszentelt helyeken, az Írás igéiben, a kiüresedő szertartásokban. A bátraknak viszont maradna ez az utolérhetetlen vonal, hiány és teljesség. Hiszen mi más is lenne a hit, ha nem ez az örökös és termékeny kergetőzés?
Pár hónapja még igencsak vártam a húsvétot, hiszen ez az ünnep Spanyolországban szinte egy teljes hétig tart, ráadásul a sevillai és a malagai körmenet a leghíresebb mind közül, és már abból is országos hír kerekedik, ha a rossz időjárás miatt halasztani kell a látványosságot. A spanyolok nagy része ilyenkor kiveszi az egész hetet. Gondolhatják, hogy ebben az amúgy is nyomott hangulatban mit jelenthetett, hogy a körmenetből frusztrált fel-alá járkálás maradt, amely a konyhát érintve a nappalin át a fürdőig tartott. Az elmúlt napok visszafogott rendőri jelenléte újból szembetűnőbbé vált, jól láthatóan azt ellenőrizték, hogy senki ne kezdjen partizánünneplésbe az ürességtől kongó utcák mélyén. Talán még sosem volt ilyen sűrű, már-már hitehagyott a csend, mint ezekben a napokban, amelyeket az Isten is az önfeledt ünneplésre teremtett.
De talán nem is jött rosszul egy minden külsőségétől megfosztott, magába forduló ünnep. Az önkéntelenül is feltornyosuló gondolatokat nem nyomta el semmiféle ricsaj. És szinte abban is biztos vagyok, hogy sokan tették fel magukban a kérdést, mi lesz így a feltámadással? És most az egyszer nem másra, nem Isten Fiára gondoltak, hanem leginkább saját magukra. Az emberre. A próbára tett teremtményre. És persze a világra. Fel tudunk tápászkodni innen? Van elég hitünk a konklúziók levonásához? Vagy megint az automatikus válaszok, a dogma kényelme veszi át a terepet? Gyötrő kérdések, amelyeket a bezártság felerősít, pontosabban nem hagy semmi kiutat a menekülésre. A szembenézés így válik elkerülhetetlenné. Hacsak nem akarunk puhára főni a saját levünkben.
A düh nyomai is láthatók és hallhatók már. Nem ritka, hogy káromkodások hangjai szűrődnek be hozzám a falakon át. (A szentségelés dallama minden nyelvben könnyen felismerhető.) A minap pedig az élelmiszerbolt önműködő ajtaját rugdosták össze ismeretlenek. Nem tört be, csak pókhálósan végigrepedt az egész tábla. Ezekből is látszik, hogy miféle indulatok fortyognak a látszólagos dermedtség mögött. Mert akinek nincs ereje, vagy hajlama a töprengéshez, abból így tör elő a félelem, amely már hetek óta roncsol mindenkit legbelül, akár kimutatja, akár nem. Ilyenkor nő meg a végig nem gondolt gondolatok, a fogadatlan prókátorok és a zengő hangú vezérek ázsiója. Bárkié, akinek a hangja át tudja ütni a bezártság falát. Aki valamilyen – mindegy milyen – gyógyírt kínál. Aki ideiglenesen képes a hátat fordított Isten helyére lépni. Aki közelebb tudja hozni azt a bizonyos vonalat. Vajon megint belelépünk abba a csapdába, amelyet az elmúlt időszakok bizonytalanságai, gazdasági válságai állítottak nekünk? Vagy most már több bennünk a békeidőben felhalmozott bölcsesség? A gyanakvás?
Fogy a levegő. Bennem is, a macskában is. Ő dühében nyávog, én ordítani szeretnék. Aztán valahogy eljön az este, és kicsit elviselhetőbbé válik minden. Éjjel, a lehúzott redőnyök mögött megint olyan az élet, mint korábban. Az álom még kegyes és érintetlen. Most ő oldoz fel bennünket.