Duna TV;médiatanács;mozifilm;tévéfilm;Dombrovszky Linda;

2020-04-19 08:11:48

Kedélyes, magyaros konzervativizmus

Az eredetileg televíziós produkciónak készült Akik maradtak mozis karrierje, hazai és nemzetközi sikere egyértelművé tette, hogy művészi minőség tekintetében mozi- és tévéfilmjeink között eltűnt minden különbség, és így a két műtípust még nehezebb lesz elhatárolni egymástól. Valamikor az eltérő terjesztési-megjelenési forma, az egyenlőtlen technikai feltételek markáns határvonalakat húztak. A tévéfilmek vizuális lehetőségei szűk skálán mozogtak, lényegében a színészi játékra és az írott alapanyagra épültek. De döntően közművelődési funkciójukat így is jól teljesítették, közvetítettek klasszikus és kortárs irodalmi értékeket, történelmi korszakokat idéztek fel, aktuális társadalmi problémákat exponáltak. Mindennapi kultúránkban már-már szervesebben voltak jelen, mint a mozifilmek.

Az 1980-as évektől elindult a közeledés a két terület között, de a köztévé rendszerváltást követő átalakítása, művészeti tevékenységének leépítése megkérdőjelezte a tévéfilm-gyártás jövőjét. Az internet terjedése tovább erősítette a holt tér érzését. Ugyanakkor a nézői oldal, főként korosabb tagjai révén, időről időre jelezte igényét a műtípusra, az adaptációkra, kiéhezve várta otthonába az új színészegyéniségeket.

Hevenyészett próbálkozások után 2012-től a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Programja, ha nem is minden és mindenki irányában nyitottan, de szervezett keretet biztosított az állami támogatás számára. Kevesen bíztak művészeti ösztönző erejében, évi 6-8 produkció nem hozhatott fordulatot, de a digitális technika fejlődésével mind több filmes látott kedvező kereteket a tévéfilm „formátumban”. Elmélyedtek művészi lehetőségeiben, különösen kamaradrámák számára látták ideálisnak. És elkezdtek születni a sikerek. Az egész filmszakma elismeréssel fogadta Szász Attila, Bergendy Péter, Deák Kristóf munkáit, tavaly pedig Szabó Magda Pilátusának díjesős adaptálásával berobbant közéjük Dombrovszky Linda.

A rendezőnő új műve, amely a köztévé megrendelésére készült a Megafilmnél, nemrég került műsorra a Dunán. A Don Juan kopaszodik Herczeg Ferenc Emberek, urak és nagyurak című, 1930-ban megjelent kötetének elbeszélései alapján készült. Az egykori írófejedelem életművének értékét most ne firtassuk, mint ahogy azt se, helyet érdemel-e a Nemzeti alaptantervben. Van annyira jó és jelentős író, hogy megismerkedjünk vele. Aki adaptál tőle valamit, semmi rosszat nem tesz. Legfeljebb egy kitűnő filmet. Ahogy Dombrovszky.

Megkapóan nyugodt, cizellált munka. Nem feszíti hajsza a nézőszám után, sem az akciók halmozásának, a ritmus pörgetésének kényszere. Kényelmesen nyújtózkodhat a melankolikus szépségben. Elbeszélésmotívumok szálait varrogatva egy nagy, őszies árnyékba fáradt fa tövében. Hol epizódok lesznek belőlük, hol felvillanó képek, emlékszövegek, odavetett mondatok. Hogy melegen összesimuljanak Somogyi György kezei alatt egy laza kerettörténetben. Hartung Dávid operatőr és Klimó Péter látványtervező érti a feladatot: simogasson a századelő sárgás szele, de ne öncélúan, hanem mozgatva, beszédesen rezegtetve a szereplőket. Zenét csiholva, amelyet Bolcsó Bálintnak Kovács Zoltánnal már csak zongoraszólamokba kell pötyögnie. És jöhetnek a színészek lubickolni: felszabadult örömmel, felfrissült tehetséggel.

Farkas Zoltán, pesti hírlapíró (Mészáros Zoltán) válófélben útnak indul feleségével (Gubás Gabi), hogy szülőfalujában meglátogassa húgát (Tóth Ildikó) és sógorát (Mertz Tibor), jót ebédeljen, vacsorázzon, nőügyekről meséljen, bölcselkedjen, régi szerelmével találkozzon (Gyöngyi Anna). És közben megérezze: „kopaszodik”.

Az elmúlás első napja. A múlt felragyog, fakítani kezdi az élet tónusait. Szavakká, fényképekké rögzül a szerelem. Lesznek-e még örömök? Lesz-e erő megélni őket? Önelszámoltató lelki válság felhői gyülekeznek. De Zoltán olyan ember, aki számára ez a fájdalmas pillanat is múló gyönyörűség. Védi a dzsentriszellem, a magyarosnak vélt, kedélyes konzervativizmus. A hit, hogy a világ harmonikus, csak bele kell helyezkedni törvényeibe. A kijelölt helybe. És megélni a szépségeit. Nem szindbádi módon teremteni őket, és lázadóan beléjük menekülni. Nem, békén kell hagyni a világot, hogy ránk tudja lehelni a boldogságokat. Életérzését jól összegzi az Iskolatársak című Herczeg-novellából szájába adott okoskodás: „…a rossz tanuló tudja, hogy ő szamár, és ha kilép az életbe, mindenkitől szívesen tanul. Az emberek pedig szeretik azokat, akik tanulni akarnak tőlük. Az első eminens azonban azt hiszi, ő mindenkinél okosabb; az emberek pedig tudvalevően utálják azokat, akik okosabbak akarnak lenni náluk.” Szóval, semmi fölösleges igyekezet, hiú erőfeszítés, hatalmi téboly, izzadó igazságkeresés, világmegváltó megszállottság. Úgy rendeltetett, hogy urak legyünk, jómódban, cselédekkel. Nincs mit tenni, élvezzük ki! Mutassuk meg, milyen jó finomakat enni, szép ruhákban járni, nagy, világos terekben élni, illatosan omló nőket szeretni, majd rátalálni a család melegére. Minden hivalkodás nélkül, a kőbe vésett jogok szerény magabiztosságával. Ej, te dzsentris, magyaros konzervativizmus! Lázadok ellened, de azért jó néha megmártózni benned hetven percig.