A mese

Klári harminc éves volt, amikor vezető állást kapott egy londoni nagyvállalatnál. Nemzetközi jogász volt, szép, elegáns, határozott, önálló, tudta, hogy mit akar az életben, és akkor éppen ezt akarta. Egy évvel korábban halt meg András autóbalesetben, ezért akart változtatni, és úgy gondolta, hogy Petinek is a legjobbkor jön a változás. Öt éves. Keserves lesz az emlékekkel élni, bárhol legyenek is.
Sokat dolgozott, az esték azonban szabadok voltak, Peti fontosabb volt minden másnál, ehhez ragaszkodott, amikor aláírták a szerződést. Az igazgatónő beleegyezett, rendben van, mondta, de lesznek olyan napok, amikor meg kell oldanod. Egyedül nehéz, ő tudja, ő is egyedül csinálja.
Klári azt felelte, mindenre fel van készülve. Soha nem érzett félelmet, minden viszontagságára úgy gondolt vissza, hogy azoknak vele kellett megtörténniük. Soha ne panaszkodj. 
Önálló volt mindig, egész életében, a házasságában is, most azonban egy pillanatra elveszettnek látta magát. Sok ez így, egyedül. Valaki kell. És ez a valaki lett Daniel, annak a bérháznak a gondnoka, ahol Klári lakott. Indiai, Pandzsabból. Kopasz, vékony, vidám férfi, akit szerettek a gyerekek. Néha beszélgettek a lépcsőházban Indiáról, ahol Klári is járt már, Londonról, gyerekekről. Udvarias volt, mértéktartó és jókedvű. Klári megkedvelte.
– Lenne kedve nálam dolgozni? Egy hónap próbaidő. 
Danielnek természetesen volt kedve. De pontosan ki lesz ő? Háztartásvezető. Klári így fogalmazta meg. Jól is hangzik. Még soha nem volt ilyen az életében. Nagymamánál volt Erzsike, a bejárónő, akit nem szeretett, mert mit keres egy idegen asszony a lakásukban? De ez most más. Danielt ő választotta. Bízott benne. A férfi minden nap jött, Klári egy füzetben üzent neki, ő pedig megcsinálta, ami a feladata volt. Délután megvárta Petivel, amíg hazaér, azután elment. Egyik este vacsorát főzött nekik. Meg is terített.
– Egy kis meglepetés. Igazi indiai menü – mondta. – Egyszer említette, asszonyom, hogy kedveli. 
Egy héttel később Klári Brüsszelben tárgyalt. Időben befejezte, de visszafelé késett a járata. Először egy órát, azután kettőt. Hármat. Nézte a repülőtér kijelzőjén, hogy változik az indulás időpontja. Felhívta Danielt. 
– Megtenné, hogy megvárja, amíg hazaérek? Peti még soha nem maradt egyedül este. – Természetesen, asszonyom. Ne aggódjon. – Csak kivételesen. – Ne aggódjon. Minden rendben lesz. Végül este tízkor érkezett haza. Csupa idegesség volt a napja. Felmond, ezt is elhatározta. Keres valami nyugalmas állást. Daniel a nappaliban ült, és televíziót nézett. – Peti rendben? – kérdezte ő, amint belépett. – Természetesen – felelte a férfi. Maga volt a nyugalom. – Kicsit sírt, de azután meséltem neki, és elaludt. – Mesélt neki? – Klári megdöbbent.    – Igen, egy régi bengáli történetet – mintha mi sem lenne természetesebb. – De milyen nyelven? Peti csak magyarul tud! – A mese, az minden nyelven mese.
Szerző
Odze György

Stressz

Nem lehet elégszer hangoztatni, a politikában mennyire fontos a bizalom. Ha egy országban az emberek többsége bízik a kabinetben, akkor külföldön is hisznek neki. A koronavírus fertőzésekkel kapcsolatos kínai, orosz, török vagy iráni számokat sokhelyütt komoly kétkedéssel fogadták, s ennek volt is alapja. Kína kezdettől fogva el akarta hallgattatni a járvány veszélyére figyelmeztető orvosokat, Oroszország heteken át megbízhatatlan tesztekkel próbálta bizonyítani, hogy ott alig van fertőzött, Erdogan török elnök pedig még március végén is azt állította, két-három hét alatt megfékezik a járványt, ma már azonban a hivatalos adatok szerint is a kilencedik helyen állnak a fertőzések számában. 
Valószínűleg a teljes igazság sosem derül ki. Válsághelyzetekben ugyanis az autoriter államok a jól bevált eszközhöz nyúlnak: megveregetik a saját vállukat, milyen remekül kezelik a válságot, csúcsra járatják a propagandát, hatalmas összegeket költve az önfényezésre, meghamisítják az adatokat, vagy pedig rafinált trükkel szándékosan alacsony szinten tartják a mintavételek számát, mert így úgy tűnik, mintha kevés fertőzött lenne az országukban. 
A nemzetközi tiltakozásnak azonban néha van értelme. Kína a múlt héten váratlanul bejelentette, „találtak” újabb, majdnem 1300 halottat a járvány első gócpontjában, Vuhanban. Persze nem az adatokat akarták eltussolni – állították –, hanem az ottani kórházi dolgozók túl nagy stressznek voltak kitéve, ezért nem vezették mindig megfelelően a halál okára vonatkozó kimutatást. A stressz az oka mindennek, meg az orvosok. 
Ma már tudjuk, ha Kína bevallotta volna az igazat a kezdet kezdetén, ma nem lenne ekkora bajban az emberiség. Sajnos az autoriter vezetők képtelenek tanulni a hibáikból, számukra a hatalom megtartása a legsúlyosabb válságban is mindent felülír.
Szerző
Rónay Tamás

A többiek

Azoknak az összessége, akikkel a hivatalos veszteséglistán nem számolnak. Az a tüdőtranszplantációra váró 17 éves például, akinek a műtétét elhalasztották. Vagy az, akinek el kell halasztania a petesejt beültetést, és nem tudja, hogy a következő hormonidőzítésre lesz-e pénze. Aki most nem tudja megnézetni a furcsán elszíneződött anyajegyét. Akiket a kórházi ágyak felszabadítása okán hazaküldenek a családhoz meghalni, vagy tovább élni, ha sikerül. 
Azok, akiket már az utcára tettek, de nincs tartalékuk, viszont van egy-két gyerekük és albérletük. Az újszülöttjét elvesztő, súlyos depresszióval küszködő fiatalasszony, akinek a találkozók az élethez való kötődés utolsó fonatai. Az idős, aki fél kimozdulni, mert az utcán rámordulnak, hogy takarodjon haza, miatta van az egész. Az egyetemista, akinek visszadobják a beadandóját, mert hiányolják belőle a szakirodalmat, a „könyvtári órákat”, és a hiányzó kreditek miatt csúszhat, miközben a szülei nem tudják tovább eltartani. Az elsős kisleány, aki a szegregált településen az ebédre vár. A leckét nincs min megírnia, de a családnak nagyobb gondja is van ennél: az utcában már senkinek sincs munkája, a helyi kisboltban pedig már nincs hitel. Hiába ér véget a járvány, neki hiányozni fog az ábécé második fele, így indul majd neki a másodiknak, ahol az utolsó padba kerül, és talán soha nem jut előrébb. A gimnazista, aki az otthonápolt szívbeteg öccse miatt nem mer elmenni most érettségizni, őszre viszont már elsodorja az élet. 
Az idősotthonban dolgozó, akinek a férjét miatta rúgták ki, mert az öregektől behurcolta volna az üzembe a vírust. A karantén miatt összezárt család, ahol az asszony folyton azt figyeli, mikor lendül a kéz, hogy ott legyen, mielőtt a gyerekre sújt le. A járvány előtt hitelt felvevő, ám utána szinte azonnal munkáját vesztő fiatal pár, akiknek az egész élete omlott össze egyetlen hét alatt.
Akiknek a járvány sorsfordító cezúra, egy hosszú, talán soha véget nem érő örvény kezdete. A hivatalos áldozatok sokszorosát kitevő járulékos veszteségek.
Szerző
Szalai Anna