A politikai kannibál

Az a történelemben nem új, de állandóan visszhangzó módszer, amellyel az orbáni Nemzeti Együttműködés Rendszere tíz év alatt lebontotta a III. Köztársaság demokráciáját, arra ösztökél bennünket, hogy félretolva minden egyéb meghatározást, csak annyit mondjunk: a magyar történelem kirívóan kannibalista politikai berendezkedésével van dolgunk. E saját nemzetét és természetes európai közösségét élve zabáló kannibalizmus: szégyen. Politikai meggyőződéstől függetlenül az egész nemzet szégyene.

Szégyen, hogy ezt azon az évfordulón - 2020. május 2-a alkalmából - kell kimondanunk, amikor a rendszerváltozás utáni első szabadon választott Országgyűlés nyitó ülésére emlékezünk. Arra a napra, amely kegyelmi pillanatként virradt ránk harminc éve, s amely némely Kasszandrák szerint vérbe borulva hanyatlik majd le fölülünk.

Most még csak a szégyen égeti az arcunkat, annak a „politikai nyilatkozatnak” a szégyene, amit ez a kannibálrend szült. Mert ez a kormánypárti nyilatkozat maga a politikai cinizmus, amit a tíz év alatt módszeresen végrehajtott alkotmányos puccs celofánjába csomagolva tálal a nemzet elé. A nemzet elbódított fele pedig önfeledten csámcsogja az eléje vetett illiberális moslékot, amely már nemcsak a magyarságot, hanem Európát is mérgezi. Mérgezi mindenekelőtt nacionalizmussal, mert a magyarságot naggyá tenni nem minőségében, hanem más népek, nemzetek rovására akarja. A magyar szupranacionalizmus szellemével kísért, azt ápolja minden áfiumos mondatával, idézi mozdulataival.

Ma Magyarország alkotmányon kívüli állapotban van. Ebbe az állapotba nem a felhatalmazási törvénnyel, a rendeleti kormányzással került. A grádicsokon 2010-ben kezdett lefelé lépkedni. Azzal, hogy a politikai kisebbséget – adott esetben a társadalmi többséget - a hatalom fokozatosan megfosztotta kisebbségi politikai jogaitól, sőt kitagadta a nemzetből. (Kövér László házelnök: "Az ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem a világelitnek a komprádor alakulata".) Azzal, hogy – megcsúfolva az alkotmányt - felszámolta a köztársaságot, a törvényhozást a végrehajtó hatalom szolgájává gyalázta, csúfot űzött a demokratikus intézményekből. Közben a szabad piacgazdaságot mamelukok kezére játszotta, ellopva a nemzettől azokat a forrásokat - az uniós adófizetők pénzét -, amelyeknek az európai felzárkózást kellett volna szolgálniuk. Kaptunk helyébe egy satnyán is alig működő autoriter államot mindentudó vezérrel az élén, aki zavart elhivatottsággal tör céljára. De: Isten óvjon minden polgárt az elhivatott politikusoktól és az elhivatott politikától, amely a hatalmat nem megosztja, hanem koncentrálja.

Most zengve kong az ünnep az ország házában. Abban az épületben, ahol a magyar politikai elit ritkán látható silány szecskája tobzódik. Ott, ahol egykor egy konzervatív gróf, Bethlen István kezelte az államcsődöt egy elszigetelt és megcsonkított hajdani birodalom romjain, és ahol a szocdem Kéthly Anna opponált magasra tartott fejjel, most a nejlonarisztokrácia korzózik egy tébolydai házmester vezényletével. És az ellenzék magával van elfoglalva, nem akadt senki alkalmas, aki emlékeztetett volna a Don-kanyarra, hová visz az Európából kifelé vezető út, s aki megtagadta volna a „zseni kormányfő” fondorlatait, vásári pávatáncát, kiskanállal adagolt áfiumát; akiben lett volna bátorság nekiállni lebontani a parlamenti paravánt, hogy okuljon belőle a bamba Európa is.

Most aztán "zengazének" a Házban szabadságról, szuverenitásról, alkotmányosságról és a demokrácia ünnepéről – mindarról, amit nem ünnepelni, hanem gyakorolni kellene. Nem állítjuk, mert nem állíthatjuk, hogy a III. Köztársaság minden világok legjobbika lett volna. Benne volt az is, ami történt, és az is, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Amit nem lett volna szabad hagyni megtörténni. 2010-ig benne volt a lehetőség, hogy azzá lehessen, aminek 1990. május 1-jén ígérte magát. A nemzet szégyenére oda jutott, ahová. A lét peremére. A következő generáció pedig rágódhat, miként s mire foglalja vissza a politikai kannibáltól a nemzetnek az országot, a Házat.