Cserna-Szabó András: Mérgezett piláf

Egyik ősapám, Josephus Gula nagykereskedő volt Bélaudvarnokon (jelenleg Szlovákia). Felesége Catharina Kraale. Fiát Michael Franciscus néven anyakönyvezték 1835-ben. Szépapám, Gullay Mihály Ferenc kilencévesen került szüleivel és testvéreivel Hódmezővásárhelyre. Temesváron és Bécsben járt iskolába, majd rőfösüzletet vitt, később szállítási vállalkozó lett. Neki és feleségének, Draskovics Vidor Hiláriának nyolc gyerekük született. Az ötödik volt a sorban ükapám, az 1871-ben született ifj. Gullay Mihály, akinek cégét így hívták: „Gullay Testvérek Szállítási és Bizományi Üzlet Hód-Mező-Vásárhely és Szentes.” Egy Prágából Győrbe, majd Budára származott gőzmalom-igazgató lányát vette el, Mathilda Alojsia Johanna Benest, majd 43 évesen, 1914-ben tbc-ben elhalt. Gullay Mihály Ferenc hetedik gyermekét, ifj. Gullay Mihály öccsét úgy hívták, Árpád.

Róla, Árpádról szól ez a történet.

Nem tudjuk, pontosan mikor született, még apám se, pedig ő erről a családról mindent (is) tud. A biztos csak az, hogy Árpádot a magyar királyi szegedi 5. honvéd gyalogezred tényleges állományának századosaként az első háborúban előbb a Fruška Gorába (Tarcal-hegység), majd Galíciába vezényelték. Részt vett Przemyśl várának védelmében. A vár feladása után orosz hadifogságba került. Nemcsak ő, hanem az egész, zömében magyarokból álló védősereg, közel százhúszezren. Négy évvel később, 1919 tavaszán még mindig fogságban volt, az osi (jelenleg Kirgizisztán) táborban.

A Google Maps szerint Vásárhelytől Os 5300 kilométer. Ma autóval 70 óra. Gyalog is alig több 1000 óránál.

A Pamír-fennsíkon már a cári kormányzat idejében ismert volt Halhodzsa, a szártok egyik törzsfőnöke. 1917 tavaszán az oroszok három szártot fogtak el, és összeverve bezárták őket az osi fogolytábor mocskos tömlöcébe. Köztük volt Halhodzsa is. Halhodzsa azonban nem adta fel, összeesküvést szervezett. Föllázította a táborban raboskodó szártokat, akik megszerezték a fegyverraktár kulcsát, leöldösték a tábori őrséget, majd Os városát is elfoglalták. Ezután az orosz vörös gárdisták osztrák és magyar hadifoglyokat toboroztak, ostrom alá fogták a szárt kézre került várost. Erős küzdelem után visszafoglalták Ost, Halhodzsa azonban harmincnyolc emberével áttörte az ostromlók gyűrűjét, és a tábor fegyver- és lőszerkészletét is magával vitte.

Két esztendő múlva, 1919 tavaszán Halhodzsa még mindig támadta az oroszokat.

Az oroszok felszólították az osi osztrák és magyar tiszteket, hogy újra fogjanak fegyvert Halhodzsa ellen. A tisztek gyűlést tartottak, megtárgyalták az oroszok ajánlatát. Végül úgy döntöttek, hogy az oroszok és szártok között levő háborúságban megőrzik semlegességüket. Mivel a tisztek gyakorlatilag éheztek, elhatározták, hogy a helyi szovjettől kenyeret és munkát követelnek. A szovjet juttatott is nekik valami kevés kenyeret, de munkát nem tudott adni. Erre azzal a kéréssel fordultak a helyi szovjethez, hogy miután a város nem tudja őket eltartani, helyezzék át őket más állomásra. Ezt a kérést az oroszok nem tagadták meg, de azt felelték, hogy a csekély helyőrségből nem tudnak a kíséretükre elegendő erőt kirendelni. A helyzet tovább rosszabbodott, az oroszok sem munkát, sem élelmet nem adtak nekik. A foglyokat (köztük Gullay Árpádot, ükapám öccsét) az éhhalál fenyegette. A tisztek végül megfelelő fegyveres kíséret nélkül önként indultak útnak 1919. április 8-án az osi táborból Andizsán felé. Összesen százhetvenen voltak. Osztrákok és magyarok vegyesen. Csak Hodzsi-Avat községig jutottak. Itt Halhodzsának kétezer fős csapata körülvette és foglyul ejtette őket. Három napig semmi panaszra nem volt okuk, a szártok barátságosan viselkedtek, sőt meg is vendégelték őket. A harmadik napon azonban a piláfba bódító szert kevertek, amitől a tisztek elvesztették eszméletüket. Mire magukhoz tértek, kezük-lábuk össze volt kötözve. Rossz taligákra dobálták és elszállították őket Ait községbe, ahol három napig koplaltak. Nagy Béla hadapród, erdészmérnök már ismerte a szárt nyelvet, és kihallgatta Halhodzsa embereinek beszédét. Megtudta, hogy a szártok le akarják mészárolni őket. A tisztek ekkor követelték őreiktől, hogy küldöttséget vezethessenek Halhodzsa elé. Ezt a kívánságukat teljesítették. A küldöttség tagjai voltak: Kovács Géza honvédszázados, aki a legidősebb volt a fogoly tisztek között, Gullay Árpád százados és dr. Marschall segédorvos. Azt kérték a vezértől, hogy kegyelmezzen meg az ártatlan tiszteknek. Halhodzsa azt válaszolta, hogy szándékát nem másítja meg, de őket hármukat meghagyja hírmondónak. Kovács százados azt kérte, hogy inkább őket hármukat végeztesse ki, de kegyelmezzen meg a többieknek. Halhodzsa azt válaszolta, hogy az alkut elfogadja. Hamarosan kiderült azonban, hogy esze ágában sincs ígéretét megtartani. Ait község szomszédságában, a Kara-darja folyó hídjánál Halhodzsa elrendelte, hogy a tiszteket ötös csoportban hozzák eléje. Azt mondták, csak kihallgatásra viszik őket. A foglyok ötös csoportokban érkeztek, a hídra állították őket. Halhodzsa intésére a hóhérok nekik estek: késsel levágták a fejüket, hullájukat pedig a folyó árjába dobták.

Így jártak mindahányan. Százhetvenen. Osztrákok és magyarok vegyesen.

Legalábbis ezt állítja Benda Jenő, a csóti

leszerelőtábor helyszíni tudósítója a Pesti Hirlap 1922. július 23-i számában. Benda saját bevallása szerint alaposan kikérdezte a magyar hadifoglyokat, akik a kivégzés részleteiről úgy értesültek, hogy egy magyarokból alakult csendőrcsapat elfogta Madamin béget, Halhodzsa vezető emberét, aki (valószínűleg némi kínzás után) mindent alaposan elmesélt.

Tényleg így történt?

Nem tudjuk. Nem tudjuk meg talán soha már.

S szólt a Holló: „Soha már!”

Ők negyvenketten mindenesetre soha nem jöttek haza (se fejjel, se fej nélkül): Bozsák Norbert zászlós, Berecz Imre zászlós, Balogh Miklós zászlós, Csuka Domokos főhadnagy, Csernyus Miklós zászlós, Douglas Jenő főhadnagy, Csóka Károly hadnagy, Eötvös József főhadnagy, Földváry István hadapród, Földváry Sándor hadapród, Grób Jenő hadnagy, Gullay Árpád százados (történetesen: a vérem), Gyuk Miklós zászlós, Halsdorfer Ödön zászlós, Herz Ernő hadnagy, Ilovszky Jenő hadnagy, Jeszenszky István zászlós, Klein József hadnagy, Kalocsa István hadnagy, Kócs Lajos főhadnagy, Kovács Géza százados, Kubik Andor hadnagy, Lengyel Elemér (vagy Ernő) százados, Mátyás János főhadnagy, Marinkovits György főhadnagy, Márz János hadnagy, dr. Marschall Rezső orvos, Magasházi Pál hadnagy, Nagy Béla hadapród, Novinszky Alajos zászlós, Oberting Mihály zászlós, Precup Jenő zászlós, Párvány Károly zászlós, Ruzsucska János zászlós, Riedl Jakab zászlós, Sándor Zoltán főhadnagy, Strosz Zoltán főhadnagy, Strobl Dezső zászlós, Soltész János zászlós, Sulcz Gyula hadnagy, Supka Géza hadapródjelölt, Török Árpád hadnagy. A többi áldozat osztrák. Ők negyvenketten magyarok voltak. Vagyis magyarok, svábok, zsidók, tótok, szerbek, románok stb. és ezen halmazok metszetei. A mieink.

1919. április 11-én, pénteken tehát Gullay Árpád százados, ükapám öccse – ha hihetünk Benda tudósítónak és informátorainak – piláfot vacsorázott Közép-Ázsiában. Na jó, mérgezett piláfot. Véletlenül tudjuk, mit fogyasztott ugyanebben a napszakban Kun Béla népbiztos a Szovjetháznak nyilvánított budapesti Hungária Nagyszállóban: a kedvencét, tojásos galuskát meggykompóttal. Vacsora után elégedett volt, főként a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltása töltötte el lelkét bizakodással. Közel a világforradalom, gondolta, mikor kiköpte az utolsó meggymagot.

Arról is pontos információink vannak, hogy Clemenceau miniszterelnök ezen a péntek estén a párizsi Tour d’Argent étteremben préselt kacsát evett, pedig általában este már csak kenyeret és tejet vett magához. Vacsora után szelíden elmosolyodott, mikor titkára jelentette, a békeszerződés, ha nem is végleges szövegében, de legalábbis tartalmát illetően még a hét végére elkészül. Szivarra gyújtott. Végre rend lesz, mondta bizalmas emberének. Uram, nem lehetne-e, hogy különösen a középső és a keleti területek esetében kissé körültekintőbben… De a titkár már nem tudta befejezni, mert a miniszterelnök mérgesen leintette, ekcémás kezén fehér kesztyűt viselt. Vége lesz ennek a kibaszott keleti fejetlenségnek, mondta később, s titkára szerint arca szinte ködössé vált, mintha eltakarná azt a boldogság fátyola.