Előfizetés

Minden puszi egyforma? Todó után Víg Balázs is kitálal

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.06.13. 11:20

Fotó: Molnár Tamás
10 éve jelent meg Vig Balázs Három bajusz gazdát keres című meséje, melyet, ha nem jön a járvány, nagybajuszos csinnadrattával ünnepelt volna. Így csak virtuálisan invitál mindenkit a mese helyszínére, Születésnapfalvára.
– Kicsiknek szól, abszurd humorával mégis nagyon modern, felnőtt által is élvezhető az a nyelv, amit például A három bajuszban használ. Szándékosan ennyire szülőbarát? – Egyrészt saját magam számára is úgy válik érdekessé egy történet, ha több síkot tudok beleépíteni, másrészt azt gondolom, hogy így a hatása is sokszoros lehet. A Három bajusz… az egyik síkon tele van népmesei elemekkel, kezdve a próbatételektől a legkisebb bajuszmanóig, aki világgá megy, egy másikon viszont sokkal inkább a groteszksége érvényesül. A bajuszok életre kelnek és egészen abszurd kalandokba keverednek: az egyik feleséget keres magának, a másik meg egy faluszéli tejivóban zsiványnak áll. Számomra a mese terepe egyfajta játszótér, ahol olyan érzésekről, történésekről tudok írni, amelyek direktben nem lennének annyira izgalmasak. Sőt akár közhelyszerűek lennének. Meseköntösbe öltöztetve azonban elkezdenek működni, és valami nagyon mélyről rájuk rezo­nál bennünk. Vesszőparipám íróként, olvasóként egyaránt, hogy még egy gyerekeknek szóló történetnek is legyen alja, mélysége, mondanivalója. Ne csak úgy lógjon a levegőben, ne csak vicces és cuki akarjon lenni. – Mit ért közhelyességen? – A Puszirablók című könyvem például, ha leegyszerűsítem, az esti jó éjt puszi fontosságáról szól. Ha írnék egy propagandakönyvet arról, hogy a szülők puszilják meg a gyerekeiket esténként, az banális lenne. De így, hogy egy kalózos, hercegnős mesébe ágyazom be, melyben Szeretke hercegnő azért kerül egy kalózhajóra, mert egy este nem kap jó éjt puszit, banalitás nélkül tudok – illetve tudnak a szereplőim – beszélni többek között arról, micsoda védettséget tud adni egy puszi. És kérdések is könnyebben felvethetők így. Például, hogy minden puszi egyforma-e? A rossz gyerek meg nem érdemelt puszija és a szerelmespár első csókja? – Én magam is azokat a történeteket szeretem, amelyekben nemcsak a súlyos dolgok, de a gyerekek apró-cseprő sérelmei is komolyan vannak véve. – Számomra nagyon lényeges, hogy súlya, tétje legyen a könyveimnek. Hogy ne csak azért írjak, mert jólesik szöszmötölni a gép mögött, hanem azért is, hogy kicsit igazságot szolgáltassak azoknak a gyerekeknek, vagy a felnőttként bennünk élő gyereknek, akit különböző vélt vagy valós sérelmekkel bánt az élet. Próbálom eltalálni azt a hangot, amelyre könnyen rá tud csatlakozni az, akinek van valamilyen bánata. Pusztán az, hogy kibeszélünk bizonyos dolgokat, tudunk nevetni olyan szituációkon, amelyek az életben egyáltalán nem kellemesek, nem nevetségesek, leírva viszont meglátni a benne rejlő humort vagy iróniát, sokat segíthet.
– A Todó kitálal az oviról című könyv (alcíme szerint nem csak óvodásoknak) tudomásom szerint az egyetlen olyan gyerekkönyv magyarul, ami férfi szerzőtől szól az oviról. És próza! Benne vannak esetleg a saját gyerekkori sérelmei is? – Ebben a sorozatban egyes szám első személyben Todó beszél, emiatt sokan kérdezik tőlem, vajon én vagyok-e a kisfiú, amit mindig cáfolok ugyan, mégsem véletlen, hogy könnyen beszélek ezen a hangon. Csak úgy mertem megírni, hogy nagyon sok saját élményanyagot használtam fel, amiket persze sokféle módon toldoztam-foltoztam, átírtam. Személyes élmény miatt kezdtem például bele a megírásába is: elegem volt a habos-babos, cukiskodó könyvekből. Egyszerűen azért, mert már az én gyerekkoromban sem olyan volt egy óvoda, amilyen ezekből az inkább beszoktatókönyvekből kirajzolódik. Azt szerettem volna, hogy egy fiktív szereplő szemszögéből meghallgathassunk egy elégedetlen óvodást is. Aki egyáltalán nem rossz gyerek, de csak kapkodja a fejét, hiszen olyan élmények érik a közösségben, hogy alaposan föl kell kötnie a gatyáját, hogy érvényesülni tudjon. Csupa olyan fejezet szerepel a könyvben, ami egy ovis életében bármikor előfordulhat, akár kis traumaként is jelentkezhet. Ilyen pl. A mócsingos hús, a Bunyózni tanulok vagy a Bekakilok című részek. Tudom, hogy sokan úgy gondolják, ezek a nehézségek maradjanak inkább tabutémák, hogy otthon, a családban beszéljük meg, ha felmerülnek, de gyerekkönyvek ne szóljanak róluk, mégis azt tapasztalom, hogy egyre több szülő, sőt pedagógus is beáll mögé. Nem tetszik az az irány, hogy 9-10 éves gyerekek úgy élnek a saját közösségükben, mintha 16 évesek lennének, közben a tanító néni a Misi mókust olvastatja velük. Nincs semmi baj a Misi mókussal, de szinkronba kell hozni valahogy a valóságukat az olvasmányaikkal. Ha egy alsós gyerek 18+-os videókat néz, akkor nem lehet, hogy a róluk és nekik szóló irodalom erre valahogyan ne reagáljon. Természetesen nem vulgáris módon, nem közönségesen, hanem csakis céllal. – Író-olvasó találkozói mindig nagyon játékosak, interaktívak. Kell hozzá a műsor, hogy kedvet csináljon az olvasáshoz? – Sokan nem is gondolnák, mennyire fontos dolog az író-olvasó találkozó. Mi, akik könyvek között nőttünk fel, el sem tudjuk képzelni, hogy előfordulhat, hogy egy negyedikes gyerek nem tudja elolvasni a nyomtatott nagybetűket. Én legalábbis őszintén megdöbbentem, amikor egy Todó kitálal a sportról-találkozón ez történt egy kisfiúval. Nyilván nem sok esélyt látok rá, hogy őbelőle néhány éven belül olvasó váljék, mégis, ezen az író-olvasó találkozón, egy könyvtárban, ami abszolút nem a saját terepe, egy órán keresztül jól érezte magát egy alternatív irodalomórán, és személyes kapcsolata alakulhatott ki egy íróval, egy könyvvel. Ha időben megkapják olyan gyerekek ezt az élményt, akiket amúgy nem érdekelnek a könyvek, vagy a szüleik valamiért nem tartják ezt fontosnak, akkor még be tudunk annyira avatkozni kulturálisan a kis életükbe, hogy valami közük mégiscsak legyen az olvasáshoz.

Vig Balázs

a Móra Kiadó szerzője. Látszatra hétköznapi, ám átlagosnak azért nem mondható hősökről – bajuszokról, puszikról, rettegő fogorvosról – mesél, a történeteinek mégis mindig súlya van. Ügyek mellé áll: hol banálisnak tűnő, ám a gyerekek számára életbevágó sérelmeknek ad hangot (Todó kitálal az oviról, Todó kitálal a suliról, Todó kitálal sportról); hol a jóéjt puszi fontosságáról (Puszirablók) regél; vagy, mint legutóbb, a Föld védelme mellett „kampányol” (Amikor a kukák világgá mentek antológia Rosszcsontok c. meséje). 

Todó kitálal az oviról – nem csak óvodásoknak (Móra Kiadó, 2016., 2020.) Bekakilok – részlet

Nem bírom tovább. Összeszorított fenékkel lépegetek befelé a vécékhez. De nem eszembe jut, hogy nem szabad odabent vécézni, mert valami olyat hozok majd haza, amit kenegetni kell. Így mondta anyu. És mi lesz, ha ő, akit épp most varázsoltam meg, hogy minél hamarabb ideérjen, pont akkor érkezik, amikor kakilok az óvodában? Mérges lenne vajon? Biztos nem lenne mérges. De látná, hogy nem azt csinálom, amit megbeszéltünk, és lehet, hogy elszomorodna. És különben is: nagyon kell, vagy már nagyon muszáj? Pár lépést teszek a kerítés felé, de anyu még mindig nem jön értem. Vissza még két lépés. A bizonytalanságtól nagyon kell pisilnem. Szerencse, hogy a többiek messze játszanak tőlem, és egy óvó néni sincs a közelben. Most bent tartsam, vagy ne tartsam bent? Hol van már anyu, miért nem engedik el onnan, ahol dolgozik? Kicsit bepisilek. És ettől elfelejtem, hogy össze kell szorítani a fenekem. Lehet, hogy nem is tudnám. Kisbabakorom óta most először újra bekakilok. Előbb csak egy kicsit. Aztán teljesen. Sírok. De nem szabad sírni, dolgom van. Nem tudhatja meg senki, hogy mi történt. Már a bokrok között járok, az óvoda mögött. De nincs szerencsém. Egy Süni csoportos és egy katicás játszik itt, ahol nem láthatják meg őket. Meg is értem, hogy elrejtőztek, így nem kell osztozniuk a játékokon senkivel. Persze nincsenek sokan az udvaron, késő délután van. Szinte mindenkit hazavittek már. (Anyuuu!!!) Biztos ezért kérdezik meg, hogy akarok-e játszani velük. Délután a legvégéig bent maradt gyerekek mind jóban lesznek, még ha másik csoportba járnak, akkor is. Dühösen ellököm az egyiket, és elszaladok. Nem tudták meg, hogy bekakiltam! De ahogy kifutottam a bokrok közül, egyből a lányok között találtam magam. Ők megérezték, hogy valami büdi, és én először úgy csináltam, mintha nem érezném, aztán meg úgy, mintha én is érezném, de közülük lenne valaki büdös. Erre azt mondták, nem ők a büdösek, hanem inkább én. Elszaladtam. Majdnem megtudták, hogy bekakiltam. De még pont nem. És egyszer csak Tilda néni magához parancsolt. Menni kellett. Biztos megmondták neki, hogy bekakiltam. Mert a fiúk látták, hogy olyan színű a nadrágom, mintha beleültem volna valamibe, a lányok meg érezték, hogy büdi vagyok, és Tilda néni ebből rögtön kitalálta, hogy mi történt. Sírtam, nem néztem senkire. Ha én nem látom őket, ők sem látnak engem.   

Kiss Noémi: A bálna és a Srác – Részlet egy készülő meseregényből

Kiss Noémi
Publikálás dátuma
2020.06.13. 08:45

„Ki ismert fiút, aki olyan picinek született, mint egy légy? Aki elfért egy tenyérben? Ha ráugrott a kanálra, a kanál pereme nagyobb volt nála?”
Van nekem egy titkos mesém, mostanáig még senkinek nem mondtam el. Figyeljetek! Ki ismert fiút, aki olyan picinek született, mint egy légy? Aki elfért egy tenyérben? Ha ráugrott a kanálra, a kanál pereme nagyobb volt nála? Később, évek múlva, mikor nagyobb lett ez a fiú – persze még mindig iciri-piciri kicsike volt –, úgy el tudott bújni a világ elől, hogy senki észre nem vette. Vékony csontjai úgy forrtak egymásba, akár a cérnák varrás közben. Létezett ő, csak olyan láthatatlanul élt, akár egy kis sejt. Mintha meg sem született volna. Láthatatlan volt, mint a levegő. Mint tengerben a kalmárok. Vagy nem is! Inkább olyan, mint a pára a táj fölött csípős, hideg reggeleken valahol északon. Közel a Föld északi sarkához. Ott, az Atlanti-óceán peremén húzódik az Északi-tenger, indul a mi mesénk. Vizeken és szárazföldeken. A tengerben kilométereken át sziklaszigetek terülnek el. Peremüket hatalmas kövek jelzik, barlangok és kőzuhatagok. A tenger hullámai, mikor partot érnek, nagy erővel csapódnak a kövekhez. Hosszú partokat mosnak. Üregek, falak és a mélyedések sorakoznak, hogy felszabdalják a partot. Finom pázsitfű és moha nő a köveken. Minél északabbra tartunk, a tenger vize egyre jegesebb lesz. Keményebb, mozdulatlan. Dermesztően nedves. Aki nem tud úszni, azonnal elnyeli didergő arcát a víztölcsér. Sőt, egy idő után a jó úszókat is simán elnyeli. Mert ez a tenger bizony nem az önfeledt nyári vakáció sós hullámait sodorja. Kék, csábító vizében titkos árkok húzódnak, és ahol véget ér, ott kezdődik a Végtelen Birodalma, Óperencia. Senki fia nem merészkedik arra, akinek bőre van. Kivéve néhány jól meglett, hájas, zsíros állatot, akiket a háj megvéd. És akinek a bőrén csigák és tetvek élnek. Hiába olyan fagyos a táj, a zúgó tenger hullámán lakik a kormorán, a fekete halpusztító madár. Sebesen úszó delfinek, orkák. Ritmusban csámpázó pingvin, és a parti sziklák híres bőgő oroszlánja, a fóka. Nem messze a parttól, ahol a mély végtelen tengervíz a nyílt óceánnal találkozik, óriásbálnák utaznak. Világító rákokat rágnak, szilás szűrőfogaikkal kiszedik őket az áramlatból. Csillagok, kagylók, békák, polipok élnek a bálnaháton. A bálna akkora, akár egy város. Olyan nagyot kortyol, hogy mozdul vele a föld. Föl és le. Testükkel ezer liter vizet szorítanak ki egyszerre. Felbuknak és lebuknak. Hullámok szája nyeli el tonnáikat, hogy aztán újra a felszínre köpje. Nem messze a parttól, a vulkánhegyek árnyékában áll egy egészen apró falu. Az északi sziget faluja. Itt él a szüleivel a Cérnasrác. Ő lesz történetünk apró hőse. Szinte alig látni az utcáról ezt az észrevétlen, kis kunyhót, ahol mesénk most kezdetét veszi. Gyertek utánam, nézzünk be a kunyhóba!

Világgá megy

Fiam, csupa sár vagy! – az anya az asztal mellett guggoló fiát szólította így. A Cérnasrác épp halászatból érkezett haza ebédre. Ilyenkor szokás szerint hárman ültek a kerek asztalnál. Csakhogy ma minden másképp alakult. – Halásztam, anya, hisz tudod! – Ó! Hány halat fogtál? – kérdi az apja, aki már ott ült az asztalnál. Újságot lapozott, mintha olvasna. – Egyet se – vágta rá. – Hát fókát? – Egyet se – dünnyögi. – Tán bálnát? – Apa, hagyjál már..., elment az étvágyam. Bálnák közelébe nem megyek. A farka csücskét nem éri be a hálónk. Rák lehetnék a bálna szájában, ha érdemesnek tartana arra, hogy bekapjon. Jó is lenne az! A bálna gyomrában biztos jó meleg van! Cérna röviden elgondolkodott és lelkesen folytatta: – Láttam a vonuló bálnákat! Ott mentek el mellettem a tengeren. Először egy csapta fel a farkát, aztán kettő, három és tizenkettő. Hatalmas uszonyukkal verték a vizet. Tükröt törtek. Mennek északra a kicsinyeikkel. – Legszívesebben bálna lennék. Dünnyögte a Srác. A szülei persze ilyenkor már egyáltalán nem figyeltek rá. Tele volt a szájuk és egymással beszélgettek az ízekről, mondjuk, vagy a holnapi ebédről, mit kell még beszerezni addig. – Akkor nem mondaná rám senki, hogy kicsi vagyok. Meg hogy Cérnasrác… – Mi a bajod a neveddel? – kérdezte hirtelen az anyja. Mint aki kissé már unja a fiát. Persze nem is várta meg a válaszát. Csak az étel körül forogtak a gondolatai. – Gyere, ülj le. Éhes vagy, kicsim? – kérdezgette a fiút. A Srác mesélt volna tovább, de senki sem volt igaziból kíváncsi rá. A szülei szürcsölték a levest, az apja sózott és kanalazott. – Elfutottam a szél elől. Majdnem felkapott. Végül egy szikla mögé bújtam. Hatalmas vihar lett egyszeriben. – Kisfiam, kihűl az étel. Tukmálta az anyja. – Nem vagyok éhes. Anya! Nem kérek. – A kedvenced. Bébirépa-főzelék. Nőnöd kell, ahhoz meg enned. Törpe akarsz maradni? Mondogatta az apja, mint ahogy mindennap mondogatta. Ugyanazzal a kényes hangsúllyal: – Nőnöd kell, hogy nagy legyél, fiam. Közben még az ujjával mutogatott. Saját magára. Ő volt a példa, a saját példaképe. Kiállhatatlan mozdulat. – Már te is kezded, apa? – mérges lett a Srác. Elment az étvágya. Igaz, nem is volt. – Én csak azt mondom, hogy... – próbálkozott újra az apa. – Elegem van. Cérna felpattant a sámliról. Már az ajtóban állt és onnan kiabált. – Elmegyek! – Ebédidőben? Vonta kérdőre az anyja. – Ülj le szépen. Mintha ebéd közben nem lehetne távozni. – Gyere vissza! Itt a pöttöm kis széked, a párnád, az előkéd. Csücsörített anya a szájával, édesgetett. – Hová mennél? Cérna, ülj vissza, eszünk. – Emelte fel apja a bajszos hangját. Szürcsölte a szavakat a levessel együtt. – Világgá. Vágta rá határozottan és mérgesen. – El innen, minél messzebb, saját házat építek. Kicsit! Ja, nem. Nagyot, hatalmasat. Százszor akkorát! – Történt valami? Nekem elmondhatod, kisfiam. Ment utána az anyja. Ujját az arcára tette, simította. De a simogatás inkább fenyegető volt, mintsem selymes. Nem kedves és nem jóanyás. Próbálta megnyugtatni, vigasztalni. – Semmi. Csak a szokásos. Gúnyoltak a sziklánál fókavadászok: – Ez egy légy, nem gyerek. – Keze, mint a grafit! – Lába, mint két kukac. – A teste gyufaszál! – Hisz ez egy béka! – Kávéskanál! – Pióca! Nem, dehogy! Giliszta! A szülők ilyenkor rendesen mézes-mázos módba kapcsoltak. – Jaj, édes kicsim, ne hallgass rájuk! Holnap majd valaki mást gúnyolnak. Vigasztalta az anyja, de már késő volt. – A bolha is apró, aztán mekkorát ugrik. A szúnyog úgy csíp, hogy nyilall tőle a karod. Nevetett az apja. Ilyen és ehhez hasonló értelmetlenségeket nyögdöstek, amiket a fiú szépen elengedett a füle mellett. Mindet kívülről ismerte. Nagy levegőt vett és próbálta újra elmagyarázni, mi a baj. Mi az a nagy baja: – Ha nincsenek ott, akkor is hallom őket. Ha nem találkozom velük, akkor ott a hangjuk helyettük. A rikácsolásuk, ahogy gúnyolnak. Erre már csak annyit mondott apa, hogy bírd ki, ilyenkor mindig ezt mondta. – Nem bírom. Nem lehet. Elszaladok, amilyen messzire csak lehet, sosem érnek utol! De apa folytatta ott, ahol az imént abbahagyta: – Rá se ránts! Bátor fiú vagy te. Én tudom, és óriás! Olyan erős, mint senki más. Amikor megszülettél, azt hittük nem éled túl. Itt elcsuklik apa hangja. – Hagyd abba, apucikám! Nem bírom! – Csodasrác vagy te, fiam! Anya átöleli a fiát a kezével. – Csuda kicsi, tudom. Apa és anya, ne csapjatok be! Kicsi a bors, de erős. Ekkora hülyeséget sen­­ki nem mond. Az apja újra próbálkozott: – Egész északon te vagy a legjobb halász! Egy kis csodagyerek. – Mégse fogtam semmit! Dünnyögi a srác. – Beszélsz az állatok nyelvén. – Na és? Mikor megszülettem, majdnem meghaltam. De élek. Ez az én bajom. Épp ez, érted, hogy élek! – Miket beszélsz, Cérnafiam? Hüledezik az anyja. – Anya és apa: utálom a nevemet! Az egész kicsi szigetet! Az apró városunkat! Utálom a többi gyereket! A bálnavadászokat! Mindenkit utálok! A tanárokat is, akik folyton hátraraknak a tornasorba! Utolsó kis bolhának néznek. Véletlen belém rúgnak! A fiú, aki mindig láb alatt van. Borsószem Palkó! Babszem Jankó! – Hogy mondhatsz ilyet? A szüleid vagyunk! Semmi rosszat nem tettünk veled – bizonygatja tovább az apja. – Persze tudom, csak megszültetek. És tőletek kaptam ezt a hülye nevet. Ne vedd magadra, apucikám. A Srác az ajtóhoz megy. Az apja próbálja visszatartani: – A néven lehet változtatni. Egyszerűen átírjuk. Keresünk neked egy másikat a névkönyvből. Na, mit szólsz? Holnap eljössz velem a könyvesboltba, úgyis régen voltunk együtt a városban. Csak mi ketten. Te meg én. – Én holnap már a sziklákon leszek. Sziasztok! Az anyja nem akarja elengedni: – Alig lélegeztél. Mint egy zacskó tej, annyi voltál. Mégis életben maradtál. Korababa. Mit akarsz még? – Gyűlölöm ezt a történetet, ezerszer hallottam! Patkány voltam a mérlegen. Nem egy aranyos gyerek. Ronda, sovány, csontos. Lógott rajtam a bőr. Mint tehénen a gatya. Ti szégyelltetek engem. Hirtelen átugrik a Srác a küszöbön. Becsapódik mögötte a kunyhó bejárati ajtaja. Nála elszántabb apró gyerek ebben a pillanatban nincs a világon sehol. „Saját kunyhót építek egy távoli sziklán. Ott akarok élni, ahol a halak. A pelikán és a kormorán. Ahol a fóka és a bálna kúszik a víz tetején.” Ahogy rohant, lihegve futott a bokrok között a sziklák felé, folyton arra gondolt, hogy ő ezt igenis egyedül megcsinálja. Képes lesz rá. Nem érzi a veszélyt, nem számol semmivel, de többé nem akarja látni a faluját. Nem akarja hallani a szülei aggódását. Az apja persze utánakiabált, hogy ide bármikor visszajöhetsz, fiam! Hazavárunk! Szerencsére a szülei eltűntek az északi ködben. Olyan sűrű volt a levegő, mint a tejföl. És a láthatatlan szülő édes, mint a méz. Mert ebben a pillanatban végre képtelen beleszólni a gyereke dolgába.

Sosem megy ki a divatból - Kertész Erzsi örökzöld témákról

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.06.12. 16:07

Fotó: Skoda Mercedesz
Kilépett a hegy univerzumából és a havonjárók nyomába eredt Kertész Erzsi a Panthera-sorozat legújabb, nemrégiben megjelent negyedik részében. A Jégmadár útja ismét egy letehetetlenül izgalmas kalandregény lett, ami abból a szempontból is érdekes, hogy a szerzője nem igazán tartja magát a szó klasszikus értelmében írónak.
Ahhoz képest, hogy gyakran hangsúlyozza, nem írónak készült, s hogy csak az elmúlt 10 évben tévedt a gyerek- és ifjúsági irodalom terepére, nagyon sokféle műfajban, nyelven és hangon szólalnak meg a történetei. Egy részük kissé megcsavart, XXI. századi mese, másik felük izgalmas kalandregény. Ez a sokféle hang összefügg a pszichológusi múltjával, vagy csak ennyire kísérletező? – Nyughatatlan szerzőnek érzem magam, és ezzel nem is mindig kellemes együtt élni. Talán belelazulhatnék abba, hogy van több sikeres sorozatom, és működtethetném ezeket, hiszen szeretek a hűséges olvasóim kedvében járni, de az ismeretlen terep mindig kihívás számomra. Nincs bennem túl sok félelem, mert még ma is tudom azt érezni, amit tíz éve, amikor elkezdtem, hogy legfeljebb nem jól sikerül, és akkor mi van? Nem készültem írónak, de legalább megpróbáltam. Megtettem, ami tőlem telt, és sok örömet leltem benne. Amíg ilyen lazán tudok hozzáállni, addig valószínűleg kísérletezni is fogok, mindemellett nem szeretném elhanyagolni azt sem, amit már felépítettem. Az egyetlen nehézség az idő, és ez nem kis kihívás nekem. Muszáj néha nemet mondanom, de ez sokszor annyira fájdalmas és nehéz, hogy már egy mesekönyvet is írtam róla. – Bár a Göröngyös úti iskola és a Panthera-sorozat kiskamasztörténetei népszerűbbek, az én személyes kedvencem Dalia és Dália „szívfacsaróan kacagtató” párválasztós lovagmeséje, ami legalább annyira mai, mint az iskolás-sztorik. Milyen egy XXI. századi királyfi? És egy királylány? – Csak halkan mondom, hogy nem igazán hiszek a királyfikban és királylányokban, szerintem sárkányból jóval több van. A viccet félretéve, tisztában vagyok vele, hogy amikor nőkről és férfiakról írok, ingoványos területen járok, és különösen körültekintőnek kell lennem, hogy ne mondjak buta vagy sértő dolgokat a témában. Ezt általában azzal kerülöm ki, hogy folyamatosan szélsőséges dolgokat állítok, végletekkel, karikatúrákkal dolgozom ‒ a mesei keret ezt engedi, sőt, szinte megköveteli. Egyébként, amikor a nemekről írok, jobban szeretem úgy felfogni, hogy minőségekkel dolgozom, azok árnyalataival, fokozataival ruházom fel a szereplőimet, és a sokszínűségük is ebből táplálkozik. A nő-férfi téma egy alapvető dinamika, az írók egyik jól bevált kiindulópontja ‒ nálam szinte minden könyvben megjelenik, és folyton keresem benne a változatosságot és sokszínűséget. A női figuráim például sokszor erősek, a férfiak nem egyszer túlérzékenyek, de számtalan típusú karaktert el bírok képzelni mindenféle ítélkezés nélkül, kiemelve ugyanakkor az esendőségüket. A mai gyerekek, ha nem is királylányok és lovagok képében, de ugyanúgy találkozni fognak ezekkel a minőségekkel: az ilyen témákra mondják, hogy örökzöldek, és nem lehet eleget beszélni-mesélni róluk. Ezért nem is tartok attól, hogy kimennek a divatból. – Mitől függ, hogy kit, hogyan lehet megszólítani? Kinek fog tetszeni a Dalia és Dália abszurd iróniája, és kinek a hógömb fogságába zárt hegyi kaland? – Ez nagyon fontos kérdés, engem legalábbis erősen foglalkoztat. Tíz év után már nagyjából érzem, amikor olyan szövegen dolgozom, ami sokaknak tetszik, sokakat megszólít majd, és azt is, amikor olyat írok, ami talán csak keveseket ragad meg. De ők is fontosak! Én tizenévesen nagyra értékeltem például az iróniát, és amikor azt éreztem, hogy a szerző komolyan vesz, és olyasmit oszt meg velem, amit inkább csak sejtek és átérzek, mint értek. Szeretek a gyerekek intuíciójára hagyatkozni, miközben tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki fogékony például az iróniára, abszurdra, szójátékokra, többjelentésű helyzetekre, mondatokra. De nekem szívügyem, hogy ilyeneket is írjak, és hálás vagyok azért, hogy megtehetem. Ilyenkor kicsit magamnak is írok, és ez egészen felszabadító. Ezen kívül a szülőkre is gondolni kell: nekik is jár néha egy-egy poén, ha már ilyen sokat olvasnak a gyerekeiknek. – A Göröngyös úti iskola kötetei kapcsán legtöbbször azt emelik ki, hogy az úgynevezett problémaorientált gyerekkönyvek kategóriájába sorolhatók. Annak is készültek? – Nem volt teljesen véletlenszerű a sorozat indulása – bár megjegyzem, eleinte nem gondoltam, hogy sorozat lesz belőle. Nyulas Ágnes, a Cerkabella kiadó vezetője pár éve azt mesélte, hogy amikor megkérdezték a szülőket, milyen témáról olvasnának szívesen a kisiskolás gyerekeiknek, többen is említették az önbecsülés, önértékelés témáját. Ez engem egészen szíven ütött, és pár nap alatt megszületett a fejemben egy szimbolikus szereplő: egy olyan kisfiú, aki minden nehézsége és gyengesége mellett is rendben van önmagával, olyannyira, hogy egyenesen királynak érzi magát, és nem hajlandó levenni a koronáját. A kötet fogadtatása felülmúlta a várakozásokat, és végül a folytatás mellett döntöttem. Az újabb kötetekben már óvatosabban bántam a szimbolikus képekkel, és igyekeztem életszerű, egyszersmind aktuális problémákat behozni. Nem vagyok biztos benne, hogy ugyanazt látja ezekben a könyvekben a gyerek és a szülő, de ez nem baj. Igyekszem kerülni a didaktikus hangnemet, ezek inkább elgondolkodtató, problémafeltáró történetek, melyek talán beszélgetésre, továbbgondolásra inspirálnak. Nincs bennük egyetlen és helyes megoldás. És valóban a problémafókusz a kötetek szervező elve. Ha tényleg segítő könyvek, akkor főleg talán abban segítenek, hogy több szempontból lássuk, tudatosítsuk a nehézségeket. 
Próbáltam egyfajta kiskamasz életérzést megragadni: a kisgyerekből nagyobbá, ügyessé, kompetenssé válás folyamatát, amely egy kiskamasz regényben szerintem a helyén van, még akkor is, ha éppenséggel lány olvassa egy önmagában bizonytalan, kihívásokkal küszködő fiú hős történetét.

– Kismukk, a Panthera első három kötetének elbeszélője mintha ellenpontja lenne Csudabogárnak: önbizalomhiánnyal küszködik. Szándékos az áthallás Hauff aprócska, csúnyácska hősével, Kis Mukkal? – Kis Mukknak inkább a neve, mint a története fogott meg, ez utóbbit el sem olvastam a regényem írása előtt. Egyszerűen kölcsönvettem a nevét, remélem, nem haragszik érte. Az én Kismukkom keveset beszél, valóban kicsi és kevés az önbizalma, így több szempontból is találónak tűnt ez a hirtelen beugró név. Nem tagadom, hogy a jelentéktelennek tűnő szereplő jellemfejlődése, hőssé válása fontos elem volt a regényben. Ha a konkrétumoktól az általános felé haladunk, próbáltam egyfajta kiskamasz életérzést is megragadni ezzel: a kisgyerekből nagyobbá, ügyessé, kompetenssé válás folyamatát, amely egy kiskamasz regényben szerintem a helyén van, még akkor is, ha éppenséggel lány olvassa egy önmagában bizonytalan, kihívásokkal küszködő fiú hős történetét. – A frissen megjelent, negyedik Panthera-regénynek már nem is ő az elbeszélője, hanem a havonjárók népének egyetlen élő képviselője, Jávor. Kismukk végigjárta a hőssé válás útját, vagy A Jégmadár útja afféle oldalág? Mint a Star Wars sorozatban a Zsivány Egyes? – A Jégmadár útja tényleg leágazásnak indult. De aztán úgy éreztem, hogy Jávor figurája egy összetettebb történetet is megér, olyat, amiben a két világ, a Panthera, és a mai kiskamaszok világa újra összekapcsolódhat. Hogy nem Kismukk az elbeszélő, annak egyszerű technikai oka van: ő és a főszereplő ebben a sztoriban nem találkoznak személyesen, más-más térben tartózkodnak, ezért nem tudtam volna hitelesen folytatni a naplószerű formát. Egy darabig ez gondot okozott, úgy éreztem, talán túl nagy váltás lesz, de azt hiszem, az olvasóim nagyon rugalmasak, és elfogadták, hogy a két világot ezúttal párhuzamosan kezelem, és a kapcsolódási pontok a korábban megszokotthoz képest lazábbak. Egyébként a sorozat néhány szereplőjében és helyzetében érzek még további lehetőséget, de a folytatásokról mindig óvatosan nyilatkozom, mert egy-egy kötet megírása nagyon nagy falat. +1 kérdés – Az elmúlt években szinte kivétel nélkül jelölve voltak könyvei a HUBBY-díjakra; idén az Állati Vállalat – Virág Zoo került a shortlistre, bár most Hanga Réka, az illusztrátor okán. A mese főhősei a dzsungel egy lakályos részén szeretnék megteremti a Nagy Közös Boldogság szigetét. Hol van az ön Tomátója? – Távol áll tőlem a kiábrándultság, de azért illúziókat sem nagyon táplálok a nagy közös boldogságról. Ez már önmagában is egy ironikus elnevezés, miközben valahol mégis komolyan veszem. Azt érzem, hogy zsigeri szinten pontosan ez mozgatja az embereket, és amikor írok, sokszor egészen egyszerű, mindenkit foglalkoztató hajtóerőket mutatok be változatos csomagolásban. Néha azt gondolom, hogy néhány fajsúlyos alaptémára redukálható az, amiről érdemes könyvet írnom. Az állatmese és paródia műfaját pedig azért kedvelem, mert jó terepet kínál a tükörbe nézésre. Azt hiszem, a közös boldogság megteremtése előtt mindenkinek a saját háza táján illene söpörnie, és ezt szerintem nagyon sokszor elmulasztjuk. Könnyebb kívül keresni a hibást, kívülről várni a megváltást. Talán szakmai túlbuzgóság, mégis úgy látom, hogy a nagy közös boldogulás az egyéni önismereti munka és ráeszmélések nélkül nem más, mint illúzió, amibe kellő tudatosság híján újra és újra belecsúszunk. Az én állataim zöme is ilyen kedves, jó szándékú tévelygő, és ha valaki emelkedni próbál közülük, vagy szintet ugrik, azt azonnal visszarántják. Talán nem túl derűs ez a kicsengés, de az állatos meséim mögött ott van a szeretet, az aggódás és egy kis keserűség is. Meg zárójelben a legyőzhetetlen hurráoptimizmus.
Azt hiszem, a közös boldogság megteremtése előtt mindenkinek a saját háza táján illene söpörnie, és ezt szerintem nagyon sokszor elmulasztjuk. Könnyebb kívül keresni a hibást, kívülről várni a megváltást.

NÉVJEGY

Kertész Erzsi író, több mint két tucat gyerekkönyv szerzője, zömük a Cerkabella Kiadó gondozásában jelent meg. Rendszeresen ír a Pagony Kiadó Most én olvasok sorozatában; van két közösen írt detektívregénye Berg Judittal (A négy madár titka és Az óra rejtélye); Nem mese című könyve a 2015-ös Aranyvackor gyerekkönyves pályázaton elnyerte a zsűri 2. díját és a Pagony különdíját. 2016-ban a HUBBY Alkotói díjában részesült. Jelenleg az utolsó simításokat végzi első felnőttregényén, amely őszre várható. A Prae Kiadó Krimi ma elnevezésű sorozatába illeszkedik majd.