Óda a kenyérsütéshez

Publikálás dátuma
2020.06.14. 08:40

Fotó: Ollinka
Nem sok maradt a másfél hónapos bezártságból, az idegpályákon rezgő nyugtalanságon és a kenyérsütésen kívül. Ez utóbbi, mint amolyan járvány a járványban, minket is hamar elért. Én Spanyolországból mindebből csak annyit érzékeltem, hogy egyre több ismerősöm posztolja ki a közösségi oldalakra a maga finom szörnyszülöttét. Szinte láttam magam előtt, ahogy Dragomán György elégedetten dörzsöli otthon a kezét, hiszen ő már korábban is mindent megtett, hogy elinduljon egy ehhez hasonló mozgalom, ráadásul ő lassan már doktorálhatna kenyérsütésből. A kovász fontosságáról és „életben tartásáról” legalább annyit tud, mint a román diktatúra visszásságairól. A sütés sohasem pusztán hobbi vagy divat. A saját kenyérrel az ember visszanyer valamit az ősi önrendelkezéséből. Elvágja a függés egynéhány szálát, amely a fogyasztói társadalomhoz szíjazza. Ehhez mi csak milliméterekkel jutottunk közelebb, ugyanis boltból vesszük a lisztet és az élesztőt, tehát ha az bezár, a mi ősi önrendelkezésünk is kártyavárként dől össze, de ez a családban senkit sem zavar. Jelen pillanatban úgy képzeljük, hogy a lehető legmostohább körülmények között is elő tudnánk állítani a mindennapit, holott egy komoly áramkimaradás is megakasztaná a lendületet. Kemencénk ugyanis nincs, és csak reménykedem benne, hogy nem is lesz. A nejem kenyere is elég hosszú utat járt be a törzsfejlődés útján. Legalább háromféle lisztből készül (tönköly, hajdina, rozs, és amit még be sem mer vallani), és mindez azért, hogy a mumussá vált fehér lisztet kiiktassuk a képletből. Én magam is szerkesztettem már olyan könyvet, amely meggyőzően érvelt amellett, hogy a mai túlnemesített búza és a belőle őrölt fehér liszt tehet a tömeges elhízásért, és a fogyasztása szinte függőséget okoz. (Aki beszívta már a frissen sült kenyér illatát, ezt meg tudja erősíteni.) A szerző csak akkor veszített el engem, és szakadt meg az érvelés kristálytiszta láncolata, amikor a könyv végén felsorolt receptekben a karfiolalapú pizza fenségességéről kezdett értekezni. Ez már nem is blaszfémia volt, hanem Isten végleges száműzése, a Paradicsom totális tagadása. Ma mégis itt tartok. A hosszú karantén idején ugyanis úgy kezdtek el rám rakódni a párnák (nem csoda, hiszen lángossal, mogyorókrémmel és tejberizzsel védekeztem a világvége borús gondolata ellen), hogy alig férek el a tükörben. Van, aki ilyenkor nagyobb tükröt vesz, az én nejemet viszont nem lehet ilyen egyszerű lakberendezési fortélyokkal átverni. Így jutottunk el a sötétbarna, töpörödött és igen súlyos egyedekhez. Ezeket nálunk annak idején komiszkenyérnek hívták, és csak a kolozsvári nagyapám fogyasztotta, mert neki volt a legmagasabb koleszterinszintje. Egyszer, amikor a tönköly helyére zabliszt került, olyan tömörré vált a végeredmény, hogy át kellett gondolnunk a keresztényi tanítást a kenyérrel és a kővel. Nálunk a dobigálók egész biztosan nem a kenyeret választanák viszont-csapás gyanánt. Viszont tagadhatatlan, hogy finom. Nincs olyan illata a frissen sültnek, mint a fehér társának, de egészséges. (Ilyen paraméterekkel legyen is!) Már azzal is, hogy nem lehet belőle annyit enni: egy szelet bőven elég mindenhez. A kenyérsütés persze nem most jelent meg az életemben. A Nagykárolyban élő apai nagyapám vitte e tekintetben a prímet. Hetente egyszer gyúrt kenyeret (kovásszal, ahogy kell), majd felcímkézte, letakarta konyharuhával, és az erre tartott kis szekérrel elvitte a pékségig, ahol kisütötték. Visszafelé, bár nem volt szabad hozzányúlni, soha nem állhattam meg, hogy a sarkából le ne csippentsek egy-egy falatot. Nem is héja volt, hanem kérge, pár nap után csak ezt a részét nem lehetett megenni, legalábbis annak, aki féltette a fogait. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan kenyeret ettem életemben, amely ahogy száradt, szinte még finomabbá vált. El is fogyott az utolsó morzsáig. Ellentétben a bolti veknivel, amelyet három nap után már csak bundás kenyérként vagy pirítósként lehetett felhasználni, vagy egyenesen prézli lett belőle. Nagyapám világában a bóti áru viszont a teljes alkalmatlanságot és vereséget jelentette. Ami nem termett vagy készült el otthon, be lehetett szerezni máshol: tudta, kihez kell fordulni lisztért, túróért, vajért. Az más kérdés, hogy a szükséges dolgok legtöbbjét vagy nem lehetett kapni, vagy tényleg olyan minőségben, ami mindenkiből kihozta a kertészt vagy a péket. Aztán a rendszerváltással pár év alatt minden megfordult: anyám már csak baracklekvárt főz nagy ritkán, de azt is inkább szórakozásból. A nagy eltevéseket, disznó- és tyúköléseket, az önellátást átvette a szupermarketekben való vég nélküli bolyongás. Pontosan tudom, hogy nagyapám mit mondana rólunk a bajusza alatt. A kenyérsütés tehát nem csupán nosztalgia, hanem kísérlet az önbecsülés visszaszerzésére. Mégsem vagyunk annyira lusták és kiszolgáltatottak. Ha egy teljes világot meg tudunk teremteni a regényben, akkor idekint is megpróbálhatnánk. Legalább egy morzsáját. Ezt szavalom a kanapéról, amikor a nejem nekilát a sütésnek. Párás szemekkel nézem, és már a tükörrel is elkezdtem kibékülni.

Forgács Imre: Alkotmánybírák – szerepzavarban

Publikálás dátuma
2020.06.13. 19:45

Fotó: Marabu
A német Alkotmánybíróság május 5-ei döntése Brüsszelt és a tagállamok többségét egyaránt meglepte.
Mostanában nemcsak a populistáknak van bajuk az Európai Unióval. A német Alkotmánybíróság május 5-ei döntése Brüsszelt és a tagállamok többségét egyaránt meglepte. A testület szerint az Európai Központi Bank (EKB) túllépi hatáskörét azzal, hogy államkötvényeket vásárol, s évek óta így próbálja a gyengélkedő európai gazdaságot a felszínen tartani. A vita fellángolt és – afféle bozóttűzként – a gazdaságon kívüli területeken is terjed. Az ítélet az Unió és a tagállamok közötti hatásköri kérdéseket is érinti, és a sok évtizedes vitát – egy világjárvány idején – újra napirendre tűzi. A felvetett kérdések amúgy fontosak: van-e joga például egy nemzeti alkotmánybíróságnak arra, hogy az EKB-t elmarasztalja? Különösen azok után, hogy az Európai Unió Bírósága (EUB) a jegybank kötvényvásárlási programját egy korábbi ítéletében jogszerűnek mondta. A luxemburgi válasz nem is késett: az uniós intézmények döntéseit jogi szempontból kizárólag az EUB vizsgálhatja, azok minősítése nem a tagállami alkotmánybíróságok feladata. Az Európai Parlament szerint a gazdaság helyreállításához legalább kétezer milliárd euróra lenne szükség: az EKB kötvényprogramjainak éppen e többletforrások megszerzése a célja. Sajnos a gazdasági előrejelzések már a kórházakból érkező adatoknál is riasztóbbak. A termelő és szolgáltató vállalatok – megrendelések híján – csak költségvetési támogatással indíthatók újra. A gazdag országok már bejelentettek nagy összegű mentőakciókat. A populisták többnyire a gazdaság gyors „nyitása” mellett kardoskodnak, a mérsékelt pártok inkább óvatosságra intenek. Egy dolog biztosnak látszik: a német bírák rosszkor szóltak rossz helyen. Ebben – úgy tűnik – a jogászok és a közgazdászok is egyetértenek.

Az Európai Központi Bank

Az EKB – hasonlóan a világ többi jegybankjához – elsődleges feladatának az árstabilitás biztosítását tekinti, s ebben eredményesnek tűnik: a 2008-as válság óta az európai monetáris politika valóságos „sikerágazattá” vált. Az éves infláció az elmúlt évtizedben a valutaövezetben nem haladta meg az ideálisnak tekintett 2 százalékos szintet. Annak ellenére, hogy az EKB mozgástere viszonylag korlátozott, s nem is hasonlítható az amerikai jegybank szerepét betöltő FED lehetőségeihez. Az Európai Unióban a gazdaságpolitika lényegében a tagállamok belügye. Nincs költségvetési unió, nincs „szövetségi” pénzügyminisztérium és a közös válságkezeléshez nemcsak a politikai akarat, hanem a közös pénz is hiányzik. Az Egyesült Államok központi költségvetése például 24-szerese az uniós büdzsének, s az Európai Központi Banknak a FED-nél sokkal óvatosabban kell a tagállami érdekek között lavíroznia. Ilyen feltételek mellett nem csoda, hogy Mario Draghi, korábbi EKB-elnök a valutaválság idején nyújtott teljesítményével a gazdasági sajtó sztárja lett. A sorozatos kamatcsökkentésekkel és kötvényvásárlási programokkal sikerült az eurót megmentenie: ráadásul mindezt Angela Merkel hallgatólagos jóváhagyásával tette. Ez fontos körülmény, miután az EU monetáris politikáját 30 éve Németország határozza meg. Ismert, hogy a közös valuta François Mitterrand és Helmut Kohl történelmi kompromisszumának eredménye. A franciák támogatták Németország újraegyesítését, de csak a valutaunióért cserébe. Kohlék viszont ahhoz ragaszkodtak, hogy az 1992-es Maastrichti Szerződés a szigorú német költségvetési és monetáris elveket tükrözze. Így lett „kőbe vésve”, hogy az EKB és a tagállamok jegybankjai nem nyújthatnak hitelt a tagállamok részére és ún. adósságinstrumentumokat (értsd államkötvényeket) sem vásárolhatnak. Ez a monetáris finanszírozás sokat emlegetett, szerződésbe foglalt tilalma.

Az alkotmánybírák is németek

Csak találgatni lehet, hogy a német Alkotmánybíróság kötvény-ügyben miért éppen most tartotta fontosnak a megszólalást. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a nagy vihart kiváltó döntést figyelmeztetésnek szánták. A jog – hétköznapi halandók számára nehezen követhető – nyelvén akarták felhívni a központi bank és a „túl engedékeny” EUB figyelmét arra, hogy ragaszkodniuk kell a szigorú maastrichti elvekhez. A kötvényfinanszírozás szerintük a tagállamok – jelenlegieknél is nagyobb – eladósodásához vezet, s a németek a déliek úgymond felelőtlen költekezését semmiképpen nem támogatják. A döntés érdekessége ugyanakkor, hogy a bírák nem e programok jogilag nehezen védhető elemét támadják. A testület ugyanis a monetáris finanszírozásra vonatkozó tilalom megsértését nem állapította meg. Szerintük az EKB nem indokolta kellőképpen, hogy a 2015-ben indított ún. Közszektor Vásárlási Program a monetáris politika célkitűzéseivel „arányos” lenne. Mindez prózában elbeszélve: a kötvényvásárlást azért tartják „önkényesnek”, mert maga az eszköz költekezésre csábít, s ezzel az inflációs célokat veszélyezteti. Ezért három hónapos határidőt adtak arra, hogy az EKB részletesebben kifejtse jogi álláspontját. De a karlsruhe-i határozat azt is kimondja, hogy a koronavírus-válsággal kapcsolatos pénzügyi támogatási intézkedésekre a döntés nem vonatkozik. A vita persze nem a jogról szól. József Attilát idézve mondhatnánk, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély”. A szakértők többsége ma már egyetért abban, hogy Európa mozdonya jórészt az uniós kereskedelmi kapcsolatok egyenlőtlenségéből meríti erejét. Németország hatalmas külkereskedelmi aktívuma az utóbbi években közelített a közismerten exportorientált Kína gigantikus többletéhez. A németek hosszú ideje visszafogják a belső fogyasztásukat, ami azt jelenti, hogy az euróövezet többi tagja kevesebbet exportálhat német földre. Vagyis a német többletet saját hiányukkal (többnyire eladósodással) kénytelenek ellensúlyozni. Az újabb és újabb hiteleket már a koronavírus előtt is azért kellett felvenniük, hogy – a kamatok fizetése mellett – a hazai foglalkoztatás valamilyen szinten fenntartható legyen. Még inkább ez a helyzet 2020-ban. Az olaszoknak és a spanyoloknak tehát igazuk van, ha a gazdag északi tagállamoktól nemcsak az egészségügyben várnának több segítséget. Ha azt akarjuk, hogy Európa polgárai a mostani nehéz időkben is higgyenek az európai szolidaritásban, akkor lépni kell. El kell fogadni, hogy a koronavírus-járvány miatt különösen súlyos helyzetbe került kormányok a piaci feltételeknél kedvezőbb kamatozású hitelekkel oldják meg a likviditási gondjaikat. Márpedig az EKB kötvényprogramoknak az alacsonyabb kamatszint biztosítása az egyik célja. Persze a németeknek is igazuk van, ha tiltakoznak, amikor egy ország politikusai abból élnek, hogy újra és újra uniós mentőövekért folyamodnak. Ez azonban jórészt szabályozási kérdés. A németek az EKB kötvényvásárlási programjait eddig minden alkalommal kifogásolták, mondván, azok csak a – történelemből túl jól ismert – bankóprés (pénznyomtatás) modern kori változatai. Draghi és az EKB felelős vezetői azonban mindig igyekeztek közvetíteni az eltérő érdekű tagállamok között. A többletpénz biztosítását többnyire az adósok számára előírt stabilizációs intézkedésekhez kötötték: ez többször megtörtént például Görögország esetében, amikor a feltételek kidolgozásában az IMF és az Európai Bizottság is részt vett.

Kompromisszumok felé

A német alkotmánybíróság elnöke, Andreas Vosskuhle a Die Zeitnek adott májusi interjújában már igyekezett enyhíteni a feszültséget. Szerinte kifejezetten jó a kapcsolatuk az Európai Unió Bíróságával és a sajtó eltúlozta a jogi vita jelentőségét. Ez azonban csak részben lehet igaz, miután Ursula von der Leyen május 10-én, első felháborodásában még kötelezettségszegési eljárást is kilátásba helyezett. Ettől a bírák persze nem rémültek meg, mivel ilyen eljárás tagállamok ellen indítható, ami – az alkotmánybíróságok függetlensége miatt – további jogi problémákat is felvet. Ha Brüsszel jogászkodni akarna, inkább azt kellene mondania, hogy a német alkotmánybíróság túllépett a jogon és a gazdaságpolitika területére tévedt. Döntésükkel ugyanis azt sugallják, hogy – a központi bank helyett – ők majd megmondják milyen az „ideális” európai pénzügypolitika. További probléma, hogy a felhívás az EKB álláspontjának részletesebb indokolására a jegybanki függetlenség elvét nyilvánvalóan sérti. A határozat közgazdasági tartalma egyébként is abszurd, miután nem létezik mindenki számára egyformán „jó” monetáris politika. Mint utaltunk rá, bármilyen jegybanki döntésnek – gazdasági következményeit tekintve – nyertesei és vesztesei egyaránt vannak. Tételezzük fel, hogy mindezt Angela Merkel és Emmanuel Macron is tudja. S ez lehet a háttere annak, hogy Európa két meghatározó politikusa lényegében egy közös eurókötvény-program elindítását javasolta. A pénzügytechnikainak tűnő lépés értelmezhető úgy is, hogy a „takarékos” Németország végre felismerte történelmi felelősségét, mellesleg saját alkotmánybírósága vitatható döntését is felülírta. Az Európai Bizottság május 27-én közzétett hétéves költségvetési tervezete már egy európai New Deal szellemét idézi. A Merkelék által javasolt 500 milliárd eurós helyreállítási alapot 750 milliárdra emelték, s ami ennél is fontosabb: az ehhez szükséges hitelt a pénzpiacokról a tagállamok helyett az Európai Bizottságnak kell felvennie. A többletforrás nagyobb része – vissza nem térítendő támogatásként – a járvány által leginkább sújtott Olaszországot és Spanyolországot segíti. Mindez az új világhelyzet felismeréséről tanúskodik. Európa ébredezni látszik.
Szerző

Forgács Iván: Ahol az igaz párbeszéd is hazugság

Publikálás dátuma
2020.06.13. 15:20

Fotó: Partizan TV
„Bármennyire lehetett is a szemnek mitől csillognia, az összhatás pokoli nyomasztó volt. Álmatlanságba keserítő.”
Júniusunk első hetét a járványhelyzet enyhülésének napi öröme helyett száz év fájdalma melengette. A nemzeti érzület nyújtózkodhatott egy nagy kétharmadost a régi határokig. Szakadtak fel a sóhajok, aki szót, hangot, képet is kapott, próbált valami újat könnyezni vagy okoskodni trianoni okokról, következményekről, lelki tréninget tartani a trauma feldolgozásáról. Vujity Tvrtko elment a messzi Franciaországba, hogy megmutassa nekünk a békeszerződés egyetlen eredeti példányát, vele együtt szorulhatott a szívünk. Ellenzéki képviselők hallgatták némán a parlamentben az őket a nemzetből kirekesztő házelnök nemzeti emlékezetbeszédét. Összetartoztunk. Ebben a békevágyóan megbékéletlen, zászlólengős állapotban kerülhetett látóterünkbe a Partizán csatornán egy több mint két évvel ezelőtti beszélgetés. Bayer Zsolt és Gulyás Márton ül a várpalotai Trianon Múzeum egyik impozáns termében. Két publicista, két politikai aktivista. A kormánypárti jobboldal vitéz méregszuszogója és a baloldal neveletlenkedő szópattogtatója. Ülnek kilencven fokos szögben egy kis, nemzeti koszorús asztalnál, és beszélgetnek. Trianonról. Odafigyelve egymásra, szinte kedélyesen. Gulyás inkább kérdez, mert egy interjúról van szó, amelyet dokumentumfilmjéhez készít, de felvetéseiben megfogalmazódnak saját gondolatai is a témáról. Bayer elfogadja közelítéseit, válaszol, adatok, tények, vélekedések mentén kifejti álláspontját. Amelynek konzervativizmusában van nyitottság, hajlékonyság, humanista emelkedettség. A publicista nem leplezi, hogy nemzeti szemlélete erősen érzelmi alapú, elfogadja, hogy a rendszerváltás után nemzedéke nem tudott kilépni a népies-urbánus ellentét diskurzusából. Gulyás sem vitát akar provokálni. Közös pontokat, egymás számára elfogadható értelmezéseket keresnek. És el is jutnak egy fennkölt látomásig: Trianon 100. évfordulóján összegyűlnek az utódállamok népeinek képviselői, és kijelentik, hogy egyszer elcsesztük, de ezután együttműködve, összekapaszkodva, testvériségben akarunk élni. „Ha lenne egy ilyen aktus a 100. évfordulón, én így kisimulnék lélekben” – érzékenyül el Bayer Zsolt. Én viszont nem tudtam elérzékenyülni a hosszú, vágatlan beszélgetést nézve. Az ember persze eltátja a száját, hogy nahát, nyugodt, kulturált tartalmas párbeszéd a két tábor képviselői között. Bámulhat, hogy Bayer Zsolt megértő, nyitott, töprengő tud lenni. (Bár azok a nem kormánypártiak, akik belepillantottak műsoraiba, érezhették, főleg a Háttérképben, hogy sok arca van, és ingerlően radikális hangütése mögött – sajnos – értelem és műveltség is bujkál.) De bármennyire lehetett is a szemnek mitől csillognia, az összhatás pokoli nyomasztó volt. Álmatlanságba keserítő. Hiába ül le békésen, egymást tisztelve két hadvezér, hogy beszélgessen egy háború értelmetlenségéről, ha másnap uralkodóik szolgálatában százezreket vezényelnek a halálba. Hiába ül le két különböző pártállású, gondolkodású értelmiségi, hogy közös elképzeléseket vázoljon fel súlyos problémák megoldására, ha csak egy szűk körnek jelzik vele tárgyalási képességüket, és utána folytatják a szakadékásatást a polgárok között. Kétségtelen, hogy Gulyás Márton esetében még nem lehet erről beszélni. Műsoraiban, megszólalásaiban civil baloldali szellemiséget penget, következetesen képviseli, kezdeményezi a párbeszédet a másik oldallal. De az igazi vizsga akkor jön, amikor kapcsolatba kerül egy új, számára is kedves hatalmi szférával. Szép békeüzenet volt, hogy az évfordulón föltette a Partizánra a Bayer-interjú teljes anyagát. Ám a két évvel ezelőtti Vesszen Trianon(!) (?) filmje elején nem állta meg, hogy ne fűzzön élcelődő kommentárt Bayer néhány őskonzervatív mondatához. Igaz, a többi bevágás a beszélgetésből korrekt volt. Bayer Zsolt békülékeny hangütését, nyitott szellemű elkötelezettségét viszont a széles nyilvánosság előtt könnyedén elfújta a politikai szél. Gulyásnak még arról tett hitet, hogy örömmel lenne közép-európai békekövet Trianon kérdésében. Nos, a centenáriumi héten a tőle megszokott vehemens kíméletlenséggel szuszogta bele a gyűlöletet az éterbe az ellenzék, a mindenkori liberálisok és baloldaliak ellen. Különösen lehangoló volt nézni, hogy Hír TV-s show-műsorában azzal a Békés Mártonnal dúdolta a kirekesztős, felelősségre vonós nemzeti nótákat, aki nem is olyan rég szintén a párbeszéd angyalának mutatkozott Gulyás Márton egyik vitafórumán. Miért nem jelent meg szerinte az emléknapon a DK a parlamentben? Nos, részben azért, mert „a július 4-i megemlékezés nap, a nemzeti összetartozás napja konkurál Gyurcsány Ferenc ugyanaz napra eső születésnapjával – tehát ez rögtön két tragédia…” Mit, kit és mikor lehet ezek után komolyan venni? Mit ér a műveltség, a széles látókör, ha a politikai aktivitás fórumain könnyedén meg tudunk szabadulni tőle? Elfogadva, hogy itt csupán annyi a cél, hogy a szavazatokért hülyítsük az embereket, zengjük, amit hallani szeretnek, és uszítsuk őket egymás ellen. Mert az uralkodó jót akar. Az uralkodó a mi hitünket képviseli. Nem veszítheti el a hatalmat. Szolgálni kell – jó áron.