Előfizetés

Terjeszkedünk

Az utóbbi napokban felrobbant az internet Szerbiában. Sokan arra próbáltak választ találni, hány magyar él Vranjéban. Friss adatot nem találhattak erről, így csak a 2002-es népszámlálás jelenthetett némi támpontot. Akkor az 50 ezres városban hat magyarajkúra bukkantak. Ez nem is olyan kis szám, ha tudjuk, hol helyezkedik el Vranje: nem messze a koszovói határtól, Pristina közelében. Arról azonban még a neten legszorgosabban keresgélők sem lelhettek adatot, hogy a népszámlálás óta eltelt 18 évben a vajdasági magyarok tömegével vándoroltak-e Vranjéba. Mert feltehetően egyetlen magyar sem kelt útra, hogy a nem éppen tehetős városban telepedjen le. Ezért volt meglehetősen feltűnő, hogy a múlt heti választáson a vranjei szavazókörzetben harmadik helyen végzett a Vajdasági Magyar Szövetség. Sőt akadt olyan apró település is, bizonyos Neradovac, ahol a vajdasági magyarok pártja lett az első. Pásztor Bálint, a VMSZ alelnöke megjegyezte, ők bizony a Vajdaságon kívül sehol sem kampányoltak, így őket is meglepte a sikeres szereplés. A VMSZ amúgy is kiváló eredményt ért el, hiszen kilenc mandátumot szerzett a belgrádi parlamentben, öttel többet, mint amennyivel az előző törvényhozásban rendelkezett. Mivel szabad és persze demokratikus választásról volt szó, ezért akár azt is feltételezhetjük: annyira vonzónak és meggyőzőnek találták a koszovói, illetve az észak-macedóniai határ közelében élő szerbek a VMSZ programját, hogy mi mást tehettek volna: Pásztor István pártjára voksoltak. Ezen elmélet ellen szól, hogy ha elolvassuk a VMSZ programját, abban nemhogy Vranjéra nincs utalás, egész Dél-Szerbiára sem - a dokumentumban a magyarok egységes fellépését sürgetik. Akad azonban egy másik elmélet is. A szerb oldalakon megjelent mémek számából ítélve a többség inkább úgy vélekedik: az emberek értelmetlennek, előre lefutottnak tartották a voksolást, így trollkodtak egy kicsit. A VMSZ azonban örülhet, a magyar kormányfő pedig különösen: Horvátország után Vranje is felkerült arra a bizonyos térképre. 

Önkritika

Azt beszélik, hogy Parragh Lászlónak, a vállalkozók érdekképviseleti szervezete elnökének vezeklésül kellett magára vállalnia, hogy úgymond kérelmezi a katás vállalkozók de facto adóemelését. Parragh úr azzal tett rossz fát a tűzre, hogy a járvány indukálta gazdasági válság első napjaiban szokatlanul őszinte hangot ütött meg, mondván: „Annyi ember megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni.” A nyilatkozat végtelenül pontosan írta le a kisegzisztenciák helyett az Orbán-családra, az oligarchákra és a sportra koncentráló kormányzati válságkezelés lényegét, Parragh László pedig megkapta, amit a gondosan kimunkált válságkommunikáció összezavarásáért érdemelt. 
Sokan vagyunk ugyan, de egyre kevesebben, akiknek az önkritika szóról nem csak az ugrik be, hogy a jelenlegi miniszterelnök nem ismeri. Az meg ebben az erősen pártállami ízű nyilvánosságban már csak az elérési arányok miatt is csupán a kisebbségnek tűnhet föl, hogy a hatalom által uralt média ezúttal (is) elfelejti megszorításnak nevezni a megszorítást, és azon örvend, hogy a legkisebb vállalkozóktól ezentúl tízmilliárdokkal több adót húz majd be a NAV. 
Ez jutott: az érdekképviselő, aki a képviseltek megkopasztását kérelmezi (van még nekünk Cser Ágnesünk, nagybirtok-párti agrárkamaránk, de akkor is), meg az alkotmánybíróság, amelynek a definíció szerint az lenne ugyan a feladata, hogy az egyén és a társadalom jogait megvédje a jogalkotói önkénnyel szemben, de mintha az AB-tagok ezt a mondatot mind fordítva olvasták volna a feladatleírásukban. Történt ugyanis, hogy az Orbán-kabinet az agymosási igények maximális kielégítése végett létrehozta a Kesma nevű, közpénz-milliárdokkal etetett és a sajtó számos szegmensében (megyei lapok, rádiók stb.) gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő médiaszörnyet, majd a sokszorosan törvénysértő konstrukciót egy indoklás nélküli kormányrendelettel kivonta a média- és a versenytörvény – amúgy kétharmados, vagyis sarkalatos – előírásai alól. 
A kormányzat azzal érvelt, hogy a Kesma nemzetstratégiai jelentőségű, ezt a fogalmat azonban – szemben mondjuk a tisztességes gazdasági versennyel meg a sokszínű és szabad tájékoztatással – nem ismeri az alkotmány. A vak is látja, hogy alkotmányos jogokat vesznek semmibe egy alkotmányon kívüli gazdasági/politikai szempont érvényesítéséért, miközben a hatályos alkotmányszöveg szerint alapvető jog csak más alapvető jog érvényesülése vagy alkotmányos érték védelme érdekében korlátozható. Nagyszerű alkotmánybíróságunk mindezek ellenére alaptörvény-konformnak találta a Kesma-gömböcöt, amit nehéz másképp értelmezni, mint hogy nekik is önkritikát kellett gyakorolniuk, talán mert épp a napokban kaszálták el a Fidesznek oly kedves erdőirtás-könnyítő erdőtörvényt (egyébként épp arra hivatkozva, hogy gazdasági érdek nem írhatja felül a környezet- és természetvédelem alkotmányos értékeit). 
Végül is az is valami, hogy néha, egy-egy kisebb jelentőségű ügyben úgy tehetnek, mintha ez az alaptörvény nevű izé számítana valamit.

Politikai nemesek

Még évekkel ezelőtt történt, hogy egy politikus elmagyarázta nekem, szép virágnyelven, hogy miért törvényszerű, hogy a pályáját hosszú távra tervező, professzionális politikus egy idő után lop, mint a szarka. A politikusaink kényszerpályája onnan indul, hogy zömük az életben nem dolgozott a versenyszférában, így semmihez sem ért a pártpolitikán kívül. Azaz: attól a pillanattól, hogy átlépik a Parlament küszöbét, a jó részüknél bekapcsol a „kaparj kurta”  üzemmód: elkezdik felhalmozni a következő választás fekete kasszáját, vagy azért gyűjtenek, hogy ha mégis kipottyannak a pikszisből, akkor se várja őket éhkopp, esetleg legyen pénzük ügyvédre. Viszont megspórolhatja az ügyvédet, akinek minél több lekötelezettje, vazallusa van, akik testükkel védik urukat, cserébe mindenféle lepapírozott bizottsági helyekkel, kamu tanácsadói munkákon keresztül kapják a járandóságukat. Így alakult ki mára a demokrácia és a feudalizmus fura keveréke: ma is a társadalom többsége tartja el az előjogokkal rendelkező politikai nemességet, több tízezer embert, a képviselőtől a mezei pártügyintéző slapajig, strómanig, ügyvédig, tévészakértőig, akiket a rendszer megvéd attól, hogy olyan megélhetési problémáik legyenek, mint a mezei állampolgároknak. Mára teljesen megszokott állapot lett, amit a kaszton kívüli Kovács Gergely, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke látott, amikor kompenzációs listán bekeveredett egy önkormányzatba, és megtették az "összeférhetetlenségi és vagyonnyilatkozati bizottság" elnökének. Kovács szerint a tagok havi bruttó 80 ezer forintot kapnak az évente egyszeri, tíz perces kávézgatásért és szavazgatásért. De a rendszer logikájából következik a folytatás is: miután Kovács erőltetésére végül megszüntették a mihaszna testületet, a tagokat egy fideszes képviselő javaslatára áttették egy másik bizottságba, hogy ott folytassák tovább ugyanannyiért a nyilván rendkívül értékes munkájukat. Kivéve Kovácsot, aki így bukta az elnöki helyét. Tanulja csak meg: van, amivel nem lehet viccelni.