Előfizetés

A pénz elment, a túlműködés itt maradt

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.07.12. 13:33

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Nem független a karanténtól és a vírustól, ami a Black Lives Matter-mozgalom kapcsán Amerikában és a világban zajlik. Annak is köze van a járványhoz, hogy Európa középső és keleti részén élő roma közösségek körében az átlagnál sokkal magasabb lett a munkanélküliség.
Arról, hogy válsághelyzetekben fokozódik-e a kisebbségeket ért diszkrimináció, Pap András Lászlót, a Jogtudományi Intézet alkotmányjogász kutatóját, az ELTE és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Doktori Iskolájának professzorát kérdeztük. 
– Valóban vannak a járványnak súlyos etnikai-faji összefüggései? – A kérdést folyamatosan vizsgálják a társadalomkutatók – az mindenesetre tény, hogy a bűnbakkeresés mindig jó figyelemelterelő technika, különösen, ha egy felfokozott lelkiállapotban lévő társadalomról beszélünk. A romák és a feketék pedig jó bűnbakok. Sok nemzetközi és civil szervezet emelte fel a hangját a romákat – kifejezetten a vírus kapcsán érintő – kiemelt rendőri figyelem miatt, például Szlovákiában és Bulgáriában. Magyarországon ez nem volt jellemző. Ahogy az sem, hogy a fertőzési veszélyt összekapcsolták volna bármilyen etnikai származással. Bevallom, az elején meg voltam győződve róla, hogy a romatelepeken tarol leginkább a vírus, és bár szerencsére nem így történt, semmi okunk abban bízni, hogy így lesz ez a második hullámban is. – Mi a pesszimizmus, az óvatosság oka? – Ott, ahol tombol a vírus, például Amerikában, látványosan sokkal több afroamerikai kapja el vagy hal meg Covid-fertőzésben. A New York Times friss elemzése kimutatta, hogy az ország különböző területein, a városokban, a kertvárosokban és vidéken valamennyi korcsoportban egyaránt jóval többen betegszenek meg a fekete és hispán lakosság köréből. Fertőzöttségük háromszorosa fehér szomszédaiknak, és kétszer akkora valószínűséggel halnak meg. Az okok többfélék lehetnek: általánosan rosszabb egészségügyi állapotuk mellett az, hogy sokan dolgoznak azokban a foglalkoztatási ágakban, ahol nem lehetséges az otthoni munkavégzés vagy a távolságtartás, többet utaznak tömegközlekedési eszközökön, illetve zsúfoltabb lakásokban, sokszor az idősebb generációkkal közös térben élnek. És ha így nézem, akkor leginkább azokat a járványt is érintő kérdéseket tartom relevánsnak, hogy például hol húzódik a társadalmi kirekesztettség határa? Vagy, hogy a szegénységnek milyen összefüggései vannak?  – Azt mondja, Magyarországon nem volt jellemző a vírus kapcsán az egyes kisebbségekkel szembeni megnőtt figyelem, de olyat is lehetett hallani, hogy a leépítéseknél először a romákat bocsátották el. Faji alapú diszkriminációról lehet szó? – Bár a köznyelvben szélesebb jelentésében használjuk a diszkrimináció szót, előítéletességre például, ez alapvetően egy jogi fogalom. Annyit jelent, hogy bizonyos esetekben tilos különbséget tenni emberek között úgynevezett védett tulajdonságok, például a szexuális orientáció, a nem vagy az etnikai hovatartozás alapján. Nyilván e jogi tilalom a magánviszonyokra korlátozottabb körben terjed ki. Nem számít diszkriminációnak, ha valaki valamiért nem szereti a romákat, és nem szeretne roma nővel vagy roma férfival randevúzni, házasságot kötni. Ugyanakkor, ha én nyilvánosan meghirdetem a lakásomat, akkor már nem írhatom, hogy nem akarom kiadni romának. Ez az Európai Unióban nagyjából homogén módon szabályozott, és a magyar antidiszkriminá­ciós törvény is, amit még a csatlakozás előtt fogadtak el, progresszív. Nem tudok tehát általánosságban igennel vagy nemmel felelni a kérdésre, minden egyes eset megítélésekor azt kell mérlegelni, hogy a jogilag tilalmazott bármilyen magatartásra vonatkozó intézkedési eljárási rend – vírussal, nem vírussal összefüggésben – valahogy kimutatható-e. – Ha valakit a karantén alatt többször vegzál a hatóság, az nem egyértelműen kimutatható? – Azért azt látni kell, hogy amúgy is problémák vannak a romák és a rendészeti szervek viszonyában. Ezeket két dimenzióból lehet megragadni: a túl-, illetve az alulműködés tekintetében. A túlműködésnek is két formája van. Az egyik, ami nyilvánvalóan rendőri jogsértés, amikor a hatóság túlzott erőszakot alkalmaz, megveri a gyanúsítottat, kényszervallatja, vagy, hogy egy aktuális példát említsek, annyi ideig térdel a nyakán, hogy az illető megfullad. Ha az ilyesmi kiderül, annak következményei vannak. Ennél egy picit bonyolultabb az igazoltatások kérdése. Merthogy minden igazoltatás többnyire jogszerű. A rendőri munkának része a szimat vagy a bűnmegelőzési céllal végzett random igazoltatás is. Ugyanakkor, ha a számok rendszerszerűen azt mutatják, hogy romákat, ezen belül is bizonyos életkorú roma férfiakat kimagaslóan nagy számban igazoltatnak, az több szempontból is probléma. Egyrészt azért, mert ez bizony zaklató magatartásforma az állam részéről. Másrészt nyomatékosan előhívja az úgynevezett hamis pozitívok és hamis negatívok kérdését, vagyis hogyha a rendőrök csak azzal foglalkoznak, hogy minden romát igazoltassanak, akkor soha nem fognak, teszem azt, körözés alatt álló fehér galléros kiberbűnözőt igazoltatás során elkapni. Szóval a vírustól függetlenül is létező jelenség, hogy bizonyos bűncselekmények esetében, a kábítószerrel való visszaélés tipikusan ilyen, a büntetőjog szabályai vagy a jogalkalmazás aránytalanul sújtják a szegényeket. Itthon zömmel a romákat, Amerikában pedig a feketéket.
– Vannak olyan rendészeti kérdések, amelyek kifejezetten a roma kultúrához köthetők? A nemrégiben megjelent Rendészet és sokszínűség című könyvében azt írja, hogy léteznek Magyarországon is olyan országos rendőrfőkapitányi utasítások, melyekben pontokba van szedve, hogyan kell a multikulturális közösségekben a rendőröknek a kisebbséggel szemben viselkedniük. – Azért problémás ez a kérdés is, mert Magyarországon nincsenek multikulturális közösségek. Lényegében egyetlen a magyartól eltérő közösség van, a romák. A mai napig vita folyik róla, hogy etnikai vagy inkább kulturális, nemzetiségi közösségként kellene-e őket értelmezni. A magyar jogalkotás ez utóbbi szerint konceptualizálja őket. Nem nagyon tudok olyan esetkört, ahol tudományosan igazolható kulturális különbségekre és roma sajátosságokra vezethető vissza a kriminális viselkedés. Kulturális különbségből fakadhatnak rendészeti esetek, például a betegséghez, halálhoz való viszonnyal összefüggésben. Ilyen, meglehetősen ritka rendőri intézkedést igénylő probléma lehet, hogy ha egy roma meghal a kórházban, bemegy gyászolni a teljes rokonság, és ez annyira zavarja az egészségügyi intézmény működését, hogy rendőrt hívnak. Összességében rendészeti tekintetben a romákat illetően a lényeg a lényegesen magasabb reprezentá­ciójuk a szegények között. – Akkor mégis miért vannak ezek a rendőri utasítások? – Nem gondolom, hogy rosszhiszeműséget kell emögött feltételezni, inkább arról van szó, hogy egyfajta bizonyításképp a nemzetközi szervezetek felé, egy az egyben átvették azokat a szövegeket, ajánlásokat, amelyeknek más multikulturális társadalmakban van jelentőségük, Magyarországon nincs. Noha az kétségtelen, hogy vannak bizonyos bűncselekmények, amelyek inkább szegény roma közösségekben dominálnak – ilyen például az uzsora. Ahogy Amerikában a kábítószer- és fegyverkereskedő bandák is etnikailag homogének. Nyugat-­Európa prostituáltjainak nagyon nagy százaléka magyar és magyar roma. Nyilván ezeket a lányokat a helyi roma közösségekből kiemelkedő stricik viszik Hollandiába meg Németországba. Ezek mégsem a sajátos roma kultúrára vezethetők vissza, hanem pusztán adott közösségekhez és a szegénységhez, a kiszolgáltatottsághoz kapcsolódnak. A vírussal kapcsolatban itthon egyedül húsvétkor kaptak szárnyra olyan hírek a romákkal kapcsolatban, hogy számukra a család és az ünnep fontosabb, mint a vírus, de ebből aztán nem lettek sem fertőzések, sem rendőri ügyek. Bulgáriában, Szlovákiában, Romániában is sokkal jobban rájuk szálltak a rendőrök. Ha igazán kitört volna itt is a járvány, valószínűleg nem így lett volna. Amerikában például azt is megmutatta a vírus, hogy azok a börtönök, amelyekben zömmel feketék vannak, iszonyatos inkubátorai a koronavírusnak. Ugyanolyan temetői előszobák, mint az idősotthonok. Nem véletlen, hogy egy csomó amerikai városban rengeteg embert szabadon engedtek. – Azt is írja a könyvében, hogy Amerikában ötször valószínűbben kerül színes bőrű elkövető rács mögé, mint fehér. A nők esetében hatszoros az arány. Itthon is számszerűsíthető a különbség? – Magyarországon nincsenek adatok. Itt az etnikai hovatartozás bármilyen szintű regisztrációja tilos. Ez bizonyos szempontból nagy probléma, mert például emiatt nem lehet fellépni az iskolai szegregáció ellen. Sokszor a jogvédelem korlátját is jelenti, hogy nincsenek etnikai adatok a rendszerben. Elmegyünk például a gyöngyöspatai vagy a hajdúhadházi iskolába, és azt látjuk, hogy az egyik iskolában csak roma diákok ülnek, a másikban meg csak fehér bőrű nem romák, és akkor megkérdezzük az igazgatót, hogy ez hogy van, mire ő azt mondja, hogy: „Roma? Milyen roma? Mi az, hogy roma? Maga itt a nürnbergi törvényeket próbálja ránk kényszeríteni, hogy származás alapján listázzunk?” Mindenféle trükkökhöz kell a jogvédő szervezeteknek folyamodni, például megkérdezni a helyi önkormányzat roma kisebbségi vezetőjét, hogy ugyan mondja már meg, szerinte ki a roma. Vagy a nevek anonimizálásával a lakóhelyre rákeresni. A jog azt mondja, hogy az etnikai hovatartozás szenzitív adat, ami kizárólag explicit törvényi felhatalmazás alapján, név nélkül vagy az érintett írásbeli beleegyezése alapján kezelhető, de még leginkább úgysem. Ilyenkor különböző markereket lehet a társadalomtudósoknak is és a jogvédőknek is előszedni, amilyen például a lakcím. Miközben nyilvánvaló: a diszkrimináció esetében nem az érintett identitása, hanem a külvilág megítélése a döntő, és az, hogy az én véleményem szerint valaki roma-e vagy sem, nagy kérdés, hogy védendő személyes adat-e… – Előfordul, hogy nemcsak az igazgató, de az államigazgatás is hallgat. Egyértelműnek tűnő diszkriminációs esetekben is… – Előfordul, bár nem arról van szó, hogy a hatóság semmit nem csinál. Leggyakrabban gyűlölet-bűncselekményeknél szokott előfordulni, hogy amikor súlyosabb elbírálás alá esne, ha valakit kifejezetten az etnikai vagy bármilyen más kisebbségi csoporthoz tartozása miatt ér támadás, ezeket a rendőrség és az ügyészség nem veszi észre. Hangsúlyozom, nem arról van szó, hogy nem csinál semmit, hanem hogy garázdaságként vagy testi sértésként kezeli az ügyet, amitől pont az a plusz szimbolikus dolog marad ki belőle, ami gyűlölet-bűncselekménnyé tesz egy bűnesetet. Rendészeti alulműködés az is, amikor a rendőr nem intézkedik érdemben a romatelepen. Az intézményesített diszkrimináció, amikor azt látjuk, hogy ha valaki szegény, és még roma is, mondjuk Magyarországon, akkor alacsonyabb szintű állami közszolgáltatásokhoz jut hozzá, mint mások. Például ha nem megy ki a mentő. Adott esetben a rendészeti közszolgáltatások is ide értendők. A romatelepen a látencia is nagyobb, részben azért, mert a bűncselekmények bejelentése, a rendőri panasz sokszor összefügg a bizalommal, a bizalom pedig azzal a tapasztalattal, hogy vajon történik-e valami az ügyünkben. – Lehetséges, hogy azért is nehezebb a kisebbségnek megélni a válságot, mert az érdekképviselet is hiányosságokat mutat? – Ez egy olyan társadalmat feltételezne, ahol működik egy politikai piac, és az érdekek becsatornázottsága is átlátható. Magyarországon nincs ilyen. Papíron minden működik. Vannak kisebbségi, nemzetiségi szószólók a parlamentben és vannak roma–rend­őr focimeccsek is, de ha az ember társadalomtudósként tekint a kérdésre, akkor azt kell, hogy mondja: nincs hatékony érdekképviselet. Hozzátartozik, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy iszonyatos mennyiségű pénzt „költöttek el” az elmúlt három évtizedben, az utóbbi tízben is, EU-s és egyéb forrásokból kifejezetten integrációs roma ügyekre, mégsem történt sok minden. A pénz elment kommunikációra, intézményrendszer-építésre, a nagy semmire. – Mindezekből következhet, hogy ha valakit diszkrimináció ér, akár a munkahelyén, akár rendőri intézkedés során, lényegében magára van hagyva, ha nem lépnek a civilek? – Nem, azért ez nem így van. Persze ezek nehéz dolgok, mert ugye a jognak az a sajátossága, és egyben ironikus volta, hogy azoknak, akiknek megvan a megfelelő társadalmi meg anyagi tőkéjük a jogaikért való fellépéshez, azoknak sokkal ritkábban sértik meg a jo­gait. Középosztálybeli férfi ritkán lesz diszkrimináció áldozata. Azt gondolom, hogy amit ez ellen lépni lehet, az a magyar jogban ott van. Van nép ügyvédje, vannak jogsegélyszolgálatok, nemcsak civil szervezetek, hanem államiak is, és ügyek is vannak. Sokan már maguktól jelentkeznek az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál. Inkább az a kérdés, eljut-e odáig az illető, hogy felismeri, jogsértés áldozata lett, s hogy vannak jogai. Ez egyfajta jogtudatosságot feltételez.

Imádjuk az erdélyi guruló házat

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.07.12. 09:35

Fotó: Florin Mihalache
Szakács Botond Csíkszeredában nemcsak házakat épít, álmokat valósít meg. Olyanokat, amiket sokan évek óta dédelgetnek magukban. Kiköltözni a természetbe, néhány évente máshol lakni, környezettudatosan élni. Az erdélyi vállalkozás három év alatt berobbant a piacra, már száznál is több egyedi tervezésű, könnyen mozgatható ecoházat készített.
Lenyűgöző látvány a fából készült, minimalista, környezettudatos kerekeken guruló ház, teli okos megoldásokkal – az Eco Tiny House-t az erdélyi származású építészmérnök, Szakács Botond álmodta meg. Kezdetben sokan szkeptikusan fogadták ötletét, amire mára egy sikeres, mintegy 30 fős céget épített. A hároméves vállalkozás több mint száz pici házat készített – de sosem kétszer ugyanolyat. Mindegyiket lényegében a vevővel közösen tervezik. „Vannak, akik kész rajzokkal, évek alatt összegyűjtött képekkel, tervekkel keresnek meg minket, másoknak egy alapot mutatunk, és azt alakítjuk az igényekre. A tervezés így másfél-két hónap is lehet – a klienstől függően. Akadt ügyfél, aki annyira elszigetelten élt, hogy mobiltelefonja sem volt, vele nehezebb volt egyeztetni. Ha minden terv kész, akkor egy hónap az építés és néhány nap a szállítás” – részletezi lapunknak Botond.   Ágy a plafonon Fontos, hogy nem lakókocsiról van szó, hanem valóban egy 10–30 négy­zet­mé­te­res miniházról, hagyományos belső térrel, bútorokkal és tisztességes elektromos hálózattal – csak itt még inkább nélkülözhetetlenek a praktikus megoldások. Ilyen például az ágy, ami napközben a plafonon pihen, este pedig elektromos motor igazítja az alvó szintre. „Ugyan kerekeken gurul, de az elsődleges cél azért nem az, hogy folyamatosan utazgassanak vele az emberek. Arra azonban kiváló, ha valaki egy-két évente szeretne új helyre költözni” – mondja Botond. (Otthonváltás esetén a víz sem probléma a házban, az Eco Tiny House-t rá lehet csatlakoztatni a földből kiálló vízvezetékre és a csatornázás is megoldható.) Botond feleségével és két gyermekével egy éve költözött végleg saját készítésű pici házukba, amit korábban alkalomszerűen használtak. „Mikor megszületett a második gyermekünk, éreztük, hogy szükség lenne egy olyan kertes házra, ahol a gyerekek a szabadban lehetnek, nem kell őket állandóan felügyelni és egyik játszótérről a másikra cipelni. A feleségem és én is falun nőttünk fel, tudjuk, hogy ez milyen jó. Vásároltunk is egy telket, de mivel külterület, nem lehetett ráépíteni semmit. Ezért jutottunk arra, hogy kerekeken guruló, pici házra lenne szükség. Számunkra igazi élmény és persze kihívás így élni, de örülünk, hogy ennyire együtt lehet a család, azokban az órákban, amikor itthon vagyunk. Persze aki hozzászokott a tágas terekhez, és szüksége van privát zónára, annak nehezebb lehet megszokni a mi építményeink egybe terét” – meséli Botond. Amerikában egyébként már évek óta nagy divatja van az ilyen házaknak, és mostanra Európában is népszerűvé váltak. Botond szerint több száz gyártó van a kontinensen, a többségük azonban családi vállalkozás. Olyan gyártóból, mint ők, azonban jó, ha tíz akad. A legtöbb házat Belgiumban értékesítették, az összes házikógyártás 25 százaléka került oda, de állnak még ottho­naik többek között Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Luxemburgban, Romániában. Magyarországon egyetlen Eco Tiny House található.    A vásárló is  összeszerelheti Az árak nagyban függnek a felhasznált anyagoktól, a méretektől. Készítettek már házat, ami 15 ezer euróba (mintegy 5,2 millió forint) került, és olyat is, ami közel 70 ezer eurót (nagyjából 24,5 millió forint) kóstált. Léteznek olyan otthonaik is, melyeket maga a vásárló rakhat össze egy részletes terv alapján. A vállalkozó szellemű háztulajdonosokat szerszámokkal, képekkel és videóval is segítik, de Botondék telefonon is elérhetőek. Arra a kérdésre, hogy pontosan mitől is eco egy ilyen ház, Botond úgy válaszol: elsősorban a felhasznált anyagoktól, de önmagában az, hogy kicsi, jóval mérsékeltebb energiaszükségletet jelent, azaz kisebb lesz az ökológiai lábmonya is. A házakat bérelni is lehet, Botondék most kezdenek együttműködni egy panzióval. Őszre pedig egy új konstrukciót időzítettek, az úgynevezett moduláris kész házat, melyben tágabb terek is kialakíthatók. Igyekeznek segíteni más, kézműves termékeket gyártó kisvállalkozásoknak is. Akik tőlük vesznek házat, azoknak egy bizonyos összeget – 100 euró – ezeknél a vállalkozásoknál kell elkölteni, ezt a summát például fa konyhai eszközökre, kézzel készült lámpákra, mézekre lehet el­költeni.
Karantén idejére ki a világból  Szikszai Kinga férjével, Tamással és babájukkal a karantén alatt költözött be Botondék egyik alkotásába. „Már rég mondogattam a férjemnek, hogy milyen vagány lenne egy ilyen házban élni, de ő akkor még nem volt vevő az ötletre. Aztán jött a koronavírus, és a bezártsággal járó feszültség hatására benne is megérett az elhatározás” – emlékezik vissza Kinga. Botonddal baráti kapcsolatban állnak, kaptak hát tőle bérbe egy házat, ami így értelemszerűen nem rendelésre készült. Végül 5 hétig laktak benne Csíkszépvízen egy mesterséges tó mellett, ahol Tamás felmenőinek van kis telke. Villany nincs, de a forrást bevezették az ott álló, régi kisház közelébe. Botondtól kaptak egy áramfejlesztőt is, amit reggel és este használtak az elektromos készülékek töltésére, kávéfőzésre. „Napközben nem volt áram, akkor főleg a természetben voltunk Sarolttal, aki akkor még csak 9 hónapos volt. Mikor megérkezett a ház, néztük is, hogy milyen kicsi. Botondéké, amit már láttunk, nagyobb. De megtetszett, hogy óriási ablakai vannak, fényárban úszik az egész, és az első este hatalmas élmény volt, mikor kinéztem az ablakon és tényleg láttam a csillagokat. Nem úgy, ahogy azt egy városban, a fényszennyezés mellett látni. Abban a kicsit több mint egy hónapban, míg ott laktunk, Sarolton is éreztem, hogy sokkal nyugodtabb. Leginkább azért, mert nem voltak olyan zsúfoltak a napok, néha visszasírom, minden évben mennék. Szeretem Botiban, hogy kitalál valamit és belevág” – meséli Kinga. Azt, hogy a házban milyen ötletes, praktikus és helytakarékos megoldások vannak, ő is tapasztalta. „A kipakolásnál vettem észre, hogy bár kicsi ház, adja magát, hogy mit hova tegyek. Minden olyan apró, de szépen megvan a helye a dolgoknak és minden olyan aranyos. Hamar szerelmes lettem az egészbe. Ezt Sarolton is láttam, mert míg a lakásban állandóan szaladtunk utána, nehogy a konnektorba nyúljon vagy bármi, addig itt nagyobb szabadsága volt. Bent mertük hagyni egyedül, és ettől olyan boldog volt, kint a kávézás közben hallottuk, hogy mekkorákat sikítozik örömében. Tetszett az is, hogy a méretbeli korlátok miatt nem halmoztuk fel a dolgainkat, egy hónapra való holmival befértünk. És egyébként nem is kell több. Persze egy-egy esős napon azért tud kicsi lenni egy ilyen zárt tér, és voltak idegesítő részek, amikor altatni kellett, a férjemnek pedig dolgozni, de összességében nagyon jó élmény volt az egész” – meséli Kinga. Egyelőre nem tervezik, hogy ilyen házba költöznek, de évente néhány alkalommal szívesen vonulnának el egy-két hónapra ilyen formában a világ elől. A ház hatására környezettudatosabbak is lettek. Jobban figyeltek például arra, hogy mennyi vizet használnak, mit vásárolnak, hogyan osztják be a napjukat.

A Führer francia „fia”

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.07.12. 09:32

Tovább tartott tizenöt percnél Jean-Marie Loret (1918–85) hírneve. Sokáig foglalkoztak történészek és újságírók a francia vasutassal, aki azt állította magáról, hogy Hitler törvénytelen gyermeke. Bizonyítani nem tudta, ám a szellemet kiszabadította a palackból, visszaparancsolni azóta sem sikerült.
Hősünknek hányatott gyerekkora volt. Nagyszülei nevelték vidéken, a belga határ közelében, amíg az anyja egy párizsi mulatóban táncolt. Az apját nem ismerte, csupán annyit hallott róla, hogy katona volt, aki a flandriai fronton szolgált az első világháborúban. Később az anya férjhez ment, és magához vette a fiút, de az nem jött ki a mostohaapjával, ezért végül örökbe adták nevelőszülőknek. Jean-Marie csak harmincéves fejjel, az anyja halálos ágyánál tudta meg születésének szörnyű titkát: Adolf Hitler gyermeke. Románc Flandriában Mielőtt részletekbe bocsátkoznánk a német katona és a francia parasztlány állítólagos románcáról, mutassuk be a másik főszereplőt. Werner Maser (1922–2007) német történész ötven éve éppen Hitlerről írt monográfiát. Neki lett szívügye a Führer eltitkolt francia fia. Ő volt az, aki felkutatta és szóra bírta a középkorú vasutast Franciaországban, ő vette rá, hogy lépjen a nyilvánosság elé, ő igazolta történetének „tudományos hitelességét”. Valójában sokat nem tudott igazolni. Tény, hogy Loret házasságon kívül született a háború utolsó évében, Hitler pedig a nyugati fronton harcolt, megfordult a vidéken a kérdéses időben, persze sok tízezer bajtársával együtt. Ezen túl semmi kézzelfogható bizonyíték. A többi puszta feltételezés, ha úgy tetszik: mese habbal. Kár érte, mert megkapó részleteket olvashatunk a nyalka őrvezetőről, aki eltávozáskor tájképet festegetett az út mentén, amikor megpillantotta a mezőn dolgozó, tizenhét esztendős Charlotte-ot. Egymásba szerettek. A lány hónapokig követte szerelmét, akit alakulatával többször is új állomáshelyre vezényeltek. A férfi időnként csillogó tekintettel szenvedélyes szónoklatot rögtönzött neki, sajnálatos módon németül, úgyhogy a lány gyakorlatilag semmit sem értett belőle. Az apa később többször is pénzt küldött a családnak, legalábbis Maser elbeszélése szerint. Arra a kézenfekvő kérdésre, miért nem maradtak fenn dokumentumok, a történész azt a frappáns magyarázatot adta, hogy a második világháború idején Hitler megparancsolta a párizsi Gestapónak, kutasson fel és semmisítsen meg minden nyomot. A korszak kutatói kezdettől kételkedtek és cáfoltak, ízekre szedték a történetet. Mellettük szólt az utolsó élő „koronatanú” is. Alice Lobjoie, Charlotte húga még emlékezett a katonára, aki a nővérének udvarolt, de szerinte az illető cseppet sem hasonlított a későbbi vezérre és kancellárra. Úgy nyilatkozott, hogy az unokaöccse „tökkelütött, csak a németek beszélték tele a fejét Hitlerrel”. Szenzációk és jogdíjak  Rosszmájú történész kollégák szerint Maser szenzációt akart bármi áron, nem a tények feltárása érdekelte. Ha így volt, megkapta, amire vágyott. Könyve, az Adolf Hitler: Legende, Mythos, Wirklichkeit (Legenda, mítosz, valóság, 1971) bestseller lett. Ingyen reklámmal értek föl a cáfolatok, az ezredfordulóig 18 német ki­adás jött ki, lefordították 22 nyelvre. A szerző vigyázott „Hitler fiára”, mint a szeme fényére. Átköltöztette a saját házába, az NSZK-ba, hogy megóvja az újságírók „zaklatásától”, magyarán a kényelmetlen kérdésektől. Elvitte a dachaui haláltáborhoz, ahol e sóhajt tulajdonította a vasutasnak: „Az ember nem választhatja meg az apját”. 1979-ben mégis vége szakadt a barátságnak, méghozzá a pénz miatt. Jean-Marie-t nem kényeztette el a sors, kisvállalkozása csődbe ment, ­vasutasként és vízvezeték-szerelőként dolgozott. Új szerepében viszont celeb lett, még japán tévéműsorba is meghívták. Franciaországban, mi­után önállósította magát, kiadta önéletrajzát Ton père s’appelait Hitler (Apádat úgy hívták, Hitler) címmel (1981). Ebben új elem, hogy francia hazafiként kapcsolatot tartott az ellenállással, a Résistance-szal. Ügyvédje – már az is volt neki – azzal hozakodott elő, hogy egyenes ági leszármazottként Loret Hitler örököse, így jogdíjat követel a Mein Kampf minden eladott példánya után (lásd keretes írásunkat). Ebből nem lett semmi, de az eset azt jelezte, hogy „Hitler fia”, ha tökkelütött volt is, ahogy a nagynéni mondta, azért nem hülye. Jean-Marie Loret hatvanhét évesen halt meg, a legenda túlélte. Nem sokkal halála után a Daily Express angol bulvárlap újabb szenzációval rukkolt ki. Bemutatott egy, az újság szerint Hitler hagyatékából előkerült, Charlotte-ot ábrázoló fényképet – bizonyítván, hogy a Führer nem feledkezett meg ifjúkori szerelméről. A fotóról elég gyorsan kiderült, hogy nem az első világháború idején készült, hanem 1960 táján, amikor már az állítólagos l’amour mindkét szereplője régen halott volt. Következésképpen a fejkendős fiatal nő nem lehet Charlotte, és a náci diktátor sem nézegethette elpárásodó szemmel a képet berlini bunkerében, a végső bukás küszöbén
Cáfolhatatlan legenda Werner Maser több könyvet írt még életében, de egyik sem lett olyan népszerű, mint a „magnum opus”. Mindvégig kitartott amellett, hogy Loret igenis Hitler fia volt. Nyolcvan­évesen, az ezredfordulón túl is ezt bizonygatta – a szépséghiba, hogy a National-Zeitung című, köztudottan szélsőjobboldali hetilap közönségének. Érdemes megemlékezni Hitler egykori inasáról, Heinz Lingéről is – ő volt az egyedüli, aki megerősítette, hogy a Führer Franciaország megszállásakor titokban utasítást adott egykori kedvesének és fiának felkutatására. Az inas is írt önéletrajzot, és lássunk csodát, éppen Maser adta ki Bis zum Untergang címmel (A bukásig, 1983). Ezen a ponton joggal kérdezheti az olvasó, miért nem járnak egyszer s mindenkorra a vita végére, hiszen a genetikai elemzés eloszlatna minden kételyt. Csakhogy a mintavételhez exhumálni kellene Alois Hitlert, Adolf 1903-ban elhunyt apját, amiről viszont hallani sem akarnak az illetékes osztrák hatóságok. Az oldalági rokonok sem segítenek. Hitler idősebb féltestvéreinek leszármazottai visszahúzódó életet élnek Ausztriában, illetve Amerikában, a cirkuszhoz nem adják nevüket és vérüket, márpedig az utóbbi nélkül nincs DNS-vizsgálat. Így viszont Hitler „francia fiának” mítoszát bizonyítani, ugyanakkor cáfolni sem lehet teljes bizonyossággal; aki szeretne, hihet benne tovább. Az interneten találni oldalt, ahol kész tényként tálalják a valószínűtlen történetet. Tavalyelőtt az NTV orosz állami televízió interjút sugárzott Philippe Loret-val, aki Hitler unokájaként mutatkozott be lakásában, becsben tartott náci relikviákkal körülvéve. Arról beszélt, hogy a múlt század minden borzalma a bankár Rothschildok ördögi összeesküvésének következménye. Ez pedig arra utal, hogy az eltitkolt utód, a „vérvonal” legendája immár neonáci körökben terjed tovább. Hogy a putyini propagandagépezet részeként emlegetett csatorna miért működött közre ebben 2018-ban, már más kérdés.

A Mein Kampf kalózai

Élelmes ötlet volt, hogy „a francia fiú” meg akarta szerezni a Mein Kampf (Harcom) jogdíjait, a könyv ugyanis máig jövedelmez, noha senki sem tudja pontosan megmondani, kinek és mennyit. Adolf Hitler az elbukott müncheni sörpuccs után, a börtönben írta meg zavaros eszméinek összefoglalóját. Először 1925-ben jelent meg, pártkiadványként. Üzleti siker a nácik hatalomra jutásával lett, onnantól az állam finanszírozta propagandacélból, közintézmények vásárolták, az ifjú házasok pedig ajándékba kapták mint a családalapításhoz elengedhetetlen olvasmányt. A háború végéig 11 millió példány kelt el Németországban. A jogdíj Hitler zsebébe vándorolt, kancellárként adót se fizetett. 1945 után a halott diktátor minden tulajdona, örökös híján, a bajor államra szállt, ideértve a szerzői jogokat is. Az NSZK-ban a szerző halála utáni, a törvényben meghatározott 70 évig, 2015-ig nem is engedték újra megjelenni. A jogi szabályozás országról országra változik. Van, ahol törvény tiltja a kiadását. Az Egyesült Államokban nem, ott egy ideig az államhoz kerültek az angol fordításból származó bevétel, hadiözvegyek és árvák, illetve holokauszttúlélők támogatására fordították. Ám a bostoni zsidó közösség felháborodva utasította vissza, hogy a Mein Kampf hasznából szervezzen felvilágosító kampányt az antiszemitizmus ellen. Angliában és más országokban is akadtak szervezetek, amelyek nem fogadták el a kiadók jótékonykodó felajánlásait, még ha több százezer dollárról volt is szó. Iz­raelben a Héber Egyetem adta ki, jegyzetekkel bőven ellátva, a közfelháborodás hatására visszavonta. A legtöbb Mein Kampf kalózkiadás, vélhetően sok­milliós össz­példányszámban; van magyar nyelvű is. Az interneten bárki hozzáférhet a hírhedt könyvhöz, úgy tűnik, van is rá igény.