Centralizálás és racionalizálás, ez a kormány két pillérszava, melyre politikáját építi. (Utóbbi esetében a kabinet nem ragad le az elsődleges jelentésnél – lásd észszerűsítés –, inkább másodlagos tartalmáért ég, ami egyfajta pénzügyi hatékonyságnövelésként írható le.) A szószeretet oka pedig nem az, hogy két latinból átmentett kifejezésről van szó, és a hatalom csillapíthatatlanul szomjazza az antik kultúrát, sokkal inkább az, hogy e két betűsor adja ki a harmadikat, ami véletlenül szintén az ókorból ívelt át: a profitot. Eredetiben még profectus, de ahogy sűrűsödött a szókép, úgy változott jelentése is, a siker/előrehaladás helyett a köznyelv tiszta jövedelemként/haszonként kódolta. És ebben a formájában mindent felülír, legyen szó uniós pénzről, idős emberekről vagy vasúti átjáróról.
Persze ha már szóba került a közösségi forrás, akkor farizeus tempó lenne nem ideírni, hogy a maximalizálás – tök mindegy, hogy politikai vagy gazdasági haszonról van szó – uniós népszokás. Noha rendre felhorgadnak tagállami prominensek a honi demokratikus intézményrendszer gyalázatos állapotát látva, és ígérik, hogy EU-s dotáció akkor, és csakis akkor adatik a jövőben, ha a magyar kormány kikalapálja a behorpadt jogállamot, most az uniós gazdasági mentőcsomag elfogadásakor senki nem forszírozta, hogy a pénzosztást a jogállami normák betartásához kössék. Hiszen minden döntéshozó miniszterelnök egy célra fókuszál: a saját újraválasztására. Ehhez pedig a lehető leggyorsabban a lehető legimpozánsabb summával kell hazamennie. Ha a pénz megszerzésének ára az, hogy az autoriter Orbán-rezsimnek is csurranjon, hát csurranjon. Az persze más kérdés, hogy az unió törvényhozása hajlandó-e szentesíteni a szavazatmaximalizáló hozzáállást, legalábbis az Európai Parlament számos képviselője azt ígéri: harcra készül. Persze ők könnyen engedik szabadon eszméiket, újraválasztásuk nem függ közvetlenül az otthoni politikai eredményektől, merhetnek haragosak lenni.
De álszent gyakorlat ide-vagy oda, az eredmény mégis az, hogy Orbán Viktor rengeteg pénz ígéretét hozhatta haza, amit centralizáltan és racionálisan oszthat el – szigorúan baráti alapon.
És ugyanezt a két elvet tartja szem előtt a kormányzat, amikor átalakítja/bővíti az idősotthonok rendszerét. Hogy lépni kell, nem kérdés, több tízezer nyugdíjas zsúfolódott össze a várólistákon, türelmetlenül topogva, hogy helyet kapjon egy ilyen idősellátó intézményben. A kabinet megoldási ötlete azonban visszás. Emlékeztetőül: az állami gondozásban élő gyerekek esetében a végrehajtó hatalom ráébredt, a szakmának igaza van, azaz nem a lehető legjobb, ha ezeket a lányokat és fiúkat tömegével szuszakolják nagy-nagy intézményekbe, talán jobb életminőséget és -lehetőséget biztosít, ha nevelőszülőkhöz adják őket. A kiüresedő épületeket azonban nem hagyná parlagon az állam, idősekkel népesítené be. Holott, ha valamit drámaian egyértelművé tett a koronavírus-járvány, az az, hogy az idősotthonok – függetlenül attól, hogy állami vagy önkormányzati, netán magánfenntartásúak – nagyon gyorsan egyetlen járványkatlanná változhatnak. De a centralizáció elve azt diktálja, hogy az államnak könnyebb így kézben tartania az idősgondozást, és racionálisabb is így, hiszen kevesebb beszerzést kell mutyialapon menedzselni. Nem beszélve arról a morbid gondolatról, hogy egy, a kaszát két kézre markoló vírus borzasztó rentábilis: csökkenti az egészségügyi, a szociális és a nyugdíjkiadásokat egyaránt. Márpedig ennek a pénznek mindig kerül helye.
Például, ha Mészáros Lőrinc építkezik. Márpedig mindig építkezik. Hogy drágán, az már nem hír – de azért írjuk ide: Pusztaszabolcsnál összesen 27,9 kilométernyi sínt korszerűsít 87,5 milliárd forintért, azaz mintegy 3,1 milliárdot kér kilométerenként –, miközben egy hasonló lengyel produkció harmadából megoldja ugyanezt. De a centralizáció miatt teheti, Mészáros Lőrinc az óriáspók a közbeszerzési háló közepén. És ez a racionális pók a fillérre is lecsap – például a vasútépítés egyik legköltségesebb elemét (már a kanyargó sínhez képest), az átjárót is kisebbre spórolja. Hét méterről 6-ra kurtítván. Márpedig így két busz sem képes eloldalazni egymás mellett biztonságosan, nem véletlen, hogy a nemzeti közlekedési hatóság balesetveszélyesnek nyilvánította, és nem is enged megnyitni egy átkelőt. Ezzel lényegében sikerült kettévágni a várost. Az összeszűkült átjáró sem jelentett volna gondot, ha érvényben marad az eredeti projekt, ami aluljáróval is számolt. Csakhogy az eredeti terveket kimiskárolták, kikerültek belőle az ilyen életkönnyítő luxuselemek, hiszen ha meg kell építeni egy aluljárót, szelídül a haszon, sérül a ráció, és az megengedhetetlen.
