Doros Judit;
tárca;
2020-07-31 08:03:00
„Egy halmajugrai lakos tett bejelentést a rendőrségre 2020. július 27-én 10 óra 20 perc körül, miszerint a településen visszatart egy helyi férfit, aki feltehetően lopott faanyagot visz egy babakocsival. A kiérkező rendőrök elfogták a 19 éves férfit és előállították a Gyöngyösi Rendőrkapitányságra. A gyanúsított beismerte a terhére rótt bűncselekmény elkövetését, mely szerint a nyitott ajtón jutott be egy halmajugrai lakatlan házba, ahol az egyik szoba faláról lefeszítette a lambériát.”
Ennyi a hír.
Néhány hónappal ezelőtt jártam ebben a faluban, egy idősödő cigányasszony hívott, nézzem, meg, milyen körülmények között lakik, rádől a háza, és senki nem segít. S jártam itt bő negyedszázada is, amikor a lignitbánya terjeszkedése miatt húsz-egynéhány házat egyszerűen eldózeroltak a föld színéről, pénzzel váltva meg múltat, kötődést, gyökereket. A falu azóta is nyögi a bánya közelségét, holdbéli táj veszi körül, olykor munkagépek zaja nyomja el a rigótrillát, s ha a nemzet gázszerelőjének gyára tájékáról bűzfelhő gomolyog, s nekik taknyuk-nyáluk egybefolyik emiatt, az elől se hajolhatnak egyszerűen el.
Nippek között gubbasztott az asszony a döngölt padlójú viskóban, ami korábban tán istálló lehetett. Papírokat mutatott, milliós kártérítésről, ami közvetetten a bányától járt volna neki, s amiből rendbe hozathatta volna a repedt falakat. Ám a pénz mégsem került el hozzá, talán mert túl hangosan emlegette az emberi jogokat, talán mert hiba csúszott a rendszerbe, ereje nem volt kideríteni, s pénze se ügyvédre, hogy az járjon utána. Miközben ezt mondta, ráismertem a szeméről: ő volt az az aktivista, aki tüntetésen követelte a közeli kekszgyár vezetőjétől, alkalmazzanak halmajugrai cigányokat, nem lesz attól a keksz rosszabb, nekik meg több jutna a közmunkás alamizsnánál. Az akkori polgármester a céget mentegette, mondván, technikusi képzettség kell a szalag mellé, meg gyakorlat, de arra, hogy ezt a gyakorlatot hogyan szerezheti meg, akit a szalag mellé sosem engednek, már nem felelt.
Sétáltam egyet a faluban a beszélgetésünk után, látni, mire ment el az az évi nagyjából egymilliárd forint, amit a falu iparűzési adóként rendszeresen kapott – s részben kap ma is – a bányától meg a környékbeli üzemektől. Ezerkétszázan laknak itt, csecsemőtől aggastyánig, fejenként évi egymilliónyi fejlesztést kellett volna hát látnom, de csak a szegénységet láttam, s talán néhány középületet felújítva. Egykedvű házak, egykedvű kertek, kedvetlen emberek, mintha még a gyerekzsivaj is csak tompán, távolról hallatszana. Pedig földi paradicsomnak kellene lennie, a szomszéd falvak feleennyiből kétszer olyan messzire haladtak. Ám itt még az árokpart is szomorúan kanyarodott az itt-ott bedőlő betonhidak között, utat mutatva a rozzant babakocsira rakott két tucatnyi lopott lambériával egyensúlyozó, kék hírré lett fiatalembernek.