Új arc

A fehérek a következő 20-25 évben kisebbségbe kerülnek az Egyesült Államokban. A leggyorsabban a spanyol ajkúak (barnák) aránya növekszik, de a feketék és az ázsiaiak is szaporábbak a „kaukázusiaknál”, ahogyan a fehér rasszt hivatalosan hívják. Már 2008-ban is a demográfiai és az azokból fakadó felfogásbeli változások révén lehetett elnök Barack Obamából. Most pedig ezért természetes, hogy a Demokrata Párt egy félig indiai, félig fekete, női alelnökjelölttel vág neki a választásnak. Igazság szerint az a furcsa, hogy a republikánusok két fehér férfival próbálkoznak, mintha még mindig 1820-at vagy 1970-et írnánk.

Az egyetemet végzők növekvő aránya is az „urbánusoknak” kedvez, úgyhogy a „népiesek” nagyjából most utoljára próbálhatják a fejüket a homokba dugni. A felmérések egyelőre arra utalnak, hogy talán már most sem kellene, de ezt majd meglátjuk két és fél hónap múlva. Ha zsugorodik is, most még jelentős az a választóréteg, amely kétségbeesetten a fehérségébe kapaszkodik, és a másmilyenekben, a kínaiakban, „mexikóiakban”, feketékben (és hogy ki ne hagyjuk, néha még mindig a zsidókban) látja saját bajainak okozóit.

Amerika, „a nagy olvasztótégely” más korokban is küszködött a sokszínűséggel. Pennsylvaniában a XVIII. században kis híján polgárháború tört ki, amiért a tömegesen bevándorló németek saját nyelvükön tisztelték Istent. Aztán az írek, a kínai vasútépítők, a múlt század elején az olaszok, no meg a „hunkyk”, azaz az egy kalap alá vett magyarok és lengyelek voltak a lenézett, kigúnyolt, lustának minősített kisebbség – és még mindig csak a fehér arcoknál tartunk.

A színes bőrt persze még az idegen nyelveknél és vallásoknál is nehezebb elfogadni. Amerika új arca nem Donald Trump, még csak nem is Joe Biden, hanem Kamala Harris. Ha Amerika olyan ország akar maradni, ahol csak az érdem számít, akkor egyre több nő és nem fehér kerül vezetői pozíciókba. A folyamat természetes és visszafordíthatatlan. Mint Ovidius kétezer éve megállapította, omnia mutantur, minden változik.