Előfizetés

Papp Sándor Zsigmond: Gyí, lovagom, gyí!

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.09.12. 16:19

Fotó: Dmytro Zinkevych / Shutterstock
Most még nagy vagyok a szemében és erős. Most még fel tudom emelni. Már nem sokáig, hatéves, egyre nyurgább, egyre nehezebb, közeledik az a pillanat, amikor a fizika vagy inkább az anatómia törvényeinek (bezzeg ezek nem öregednek!) engedelmeskedve már nem tudok engedni a sok légyszi, légyszinek. Egyre észszerűbbek lesznek az érveim: már nagy kisfiú vagy; te sokkal gyorsabban elérsz oda gyalog; nézd, már őt sem viszik a nyakukban a szülei! Azt hiszem, az apaságom is azzal vette kezdetét, hogy egy nap a fejem fölé emeltem, és ő gyöngyözve felkacagott. Még csak két- vagy hároméves lehetett, síró, gügyögő vekni, kifürkészhetetlen tekintet, tőlem kissé még idegen test. Emlékszem a félelmeimre is, amikor belegondoltam, hogy milyen megoldhatatlan feladatok várnak rám nevelőapaként. Mintha készületlenül toporognék a matekóra előtti szünetben, mert nem néztem át a képleteket. Mit fogok majd csinálni? Hiszen én nem értek ehhez! Nem tudom, milyen kötés keletkezik ilyenkor, mi pereg végig az idegpályákon, de akkor eldőlt: én, az erős vigyázni fogok rá, a gyengére, mert hozzám tartozik. Talán így tudnám leírni, ilyen esetlenül, de bennem úgy hangzott akkor, mint egy eskü. Ráadásul azon kivételes eskük egyike, amelyikben nincs pátosz, és biztos, hogy meg fogom tartani. De nem csak bennem, Duskában is ezzel dőlhetett el a dolog. Az igazi apától ezt már nem kaphatta meg (megint csak fizika és anatómia), én így e tekintetben utcahossznyi előnnyel indultam. Emelgettem, nyakba vettem, lóként nyargalásztam a francia utcákon, miközben ő harsogva kiálthatta, hogy: „Gyí, lovagom, gyí!” (Hogy miként lett a lóból lovag, aki elméletileg ő lett volna, aki a nyakamban ül, ma már kibogozhatatlan.) És mindmáig, főként ha rázza a hideg a strandon vagy fáj a pocakja, szeret begubózni az ölembe, visszatérni a várba, a biztonságba, mert ott elengedheti magát, megélheti önnön törékenységét. Én meg erősnek és szilajnak érzem magam, hétköznapi terminátornak, aki felveszi a harcot a baktériumok és a gyomorrontás ellen, meleget ad. Csak hát az idő… Az nem nekem dolgozik. Tudom, milyen furcsa érzés volt megélni, hogy hozzáerősödtem az apámhoz. Persze gyerekként folyton legyőztem birkózásban, gyömöszölésben. Ő is, ahogy most én Dusit, mindig engedett győzni, mindig ő mondta ki először, ahogy én is, hogy: „Megadom magam! Megadom magam!” Aztán kiegyenlítődtek a viszonyok, már eszünk ágában sem volt birkózni. Én sokáig ragaszkodtam ahhoz az érzéshez, hogy ő az erősebb, okosabb és bölcsebb. Aztán világossá vált, hogy ez az idill sem tarthat örökké. Az egyik nyáron, amikor többen otthagytuk az egyik erdélyi hetilap szerkesztőségét, és munkanélküli lettem, fel kellett adnom a vári albérletemet, és kényszerből hazaköltöztem. Át kellett gondolnom, hogy merre tovább. Akkor már vagy hat-hét éve nem laktam otthon, kialakult a saját életem, ritmusom, rigolyáim. Ő viszont talán ott folytatta volna, ahol elváláskor, érettségi táján abbahagytuk: medert adni az életemnek. Mert ez az apák dolga. De már nem lehetett. Két bika feszült egymásnak egy csárdában. Szinte mindennapossá váltak a konfliktusok. Apám ki is jelentette anyámnak, hogy vagy ő költözik el, vagy én. Aztán bejutottam Kolozsvárra a filozófia szakra, s megint elköltözhettem. Hosszú évekig megint gyerek lehettem a távolban. Aztán egy nap megint megváltozott minden. Már a kórházból hívott fel, egy-két nappal lehetett a műtét előtt, talán ha egy percet beszéltünk. Én próbáltam úgy beszélni az egészről, mintha semmiség lenne, mintha nem is a hasi aortájából kellene kimetszeni egy darab eret, hogy valami mással, erősebbel pótolják. Mintha csak foghúzás lenne az egész. A beszélgetés végén elsírta magát, de gyorsan letette, mielőtt nyilvánvalóvá vált volna, hogy elérzékenyült. Döbbenten tettem le a telefont. Hirtelen egyedül maradtam az ellenséges külvilággal szemben, amely már nem a megszokott rendje szerint működik. Ugyanez történt, amikor utoljára beszélt anyámmal, közvetlenül a beavatkozás előtt, már arra várt, hogy betolják a műtőbe, de akkor anyámnak meg kellett ígérnie, hogy egy szót sem szól nekem erről. Nem akarta, hogy megtudjam: immár ő is gyenge. Visszavonhatatlanul. És ha ő az, akkor már nem tudja megadni nekem azt, ami jár. Amit meg kell adnia amíg él. Az erős apát. A gyermekkor halvány visszfényét. Nem akart egyedül hagyni a csalódással. Amikor mostanság kissé már erőlködve felemelem Duskát, a sosem-volt, mégis megérkezett unokáját, miközben átfut rajtam a gondolat, hogy hátfájás lesz ebből másnap, akkor úgy képzelem, hogy az ő régi erejét használom. Ami ugyan megakadályozta, hogy nyíltan beszéljünk arról, mi lesz, ha nem sikerül a beavatkozás, esetlenül dadogjunk a halálról, de engem megőrzött gyereknek, hogy pár év múlva szilaj apaként térjek vissza a gyászból. Szóval, még van fél évem, ha sportolok, tán egy egész. Addig még fel tudom emelni, és nem csuklom össze látványosan alatta. Utána más trükkökhöz kell folyamodnom, hogy fenntartsam az illúziót: ő nem erősödik, és én nem gyengülök. Nincs fizika és nincs anatómia. A régi eskü visz minket tovább.

Feminitás a maszkulin képernyőn

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.09.12. 15:15

Fotó: Krug Emília Facebook oldala
Szinte minden hírcsatornának megvan a saját férfiarcára szabott nőtípusa.
A férfiak hajlamosak manapság úgy hangsúlyozni társadalmi-politikai szkepszisüket, hogy a világot rábíznák a nőkre. Ők lennének a jó vezetők, a megfontolt politikusok, bennük rejlik a nagy változás, a békésen progresszív jövő záloga. Lelkesítő sorokat tudunk írni erről, egy hónapja, éppen a Szép Szóban, Bruck Gábor érzékenyített el hasonló irányba mutató, nemes szándékú, szerethető gondolatokkal a hazai politikai helyzet kapcsán. „Az ember nőies oldala szerethetőbb, mint a túlzottan maszkulin természetünk.” A korszakos felismerés, a nagy igazság azért persze ezúttal is férfiakban születik. Ők állapítják meg, hogy most jött el a nők, a nőiesség ideje. Zseniális maszkulin gondolat. Amelynek kevés köze van a nőiség tiszteletéhez, a nők egyenjogúságához. Inkább csak bölcsességgé érlelt, őszinte, megható kisfiús hiszti: Anya, gyere, segíts, baj van! A férfiak többsége nem új mintákat vár a nőktől a közéletben, hanem a megingott maszkulin világ fenntartását. Egyszerűen úgy érezzük, hitelesebbek a magunkra írt szerepekben. Képesek még komolyan venni, odaadóan, és, ami a lényeg, megnyerően képviselni őket. Minél görcsösebben, minél több megfelelési kényszerrel férfiasak, annál több megbecsülést kapnak. Gondoljunk csak Golda Meirre vagy Thatcher-Vaslédire. De Angela Merkel „anyasága” sem más, mint a háború utáni német középutas politika talán utolsó hitelesítése. És a hazai közélet női reménységeiben sem feminin alternatívák eljövetele miatt bízunk. Férfiasan szabott koordináta-rendszer ad mozgásteret a hölgyeknek a televíziós politikai hírháttér-műsorokban is. Elég csak arra utalni, hogy a terület rendszerváltás utáni legmarkánsabb női egyénisége, Kálmán Olga kezdetben álomszerűen férfias keménységével, határozottságával hívta fel magára a figyelmet. Lassan kioldódó szexepilje „dominás” vonásokat sejtetett (főleg féltékeny feleségek számára), és csak képernyős jelenlétének utolsó éveiben szabadult fel televíziós személyiségében az igazán autonóm, eredeti, belső lüktetésének szabad utat engedő műsorvezető-Nő. Érdekes. hogy szinte minden hírcsatornának megvan a saját férfiarcára szabott nőtípusa. A köztévé Ma (reggel, délelőtt, délután, este, éjjel) adásfolyama kulturált, tárgyilagos kormánypártiságát fényesíti, vagy éppen rejtegeti velük. Tari Titanilla, Vogyerák Anikó, Mészáros Kata a szerényen hűséges, külső megjelenésére figyelő, a világ dolgai iránt is érdeklődő háziasszony szerepét viszi, aki udvariasan kérdezgeti vendégeit: Hogy is van ez, miniszter úr, maga mindent tud. Istenem, hát megint migránsveszély van? Hallom, hogy a színinövendékek lázonganak, de miért? Jönnek a megfontolt válaszok a méltóságosoktól, a hölgy pedig kedvesen-hálásan bólogat, kérdezget még párat. A férfi műsorvezetők is ezt a tónust keresik, de érződik az erőlködés. A Hír TV nem tűri az efféle finomkodást. Itt a kormányzati irányvonal harcos képviselete a feladat. Amit a nők őszinte, odaadó elkötelezettségükkel hitelesítenek. Nekik nem habzik a szájuk, nem vörösödik az arcuk, tudnak nyugodtan levegőt venni, kerülik a durva vulgaritást. Nem vigyorognak lekezelően. Megbízható, igaz harcosok. Az eminens M. Dobos Marianne, aki törékeny alkatával is fegyelmezett parancsnokként irányítja a ballib média elleni kardforgatást a Címlapban és a Trollban, s helyez buktatókat az ellenzéki szószólók elé a Csörte álságos vitáiban. Vagányabb hős Földi-Kovács Andrea. Ő az évek során igazi televíziós személyiséggé érett. Elismerést érdemlő egyénisége a kormánypárti médiának. Izgalmas sminknő, aki titokzatosan bölcs higgadtsággal exponálja a Magyarország élőben napi témáit, pontosan összegzi az ellenzék álláspontját, a belőle fakadó kérdéseket is felteszi a hatalom képviselőinek – majd hagyja magát meggyőzni, eloszlatva a kételyeket a nézőkben is. Az olykor a stúdióba tévedő ellenzékiek bizonytalankodásaira pedig kíméletlenül lecsap. Ellentmondásokkal sorozza, magyarázkodásra feszíti őket. Hatásos játék, amely azonban ijesztővé is válhat, ha kicsordul belőle a gonoszság. Az ATV szociálisan érzékeny, balra tekintő liberális szemléletét a női műsorvezetők derűsen önfeledt józanságukkal erősítik. Az emancipáltság levegőjét árasztva. Csak éppen diáklányos minőségben. Megbecsült gyakornokok a férfi kollégák mellett. Pedig láthatóan már mindent megtanultak, mindenből levizsgáztak. Furcsa helyzet, egy idő után talán nem is lehet kitörni belőle. Egyre békésebb fásultságot lehet érezni például Bombera Krisztinán, pedig érdekes, figyelmet vonzó személyiségéből, érzékenységéből, műveltségéből emblematikusan markáns televíziós egyéniség bontakozhatna ki. De akadt, aki éppen a „diákstátuszból” építette fel autonóm figuráját. Krug Emília aurájához hozzátartozik a hátizsák, az egyetemi nyüzsgés. Elomló lánynőiessége, hebehurgyás komolysága, jókedvűen kritikus tudásszomja, információéhsége a csatorna egyik vezéregyéniségévé avatta. Ő már ízig-vérig női személyiség a hazai politikai-közéleti televíziózásban. Vajon mi kerül még elő a hátizsákjából?

Hogyan adóztassuk meg a szupergazdagokat?

Pogátsa Zoltán
Publikálás dátuma
2020.09.12. 13:52

Fotó: Alain Pitton / AFP - NurPhoto
Ez a réteg a neoliberalizmus előtt sokkal vékonyabb volt. Akkor mindenki gazdagodott, kivéve a szétadóztatott szupergazdagokat, ám a neoliberalizmus alatt utóbbiak nagyon gyorsan gazdagodtak, miközben a többség szegényedett.
Az elmúlt évben jelent meg Emmanuel Saez és Gabriel Zucman Az igazságtalanság győzelme – Hogyan kerülik el a gazdagok az adókat, és hogyan lehetne őket mégis megadóztatni? című kötete (The Triumph of Injustice – How the Rich Dodge Taxes and How to Make them Pay. W. W. Norton. 2019). A könyv bemutatja azt az átalakulást a nemzetközi pénzügyi és adórendszerben, amely lehetővé tette a szupergazdag réteg kialakulását a világ különböző országaiban.
A francia Gabriel Zucman a UC Berkeley közgazdász professzora, a világ első számú offshore kutatója, a nagy francia közgazdász, Thomas Piketty barátja. Széles körben 2015-ös könyvével, „A nemzetek rejtett gazdaságával” (The Hidden Wealth of Nations: The Scourge of Tax Havens. University of Chicago Press.) lett ismert, amely az eddigi legakadémikusabb tárgyalása az offshore adóelkerülés világának. A spanyol-francia-amerikai Emannuel Saez szintén a UC Berkeley közgazdász professzora, a világ egyik vezető egyenlőtlenségi szakértője. Pár éve a Rajk Szakkollégium is meghívta Budapestre, sőt, kitüntette, ahogy Mariana Mazzucato-t is. Meglepő, hogy ezek a balos közgazdászok érdeklik a rajkosokat. Amiket Saez és Mazzucato írnak, az egyáltalán nem az a piaci fundamentalizmus, amit a Rajk képviselt a magyar közéletben. Magyarország fura ország. De lépjünk túl a hazai vonatkozásokon.

A neoliberális adórendszer

A könyv témája: hogyan alakult át az adórendszer és a nemzetközi pénzügyi rendszer úgy, hogy ez lehetővé tette a Piketty által szupergazdagoknak nevezett réteg kialakulását. Azokét, akik öröklés útján átadják a nemzeti vagyon túlnyomó részét manapság, és akiknek a köreibe a kapitalizmus sokszor emlegetett állítólagos lehetőséget teremtő jellegzetességével szemben, szinte lehetetlen bejutni. A kapitalizmus ugyanis sem térben, sem időben nem egy állandó rendszer. Mai formája sokkal igazságtalanabb, mint a Reagan-Thatcher-Hayek-Giddens-féle forradalmat megelőző. A szupergazdag réteg a neoliberalizmus előtt sokkal vékonyabb volt. A szerzők egyértelművé teszik, hogy nem véletlenül voltak például 70 százalékos felső szja-kulcsok a leggazdagabbakra kivetve az USA-ban Roosevelt alatt és után. A cél nem egyszerűen csak az újraelosztás volt. A Modern Monetáris Elmélet például bemutatta, hogy az államnak valójában nincs szüksége adókra a társadalmi mobilitást létrehozó állami alrendszerek finanszírozására. Nem igaz tehát az a neoliberális állítás, hogy a jóléti állam vagy a nyugdíjrendszerek fenntarthatatlanok lennének. A magas felső adókulcs célja Roosevelt idején (és a többi nyugati országban is a neoliberalizmus előtt) sokkal inkább annak megakadályozása volt, hogy valaki olyan gazdag legyen, hogy a pénzével aránytalanul befolyásolhassa a demokratikus folyamatokat: ami ugye mára standard gyakorlat lett. Azaz „fizessenek a gazdagok”, de nem az, aki inkább csak közepes jövedelmű, hanem a valódi szupergazdagok. És nem is akármilyen, hanem kifejezetten konfiskatórikus (elkobzó) kulccsal! (Ezt a célt egyébként nem csak Saez, Zucman és Piketty tartja kívánatosnak, hanem például John Rawls igazságosság-filozófus is. Akinek első számú hazai interpretátora Kis János, a magyar közéletbe az egykulcsos adót behozó SZDSZ volt elnöke... Magyarország fura ország…)

Brutális egyenlőtlenségek

Saez és Zucman bemutatják, hogy a Reagan-féle neoliberális ellenforradalom alatt hogyan laposították ki az adórendszer kulcsait. Trump alatt pedig már egyenesen ott tartunk, hogyha minden adónemet figyelembe veszünk (vagyoni, jövedelmi, társasági, stb.): a szegények arányaiban több adót fizetnek, mint a gazdagok. Így vált lehetségessé, hogy míg a neoliberalizmus előtt mindenki gazdagodott, kivéve a szétadóztatott szupergazdagokat, addig a neoliberalizmus alatt a szupergazdagok nagyon gyorsan gazdagodtak, a többség pedig szegényedett. És hát persze a legszegényebbek nagy része fekete, akik jóval nagyobb arányban ülnek börtönben, jóval nagyobb arányban kerülnek bűnözői körökbe, jóval nagyobb arányban kapják el a koronavírust a zsúfoltabb életkörülményeik miatt, és jóval nagyobb arányban lövi le őket a rendőr (az USA-ban - a szerk.). Az sem mellékes körülmény, hogy ahogy az ábrán is látszik, a gazdaság egésze is lassabban nőtt a neoliberális korszakban, hiába hivatkozott Hayek és Friedman folyamatosan arra, hogy az ő rendszerük felszabadítja a piac kreatív energiáit. (Ráadásul - szemben ismét csak a korábbi korszakkal – gyors eladósodásból növekedett. Ezt Saez és Zucman nem teszik hozzá, de erősen hangsúlyozza például Steve Keen munkássága.) A brutális amerikai egyenlőtlenségek kialakulásának, a demokrácia foglyul ejtésének vastagon része a nagyvállalatok és a gazdag magánszemélyek offshore-ba szivárgása. A szupergazdagok által foglyul ejtett, megvásárolt politikusok gyakran hivatkoznak arra, hogy azért kénytelenek a gazdagok adójának folyamatos csökkentésére, mert azok egyébként offshore-ba menekülnek. A helyzet azonban az, hogy az offshore lehetőségét pontosan ugyanez a foglyul ejtett politikusi réteg hozta létre és szélesítette ki olyan mértékben, hogy az ma már ellehetetleníti a demokráciát. A szerzők nagyon sok adatot hoznak ezzel kapcsolatosan. Bemutatják, hogy milyen gigantikus léptéket öltött ez a jelenség a gazdag magánszemélyek és a transznacionális vállalatok esetében egyaránt. A folyamat körkörös: a szupergazdagok megvásárolják a politikusokat, akik aztán még gazdagabbá teszik őket adócsökkentéssel és az offshore adóelkerülés helyben hagyásával. 

Az igazságosabb adórendszer

De Saez és Zucman nem erősíteni szeretnék az emberek tehetetlenség érzetét azzal kapcsolatosan, hogy nem lehet semmit tenni, ha az állam adót emel, mert a pénzeket így is el fogják menekíteni offshore-ba. Egyértelművé teszik, hogy nem igaz az az elterjedt nézet, mely szerint az egyes államok nem tudnak mit tenni e jelenség ellen. Hogy csak a legfontosabb példát említsük: a jóvátételi adót. Az OECD adóbázis együttműködésének keretein belül az egyes nemzeti adóhatóságoknak van információjuk arról, hogy a náluk aktív multik hova transzferezik az adóalapot. Lehetőségük van erre a kimenekített adóalapra jóvátételi adót kivetni, ami egy olyan mértékű adó, amely egyenlő azzal, melyet a cégnek fizetnie kellene, ha az adóalapját manipulatív módon nem vinné át a nemzetközi cégcsoport másik telephelyére. Ráadásul ezzel az államok nemzetközi egyezményt sem sértenek. De számos más lehetőség is rendelkezésükre áll, melyeket a könyv tárgyal. Ha tehát egy kormányzat nem lép fel az offshore ellen, az nem azért van, mert nem tud, hanem mert nem akar. Innentől a választók felelőssége, hogy az ilyen kormányzatokat leváltsák. Saez és Zucman könyve fontos annak megértéséhez, hogy milyen világban élünk, de a magabiztosság visszaszerzéséhez is, hogy bizony van lehetőség ezt a világot megváltoztatni, és a demokráciákat visszaszerezni a szupergazdagoktól. Szemben a liberális felfogással, az első számú veszélyforrás ugyanis már rég nem az állam, mint volt a nácizmus és a kommunizmus esetében. Az állam egy eszköz, amelyet a szupergazdagok maguk alá gyűrtek. Ők az első számú veszélyforrás.